Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-24 / 51. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1483. december 24. Egy kis szakosztály SIKEREI A* utóbbi Időben egyre több dél-szlovákiai községben a kézilabdázás kerül a szurkolók érdeklődésének középpontjába. Az egész Csallóköz például figyelemmel kíséri a nyárasdi (Topolníky) lányok legfelsőbb osz­tálybeli szereplését. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy a sikerekhez a naszvadi (Nesvady) Slávia sportszervezet kézilabda-szakosztálya is je­lentős mértékben hozzájárul, hiszen Németh Pél csapatában több nasz­­vadi Játékos is szerepel. A komáromi (Komárno) járás községében. Naszvadon Is mély gyöke­reket eresztett a kézilabda. Rövid időn belül eredményeikre kénytelenek voltak odafigyelni a sportág vezetői. Az 1971-ben alakult sportszervezet díáklánycsapaiának a tagjai a megalakulás óta eltelt időszakban három­szor (1975, 1979, 1980) lettek országos és szlovákiai elsők, az ifjúsági csapat 1981-ben szlovákiai bajnoki elmet és országos második helyezést, 1982-ben szlovákiai viszonylatban ezüstérmet, az országos versenyen pe­dig bronzérmet szerzett. A Sikerek kovácsa Vlahy Jenő, akinek sikerült meghonosítania a kézi­labdázást. A helybeli alapiskolában 1960-tól tanít, és közel másfél évti­zede az igazgatóhelyettesi teendőket is ellátja. Kezdetben a sportszer­vezet elnöke, később a járási ivézilabda-szövetség vezetője, jelenleg pe­dig az egyesület titkára és főedzője egy személyben. Beszélgetésünk során szó volt a kezdeti nehézségekről, a beindulást akadályozó problémákról, ő azonban mindig a munkamódszeréről, az ed­zésekről, a csapatról beszélt, hiába faggattam, hogy szóljon bővebben a kezdeti időszakról. Az alapok lerakása szerinte a tornaórákon és a sport­köri tevékenység során történt. A gyermekekkel először Is meg kellett szerettetni a rendszeres testmozgást, és fokozatosan a játékos módsze­rek bevezetésével lassan elsajátíttatni az addig bizony teljesen ismeret­len csapatjátékot. Sok munka, edzés előzte meg az első igazi mérkőzé­seket. Először csak lányokkal, később viszont a fiúkkal is foglalkozni kezdtek. A küzdőszellem, az akarat nem hiányzott, viszont a labdatech­­ntka sok kívánnivalót hagyott maga után. A jó labdaérzék, amely nél­kül elképzelhetetlen a mai korszerű játék, nagyon sok gyakorlást igé­nyelt. Az 1983/84-es idény több változást hozott a versenyek lebonyolí­tása terén. Mindkét ifjúsági női kézilabdacsapatuk az első ligában sze­repel. Az idősebb lánycsapat, amely megszakítás nélkül immár nyolc éve a legjobbak között szerepel, az őszi idényben csak egy ponttal szerzett kevesebbet, mint a listavezető, a fiatalabb lánycsapat is hasonlóan az élmezőnyben várja a folytatást, amely ebben az évadban eltér az eddi­giektől. Az őszi fordulók után télen torna lebonyolítású rendszerrel foly­tatódik a pontgyfljtés, tavasszal pedig a megszokott módon a visszavá­gók következnek. Ezek után lesz csak ismert az ifjúsági bajnokság győz­tese. s szerezhet jogot, hogy megküzdjön az országos bajnoki címért. Az idősebb lénycsapatot Vlahy lenő, a fiatalabbat pedig Miskovics György mérnök, a helyi nemzeti bizottság dolgozója vezeti. Az idősebb diákcsa­patot Dudák András, a fiatalabb diákcsapatot pedig közösen Vlahy Jenő és Tóth Erika irányítja. A diákcsapatok számára ősszel és tavasszal 3—3 össz-szlovákial tornát rendeznek, ezenkívül részt vesznek a testnevelési szövetség illetve az Iskolaügy szervezte további versenyeken. A legkiseb­beket az ún. előkészítőben Vlahy Jenőné vezeti be a labdajátékok vilá­gába. Érdekes, hogy a legnagyobb sikereket kizárólag a gyengébb nem kép­viselői érték el. A fiúknak is van több szép eredményük, azonban nem tudták azt a többletet nyújtani, amely nélkül a legfelsőbb szinten lehe­tetlen az élmezőnyben megmaradni. Felnőtt női csapat alakításával is próbálkoztak, azonban az objektiv nehézségek, elsősorban a munkahelyi gondok miatt a kezdetnél tovább nem jutottak. Talán majd később... A kézilabda-szakosztály vezetői tudatosítják, hogyha ifjúsági és diák­­szinten továbbra is a legjobbak közé akarnak tartozni, akkor tulajdon­képpen az olvasástanuléssal egyídőben már el kell kezdeniük a játékos tornaórákon a legkisebbekkel való foglalkozást. Később jönnek az első edzések, és csak jóval azután az eredmények. Nem volt könnyű eljutni az országos bajnoki címig, hiszen ez rengeteg lemondást és még több edzést igényelt. Hasonlóan nehéz feladat volt elhitetni a szülőkkel, hogy a sok gyakorlás meghozza gyümölcsét. Jelenleg Is, amikor hetente négy­szer edzenek, valamint részt vesznek a hétvégi mérkőzéseken, figyelem­be kell venniük, hogy a lányok nagy része az otthoni fóliasátrakban is kiveszt részét a munkából. Ezért csakis jó időbeosztással lehet sikere­sen tanulni és sportolni, valamint segíteni az otthoni munkákban. A megfelelő tornaterem nagyon hiányzik a naszvadiaknak. Ezért volt szükségszerű, hogy a két alapiskola vezetői egyeztessék az órarendet, hogy mindenki ott lehessen az edzéseken. Nem ritkaság, hogy reggel hét órakor kezdődik az első műszak, hogy a nap folyamán a többieknek is lehetőség nyíljék a tornateremben való gyakorlásra. A közelmúltban a Szlovákiai Testnevelési Szövetség a naszvadi Slávia sportszervezet kézilabda-szakosztályát az ifjúsági és diákcsapatok köz­pontjává nevezte ki, így javultak a feltételek. A legnagyobb ajándék vi­szont az lesz, hogyha minél gyorsabban felépUl az új tornaterem, amely­nek méretei megfelelnek a nemzetközi követelményeknek, és még 600 nézőnek is jut hely a lelátón. Nagyon várják, hogy elkészüljön, ezt több­ször hangsúlyozta a főedző, aki nagyon is tudja, hogy mit jelent egy új, korszerű tornaterem. Addig ugyanis kénytelenek hetente legalább egy alkalommal a komáromi sportcsarnokba utazni, hogy télen is megfelelő körülmények között készülhessenek a további versenyekre, A szülőket is sikerűit bevonniuk a rendezvények szervezésébe, többen közülük tagjai a vezetőségnek is. Segítenek a társadalmi munka meg­szervezésében, több alkalommal pedig autóbuszvezetőként ntaznak a csapattal. A közel másfél évtized során sok barátságot kötöttek a kézilabdázó lányok, a hazai versenyeken és tornákon kívül rendszeresen részt vesz­nek külföldi nemzetközi rendezvényeken is. Szép hagyomány, hogy rend­szeresen sor kerül a komáromi járás és a komárom megyei csapatok tor­nájára, amelyen a dorogi, a tatabányai, a naszvadi, a gútai (Kolárovo) és a csallóközaranyos'i (Zlatná na Ostrove) csapat vesz részt. Nyáron Magyarországon, télen pedig hazánkban találkoznak. A Jelenlegi nyárasdi csapat egyik erősségé Mezöné Ledniczky Éva is a naszvadi szakosztály neveltje, továbbá a többszörös ifjúsági válogatott Debnei Edit, Dibusz Erika, Kissová Jitka, Dosebi Ildikó, valamint Dobosi Lívia is innen indult el. Nem titok, hogy az ifjúsági központ egyik leg­fontosabb feladata, hogy évente egy-egy jól felkészített fiatal játékost biztosítsan az első ligás nyárasdi csapatnak. Az idény befejeztével a je­lek szerint az utánpótlás válogatott keret tagja Haris Márta is ökot kö­veti majd. A naszvadiak példája nyomán a közeli községekben is néhány lelkes szakember Irányításával szintén elkezdődött a csapatépítés. A biztató je­lek arra utalnak, hogy Csallóközaranyoson, Gútán és más faluban sem kell sokáig várni, hogy az üstökösként feltűnt nyárasdi és naszvadi ké­zilabdázóknak másutt is legyen követőjük. A karácsonyi ünnepek előtt sokszor fejtörést okoz, hogy mivel lepjük meg gyermekeinket. Naszvadon Vlahy Jenő pedagógus-edző és társai ma­radandó, értékes, egész életre szóló ajándékot nyújtanak a gyermekek­nek és fiataloknak: a mozgás, a rendszeres testedzés, a csapatjáték, a közös siker örömét. Nemcsak a község és a járás lakói, hanem mind­­annyiunk nevében is köszönet érte. Reméljük, hogy a jó eredményekhez a környék újonnan szervezett csapatai is egyre nagyobb mértékben hoz­zájárulnak. BARDOS GYULA A troli mind mélyebbre merült. Hamarosan már csak a kél áramszedője látszott kí, s a szeptemberi hideg víz összecsapott a halálraítélt utasok feje felett. Savars Karapetjan a víz alatti úszás többszörös országos és Európa-bajno­­ka jelt adott öccsének, Kamónak, aki vele együtt kocogott, s futtában le­dobta magáról ruháját. Kamo követ­te a példáját. Pár pillanat múlva mindketten a vízben voltak, az áram­szedők felé úsztak. Eközben a gát felé vezető úton megállt egy autó. Vezetője és utasai a színhelyre rohantak. „Szinte meg­­éreztem — mondta később az autós, a Karapetjan-testvérek apja — hogy közöm van a történtekhez“. Végignéz­te, ami a víztárolóban lejátszódott. Savars ért elsőnek oda, ahol a tro­li elmerült. Körülnézett, és odakiál­tott öccsének: „Maradj a víz színén, ha jönnek a mentők, irányítsd őket.“ Majd mély lélegzetet vett és leme­­rülí. Mondják, a véletlen útjai kifürkész­­hetetlenek. A milliós városban talán ő volt az egyetlen, aki segíthetett a bajba jutottakon. Gyakorlott víz alatti úszó, de még neki is alig futotta az iménti mély lélegzetvételből, hogy a kilenc méteres vízben, a felkavart iszap homályában megtalálja a trolit, kitapogassa széles hátsó ablakát. Meg­kapaszkodott valamiben, hátrafeszült, s a víz ellenállását legyőzve, talpával benyomta az üveget. Bent a sötétben a rettenettől bé­nult árnyak. Gondolkodás nélkül meg­ragadta a legközelebbit, s a betört ablakon át telúszott vele. Csak fent látta meg, hogy egy asszonyt men­tett ki. Occsére bízta, s csak annyit kiáltott oda neki: „Eszméletlenek. Megpróbálom kihozni őket.“ Savars összeszedte magát, s újból alámerült, jól begyakorolt „delfin­­mozgással“ gyorsította a merülést — az edzéseken ezt már tökélyre fej­lesztette. De rosszul tájolta be ma­gát: jóval balra volt a betört ablak. Amikor megtalálta, a kocsiszekrénybe kapaszkodva bebújt. Újból magához ölelt egy magatehetetlen embert. Fent már csónakok keringtek Kamo körül, többen is próbálkoztak, hogy a mélybe bukjanak Savars után. (Nemigen sikerült nekik, vissza kel­lett fordulniok, még mielőtt elég mély­re jutottak volna.) Az első megmentett már a parton volt, mesterséges légzéssel élesztget­ték. A másodikat Kamo a csónakba fektette. Harmadszorra tévedhetetlenül célba talált Savars. „Véres vagy!“ — hal­lotta, amikor felért a harmadikkal. Megvágta magát az ablaküveggel. De tudatában volt a víz alatti tragédiá­nak és érezte, minden elfecsérelt pil­lanat emberéletbe kerül. Minél gyor­sabban cselekedni kell — határozta el, és újra lebukott a mélységbe. Megint a troli, a rémes árnyak. Csak lábával hajtotta magát, amikor a kő­vetkező emberrel feljött. A parton már nekikészültek, hogy kiemeljék a trolit. Többen is a vízben voltak, segítettek a csónakból a part­ra emelni a megmentetteket. Az URH-n hívott mentők szirénázva érkeztek a gátra. Két hatalmas autódarut vontat­tak oda, ahol majd a kiemelést elvé­gezhetik. Savars eközben többször ts aláme­rült. Igyekezett úgy magához szoríta­ni az embereket, hogy minél kisebb legyen a víz ellenállása. Egyre fárad­tabbnak érezte magát, a hetedik, nyolcadik, kilencedik embert mégis feleannyi idő alatt hozta fel, mint az elsőket. Mintha egyetlen célra be­programozott robot, mentőautomata lenne, úgy dolgozott. Nem körülnézni. nem leállni, nem tétovázni, csak — menteni. Amikor már a tizedik emberrel jött fel, úgy érezte, mintha szímpompás tűzijátékot látna. Hirtelen átvillant benne, hogy áthűlt a hideg vízben: húsz kilométert futott, felhevült a szervezete. S most hirtelen és ilyen hosszú ideig a hideg víz. Fogát ösz­­szeszorította, még erősebben magához ölelte emberét, és teljes erővel dol­gozott a lábával. Szeme előtt tüzes gömb futott át, a gömb fényes pon­tokká bomlott s belehasított a tarkó­jába. „Átvészeltem?“ Ismét tudott lé­legzetet venni. A partról úgy rendelkeztek, hogy a kötelet kösse az áramszedőhöz. — Kiszakítja — mondta köhögésbe fúlva Savars. — Csak csináld, amit mondunk. Savars megfogta a drótkötél végét és lemerült vele. Nem volt könnyű, töbször is alá kellett buknia, mire az áramszedők tövét átköthette vele. Három-négy perc kárbeveszett. De a végén sikerült. Előbukkant a vízből. A drótkötél megfeszült, megreme­gett, s a következő pillanatban kisza­kadt a két áramszedő. Savars nem látott a méregtől, ahogy a troli fölé úszott. Követte az öccse, <J6ússzcw s Отатв Míg a daruk csikorogva a vízbe eresztették széles, hosszú kampóju­kat, Savars tovább folytatta a men­tést. Mindent megtett, ami ilyen kö­rülmények között lehetséges. Jól agyába véste edzője szavalt: mindig mindent jobban is csinálhatsz. De ho­gyan végezhetné jobban, amit most csinál? Tiz-tizenkét perc alatt tíz em­ber életét mentette meg. Tizenegy, tizenkettő, tizenhárom. Újabb alámerülés. Tizenöt... Tizenhat... Most kettő egyszerrel Ez már ti­zennyolc ... Húsz perce történt a baleset. Sa­vars megint lemerült. S amikor fel­jött, véres volt körülötte a víz. De már húsz ember életét megmen­tette. Már szinte nem is tudta, mit tesz: beúszott az ablakon, megfogott vala­mi .feketét, magához szorította, fel­színre úszott vele, s csak ott derült ki, hogy egy troliülést hozott. Elsöté­tült körülötte a világ, olyan düh ön­tötte el: ez a 40—50 másodperc vala­kinek az életébe kerülhet. Az öreg Karapetjan a betonkorlát mellett állt, s a vizet kémlelte. Csak görcsösen ökölbe szorított kezén, szo­rosra zárt ktfehéredő ajkán látszott, mennyire feldúlt, milyen Izgatott. Va­lahányszor fia lemerült, ő a másod­perceket számolta. Felmérte fia tettének nagyságát. Győzelem volt minden alámerülése, s a győzelemben benne volt edzője, apja, anyja s fivérei diadala. Három nagyszerű sportolót nevelt fel a csa­lád: Savarsot, Kamot és Anatolijt. Az öreg Karapetjan életében volt egy pillanat, amely most is erőt adott neki, részese volt a Karapetjanok Igazi megdicsőülésének: egy nagy ver­senyen mindhárom fia dijat nyert. Amikor ott álltak egymás mellett a dobogón, apjuk olyan boldog volt, amihez foghatót az ember csak egy­szer érezhet az életben. Bőgtek az autódaruk motorjai, Sa­vars föl-le szállt a vízben, s akiket felhozott, Kamo maga elé meredt, s valahányszor fia eltűnt a vízben, min­dig úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, míg újból felbukkan. Egy csónakon drótkötelet vittek a troli fölé. Savars lemerült a mélybe, hogy megtalálja a troli vonóhorgát. A hátsó kerék azonban túlságosan a mélyen belesüppedt a fenék iszapjá­ba. At kell hurkolni „az egészet“ — mérte fel a helyzetet. egy feszítövassal a kezében. Elvette tőle és eltűnt a mélyben. Dühödten betörte az ablakot előbb a jobb oldalon, majd a másikon, a felszínre úszott a kötélért, azután át­fűzte a két ablakon, megint feljött, lehúzott egy másik drótkötelet, azt is átfűzte a két ablakon, és a végét az öccsének adta: Fogd, vidd ki a part­ra!“ Kamo a mentőcsénakba kapaszko­dott, és csónakjával megindult a part felé. Savars utánuk úszott. Ismét megfeszült a drótkötél, húr­ként remegett, s pár pillanat múlva mindenki látta, amit Savars már any­­nyiszor láthatott... Mihelyt nem mosta már a víz, Sa­vars keze-lába vérzett, tucatnyi ki­­sebh-nagyobb vágott seb tarkállott testén. A végsőkig elcsigázottan leült a betonra. Nem Is csodálkozott, hogy Kamo mellett apja Is ott állt. Negyvenöt nap a kórházban: tüdő­gyulladás, állandó magas láz, kis hí­ján vérmérgezés. Meg valamilyen fur­csa allergia. További egy hónapot otthon feküdt, arany-ezüst fénypász­mák között, amelyek a feje fölül a faliszőnyegre tűzött érmekről verőd­tek vissza. De mérhető-e a sportpá­lyákon szerzett százharminc arany­ezüst érem csillogása egyetlen emberi élethez, amelyet a haláltól ragadott vissza? Csakhogy egyikük nem ment volna a má9ik nélkül. Amikor felépült, újra megpróbált pályára lépni. A szemtanúk azt mond­ják, az Európa-banjok akkoriban oly hihetetlen szorgalommal edzett, hogy ahhoz képest korábbi tréningjel köny­­nyű bemelegítésnek számítottak. El­érte, ami elérhetetlennek látszott: új­ból bekerült a válogatottba. A ma­gyarországi EB-n magabiztosan veze­tett kedvenc számában, négyszáz mé­teren. légzőkészülékkel, abban a faj­ta vízalatti úszásban, amelyben éve­kig nem volt ellenfele. A célvonaltól és a győzelemtől 50 méter választotta el, amikor hasító fájdalom bénította meg. Most ts, mint akkor, a jereváni víztároló mélyén sikerült úrrá lenni a fájdalmon. Végigúszta a távot, de a medence vizéből már az új bajnok segítette ki... Savars Karapetjan ma a jereváni uszoda igazgatója. Azt mondják, egyetlen halál Is meg­rövidítheti az emberi nemet. Savars hússzoros megrövidítést hiúsított meg. —APN— Zsiga barátom traktoros. Jó szakember. Ügyes, szorgal­mas, ég a keze alatt a mun­ka. Többször kapott újítási díjat és egyéb kitüntetést. De van neki két rossz tulajdonsága. Az egyik: rop­pant szeret dicsekedni. Másik hi­bája ennél is nagyobb. Szeret csú­­jolódni. Nagy hangon szokta mon­dogatni, hogy az ö traktoránál nincs jobb gép a világon. Ha pedig gépével bajlódó traktorost lát, nem tudja megállni, hogy oda ne szól­jon neki: — Köszörülünk, köszörülünk, kisöcsém? Nemrég történt, hogy korán reggel, amikor az efsz udvarán el­sőnek a traktor nyergébe pattant, csúfondárosan odakiálltott a tőle nem messze levőknek, akik még a gépük körül foglalatoskodtak: — Mikor kezditek már a köszö­rülést, hé? Azok a gépzúgástól mit sem ér­tettek Zstga gúnyolódásából. Sőt, egyikük, aki tanácstalanul néze­gette a gépét, azt hitte, hogy az elsőnek Induló traktoros tán ész­revett valamit a gépen és segítő szándékkal kiáltott oda valamit. A másik, aki már szintén ugrott, hogy induljon Zsiga után, valami elismerésfélét vélt kihallani a csú­­folódó traktoros hangjából. Zsiga is észrevette, hogy a nagy gépzakatolásban nem érvényesült kellően a tréfa. Komoran döcögött kifelé a kapun, de aztán felderült a képe. Elmarasztalóan kérdezte saját magától: — Hát miért vagyok én többszö­rös újító? Másnap reggel szintén elsőnek indult kifelé Zsiga az efsz udva­ráról. Most sem volt kisebb a gép­zakatolás, mint tegnap, de ez most nem zavarta a kajánkodó trakto­rost. Jobb kezével a kormánykere­ket fogta, bal kezében pedig egy jókora köszörűkővet lóbált, azzal integetve a gépükkel még bajlódó traktorosok felé. Azok elértvén a csúfolódást, ká­romkodni kezdtek, és az öklüket rázták feléje. Zsiga pedig jóízűt kacagva, elégedetten hajtott ki a kapun, majd hátradobta a köszörű­­követ a pótkocsiba. Hősünk egész nap szorgalmasan hordta a silózandó kukoricaszárat a szecskázógépbe. Estefelé járt már az idő, amikor a szecskázógép nagy reccsenéssel megállt. Szét kellett szedni a gépet és megálla­pítani, hogy mi baja. A brigádveze­­tö egy idő múlva dühösen elká­­romkodta magát: — Hogy az istenbe került ez a köszörükő ebbe a gépbe? Minden szem Zsigára szegeződött. Az bűn­bánóan lehajtotta fejét. Ezer koro­nába került a szecskázógép meg­javítása. Ezt Zsiga fizette. így esett meg, hogy ezúttal nem az újító kapta, hanem fizette — az újítási díjat...

Next

/
Thumbnails
Contents