Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1984-12-22 / 51. szám

1984. december 22. SZABAD FÖLDMŰVES Izgató, hogyan marad örökifjú egy egy öregember. Bár egész­ségüket nagyon megviselte a mostoha sors, mégis úgy élnek köz­tünk, hogy szinte csodáljuk ókét. ök a nyugtalanok, a mindig kiváncsiak, a célért lelkesedők. Egy élet bölcses­ségével üldögélhetnének kényelmes karosszékben, úgy Is becsülnénk őket. De ők nem és nem pihennek. A felé­jük fordulást, a különleges figyelmet már ezért Is megérdemlik. Rudó Imre és neje, született Ko­pasz Mária ez év november 17-én tar­tották gyémántlakodalmukat. Velük beszélgettem. — Az én apám parasztember volt — vallja Imre bácsi. — Az a néhány darabka föld nem tudta eltartani a családot. Ezért rákényszerültünk, hogy az uraságnál harmados kapálást és részesaratást Is vállaljunk, napszám­ba járjunk. Mari néni 82, Imre bácsi 86 éves. Az első világháborúba apám helyett mentem, 1916-ban. A faluból nyolc­­vanan vettünk részt a háborúban. En­gem, mivel nem voltam katonaköte­les, Így hát hadimunkára alkalmaz­tak. Gomelből kerültem az olasz frontra, egyenesen Piavére. összesen négy évet éltem a háború vérzlvata­­ratban. Aztán szerencsésen hazajöt­tem. Majd a tanácsköztársaság ideje alatt berukkoltam, de a sérvem miatt leszereltettek. • • Hogyan alakult azután az élete sora? — Az uradalomba kerül­tem, ahol volt Is munka, meg nem ts. Huszonegyéves voltam, amikor egy leleszi (Leles) Halász nevű mester hez szegődtem. Kitanultam a kőraüvesmesterséget. Há­rom év alatt. Amikor felsza­badultam, kiváltottam az Iparengedélyt s 1952-lg dol­goztam, kőművesmesterként. Majd a házépítésre tere­lem a szót. — Ha az apám látná, azt modaná: „Te, Imrei Bizto­san loptál, vagy nyertél. Mert Ilyen háza nem volt neki, mint az enyém, amit 1949-ben építettem. De ná­lunk, Pólyánban, (Polany) nagyon sok ház átépült, s újak épültek, kerítéssel övez­ve. Más világ ez, nagyon más. Nem kell minden fil­lért az embernek a fogához verni, mielőtt kiadná. Mari néni ts bekapcsoló­dik a beszélgetésbe. Arról tesz említést, hogy azelőtt bizony nem volt Ilyen gaz­dag ez a falu. A Most szeretne húszéves lenni kertek aljára szorult a bú SZIGETEN FALU i. i r^**’**«~4 -• Van-e szórakozás és hol? — Hát a kultúrházban. Többnyire csak díszkő van. Ma már nem szom­­szédolnak. Elmúltak a régi összejárá­­sok. Kimúlt a divatból, mint a ken­der. — Igen, a kender — vág közbe Mari néni. — Ne csodálkozzon! A férjem készítette az esztovátát. De sokat szőttem én is, életemben. Az volt az igazi munka ... A FINOMABB IÄRJA — Mindenből ma már a finomabb járja. Jó annak, aki még sokáig él­vezheti ezt a világot. Én túl korán születtem. Tizenkét évesen már nap­számba Jártam. Tudja, régebben volt ebben a faluban kovács, suszter, sza­bó. S a vászonnadrág, vászoning volt a mindennapos viselet. Az elmondottakhoz még feltétlenül meg kell említeni, hogy Rudó Imre elvtárs, 1923-tól, a pártszervezet meg­alakulásától párttag. Egy vaskos táskát húz elő a szekrény fiókjából. Régi tagsági igazolványok, kitünteté­sek, elismerő oklevelek, köszönőleve­lek kerülnek elő. Tíz évig volt a he­lyi pártszervezet elnöke, s tizennyolc éven át helyi képviselő. A hnb tit­kári, majd elnöki tisztségét töltötte be. Azért, hogy a szövetkezeti gondo­lat magvetője volt, egyesek haragud­tak rá, mások meg áldották, hogy a szövetkezetbe léptek. — Hát én nem léptem be — mond­ja Mari néni. — Ügy gondoltam, mir nek. Tövisét vágni, gazt irtani? Aztán mégis annyit dolgoztam a szövetke­a mindig szorgoskodó Mari néni zetben, hogy senki más. Éjszaka sü­töttem a kenyeret, mostam, aztán reggel ki a mezsgyétlen határba. Ren­geteget főztem. Az lett volna a baj, ha nem főzhetek. Egyszer hazajöttek a gyerekek, s étel felől érdeklődtek. Mondtam: van, de csak leves. Nem há­­borogtak. Azt mondták — nem baj, kétszer esznek levest, s az lesz a második étel. Hát Így éltünk, ml ré­gebben. — És sohasem volt harag, Igaz, mama? — Nem blzonyl Utcára, kertekaljá­­ra szorult a bú. • No és milyen volt a gyémánt­­lakodalom? Erről még nem esett szó. — Milyen? Nagyon szép volt. Ä hnb rendezte. A pártszervezettől is voltak. No meg pionírok, SZISZ-tagok, szomszédok. Kár, hogy a gyerekeim és az unokák, dédunokák nem Jöhet­tek el, mert ilyen rendezvény még nem volt a faluban. Node, azt írták, karácsonyra majd hazajönnek. Szemlélem a falu utcáit. Minden sarok, minden ház mintha csak Imre bátyám szavait akarná igazolni. Kis országunk távoli falucskájában meg­látszik, hogy az utak „vérerein“ mint húzódik be a jobb élet. ötszázhatvan lakos szép világa ez. Fenyőőrizte há­zak sora. A kerítéseken kikandikálő gyümölcsfák is azt mutatják: a szé­pet szeretik, s ötvözik szorgalommaL Életüknek nincsenek zsákutcái. Ezt mutatta meg PÓIyánban Rudó Imre kísérőm. ILLÉS BERTALAN Foíókt feogoly János LEHET, DE MEGBOCSÁTANI SOHA! tanulságokkal FELEDNI Múltidéző Mottó: Ismerd a múltat, hogy jobban becsülni tudd a jelenít Sok minden az ember eszébe jut, emlékei húrjainak pengetése közben. Abból a letűnt, sötét korból, amikor még az ember embernek farkasa volt. Mert az idő tájt bizony a kevesek dúskáltak a sokak verejtékes, ín­­szakajtó munkája által létrehozott ja­vakban. Ugyanakkor a falusi szegé­nyek, nincstelenek asztaláról hétrűl hétre hiányzott az olyannyira áhított mindennapi kenyér. A mezítlábasság­­ról, a ruhátlanságról nem is beszél­ve. Mégis, min tengődtek egyik nap­ról a másikra? Kukoricakásán, má­ién, főtt és sült cukorrépán meg sült­krumplin ... Nagyon is jellemző volt erre a kor­szakra a máig fennmaradt szólás­mondás: „A szegényembert még az ág is húzza)“ Bizony húzta. A törvény, minden szigorával a kisembereket sújtotta. A kizsákmá­­nyolókat meg toggal-körömmel védel­mezte, ha igazuk volt, ha nem ... A munkavállalók számára a jog szinte ismeretlen fogalom volt; ellenben a kötelességeiket, úgymond belesulykol­ták a tudatukba. Erről mindmáig a már jócskán megfaknlt munkaköny­vek bejegyzései adnak hiteles képet, Ízelítőt. A munkavállaló köteles volt alávetni magát a „kenyéradó“ kénye­­kedvének, nemegyszer hóbortjának. A mai nemzedékek már nem is tud­ják (Honnan tudhatnák? Még a szü­leiktől sem, mert nem szívesen em­lékeznek a hányatott, megbecsülést nem ismerő múltjukra), hogy a va­lahai zsellér, napszámos feje fölött mindig a Damokles kardja lógott. A munkáltató bármikor elűzhette, az embert méltóság sárbatiprásától sem visszariadva. Pláne, ha a proli szóra merte nyitni a száját, kifejezte nem­tetszését, vagy netán ellenszegült. A kényúr „büdös kommunista“ jelzővel bélyegezte, s gondoskodott arról is, bogy a kirúgott másutt se juthasson munka- és kereseti lehetőséghez. S ki hallgatta meg a munkanélküliség­re kárhoztatottat? A hivatalokban — az égvilágon senkiül A testi és lelki fenyítésnek ez a formája arra volt jó, hogy a mező­­gazdasági munkásokban tanyát ver­jen a szolgalelkűség. Ezt a jogfosztottságot, temérdek megaláztatást, kitaszítottságot a hol­naptól való örökös rettegés még to­vább hatványozta. Mivel járt mindez? Azzal, hogy a proletártömegek szervezkedtek, forra­­dalmaskodtak: a Vörös Szakszerveze­ten keresztül hamar megtalálták az utat a kommunista párt soraiba. Az­tán a pártszervezet által kezdeménye­zett megmozdulások (bérsztrájkok, tüntetések stb.) közepette váltak ön­tudatos, harcedzett kommunistákká. Ezek a tömegtüntetések nyitotték fel a szemüket, s győződhettek meg róla személyesen, hogy a kizsákmányol­tak érdekeiért egyedül a kommunista párt száll sikra. Az olykor eluralkodó csüggedést a pártsajtó |a Munkit ét az Ot), va­lamint a moszkvai rádíadások űzték tova az emberekből. A hallottakból, olvasottakból erőt, bátorságot, hitet merítettek a további, megvívandó har­cokhoz. Am a pártsajtó nemcsak üt­közetvívásra mozgósított; megmutatta azt Is, mily hatalmas erőt képvisel a proletárság, ha összefog. A kom­munista párt szócsöve megannyi pél­dát sorakoztatott fel, a proletárszo­lidaritást illetően. Mennyire fel tud­tak villanyozni minket azok az ap­rócska, vagy jelentősebb sikerek, me­lyeket az akkori Csallóköz, Mátyus­­töld, az Ipolymente, Gömör vagy Bod­rogköz proletárjai értek el?! Am fel­zajlottak, s még elszántabb harcra mozgósítottak az olyan tragikus ese­tek, mint amilyen a kosúti sortfiz !• volt, mely járásunkban zajlott le. Az alábbiakban egy nádszegi (Trs­­tice) tömegtüntetést, majd a horthy­­pribékek kegyetlenkedéseit, s az in­ternálásokat említem. Mert feledni ugyan lehet ezeket a vérforraló, meg­történt eseteket, de megbocsátani — soha! Dúlt a nagy világgazdasági válság. Az éhezés, a nélkülözés már-már el­viselhetetlen volt. A helyi pártszerve­zet kommunistái, felmérve a helyzet tarthatatlanságát, éhségmenetre szólí­tották fel a nagyközség proletárjait. A vérvörös lobogó alá sorakozva, har­sány „Munkát, k e n y a r e ti“ ki­áltások közepette a községháza elé vonultak. Az éhségmenet élén haladók közül néhányan kiváltak, hogy a tőjegyző­nek előadják: megelégelték a nyo­mort, munkát, kenyeret, vagy élelmi­szerjegyet adjon .. .1 Am a burzsoá­­demokrácia legfőbb helyi hatalmasa idejében neszét vette a nagy készü­lődésnek, • a községbe csendőröket hivatott. A tüntető tömeg szószólói és a fő­jegyzői helyiségben megbúvó csend­őrök között heves dulakodás támadt. A fegyveres hatalomvédőkkel bírókra kelt Gombos Ferenc elvtárs láb­szárát csendőrszurony döfte át. A tö­meg, értesülve a brutalitásról, felzú­dult. Ezt követően a csendőrosztag a fegyverét használta, hogy szétosz­lassa a már-már fékezhetetlen töme­get Az ezt követő napokban az éh­ségmenet szervezőit, bírósági eljárás nélkül börtönbe vetették. így került Gombos elvtárs Viliam Sírok ý- V a I egy börtönzárkába. Nagy Már­tont, s másokat ugyancsak meghur­coltak, több napon át fogvatartottak a tüntetés szervezése ürügyén. Néhány évvel később Horthy Mik­lós, fehér lován bevonult a Felvidék­re, hogy „felszabadítsa“ azt. Mint márványszobrot, úgy mutogatták a ka­kastollas csendőrt, a fasiszta rend fegyveres védelmezőjét. Abból, hogy a katonák néhány nap alatt felvásá­rolták az üzletek árukészletét, nem sok jót sejtettünk. S mi következett? Az ormótlan fatalpas lábbelik, a mű­rostos ruhák kora. Az egyik hangos klattyogásával, a másik eső utáni szétmállásával hirdette a rezsim „megalapozottságát“, jobbat vártunk az előbbi sorsunknál, s ehelyett — elszabadult a pokol. A nagyközség proletárjaira még nagyobb megpró­báltatások, a kommunsták némelyiké­re meghurcolások, kínzatások, majd internálások vártak. Mivel a horthy-pribékeket (a ka­kastollas csendőröket) fölöttébb na­gyon Izgatta, érdekelte a pártszerve­zet vörös zászlajának a holléte, egy napon vasraverve előállították, a csendőrpihenőre kísérték Pálit Sán­dort és nejét, B o r t s k a nénit. (Azért, mert pártház htján, náluk tar­tották azelőtt a kommunisták az ösz­­szejöveteleket, gyűléseket!) Az alacsony termetű, fzig-vérig kommunista asszonnyal kezdték a kínvallatást, hátha kikottyant valamit. Haját a kezükfejére tekerték, s úgy verték fejét a csendőrszoba falába. Azonban a proletárasszonyt — a vá­logatott kínzások ellenére — nem tudták szóra bírni, a zászló rejtekhe­lyét nem árulta el. Következett az erős fizikumú Pál­­fi Sándor megkínzatása, vallatása. De hogyan ...? A történelemből tudjuk, Dózsát, a nagy magyar parasztvezért tüzes trónra ültették, hogy az általa vallott haladó eszmét örökre belefojt­sák... Pálfi elvtársat először agyba­­főbe verték, hogy valamicskét kicsi­karjanak belőle a zászlót illetően. Nem tudták lépre csalni! A kínzás újabb válfajáhos folyamodtak: érdes, lapos (úval dörzsölték a foglnyét. Am az így vallatott semmi hajlandósá­got nem mutatott arra, hogy árulóvá váljék. Erre aztán a kakastollas pri­békeken felszaladt a pumpa. A sze­rencsétlen embert izzó kályha mellé állították, s arra kényszerítették: ölel­je át! A vallási inkvizftorok kegyetlen­kedéseihez hasonló kínzásmód sem segített. Pélfi Sándor súlyos égési se­beket szenvedett. Eltűrte az agyvelüig hatoló, iszonyú fájdalmakat, de hű maradt a párthoz, kommunista mivol­tához. A községben azért akadt áruló, aki­nek a szesz volt az istene. A vörös pártzászló így került elő, hogy ismét proletárvér tapadjon hozzá. A kakas­­tollasok gúnyt űztek vele: bekötöt­ték a zászlóval a hős proletárasszony fejét, majd többször egymásután a falnak taszították. Ezzel azonban nem zárult le a Pál­­fi-házaspár kálváriája. Következtek az internálások. Más-más internálótábor­ba kerültek. De a hosszadalmas, ször­nyű táborélet gyötrelmei sem tudták a házaspárt a párttal meghasonlani; hűek maradtak mindvégig a marxiz­­mus-leninizmus eszméihez. Ennélfog­va példaképnek tekinthetők. XXX Proletárhagyományaink mit sugall­nak? Azt, hogy jobban karoljuk fel azokatl Állítsunk örök emléket azok­nak, akik oly sok kint, gyötrelmet és megaláztatást vállalva, életüket sem sajnálva, küzdöttek elszántan az em­beribb, igazságosabb társadalmi rend­szerért — a szocializmusért —, mely­ben a ma ifjú nemzedékek is élnek, a szabadság kék ege alatt. Hazánk szovjet hadsereg általi fel­szabadításának 40. évfordulója küszö­béhez értünk. Az iskolák honismereti körei és a pionírcsapatok szellemi vetélkedőt kezdeményezhetnének „Is­merd községed múltját, haladó hagyo­mányait“ címmel. Ezzel tiszteleghet­nének legméltóbban a harcos elődök hagyatéka előtt, ily módon emlékez­ve a felszabadító szovjet hősökre is. N. KOVÁCS ISTVÁN — Pólyán valamikor sziget volt. A Tlce ölelte körül. A Latorca ára­dásakor csak ladikkal lehetett kl-be közlekedni. — Így Imre bácsi. — Aztán rendeződött a vízügy. Védőgát épült a falu köré, s út is lett. Igaz, kövesút csak a felszabadulás után. Egyre emelkedettebb a házigazda hangja. — Tudja, a ml gyermekkorunkban egy-egy családban 8—10 pulya (gye­rek) is volt. Mi, nyolcán voltunk test­vérek. A feleségem is népes család­ból származik. Amikor 1924. novem­ber 17-én összeházasodtunk, egy ro­zoga nádfedeles házat örököltem az apámtól. Mi, két fiút és egy lányt neveltünk fel. Nagyon sokba került a taníttatásuk. Hogy miért csak há­rom gyermekünk volt? Mert talán a vérünkbe ivódott, hogy — sok gye­rek, sok gondl A lányomnak három, a Laci fiamnak két fia van csak. Már felnőttek, dolgoznak. Mari néni veszi át a szót: — A kisebbik fiam, Pista mondja egyszer: „Édesanyám, mit szólna hoz­zá, ha asszonyt hoznék a házhoz?“ — Hozzad csakl — mondtam, — Igen rámfér már egy kis segítség. S el Is hozta Kassáról (Košice) bemutatni. Aztán megtartották az eljegyzést. De — sajnos — a házasságra már nem kerülhetett sor. Az én drága fiam hirtelen meghalt. • Ha meg nem sértem, mennyi a nyugdíjjáradéka? — fordulok Imre bácsihoz. — Ezerkettőszázöt korona. Ehhez jön még a feleségemé. Nem sok, de megélünk belőle. Van szép kertünk, megterem benne minden. Baromfi, pulyka is van bőven. Én már nem na­gyon dolgozom, idős ember vagyok, de hát kell egy kis tartalék. Most szeretnék húszéves lennil Nem irigy­lem: az unokáimnak már színes tévé­jük és autójuk van. HÄZ, AUTO, BICIKLI — Igaz, a jólétért ma ts dolgozni kell. Tudja, hány udvar van Pólyán­ban? Százhatvan. Tehenet már nem tartanak, de hízó, baromfi van elég. Én ugyan már nem bajlódom disznó­val. .. • Módossá vált a falu lakossága. Ügy gondolom, a fiatalok is szívesen maradnak? — Szó sincs erről. A második vi­lágháború után 800 lelket számláltak Pólyánban, most meg csak 560 főt. Évente Jó, ha egy fiatal itthon ma­rad, vagy egy másik hazajön. Aki szakmát tanul, az megy a városba. Pedig a helyi szövetkezet is tudna munkát, megélhetést biztosítani szá­mukra. Mostanában az a szokás erre­felé, hogy a szülők vagy Kassán, vagy Királyhelmecen (Kráfovský Chlmec), esetleg Nagykaposon (Veiké Kapu­šany) vásárolnak házat a pulyának. Amikor befejezi a tanulmányait, már van otthona. A másik: az autóvétel. Van a faluban már legalább nyolc­van személygépkocsi. — És mintegy bizonyítékul sorolni kezdi a neveket, hiszen mlndenktt Ismer... Aztán a motorkerékpárról tesz em­lítést. Valamikor kettő volt a falu­ban. Csodálta is mindenki. Ma meg már annyi van belőle, hogy számon sem tartják. Igaz, Jó a buszközleke­dés, de ha egy bálba, vagy labdarú­gó-meccsre kell elugranl, mégiscsak gyorsabb kocsival.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents