Szabad Földműves, 1984. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1984-02-25 / 8. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1984.február 25.

Kis falu nagy focija

Tulajdonképpen nem Is Illenék kicsinek nevezni egy kétezerkétszáz lakrtst számláló települést. Dióspatony (Orechová Potôň) lakosai, főleg a sportbarátok azonban remélhetőleg megbocsátják ezt a jelzőt, hiszen — mint a cím is mutatja — kizárólag a község labdarúgásának színvonalát hivatott érzékeltetni. S hogy ez a cím nem csupán szójáték, arról a továbbiakban bárki meggyőződhet. Előtte azonban hadd mondjunk el még valamit, ami legalább annyira indokolttá teszi, hogy szóljunk a dióspatonyi labdarúgásról, mint az elért eredmények: a község sportszervezete a közelmúltban ünnepelte fennállásának félévszázados jubileumát. Lássuk tehát, hol kezdték, hogyan folytatták, és hová jutottak ötven év alatt a patonyi futballisták.

— 8 —

A focihoz ugyebár pálya kell, а рйlyának pedig hely. és nem is olyan kevés. Főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy ezt a területet — a harmincas évek elején — valamelyik gazda szántójából vagy legelőjéből kellett „lecsípni“. Nem sok derűlátással mentek tehát az új játékot meghonosítani akaró patonyi fiatalok a szóban forgó gazdához: engedje át a földje egy részét, hogy pályát létesíthessenek és leáshassák a futballkapukat. Az öreg viszont, ízes magyarsággal csak ennyit mondott:

— Jól van, uramőcséim, csak egy kulcsot nekem is adjatok attól a kaputól, hogy a szénát haza tudjam hozni.

Ma „anyagi támogatásnak" neveznénk az ilyet; akkor viszont a nyolcvan éves bácsi gesztusa az első lépések egyike volt egy sikerekben gazdag időszak felé.

— • —

Ebben az időben kezdett szerveződni a labdarúgás a Csallóközben: egyre több községben alakult meg a sportszervezet. Dióspatonyban a foci ekkor még nem volt több szórakozásnál, kellemes időtöltésnél. Egészen addig, amíg néhány lelkes sportbarti't el nem határozta, hogy összeverbuvál egy rendes csapatot. Az örömfociból rendszeres edzések lettek, megvásárolták az első felszerelést, és ezzel lényegében megalakult a dióspatonyi sportszervezet. 1933-at Írtak ekkor. Jöttek az első barátságos mérkőzések, s mikor úgy találták, nem is megy ez olyan rosszul, beneveztek a bajnokságba. Ha idegenbe kellett menni, bizony a lovaskocsintil előkelőbb közlekedési eszköz nemigen akadt, kivéve azt a néhány ritka alkalmat, amikor kölcsönkapták a helybéli malom teherautóját. A szurkolók számára sem nagyon akadt más, hael akarták kísérni a csapatot: legfeljebb kerékpárra pattanhattak, amelyből már volt néhány a községben. Am olyasmiről is megemlékezik a sportszervezet krónikája, hogy egy hűséges drukker, nevezetesen Varga Péter lfácsi, gyalog ment el a csapat után Somorjára.

A világháború természetesen a patonyi sportéletet is viszavetette. A labdarúgás ugyan nem szűnt meg teljesen, de sport jellegét a katonai kiképzés szempontjai váltották fel... A vérzivataros évek után a felszabadulás újból lehetővé tette a szervezett sportmozgalmat, de az igazi fellendüléshez csak 1948-ban, a dolgozó nép februári győzelmét követően értek be a feltételek. A változás szinte azonnal éreztette a hatását a község sportéletében: 1950-ben a csapat járási bajnokságot nyert és felsőbb osztályba került. Megalakult a B, valamint az ifjúsági csapat is, és szintén benevezett a bajnokságba. A krónika ezt az időszakot a dióspatonyi labdarúgás első fénykoraként tartja számon; néhány mérkőzés, mint például az akkoriban félelmetes hírű gútai (Kolárovo) csapat ellen idegenben elért 3:3-as döntetlen máig élő legenda a községben. \

A sikerek láttán jogos volt az igény a labdarúgás feltételeinek megjavítására. Megkezdődött az új sporttelep -építése, amiből a lelkes patonylak nem kis mértékben vették ki a részüket. Az eredmény: nemsokára ők büszkélkedhettek a járás egyik legszebb, korszerű öltözőkkel ellátott, gyepszőnyeges. futópályával övezett stadionjával, amely 1980-ban készült el. Ezzel egyidőb^ji nyílt meg a községben a 14 tantermes alapiskola, amelynek intézményesített testnevelése megteremtette a feltételeket a dióspatonyi sportélet további fejlesztéséhez. Rendszeresebbé vált a helyi szervektől kapott anyagi támogatás, igényesebbé vált a sportvezetők munkája, a korábbiaknál lényegesen nagyobb szaktudású edzők vették kézbe a csapatot. Szervezett csapa? alakult az alapiskolában is, magas színvonalú szakmai irányítás mellett. Az új alapokra helyezett, komoly munka eredményei nem várattak sokáig magukra: 1971-ig az ifjúsági csapat háromszor, a ..fagyok“ pedig kétszer nyertek járású bajnokságot.

— ® —

Ahogy íözeledelt a jelentős jubileum: a sportszervezet megalakulásának negyvenedik évfordulója, úgy vált az elért eredmények tükrében egyre nyilvánvalóbbá, hogy a dióspatonyi labdarúgás „kinőtte“ a járás kereteit. Az ünneplés maga pedig olyan volt, amitől szebbet kivánnni sem lehetett: az 1973/74-es bajnoki idényben a csapat megnyerte a legfelsőbb szintű járási bajnokságot, és felkerült a nyugat-szlovákiai kerüfeti bajnokság I. В osztályának délnyugati csoportjába. Hozzátartozik azonban az igazsághoz, hogy még a legderűlátóbb szurkolók sem mertek vérmes reményeket fűzni ehhez a kiemelkedő sikerhez. Hogy mekkorát tévedtek, arról rövidesen szó lesz, előbb azonban hadd említünk néhány nevet azok közül, akiknek részük volt abban, hogy a dióspatonyi labdarúgás az igazi fénykorábá lépett: a Brányik Sándor edző irányította csapatban — többek között — Csiba Nándor, Angyal Imre, Brányik György, Lelkes Vince, Bódis Zoltán, Belkovics László, Csölley Lajos, Gálffy Benő. Horváth Dezső. Gálffy Vince és Lelkes Vince rúgta a bőrt; a vezetők közül pedig, ugyancsak a teljesség igénye nélkül, Ágh József. Csölle Lajos. Csiba Rudolf, Bajnóczi Árpád. Csóka János, Lelkes Béla és Németh Üdön nevét említjük. A legjobbak mellett azonban ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az egyesület ekkor már hosszú ideje három másik csapatot is szerepeltetett a különböző szintű járási bajnokságokban; a kiemelkedő siker mögött tehát igazi labdarúgó-tömegbázis volt.

— ® —

Megtörtént, amit kevesen vártak: a csallóközi község focistái „megragadtak“ a kerületi bajnokságban. És ez a kifejezés távolról sem jelent holmi, szezonról szezonra foggal-körömmel való megkapaszkodást: a dióspatonyiak, egy-két megingást leszámítva egyenrangú ellenfelei voltak az „egybé“ bármely csapatának. A szurkolók számára is gyorsan természetessé vált, hogy vasárnaponként idegen járások jelzéseit viselő autóbuszok parkolnak a pálya mentén, hogy hangzatosabb nevű csapatoknak lövik a „fiúk“ a dugókat. Es egyre többet: az 1980/81-es bajnoki Idényben például nyolcvanhármat. Hogy miért éppen ezt a szezont említjük? Mert a dióspatonyi labdarúgók ekkor elnyerték az I. В osztály bajnoki címéti Példátlan siker volt ez a község sportéletében. Következett a kerületi I.A osztály, de most valóban azoknak lett igazuk, akik azt jósolták, hogy itt „meg sem melegedhet“ a csapat. Nem Is melegedhettek meg, mert két év múlva —■ itt is bajnokságot nyertek. Joggal tűnhet úgy ez a néhány sor, mintha egy sportkarrier-regényből kölcsönöztük volna, onnét is a hatásosabbak közül, ezért ismételjük el mégegyszer, tárgyilagosan: a 2200 lakost sz'áfcnláló csallóközi község, Dióspatony labdarúgó-csapata 1983-ban az I. A osztály megnyerésével felkerült a kerületi bajnokság legfelső osztályába, olyan csapatok mellé, mint Érsekújvár (Nové Zámky), Sered, Galánta (Galante), Párkány (Štúrovo) vagy Nagymegyer (Calovo).És tegyük hozzá, kevésbé hivatalosan, de az igazságnak teljesen megfelelően: ez a siker példa nélküli a csallóközi falusi labdarúgás történetében. És azt is. hogy történt mindez a dióspatonyi sportszervezet fennállásának jubileumi ötvenedik esztendejében. És végezetül, álljon itt azoknak a neve. akik a legtöbbet tettek a siker érdekében. A sportszervezetet labdarúgó-szakosztályának elnöke jelenleg Anda Lajos, a csapat edzője Jozef Taraba, a „kis falu nagy focistái“ pedig: Kálmán Elemér, Angyal József, Csiba Péter, Nagy Sándor, Kohút István. Pollák András, Koczó Péter, Posvanc Sándor, Ágh Péter, Jakóczi Ernő, Belkovics László. Csivre József. Méry Ferenc, Tóth László, Kulcsár Vince. Jozef Taraha, Sáíknzi István.

Továbij§a is sok sikert és sportszerencsét, dióspatonyiakl

VASS GYULA

Viliam Plevza

ACSKP

Viliam Plevza aka- n~ démikus, a történettudományok doktora egyike a legismertebb és legnevesebb csehszlovák történészeknek. 1959-től a Szlovák Г Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa volt,

1969-től pedig a SZLKP Központi Bizottsága Marxizmus—Leninizmus Intézetének igazgatója. Elméleti intézmények és főiskolák tudományos tanácsainak, társadalomtudományi folyóiratok szerkesztő bizottságainak tagja. Jelentős tudományos rendezvények, konferenciák és szimpozionok , szervezője, számos tudományos mű szerzője.

Több hazai és nemzetközi történettudományi bizottságban fejt ki tevékenységet. A bratislavai Komenský Egyetem Bölcsészettudományi Karán i a csehszlovák történelem professzoraként pedagógiai munkát is végez.

Tudományos kutató tevékenysége a CSSZSZK és a CSKP politikai történetére összpontosul. [:

Számos munkáját — a t szlovákon kívül — cseh, orosz, angol, francia, német, spanyol nyelven is kiadták, magyarul a Napjaink történelme (1976j, valamint A szlovákiai értelmiség a kommunista mozgalomban (1979) jelent meg.

‘Tudományos munkásságáért számos kitüntetésben részesült. Két ízben jutalmazták a Szlovák Szocialista Köztársaság Állami Díjával.

Viliam Plevza munkásságában jelentős helyet foglal el a cseh—szlovák kapcsolatok kérdése és a nemzetiségi kérdés. E mű első kiadása Národnostnú politika KSC a Česko—slovenské vzťahy (A CSKP nemzetiségi politikája és a cseh—szlovák kapcsolatok) címen 1979-ben jelent meg, a szerző 1381-ben megkapta érte a Klement Gottwald Állami Díjat. A nagy érdeklődésre szamot tartó művet a szerző által kiegészített, bővített változatban ajánljuk olvasóinknak.

жИШтл .,

ДШГ; :

' " ' "X ' r

. .;... • • • . Щ .x

Wm§X'' . 4

ЙШЙ1Й ..

n-:,.'. ■

л-кН. • ;

ШШШШш/ " ' '

щтттш тШШШШШтж Шшжг* Щ

• ••■•Ху Щ

M&úkch

Február első hetének végén került sor a fenti néven ismert politikai dalfesztiválra, amely az idén a Szlovák Nemzeti Felkelés

40. évfordulója, valamint a világ ifjúságának a béke megőrzéséért folytatott harca jegyében folyt. A rendezvény, mint tudjuk, egyúttal verseny is, és ilyen minőségében а XII. évfolyam legjobbnak ítélt dalait hallhatták az ország minden részéről összegyűlt fiatalok. A járási és a kerület fordulók győzteseiként' több mint 200 együttes és szólista mutatkozott be a közönségnek. Mellettük több neves hazai sztár fellépése tette színesebbé a mezőnyt, de olyan egzotikus külföldi résztvevőknek is tapsolhatott a martini közönség, mint Mario Montenegro nicaraguai gitáros, a Salvadort Yolo Camba Ita, vagy a spanyol, portugál, olasz és bolíviai zenészekből álló Banda Granda együttes.

Az előadói kategóriák győztesei: a bratislavai VENTIL RG, és LOJZO, a sabinovi ARKUS, a prievidzai FAKTY, a humennéi HMC együttes, valamint a breznót Éva Wolfrámová; ugyancsak a VENTIL RG együttes adta elő a szerzői verseny győztes dalát, Róbert Grigorov és Dušan MikletiC Többen vagyunk című szerzeményét. A blrá-* ló bizottság különdíjat a Liptovský Mikuláš-í LUSCINIA együttes kapta, Üzenet a Fehér Házba című daláért. Valamennyi kategóriagyőztes képviseli majd Szlovákiát a politikai dalok sokoiovi fesztiválján.

A rendezvény nagy sikerű zárókoncertjén felléptek a korábbi évfolyamok győztesei, valamint Jelfena Kamburova (Szovjetunió), a bolgár STP és az észak-ír SAND FAMILY együttes. A hazai „hivatásosokat“ Miroslav Žbirka és a LIMIT együttes képviselte.

Kenderfeldolgozók

A régi Komárom IKomárno) előttem mindig a mesék városa volt. Gyermekkoromban sokat olvastam róla és vágytam arra, hogy láthassam, hogy utcáin járhassak, hogy lakosaival együtt élhessek. Mert hát melyik gyerek nem szeretett volna Mátyás király komáromi palotájában apród lenni, vagy a csajkások hadnagyaként rajtaütni a török hadakon? Menteni a nagy földrengés idején vagy a pusztító nagy árvizek során bajba jutottakat? Vagy melyik környékbeli gyerek nem álmodozott arról, hogy Klapka generális katonájaként űzi az elnyomó osztrák katonákat a komáromi öregvár falaitól?

Egy szó mint száz: Komárom mindig híres volt valamiről. Az elmúlt évtizedekben, évszázadokban a fentebb elmondottakröl, napjainkban pedig a hajógyáráról, kikötőjéről, a Jókainapokról, és általában: pezsgő kulturális életéröl. Ez utóbbihoz nagyban hozzájárulnak a Dunamenti Múzeumban rendezett tárlatok és kiállítások is. Egy ilyenről szeretnék most beszámolni, amelyet április 30-ig bárki megtekinthet. Témája: a kenderfeldolgozás története Dél-Szlovákiában.

A falusi ember az Öregektől még itt-ott hallott a nagy kenderáztatókról, mikor vitte el a Duna ennek vagy annak a falunak az áztatott kenderét. Melyik faluban mi történt a fonóban? Ezek a ma már mesébe illő történetek az öregekkel együtt lassan a sírba szállnak, s ugyanúgy egy régi mesterség: a kender feldolgozásának titka is. A Dunamenti Múzeum kiállító termeiben viszont a ma embere még megismerheti, hogy elődeink hogyan vetették, vágták, áztatták, szárították, tllolták a kendert, hogy utána a rostszálak osztályozása szerint fehérneműt, lepedőt, vagy zsákot szőjenek belőle. A mai fiatalság bizony már csak itt láthatja meg a jelhasználás sorrendjében csoportosított kenderfeldolgozó szerszámokat, gépeket. Itt még láthat faragásokkal díszített titoló sulykot, tilót, kalodás kenderdörzsölőt, guzsalyt, orsót, rokkát, szövőszéket, motollát és mángorlót. A tárgyi dokumentumokon kívül jól sikerült fényképekkel is illusztrálják a kender termesztését és feldolgozását. Ma már fehér hollóként emlegetik, ha valahol akad egy lány, aki a falusi padlásokról előhalászott orsóval, rokkával még fonalat sodor és háziszőttest tud készíteni, pedig 30—40 évvel ezelőtt bizony sok falusi lány vitte kelengyéjével a szép és tartós kertdervászonból készült törülközőket, asztalterítőket és függönyöket.

Ma a kendert az állami gazdaságok, szövetkezetek termelik és a len- és kendergyárak dolgozzák fel, aztán a nagy szövőgyárak készítik a szükséges vásznat belőle. Kihal és feledésbe megy az ősi háziipar. Az asszonyok nem áztatnak kendert a vizek partján és a takácsmesterekre is hovatovább már csak a családnevek emlékeztetnek. Szinte nem találni már házat, ahol kender feldolgozással foglalkoznak. Még jó, hogy a múzeumban néha találkozunk ilyen kiállítással és ezáltal egy kicsit beletekinthetünk elődeink életébe. Jó, hogy őseink behozták a keleti sztyeppékról a Kárpátokon keresztül a kendermagot, s készítettek tilót, orsót és szövőszéket, amivel megszőtték a bő-szárú, jó hüssöt adó inget és gatyát, amely soksok éven át jellegzetes viseletűk volt,

CSÉPLŐ LÄSZLÖ

Jéc S*.

(Bíró Béla felvételei)