Szabad Földműves, 1984. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-07 / 1. szám

1984. január 7. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 Megújulóban A MELÓDIA Területi döntőihez érkezett a Me­lódia, a CSEMADOK Központi Bizott­sága által meghirdetett táncdalver­seny. Mielőtt a dunaszerdaheiyi (Du­najská Streda) területi döntő mélta­tásához kezdenék, hadd említsek meg néhány olyan gondolatot, amellyel a CSEMADOK KB Elnöksége is foglalko­zott a verseny meghirdetésekor. Az első és leglényegesebb kérdés maga a verseny létjogosultsága. Nem­zetiségünk kulturális életében ugyan­is a könnyűzene, mint önálló műfaj, tulajdonképpen fehér folt. Annak el­lenére az, hogy ifjúságunk nagy fi­gyelemmel kísért a könnyűzene fejlő­dését, érzékenyen reagál a változá­sokra, igényli a műfajt, amit azzal is Igazol, hogy tömegesen vesz részt egy-egy együttes koncertjén, nagy mennyiségben fogynak a lemezek. Az sem utolsó szempont, hogy — hála a műszaki fejlődésnek — egyre jobb minőségben hallgatva a zenét neve­lődik, művelődik. Igen, nevelésről, művelésről van szó, még akkor is, ha nem mindenki fogadja egyértelmű elismeréssel a könnyűzenét, vagy an­nak néhány ágazatát. Bármilyen is az álláspont, egyet tudomásul kell ven­ni: a könnyűzene korunk egyik leg­fiatalabb, de egyúttal az egyik leg­közkedveltebb, legelterjedtebb művé­szeti ágazata. Éppen ezért fontos fi­gyelni rá. és befolyásolni fejlődését, színvonalát s a közönség igényét is, hiszen az ifjúság nevelésének egyik lényeges eszköze lehet. Könnyűzenei versenyt már több íz­ben rendezett a CSEMADOK Központi Bizottsága, s a meghirdetés minden esetben az említett nevelési elvek, elképzelések alapján történt. Miért érvényes akkor mégis a megállapítás, hogy fehér folt a könnyűzene nemze­tiségünk életében? Elsősorban azért, mert az eddigi versenyek csak elő­adói kategóriában hirdeitettek meg. Ebből adódik, hogy legfeljebb egy­­egy énekes kapott szereplési lehető­séget. a Csehszlovák Rádió magyar nyelvű főszerkesztősége jóvoltából, il­letve a CSEMADOK KB által szerve­zett gombaszögi ünnepségen. Lemez kiadására vagy koncertkörútra gon­dolni sem lehetett, hiszen bármilyen tehetségesek is voltak előadóink, az eredeti előadás értékét legfeljebb csak megközelíteni tudták. Az új versenykiírás több lényeges változást hozott. Kezdjük azzal, hogy végre területi döntőkre is sor ke­rült, mert eddig ez nem Így volt. Azért jobb így, mert több idő jut fog­lalkozni egy-egy számmal, részben a zsűrinek, részben maguknak a zené­szeknek. Jobb, mert emeli a verseny rangját, s kiküszöböli a túlzsúfoltsá­got. Más kérdés, hogy ezzel a CSE­MADOK KB illetékes osztálya önmaga munkáját gyarapította, de a kor igé­nyei, a minőségre törekvés ezt kí­vánta. Ha már itt tartunk, hadd je­gyezzem meg, hogy a dunaszerdaheiyi területi döntő szervezésekor olyan társendezökre találtunk a jnb. a SZISZ jb, a járási népművelési központ, de főképpen a CSEMADOK jb, a CSEMA­DOK helyi szervezete és a várost mű­velődési ház dolgozóiban, akik meg­érdemlik az összes abszolutóriumot. Viszont az is igaz, hogy ma már csak az ilyen példás hozzáállással, együtt­működéssel lehet a kívánalmaknak megfelelő szintű szervezési munkát végezni. A másik lényeges — az előbbinél is fontosabb — újdonság maga a verseny. Megmaradt ugyan az előadói kategória is, de a hangsúly az eddig még soha nem hirdetett szerzői ver­senyen van. Bizonyítja ezt a dunaszer­daheiyi döntő Is, amelyen hatan ver­senyeztek az előadói kategóriában és tizenhármán a szerzőiben. De bizo­nyítja az elődöntő színvonala is, mert jobb, értékesebb volt a szerzői verseny, mint az előadói. Az előadót verseny legnagyobb fo­gyatékossága volt, hogy két verseny­zőn kívül (Bárdos Agnes és Bencsik Lívia) valamennyien a befutott és közkedvelt énekesek előadói stílusát utánozták.-* Említést érdemel Oigyai Attila, aki azon kívül, hogy až elő­adói versenyben indult, a szerzői ver­seny egyik dalát is tolmácsolta; az ö példája igazolja leginkább azt is, hogy az önálló előadói stílusnak van csak létjogosultsága. Mert igazán Jó akkor volt Olgyai, amikor a szerzői verseny dalát adta elő, s érvényesí­tette saját hanganyagát, előadói ké­pességeit. Az előadói versennyel kapcsolatban kell megemlíteni a fesztivál zeneka­rát, a Botos Jenő vezette Fornaxot. Érzésem szerint ez az együttes mél­tánytalanul volt a háttérbe szorítva éveken keresztül. Hogy az előadói verseny — többségükben már „poro­sodó“ egykori slágerek tolmácsolása — élvezhető volt, elsősorban ennek köszönhető. Botos lenő pedig újra be­bizonyította, hogy hazai magyar vi­szonylatban a legjobb hangszerelő. Több olyan bravúros megoldása is volt, amellyel egészen új színt kapott egy-egy ismert dal, ezáltal tulajdon­képpen új zenei értékek születtek. Nagy kár, hogy Botos lenő és együt­tese a Melódiák közötti időszakban szinte teljesen mellékvágányon van. A szerzői verseny egyértelműen igazolta, hogy éppen ideje volt fóru­mot adni ennek a kategóriának Is. Zeneileg több kitűnő alkotás is el­hangzott, sok jö szöveget is hallha­tott a közel ötszáz néző. Kár, hogy a szólóhangszereken előadott számokat nem hangszereltette a CSEMADOK KB művészeti osztálya, mert meggyőződé­sem, hogy ez még növelte volna a verseny színvonalát és további érté­kekre lelhettühk volna. A verseny legmarkánsabb résztve­vője a közismert és közkedvelt, a már lemezzel is bemutatkozott Gravis együttes volt. Ez az együttes tulaj­donképpen már a csehszlovák köny­­nyüzenel élmezőny szintjén van, s szerintem csak tdő kérdése, mikor kap lehetőséget egy magyar nyelvű nagylemez feljátszására. Már ma meg­érdemelné. S lemeze nemcsak az együttes nagy sikere lenne, hanem a csehszlovákiai magyar könnyűzenei élet megindulásának alapja Is lehet­ne. Csehszlovákiai magyar könnyűze­nei élet, from. Magam is tudom, hogy erről ma még nem lehet beszélni, de az idei Melódia azt igazolja, hogy mindezt csak a fórum hiánya okozta. Reméljük, hogy az idei sikereken felbuzdulva újabb és űjabb szerzemé­nyek látnak napvilágot újabb és újabb együttesek tolmácsolásában, amelyek megfelelő szereplést lehetőséget kap­nak most már nemcsak a Csehszlovák Rádió magyar szerkesztősége jóvoltá­ból, hanem a hanglemezgyártó válla­lattól is. NESZMÉR! SÄNDOR Új év, új élet kezdődött A nagy, sorsdöntő események kitörölhetetlenül bele­vésődnek az emlékezetbe, s bár múlnak az évek, az em­lék rendre megelevenedik. Így vagyok én a második vi­lágháborúval, amelynek pusztító — egyben újat teremtő lángja éppen a bélié ünnepén érkezett hozzánk. ■ • ■ 1944 decembere. Bár nem borította fehér hőtakarő az Ipoly menti vidéket, kemény, hideg télidő volt. Regge­lenként zúzmara díszítette a fák ágait, a kis patakocska jégtükrén meg-megcsillant a bágyadt nap erőtlen suga­ra. Nagykendőbe burkolózott asszonyok, kucsmás, beke­­cses férfiak siettek a széljárta utcácskákon. Karácsony­ra készülődött a falu. A szeretet a béke ünnepének min­dig titokzatos varázsa volt, Ilyenkor Itt ts, mint minde­nütt puha melegség költözött a szívekbe. Ennek a karácsonynak a hangulata azonban még az előzőknél is várakozástelibb volt. A korán leszállt esté­ben némán lapultak a kis szalmatetős házak, apró abla­kaikból nem köszöntek ki a karácsonyfa gyertyácskáí­­nak apró lángjai, a karácsonyt köszöntő gyermekcsa­patok éneke sem hangzott sehonnan. A béke ünnepének lélekemelő hangulatát elűzte a háború fekete angyala, mely már ott leselkedett a község határában. Az embe­rek elsötétített ablakok mögött, néma hallgatásba bur­kolózva ülték körül a szegényes karácsonyfát, miközben azt hallgatták, nem újul-e fel az elült csatazaj, jelezve az élet-halál harc kezdetét. A karácsonyt ünnepek mégis békében teltek el. Nem véletlenül. Az ellenséget űző szovjet katonák nem akar­ták fegyverropogással megzavarni a szeretet és béke ünnepének csendjét, a német tankok motorjai sem dü­börögtek fel, hogy „erőfitogtatő“ kiruccanásokat tegye­nek az ellenség állásai felé. Az elnéptelenedett utcákon csak az elkeseredett arcú német katonák csizmái ko­pogtak, akiknek tekintete elárulta: már csak a félelem parancsolta kötelességtudat és nem a győzelembe ve­tett hit kényszeríti őket elkeseredett ellenállásra. Ezt látva reménykedtek a község lakói, hogy a harci kedvü­ket vesztett, kis létszámú német egységek nem tanúsí­tanak majd komolyabb ellenállást, s Így nagyobb össze­csapásra nem kerül sor. A feltételezés beigazolódott: december 27-én reggel, a sűrű kudtakaró leple alatt a szovjet katonák rajtaütés­szerű támadása fejvesztett menekülésre kényszerítette a németeket. Csak a távolabbi dombokon már korábban kiépített lövészárokrendszerben tudták megállítani kis Időre az előrenyomuló vöröscsillagos harcosokat. Rövid csatározás után azonban Itt ts felmorzsolták az ellensé­get. és több környező helységből is kiűzték a fasisztákat. A község felszabadult. Ipolynyék (Vinica) lakóinak a béke ünnepe meghozta az új életet. Ennek a békének, a boldogabb élet kezdetének azon­ban ára is volt: több szovjet katona áldozta életét az ott folyó harcokban. A hősök egyike volt Ivan Nyikolajevics Baskírov, aki a Magasmajtényért (Hrušov) vívott har­cokban esett el. A szinte még gyermek-katona édesapja mellett harcolt, ezer kilométereken át, a fasiszták ellen. Sok nehéz csatában vett részt, s a fiatal fiú a harcok során igazi katonává edződött. Hősiesen űzte az ellen­séget, s amikor már biztos volt a győzelem, akkor érte utol a halál az Ipoly völgye e kis hegyvidéki falucs­kájának közelében. Apja mellett érte a menekülő fa­siszták golyója. Az hiába emelte fel, ölelte magához, a halál erősebb volt az életnél. Apa és fia, akik ezer ve­szélyen át, egymás mellett harcolva űzték az ellensé­get, csak némán néztek egymás szemébe. A hosszú har­cokban megedződött férfiszívek meglágyultak, nem két harcos, de apa és fia tekintete fonódott most össze. Né­ma fájdalommal néztek egymás szemébe, míg a haldok­ló fiúéra fátyol nem borult. Így váltak el egymástól örökre, egy távoli ország kis falucskájának határában, melynek temetőjében apja maga temette el bajtárs-fiát egy magányos vadalmafa tövében. ■ • ■ A sírt azóta vaskerítés veszt körül, és egész éven át virágok borítják. Pedig már nincs ts halottja, hiszen a fiatal hős a zvolení szovjet katonai temetőben, harcos­társat között alussza örök álmát. Am ma is kegyelet övezi azt a helyet, ahol először nyugodott. Nemrégen anyja, Jekatyerina Ivanova Baskírova js fel­kereste azt a helyet, ahová apa a fiát eltemette. Ügy állt a sír mellett, mintha most ts ennek hantja takarná ha­lott gyermekét. Nézte a sírkövet, s bizonyára végigper­­gett előtte az a tizenhat év, mely alatt oly sokszor vir­rasztóit kisfia ágya mellett, jőtanácsokkal látta el. majd közösen boldog terveket szőttek a jövőről. Ősz hajára, törékeny alakjára szelíden hullt a fény. Az elmúlt évek fájdalma mély barázdákat vésett arcára, s a szenvedés, ha közben beletörődéssé vált Is, már örökre nyomot ha­gyott- rajta. Felejthetetlen a kép, amint a több ezer kilométerről érkezett édesanya áll fia sírja felett, akitől még gon­dolatban sem búcsúzhatott el. A megfáradt, könnytől csillogó szemek némán nézik a hideg sírkövet, amelyről egy tizenéves kiskatona mosolyog vissza, mintha csak vigasztalni akarná: ne sírj, mamácska, látod, nem volt hiába. Oly szép az élet és béke van, béke! BOJTOS JANOS Szabó Gyula: Pax-Atom SZITÄSI FERENC: T3>éLené$űkajiás Amikor reggel a kapun kiléptem, a hó tisztasága ölelte léptem. Megálltam. Néztem az út menti jegenyefára, melynek levelét tegnap láttam utoljára. Az ágakon még emlék-sebek égtek, ragyogásuktól felbuzgott bennem az ének. Kezem a dermedt kilincsen maradt, ujjam melegét odadermesztette a fagy. Csak, amikor a földre néztem döbbentem rá: ezen a földön éltem, ahol most hegyes rakéták férkőznek holnapi fűszálak helyére, ahol most a hó toll-dunnájában melegszik a BÉKE, ahonnan útjára indul a kenyér, ahonnan a gépek gumi-üstöke a termő földre ér, ahol most csak én állok magam, - s a magamban mindenki benne van reggel, délben és alkonyatkor, mikor a csönd is már szürke galambtoll, s ellepi az egész udvart és a házat, hogy éjjelre mindenkinek meleg menedéke, asszonya és édesanyja legyen a BÉKE. Egy pohár bor Vasárnap, ebédidő. Gyér hajú, élénk tekintetű öreg ember totyog az aszta­lom felé az étteremben. Egyik kezé­ben a kalapiát szorongatja, a másik­ban pénzt. Illedelmesen megkérdezi, nem zavar-e, ha mellém telepszik né­hány peYcre. Megfogja a szék támláját és elhe­lyezkedik. Alig ül le, jön a pincér, s megkérdezi a kis öregembert, mit kér. — Három deci vörös bort. — Vörös borunk nincs, csak fehér — válaszolta a fiatal pincér. Az öreg egy pillanatra elbizonytalanodik, de aztán gyorsan rendel. — fó lesz az is, csak savanykás legyen. Néhány pillanat múlva már ott áll előtte az asztalon, emblémás pohárban, az aranyosan csillogó bor. Kissé re­megő kézzel nyúl utána, еду-két kor­­tyintásnylt „harap" belőle, aztán gon­dosan leteszi maga elé. Látja arcomon a meglepődést, s kérlelnem sem kell, megoldódik a nyelve. — Az utóbbi napokban sok vendé­gem volt, elfogyott a kadarka, most meg vasárnap van. Az orvos rendel­te a savas bort, amióta megműtötték. Csak negyed gyomron van. Most egy hónapig beteg voltam. Levett a lábam­ról ez az influenza. De addig kúrál­tam magam, míg újra talpra nem áll­tam. Segített a jó kis borocska, a sa­ját termés, amit én magam kezelge­­tek minden évben. Az idén a nyolc­van, lugasra felfuttatott tökén alig termett száz liternyi. Már elszopogat­tuk. Sok volt a vendég is. Rájártunk. Nyolcvanegy éves. — A fövő hónapban fordulok a nyolcvankettedikbe, ha megérem. So­kat dolgoztam életemben. Fiatal ko­romban cselédeskedtem a grófnál. A felszabadulás után a szövetkezetben voltam sertésgondozű. Megbecsült em­ber voltam én, kérem. Sok oklevél igazolfa. Sokat írtak rólam az újsá­­gok. Beválasztottak az üzemi párt­­szervezet vezetőségébe is, amellett szakszervezeti bizalmi tisztségem is volt. Nyugdíjazásom után kértek, ma­radjak. Hát tíz éved még ráhúztam, mert mozgékony ember vagyok. Aztán a fiúk nem hagyták békét, hogy hagyjam már abba a munkái. Csak­hogy én munka nélküli nem tudok él­ni. Így aztán telepőr lettem, most egy hónapból két heted dolgozok. Az egyik fiam gépjavító, a másik trakto­ros, a harmadik sofőr. Szabadidőben nekik is segítek a kerít munkákban. Engem az éltet, a mozgás, a munka. — Segítik a gyerekek? Megkerüli a választ. — fő fiaim varinak. Segítséget, amíg mozogni tudok, nem fogadok el. Éppen ezért is mentem el telepőrnek, hogy a nyugdíjad pótolfa. Gyakran összejön a család. Meg üzen a fiunk­nak a mama. jöjjenek töltött káposz­tát enni, mert azt nagyon szeretik. A nyugdíjas telepőr kortyol a bor­ból. — Nem sok ez a három deci? — Tudja, nagyon aranyos ember a Sz... doktor úr. Egyik alkalommal megkérdeztem tőle: nem kevesli tő­lem azt az egy deci bort? „Ha jól esik, nem bánom, legyen kenő.“ De én addig beszéltem, kérleltem, míg a napi három deciben egyeztünk meg. Ehhez szigorúan tartom magam. Kü­lönben idős Tamás Szilveszter volnék Szepsiből... ILLÉS BERTALAN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents