Szabad Földműves, 1984. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1984-10-20 / 42. szám
1984. október 20. .SZABAD FÖLDMŰVES i (ll.) De a srác oda se figyelt. — Magát miért vágták büntetőbe? — kérdezte, miután kiköpdöste a szilvamagokat. Rábámultam. — Azért, mert a kökény nem savanyúcukor. Azért. — Akkor még nem adtam a srácnak sananyúcukrot: a savanyú cukorkából csak később adtam neki, amikor vacogni kezdett, hogy nem bírja már szusszal. — és tegezz már vissza az istenedet. — Ugyan. Az apám lehetne — dünnyögte a srác kedvetlenül. — Igen — mondtam. — Ha kutyák lennénk. Vagy lovak. De a srác nem hagyta kizökkenteni magát. — Magát miért vágták büntetőbe ?— kérdezte csökönyösen. — Mondtam már. Azért, mert az Ozbak nem lovas huszár. Ered/, kérdezd meg őket. Vagy kérdezd meg azokat, akikkel együtt kerültem oda. Elmosolyodtam. Eszembe jutott az ukrán OrvezetOnk. — Volt ott velünk egy Abakumov nevű — mondtam. — Alig húsz szót tudott magyarul, de négyévi katonáskodás után egy pitit érmet szedett össze, hősiesen, köztük két sebesülésit. Jó fiú volt, csak egy kicsit piszkos. Emigráns volt. Mármint a szülei voltak azok. Ö azt állította, hogy herceg, de mi azt mondtuk, csak henceg. — És őt mtért vágták oda? — makacskodott a srác. — A neve miatt, te okos. Lehetett volna ruszki kém is, nem igaz? A plecsniket meg a sebesüléseit csak megtévesztésül szedegette össze. Es most ott áll, a marhája, hogy mi történik maid vele. A büntetőben megbízhatatlan elem, és ha egyszer majd véletlenül kiszabadítják a büntetőből, akkor mi lesz? Emigránc princ? — De magának nincsen ruszki nevei — vágta rá a srác diadalmasan. Így megfogott. — Es aztán? Mehettem én ,ts megtévesztésül magyarnak nem igaz? A srác elutasítóan megcsóválta a fejét. — Maga csak hadovái. Hallottam, amiket Mártonban mondott az asszonynak. Arról beszéljen. — Majd — ígértem. — Majd. Most Indíts tovább. Gyerünk. Messze még a határ. Ezt csak ágy mondtam, ezt a hatdrt.de amikor kimondtam, akkor ébredtem rá, hogy — szégyen, gyalázat — halvány gőzöm sincs róla, merre lehet a határ. Hallottál már ilyet? Mármint az új harmincnyolcas szlovákmagyar határ. A várostól, ahova igyekeztünk, északra egy vénséges alagút előtt húzódott végig a határ. Ahhoz az alagúthoz jártunk olykor fürdeni о Hernádba, ha a városi vízgát környékét már megúntuk. De most ott volt a határ; úgy vágta el a várost a környéktől, mintha ollóval nyesték volna kt a térképből ! Azóta nem is jártunk oda fürdeni: őrizték azt a rozoga alagutat mindkét oldalról bőszen, fegyveresen, egy személyben hithü szövetségesek és ádáz ellenfelek.) Csakhogy ml nyugat felől igyekeztünk volna bejutni a városba, és itt kezd megállni a tudományom. Királykát, Rákóczi-forrás, Alpesi-rétek, Kossuth-bástya, lajos-forrás, Tarkő- Stvec-csúcs — ilyeneket tudtam a környékről körbe-körbe, meg Margttfalva meg Oruzsin, meg Ladna, meg Tőkés, meg Kavecsány ezeket a falvakat is ismertem, hála Valenciáner úrnak. Kavecsány, meg Miszlöka — ezek már határosak voltak a várossal, de hogy az új országhatár meg az esetleg hozzá tartozó kakastollasok merre lehetnek, azt a fene sem tudta. Azelőtt sem valami sokat tudtam a határokról, az igaz. Emlékszem, egyszer az Izra tónál nyaraltunk. Nyaraltunk — ez nem egészen fedte a valóságot — nyaralni módosabb famíliák szoktak, mi egyszereün ott töltöttük a nyarat, a f'óerdész meghívására. Harmadikos gimnazista voltam, abban az évben halt meg az apám. Anyám főerdész lánya volt valaha, a régi világban. Innen a föerdészi ismeretség és a meghívás. Vigasz volt a nyár az apám halála miatt. Szoukupnak meg Szúkupnak hívták az izrai főerdészt. aszerint, ahogyan éppen a nyelvére jött annak, aki megszólította. A főerdész nem bánta, mind a két nevére hallgatott. Pane Soukupu. Pán Sukup. Szúkup úr. A fóerdész szakállas volt, szálas, villogó szemű, cseh, szovák meg valahogyan német is. De velünk mindig magyarul beszélt. Akkoriban a fene sem töprengett az ilyesmin. Gyöngy nyaram volt abban az évben az Izra tónál. Rétek, erdők, halastó. Osznl ts lehetett benne. Meg csónakázni. Halászni. Rákászni. Kutyák, tehenek, lovak. A főerdész egyszer felültetett a lovára. A nyeregbe. Beigazította a lábam a felhúzott kengyelbe. Csak úgy, tornagatyában. „Ne fél), nem dob le. Szelíd 16. Kezes. Csak fogd a kantárszárat erősen, szorítsd az oldalát a térdeddel Zőtyógtem a nyeregben, mint egy nyamvadt kis krumpliszsák, de állati büszkén. Lovas voltam. Huszár. Aztán a pact kocogni kezdett, át a réten. A főerdész kiáltott valamit utánunk, de a pad nyilván nem értette, vagy nem akarta meghallani. Nekem meg egyéb dolgom volt. A pact nekivágott a rétnek; akkor már szépen, szaporán nyargaltunk. Máig sem tudom, milyen csoda folytán bírtam megmaradni a nyeregben. Azután egyszerre egy kaszálóhoz értünk. Magányos parasztember kaszálgatott a réten, tempósan, szélesen. A lódobogásra felpillantott, leeresztette a kaszát. — Hova, hova, fiatalúr? — kiáltott felém nyájas- kedvesen. — Oszt mt újság odaát? A ló az emberi hangra megtorpant. De az is lehet, hogy 6 tudta, amit én nem: átnyargaltunk a határon. Akkor már a főerdész is utolért, megragadta a kanárt. — Tiltott határátlépés, egy hétig is elpiszmognak veled, amíg visszatoloncoltatnak — mormogta sötéten. — Hogy a lóról ne is beszéljek. Nem hallottad, amikor kiáltottam, hogy balra kanyarodj? Mondtam, hogy nem hallottam, á ló sem hallotta. A főerdész aztán megmutatta, hol léptem át tiltottan a határt. Egy vadkörtefa állt a rét közepén, ott volt a határ. Amikor lesegltett a lóról, körbejártam a vadkörtefát, de csak félkörben. A fa másik fele már idegen országban volt — kész röhej. Az isten sem értette. A rét — rét volt itt is, ott is; sehogyan sem bírtam felfogni, mitől határ a határ, és mitől lehet tudni, hol változtatja meg a rét a nemzetiségét. A vadkörtefáról nem is beszélve. Csakhogy — pillanatnyilag — olt, a téli erdőn, nemcsak azt nem tudtam, merre lehet az új határ fa kakastollasokt ól eltekintve nem is érdekelt különösebben/, de sajnos azt is tudomásul kellett vennem, hogy gözóm sincs róla, merre botorkálunk. Csak azért fohástkodtam, hogy ne valahogy körbekörbe. De ezt nem árultam el a srácnak. Mentünk. Délben megpihentünk egy elhagyatott, régi erdészkunyhóban. A kunyhó látszólag üres volt, zörgettünk, semmi. Előzőleg kiáltottam еду-két hallót, nem túlságosan hangosan. Ha az ember úgy behúzza a fejét a válla közé, hogy szinte kifogy a nyakából, nem nagyon lehet harsánykodni. Nem is akartam. A srác vacogott egy sort a hátam mögött. —- Ё-és ha pa-partizánok vavannok o-odabenn? — Es ha a Hófehérke meg a hét törpe? — morogtam vissza dühösen, mert a srác pontosan eltalálta a gondolataimat. A partizánokról általában olyan elképzelésem volt, hogy előbb lőnek, aztán kérdezősködnek. Lőnek. Bele a szép, kopott magyar katonaköpenyembe. De senki sem lőtt. Akkor zörgettem meg az ajtót. Semmi. Az ajtón se lánc, se lakat. Óvatosan lenyomtam a kilincset. Engedett. Félhomály. Egy prices, két szürke pokróc, hideg tűzhely. Üres kancsó — itt valahol víznek is kell lennie —, rozoga asztal, gyertyacsonk. Por. Pókháló. A sarokban pléhlavór. — Itt megpihenünk, öcsi. Letelepedtünk a prlccsre, kenyeret ettünk, tepertővel (Kriszta). Később körüljártam a kunyhót, apró forrásra bukkantam. Ittunk. Ettől — meg a pihenéstől — megjött a kedvem, főképpen, hogy egy magas, tar fa tetején megpillantottam az első élőlényt g hallgatag erdőben. Egy szemlélődő varjút. — Odanézz, öcsi — rikkantottam —, emberlakta helyhez közeledünk, ha nem csalódom. Ott ül az őrszem! A varjú megvetően, egykedvűen pillantott alá, de ez már nem tudta kedvem szegnt. ' — A Shelley madara — magyaráztam a srácnak fennkölten, és már szavaltam ts. Csak úgy, meghajlás nélkül. De szívből. A deres ágon, bús szerelmi gyászban ül egy özvegy madár. Fölötte jeges szél süvít, s a sásban a víz már fagyra vár. A kopár fán nem zizeg falevél, virágtalan a rét, s a holt vidéken rekedten zenél egy vén malomkerék. jeges szél, nem süvített, hál’ Istennek, malomkerék sem zenélt, de azért megkérdeztem: — Hdllottál már Shelley rőt, öcsi? Csak a felét rázta mogorván. — Nemtom. Ki az? — mondta aztán még mogorvábban. — Költő — mondtam oktatöan. — Nagy angol költő volt. Sohasem hallottál róla? Elgondolkozott, a homlokát ráncolva mondta: — Arany Jánosról hallottam. Meg Petőfiről. Tovább töprengett, aztán, valahova a messzibe emlékezve kibökte: — Meg Hviezdoslavról. Még az elemiben .. . Erről viszont nekem jutott az eszembe valami. — Szlovák elemibe jártál? — Uhum. — Otthon szlovákul dumcsiztatok? Tagadöan megrázta a fefét. — Néha. A mamám szülei szlovákok voltak, asszem. Nem ismertem őket. Az apám magyarul szók beszélni. De beszél szlovákul is. A segédje, amíg volt neki, az szlovák volt. Harmincnyócban átrakták a határon. Na látod, megint lit van a határ. Meg ez ts igen szép kifejezés, hogy aszongya: Átrakták a határon... A cókmókfával, amennyit a hátán elbírt ... fKulhavi) bácsi, az öreg postás, nem bírt el sokat: amíg a magyar kakastollas a szlovák gárdistával szót értett, Kulhavý bácsi ott halt meg a cókmókfán ülve, az alagút előtt. Neki már csak a holttestét tették át a haláron.) Átrakták a határon. Szép kifejezés. Ezt a kifejezést, mellesleg, hallottam aztán a háború után is, eleget. Amikor újra BeneS lett a góré. Merthogy — a magyaroknak is bűnhődniük kell, mondta BeneS, a góré. Világos: valakinek bűnhődnie kelleti. De BeneS nem a nácikról beszélt, hanem a fasisztákról szónokolt, nem a kolaboránsokról mennydörgőn, BeneS azt mondta: a magyaroknak is bűnhődniük kell. Persze azt figyelmen kívül hagyta, hogy azok a magyarok, akiknek valóban bűnhődnük kellett volna, már régen megpucoltak. Leléceltek. Ottlapu. Nyúlclpö. Megléptek a besték? Na jó, hát akkor bűnhődjenek azok, akik itt maradtak. Jó, a főbűnösöket elkapták — nem mindet —, de miért kellett volna ezért ,д" magyaroknak bűnhődniük? Kérdezd meg a nagyfőnököt. Minden néger egyformán fekete. Persze, ezen ts kár mozsd mán tűnődni, karpaszomántos: a határ — határ. Átrakták őket a határon. Az izrai tónál a határ például akkor is a réten húzódott át. a vadkörtefa is ott volt, csak éppen a kaszáló magyar paraszt nem volt már ott, hogy nyájas-kedvesen megkérdezze: ,Jlova, hova, ifjú úr? Oszt ml újság odaát?" A kaszáló magyar paraszt ottmaradt a Don-kanyarban. Oszt’ odaát sokféle újság volt, jó is, rossz is. Átrakták a határon. Meg volt, akit leültettek. Akkor is, azelőtt is, később is, többször is. Na és aztán? Volt, aki olyankor ült egy sort, volt, aki mindig csak a biztos háttérben álldogált. Szél mögött. Ott a jó. (Folytatjuk) František Studený nemzeti művész: Partizán sírja telett (tus, 1944) 8» 4 0 Balassi Bálint (1554-1594) A magyar irodalom első nagy egyéniségének kettős évfordulójára emlékezünk: négyszázharminc évvel ezelőtt, 1554. október 20-án született Zólyom várában, s negyven évvel később a török elleni harcok sorén, Esztergom ostromakor esett el. Erőszakos, önző, a vagyonért rablólovag szerepkört is magukra vállaló, de a műveltségért kincseket is áldozó ősök leszármazottjaként Balassi Bálintot is a féktelenség és a művészetszeretet jellemzi: egész élete harcok, összeesküvések és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, ugyanakkor korának legműveltebb férfia: kilenc nyelven fr, olvas, beszél, hires táncos a mulatságokon, megcsodált vitéz a csatatereken, költészetével pedig a világirodalom legmagasabb régiéibe emelkedik. Témavilága három körre — vallásos, harci és szerelmi költészetre — oszlik. Vitézi énekei (Borivóknak való, A végek dicsérete ... stb.) a férfias kalandokat eszményítik, a nemzettudatot fejezik ki. Vallásos verseiben Istenből is embert formál, perlekedik, vitatkozik vele, nemcsak kér. de követel tőle segítséget és ellenségei fejére bosszút. Verseinek többsége azonban szerelmi költemény. Az egri főkapitány felesége, Losonczy Anna, verseinek fóliája lett nagy szerelme. OHhatatlan szénhez, pnkol tűiéhez. eleven kúthoz hasonlítja őt, páratlanul ritka költői képekben. Mást is szeret, de fóliához vissza-visszatér — ezek e versei az elérhetetlen boldogság otáni vágyakozás örökbecsű alkotásai. Verseinek nagy részét ismert vagy kevésbé ismert dallamra — török, német, olasz, magyar népdalokra — költötte, s hang’ar/«r/jr/jr/«/ar/jr. Hogy Júliára talála Ez világ sem kell már nékem Nálad nélkül, szép szerelmem, Ki állasz most én mellettem, Egészséggel, édes lelkem! szerkísérettel adta elő (több hangszeren Is játszott). Költészetét a formák rendkívüli gazdagsága jellemzi. Régebbi strófaszerkezetek továbbfejlesztésével és virtuóz rfmtechnikával új versformákat hozott létre, amelyek közül a legszebb Balassi-strófa néven vált ismertté. Költészete olyan életképesnek bizonyult, hogy semmit sem koptatott rajta az évszázadokban mérendő idő. E minden korban mindenkit magával ragadó költő sosem törekedett általános népszerűségre — ifjúkori prózafordításán kfvül semmi sem jelent meg tőle életében. Egy-egy alkotása művészi megformálására rengeteg időt fordított, de versei jövőjével már nem törődött. Bor és zene mellett barátokat, udvarhölgyeket szórakoztatott, azok elismerése jelentette számára a sikert. Balassi a fölényes, nemcsak anyagi, de szellemi kincseivel sem törődő középkori nemes megtestesítője — még neve Írásában sem volt következetes, bol Ballassinak, hol Balassának irta magát... Csupán a haza védelmét, a török elleni készülődést vette komolyan. Babits Mihály, a késői utód, ki szintén az ő verseinek zamatát szippantotta magéba, vallja: „Rallasi verseiben egy erős és egy hányködé lélek hatalmas muzsikája szól, izzó képzelete színesíti nyelvét.... szerelmes versei friss levelekkel gazdagítják a fején ma is zöldellő babérkoszorút.“ Korunk ismert tudósa, az író, kritikus és irodalomtörténész Hegedűs Géza így írt róla: „Balassi kimeríthetetlen téma. regényeket, drámákat, lélektani és kortörténeti tanulmányokat igényel élete. Egyszerre vonzó és riasztó egyénisége és halhatatlan költészete méltóan izgalmas kezdet az ezerszínű újkori magyar költészet történetéhez. És elképzelhetetlen olyan antológia, amelyben magyar versek szerepelnének, hogy az első díszhely ne őt illesse meg.“ Feltámadó napom fénye, Szemüldek fekete széné, Két szemem világos fénye, Élj, élf életem reményei En bús szivem vidámsága, Lelkem édes kévánsága, Te vagy minden boldogsága, Véled isten áldomása. En drágálatos palotám, JÓillatú piros rózsám, Gyönyörű szép kis violám, Élj sokáig, szép Júliám! Szerelmedben meggyűlt szivem Csak tégedet óhajt lelkem, En szivem, lelkem, szerelmem, Idvez légy én fejedelmeml Júliára hogy találék, Örömömben így köszönök, Térdet, fejet néki hajték. Kin 6 csak elmosolyodék. (1588)
