Szabad Földműves, 1984. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1984-05-05 / 18. szám

1984. május 5. SZABAD FÖLDMŰVES, 7 SAS-BEHlVO 1944-ben hatodikos gimnazista voltam. Abban az évben már nem­igen jártunk iskolába: napirenden voltak a légiriadók. Októberben fel is függesztették a tanítást, és bennünket, a gimnázium Ipolysá­gon lakó diákjait légoltalmi szol­gálatra osztottak be. Ez abból állt, hogy egymást hatóránként váltogatva ültünk a községházán egy parányi szobában, a rádió mellett, s amikor az légiriadót jelzett, megnyomtuk a sziréna pi­ros gombját. Talán különösnek tűnik, ha most azt mondom, hogy ezt a szolgála­tot elviselhetőnek tartottam. Riasz­tottam egy várost, bár tudtam, hogy — akárcsak korábban — az amerikai gépek most is csak át­repülnek Ipolyság fölött, hogy va­lószínűleg Budapesten és környé­kén szórják le bombaterhüket. S valóban: amikor néhány perccel a riadó kezdete után kiálltam az utcára, már négymotoros Libera­­torok százai csillogtak a veröjé­­nyes égen, mennydörgésszerű ro­bajjal Budapest felé tartva. Ennek a ,.koncertnek“ szinte nap mint nap fültanúi voltunk; a mi nemze­dékünknek a szirénavljjogás, a re­pülőgépek robaja és a bombarob­banások voltak a popzenéje. Sok­szor néztem tehetetlen vergődés­sel a tengerkék égre, keserűen arra gondolva közben, hogy ezt a „muzsikát“ miért nem lehet egyet­len kézmozdulattal kikapcsolni, mint mondjuk a rádiót. De volt egy másfajta szolgálat is, amely méginkább rádöbbentett arra, mennyire tehetetlen, kiszol­gáltatott az ember az őrülteknek abban az apokaliptikus kavargá­sában, amelynek háború a neve. Ezt a szolgálatot nem szerettem, pedig csak egyszerű kézbesítésről volt szó. A községházán ugyanis már arra sem volt ember, hogy a hivatalos okmányokat kézbesítse. Magatehetetlen nyugdiiasoknak kellett az élelmiszerjegyeket ki­hordanunk, egy-egy tdézést kézbe­sítenünk, értesítéseket vinni a fel­nőtteknek: ki mikor van beosztva légoltalmi szolgálatra. Ha csupán ez lett volna a kéz­­besítenivaló, a szolgálat még el­viselhető lett volna. Azonban egy­re gyakrabban úgy kezdődött ez a szolgálat, hogy a koros szemü­veges tisztviselőnő behívatott, s letett elém három-négy összehaj­togatott hivatalos papírt. Idővel már igen jól ismertem ezeket a nyomtatványokat. Katonai behívó­­jegy — ez volt e papírlapokon, s alatta három vastagon szedett fe­kete betű: SAS. A SAS-behívó há­rom betűje ezt jelentette: Siess, azonnal, sürgőst Azokban a szegé­nyes viskókban, ahová ezekkel a papirosokkal bekopogtattam, rend­re szivszorító élményben volt ré­szem. Rendszerint a feleség vette át reszkető kézzel a könyörtelen meghívót a halál báljára. Rápil­lantott a lapra, arcából lefutott a vér, egész testében remegni kezdett, volt, aki el is ájult a be­hívó láttán. Néhol öt-hat apró gyerek kapaszkodott a mama szoknyájába, s amikor az anyuká­ból kitört az elkeseredett, jékezj hetetlen zokogás, a gyereksereg Is ösztönösen rázendített. A sírás, a jajveszékelés, a patakzó könny­­áradat mindannyiszor megrázó él­ményt jelentett számomra. Ilyen­kor mindig valakinek — akkor még nem tudtam, kinek — a bű­néért magam éreztem valamiféle megmagyarázhatatlan bűntudatot és kétségbeesetten hátráltam ki a zokogó otthonból. Ez a zokogás volt nemzedékem diszkózenéje. Ezek az emlékek kísértenek máig is, s néha, amikor jóbarátok kö­rében hangos kacagásra fakadok, még mindig előfordul, hogy hirte­len elhallgatok. Megfagy alkomon a kacagás, mert eszembe jut az a sok-sok régi zokogás ... Este német vonat futott be az Ipolysági állomásra. Idős, nagyba­­juszos német népfelkelőket szállí­tott. Beszédbe elegyedtünk velük, s mert némileg tudtunk németül, hiszen akkoriban az iskolában kö­telező tantárgy volt a német nyelv, megértettük, hogy Belgiumból szál­lítják át őket a keleti frontra. Egyikük, amolyan nagyapa formá­jú idős ember, vállon veregetett és komor képpel mondta: t— Jó magának, fiatal még, nem kerül ki a frontra. Nem Is lenne értelme, hogu fiatalon meghaljon — a semmiért. Hiszen Németor­szág ezt a háborút úgyis elvesz­tette ... A hadvezetésnek azonban egé­szen más lehetett a véleménye, mert a kis Ipolysági vasútállomás­ról Is hetente három-néay vonat Indult 1944 őszén a frontra Per­sze nem akárhoguon Megadták a médiát Amikor már a sűrfi füs­töt ontó mozdonyt Is a szerelvény elé csatolták, melynek nyitott va­gonjai zsúfolásig tömve voltak katonákkal, a búcsúzkodó hozzá­tartozók, szülők, feleségek, meny­asszonyok, kedvesek, gyerekek könnyet ontó tömegén átvereked­­te magát egy nyelge tartású tisz­­tecske. Mindig ugyanaz az özönvíz előtti típusú öreg gépkocsi hozta ki őt az állomás épülete elé, min­dig ugyanaz a testes fiatal szőke hölgy volt a kíséretében, s min­dig akkor érkezett, amikor a ,/iemzetiszínú" ruhás honleá­nyok“, a város űriasszonyai és leányai már kiosztották a búcsúzó honvédeknek a mindenkori egy­­egy darab lekváros buktát. A fe­hérkesztyűs tiszt úr mindig ugyan­azzal a mozdulattal nyúlt tiszti mundérjának bal zsebébe, s min­dig ugyanazon a kenetteljes han-, gon, a legpocsékabb műkedvelő színészi produkciókat idéző mó­don olvasta fel búcsúbeszédét, amely hemzsegett az üres, sem­mitmondó, hazug frázisoktól. A katonák is, hozzátartozóik is ki­sírt szemmel bámultak a semmibe, olyan tekintettel, mintha a komi­kus pátosszal előadott szöveg nem is hozzájuk szólna. A beszéd után a tiszt úr gondosan összehajto­gatta a papírlapot Ihiszen két nap múlva ismét szüksége lesz rá), termetes szőke hölgykísérője belekarolt, beültek a vén gépko­csiba, s az már nem ts érdekelte őket, hogy a hosszan sípoló kato­navonat útnak indult oda, ahonnét sokak számára nem lesz visszaté­rés. Sírás, jajveszékelés, sóhajok, ájulásba dermedő kiáltások száll­tak a kigördülő katonavonat után. S két nap múlva, négy nap múl­va, egy hét múlva megismétlődött az egész. A tiszt úr akkor is a régi volt, csak a frontra indulók voltak mások, akik dacára a ha­zafias szónoklatnak, tudták, hogy olyan érdekekért küldik harcba őket, melyekhez nekik semmi, de semmi közük nincs... LÉGIRIADÓ Gyermekkoromban csak filmhír­adóban láttam légiriadót. A hábo­rú folyamán aztán „lejött“ a film­vászonról, valósággá lett. Kisváro­sunkban gyakran szólt a sziréna, s ilyenkor fegyelmezetten levonul­tunk az óvóhelyre. De Ipolyságot efyetlen alkalommal sem bombáz­tuk. 1944 októberében érezte meg a város először a „saját bőrén" a levegőből jövő pusztítást, s jóma­gam is ekkor kerültem először közvetlen életveszélybe egy légi­támadás során. Azon a napon a délelőtti órákban édesanyámmal együtt voltam otthon. A bekap­csolt rádióban Karády Katalin hangja búgott, aztán fél tizenegy­kor „menetrendszerűen" megsza­kították a műsort, és kihirdették a légiriadót. Néhány perccel az­után, hogy Ipolyságon is megszó­laltak a szirénák, az althangú be­mondónő arról tájékoztatott, hogy a déli irányból berepült amerikai repülőgépek kisebb csoportja a Duna vonalát követve észak felé halad, miközben mélyrepülésben támadja az észak-déli vasútvonal objektumait. Alighogy e tájékozta­tás elhangzott, a házunk mellett húzódó országút felett pokoli ro­bajjal megjelentek a kéttörzsú amerikai gépek. Ez az országát egyébként teljesen a vasútvonal közelében húzódott, a vele pár­huzamosan. Kézenfogtam édes­anyámat, gyorsan magunkhoz vet­tük a kézitáskát, meíyben legfon­tosabb iratainkat és kis pénzün­ket őriztük, s már rohantunk is le emeleti lakásunkból, hogy az egyik szomszédos ház óvóhelyén találjunk menedéket. Nálunk ugyanis plhce nem volt. Mire az utcára értünk, elszabadult a po­kol. Az amerikai pilóták azzal „szórakoztak", hogy üldözőbe vet­ték az utcán futva menekülő em­bereket. Kéttörzsű gépeik orrán el­helyezett ikerfegyvereik szünet nélkül kerepeltek. Két házzal odébb volt az óvóhely. Nem sike­rült simán odajutnunk. A szom­szédos ház falához lapultunk édes­anyámmal. Először egymás mel­lett, de amikor a géppuskagolyók becsapódása nyomán hullant kez­dett a házfal vakolata, drága jó anyám a hátam mógé állt, szóró-’ san átölelt, a testével óvott... Óráknak tűnt az az Idő, amíg kö­rülöttünk tombolt a pokol. Fülsi­ketítő robbanások zaja is hallat­szott (később tudtuk meg„ hogy a közeli vasúti szerelvényre gyújtó­­bombákat dobtak, s a vagonok ro­pogva égni kezdtek), körülöttünk a falról egyre pergett a vakolat, a félelem, az irtózat könnyeket csalt mindkettőnk szemébe, s ami­kor végre csend lett, nem akar­tuk elhinni, hogy élünk... Letá­­molyogtunk az óvóhelyre, reszket­ve, falfehéren, kimerülve az át­élt izgalomtól. A közeli vágányo­kon szünet nélkül sípolt egy moz­dony. Később tudtuk meg, hogy azért sípolt oly sokáig, mert nem volt aki leállítsa a vonatfüttyöt: a mozdonyvezető is, a fűtő is ha­lálos lövést kapott. A légiriadó lefújása után az emberek hihetet­lenkedve nézték a szomszédos ház falát, ahol a légiriadó alatt édes­anyámmal meghúzódtunk. A ház­fal géppuskagolyók becsapódásá­nak nyomaitól volt tarka, csak ott nem omlott le a vakolat, ahol én álltam édesanyámmal. Az a cir­kuszi mutatvány jutott eszembe, amikor a késdobáló körüldobálja partnerét, ám véletlenül sem ta­lálja el öt. Hát így volt körüllövöl­dözve testünk körvonala, s ne­künk a csodával határos módon — az ijedtségen kívül semmi bajunk nem történt. De azért soha többé nem szeretnék átélni olyan pilla­natokat, mim akkor, és nagyon boldog lennék, ha biztos lehetnék abban, hogy soha többé sehol sen­kinek nem fog kelleni átélnie az iszonyat és a félelem hasonlóan sokkoló perceit... TAMARA Alig két hónappal az örökké emlékezetes légitámadás után, egy fagyos decemberi reggelen meg­érkeztek Ipolyságra ts a felszaba­dító vörőscsillagos katonák. Fia­tal gyerekemberek és őszülő ha­­lánt ékú idős katonák egyaránt voltak köztük. Az óvóhelyen vol­tunk néhányon serdülőkorú kama­szok, akiknek eddig még soha sem volt „első szerelmük"; az áhítatosan szép, igazi kamaszsze­relem elkerült bennünket, hiszen amikor annak lett volna az ideje, mi SAS-behívókat kézbesítgettünk, légóplncékben dideregtünk,' mély­repülésben lecsapó ellenséges re­pülőgépek támadásaiban edződ­tünk férfiakká. Ezért talán meg­bocsátható, hogy a felszabadító katonák közül érdeklődésünk el­sősorban és mindenek felett Ta­mara felé Irányult. Húszéves volt, haja aranyszőke, mint a júliusi búzatenger, gyönyörű kíváncsi nagy szemel a tenger fölé boruló ég azúrkékjét idézték. Sötétkék, rövid szoknyát, zöld katonazub­bonyt viselt, amely, annak elle­nére, hogy csupán egyenruha volt, felkiáltójelként hívta jel a figyel­met a lány pompás alakjára. Be­leszerettünk? Bizonyára. Hiszen szép volt, mint egy filmszínésznő, mi pedig kamaszok voltunk, teli vágyakozással... Tamara egyéb­ként ott állt a kórház és a malom határolta útkereszteződésben és a forgalmat irányította. Órákon át á csorogtunk a járda szélén, bá­multuk a szép szőke lányt, s ki­tartó hódolatunknak egy-egy utá­­nozhatatlanul bájos mosolya volt jutalma. Néha még integetett is nekünk. Néhány nappal utána tudtuk meg a hírt, és nem tudtuk, nem akartuk elhinni, hogy ez a csodá­latos szőke lány, akiről a szépség, az ifjúság szobrát lehetett volna megmintázni — nincs többé. A ka­rácsony előtti német ellentámadás során halt hősi halált. Amikor ott álltunk nyitott koporsója felett, örökre elnémult ajkán mintha még ott lengett volna egy parányi, vi­gasztaló mosoly, Tamara utolsó üzenete: ne sírjatok, nem haltam meg hiába. A többi milliókkal együtt azért áldoztam életemet, hogy ti szabadok, boldogok legye­tek. Azóta évtizedek teltek el. Az iskolában évről évre elemezzük a negyedik osztályosokkal Rozs­­gyesztvenszkij örökszép költemé­nyét, a „Rekviem"-et: „Ne feled­jétek el soha azokat, akik már so­ha nem térnek vissza". Ilyenkor mindig összefutnak szemem előtt a verssorok, könnyek tódulnak szemembe, s Tamara bájos arca jelenik meg előttem. Diákjaim ta­lán nem is értik, hogy miért nem tudok megszólalni percekig ... ÉS MÉGIS ELJÖTT AZ A NAP... A mindennapos légiriadók, a rettegés, a nélkülözés és a bizonytól lanság esztendeiben gyakran tűnt úgy, hogy a szenvedéseknek talán, soha nem lesz vége. Am mégis el­jött az a nap... Városunkban 1945 április tizedikén ismét meg­nyílt a gimnázium. Magam ts ott ültem ismét, a hatodik osztály egyik padjában. Ekkor már tud­tuk, hogy április negyedikén lel­szabadult Bratislava is, a front megiramodott, többszáz kilomé­ternyire van városkánktól és a szovjet csapatok egy utolsó, nagy támadásba lendültek Berlin irá­nyában. A nyiladozó orgonák és tulipánok, az illatos gyöngyvirág — mind-mind a békére virT<~iE tavasz ígéretét jelentették szá­munkra. Május tizedikén aztán igazgatói körlevél érkezett az osz­tályunkba: a második óra utáni tízpercben az összes tanuló gyüle­kezzen az iskolaudvaron, ahol fontos közleményt olvasnak majd fel. Tíz órakor óit szorongtunk va­lamennyien a szűk iskolaudvaron. Megjelent a latintanárunk, jú, nyugdíjazás előtt állő éínber. Fiatalos lendülettel felállt egy székre, és beszélni kezdett: — Kedves fiatalok! Orömmdi jelentem be, hogy a fasiszta Né­metország tegnap, 1945 május ki­lencediken feltétel nélkül megad­ta magái a szövetséges hatalmak­nak. Európában tehát végétért a második világháború! Elemi erővel tört ki belőlünk egy mennydörgő erejű, hosszan­­tartó „Hurrá!", aztán váltunkra emeltük az öreg tanárt és körül* hordtuk öt az iskolaépületben, mi­közben boldogan üvöltöttük: — Éljen a béke! Éljen a bé­kéi —о о— Háborús életünk filmjéből mere­vítettem ki néhány epizódot az utókornak. Az idősebbeknek azért, hogy emlékezzenek, a fiatalabbak­nak azért, hogy okuljanak belőléi Hogy lássák: a hatalmas tragé­dián belül, melyet a második vi­lágháború jelentett az emberiség számára, millió és millió apró em­beri tragédia volt az életünk... De hittük, tudtuk, reméltük, hogy egyszer a sok szenvedésnek vége lesz, hogy eljön az a nap, amit annyira vártunk. Es el is jött: 1945. április kilencediké volt az, a Győzelem Napja ... Sági Tóth Tibor Hetvenöt öve. 1909. május 5-én szillelett Radnóti Miklós, a magyar Ura kiemel­kedő alakja. A József Attila utáni korszak jelképe, a magyar költészet vitathatatlan klasszikusa alig múlt 35 éves, amikor a fasizmus áldozata lett. Radnóti az élet, az alkotó munka, a béke pártján állt. Szembefordult a háborús tervet szövő fasisztákkal, szavait igazi emberi érzések forrósitják át, amikor a bé­kéről beszél. RADNÓTI MIKLÓS: Himnusz a békéről Te tünde fény! futó reménység vagy te forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal, s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptű béke. s állj meg fölöttünk Is, mert megfagyunk e háborúk perzselte télben Itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Szólnék most újra, merre vagy? hová tűntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, — ellened! A szőlőszemben alszik így a bor ahogy te most míbennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégl kép kísért a daloló szájú boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? • ö, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrű illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gomolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényű, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett majd surrong és csivog a fecskefészkektől Sötét eresz! így lesz-e? így! Mert egyszer béke lesz Ö, tarts ki addig, lélek, védekezz!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents