Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-24 / 51. szám

1983. december 24. SZABAD FÖLDMŰVES varázsa A Szmolnij, ahonnan Lenin a Nagy Októberi Szocialista Forradalmat irányította Hideg őszi reggelen érkez­tünk Leningrádba; még sötét volt, mint éjszaka, égtek az ut­cai lámpák, s a pályaudvar előt­ti téren egy modern óra világí­tó számlapjáról leolvashattam a hőmérsékletet is: plusz 2 fok — ez pedig a párás levegőjű, sze­les Lenlngrádban már érezhe­tően hideg,' éppen úgy, mint Kassán vagy Bratislavéban. Fá­zósan húztam össze magam az autóbusz ülésén, s alig vártam, hogy a „Leningrád“ szállodá­ban forró fürdőhöz jussak, és­­szundíthassak egyet reggeli előtt. Amikor felébredtem és szét­húztam az elsötétítő függönyt — a lélegzetem is elállt. Ragyo­gó napfény ömlött be az abla­kon. s szemközt a Néván ott horgonyzott az Auróra. A négy­­kéményes, tengerszürkére fes­tett legendás cirkáló, amelynek ágyúja 1917. november hetedi­kére virradóan úgy dördült el, hogy az egész világ meghallot­ta. Most fehér gőzfelhők száll­tak fel az oldala mentén, s a szél lengette vörös lobogóját. Már előzőleg is tudtam, hiszen olvastam róla nem keveset, hogy az Auróra ma is a Néván horgonyoz —, de ez a hirtelen találkozás mégis váratlan, s le­nyűgöző volt. Ott álltam az ab­laknál, s ebben a hosszú perc­ben vált bennem élő valósággá, hogy itt vagyok, abban a város­ban, amely a világformáló for­radalom bölcsője volt. Itt a Né­­va partján, karnyújtásnyira az Aurórától, s mindentől, amiről eddig csak olvastam: a Szmol­nij, az Ermitázs, a piszkarjovi temető. A folyón buzgólkodó kis hajó dudája zökkentett ki ebből a mélázásból. Szép volt ez az első találkozás. Ügy em­lékszem rá ma is, mint az első szerelemre. Soha nem felejtem el az Er­mitázs csodálatos képtárát, a Puskin Színházat, vagy az óriá­si Állami Könyvtárat, Oroszor­szág legrégibb könyvtárát. Aki sétált a Nyevszkij-prosz­­pekten, és vásárolt üzleteiben, vagy ősi árucsarnokában; aki látta a világhírű leningrádi ba­lettet; járt a Szmolnijban, vagy látta a Finn-pályaudvaron azt a mozdonyt, amellyel Lenin tért haza; aki tisztelettel hajolt meg a Marsmezőn a forradalmárok tömegsírjánál; látta az Admira­­litás aranytornyát, s a Péter-Pál erőd égre meredő jellegzetes körvonalait; áthaladt a szép lo­vasszobrokkal ékesített Anyics­­kov-hídon, vagy a Néván az ön­töttvas Lityejntj-hídon; aki állt már, a város páratlan panorá­májában gyönyörködve, a Va­­szilevszkij-sziget csúcsán, szin­te a Néva közepén — nem fe­ledheti Leningrádot. Leningrád az egyik legszebb európai város, varázsa alól nem lehet szabadulni. A ma már négymilliónál is több lakost számláló metropolis és ipari központ, az orosz szellemi élet egyik legjelentősebb centruma, ahonnan olyan szellemóríások léptek a világ elé, mint Soszta­­kovics. Aszafjev, Prokofjev ze­neszerzők, de sorolhatnám a tudósokat, írókat, festőket is. Ami pedig az ipart illeti, közis­mert az Elektroszila, ahol a vi­lág legnagyobb vízturbinái ké­szülnek, a Kirov-gyár, amely ma a Szovjetunió és a világ egyik legnagyobb nehézipari üzeme, a Krasznogyargyejec or­vosi műszergyár, a Krasznij Trougolnyik gumigyár, amely arról is nevezetes, hogy a hú­szas évek közepén itt alakult az első élmunkásbrigád. vagy a Krasznij Viborzsec üzem, ahol a történelem első munkaver­­seny-szerződését írták alá. Leningrádot — mint bármely más várost — csak gyalogos­ként lehet megismerni. Olyan ez, mint egy őszinte kézfogás, amely mentes minden udvarias­kodástól, formaságtól, úgy is mondhatnám: a protokolltól. Gyalogosan látom a hátsó ud­varokat is, érzem, ha valahol még nem javították ki a felfa­gyott aszfaltburkolatot, beáll­hatok a kvászos ciszterna mö­gött a sorba, s beszélgethetek az emberekkel. Leningrádot ter­mészetesen két nap alatt lehe­tetlen bejárni, de azért sokat lehet belőle látni. Voltam a Ki­­rov-stadion legmagasabb pont­ján, ahonnan elláttam a kék Balti-tenger felé, s voltam a Péter-Pál erőd legmélyebben levő pincezárkáiban, ahol a de­kabristákat és más forradal­márokat tartották fogva a cár porkolábjai; álltam a Szmolnij­ban, abban a teremben, amely­nek emelvényéről Lenin a for­radalom napjaiban beszélt, s át­mentem a vezérkar palotájának boltívei alatt .ahonnan a roham Indult a Téli Palota ellen. Engem mégis egy piciny szo­ba ragadott meg a leginkább: az a fehérre meszelt falú zug a Szmolnijban, ahol Lenin dolgo­zott és pihent. A falnál kis ovális asztal, előtte egyszerű szék. A paraván mögött megve­tett ágy, s egy alacsony kétaj­tós szekrény. Ennyi az egész; gyanítom, hogy többet olvasott és írt a kényelmetlen kis asz­talnál, mint amennyit pihent a vetett ágyban. De 6 így lobo­gott egész életében. Ez a piciny szoba is mindig tele volt katonákkal, küldöttek­kel. S Lenin türelmesen magya­rázott, válaszolt mindenkinek, hogy azután újra elmélyedjen a forradalom elméletének és gyakorlatának kidolgozásában, s az itt és most sem szünetelő tudományos tevékenységében. Ez hát a szoba, amely szigorú A Téli Palota mint tórténelem­­tdézó ... N. Kovács István felvételei puritánságával magán viseli Le­nin egész egyéniségét, egysze­rűségét, fáradhatatlanságát. S ebben a kis szobácskábán volt a forradalom szellemi központ­ja, irányító agya. Magam előtt látom az orosz forradalmárt, aki életének öt­vennégy éve alatt többet tett az emberekért, mint előtte évszá­zadokon át sok államférfi. Ami­kor kijövök a Szmolnij kapu­ján. életnagyságú szobrával ta­lálkozom a virágzó, tűzpiros ró­zsák között. ILLÉS BERTALAN ElöieM mayMsä író Emlékezés Egri Viktorra Idén lenne nyolcvanöt éves . A szlovákiai magyar irodalom­ban ő futotta be a leghosszabb pályát. Gyermek- és ifjúkorát még a Monarchiában élte meg, kint volt az első világháború harcterein, harcolt a Magyar Tanácsköztársaság katonája­ként, felnőtté az első Csehszlo­vák Köztársaságban érett. A hátországban szenvedte végig a második világháborút, tevé­kenyen részt veit nemzetiségi irodalmunk és kultúránk élesí­tésében . .. Egri Viktor 1898. december 26-án született Nagyszombatban (Trnava). Polgári családból származott — irodalmi érdek­lődésű ősök gondolatait, életvi­telét kapta családi örökségül. Tizennégy évesen elkerül ha­zulról, így nem annyira a szü­lői ház nevelte, mint inkább a háború: az isonzői front, Ver­dun. Számos kritikusa mutatott rá, hogy a világháború érlelte őt íróvá. Sőt, ő maga vallotta Gorkijnak olaszországi találko­zásuk alkalmával: ..Nagyon fia­talon jártam a háborúban... Megismertem a kisember nyo­morúságát, megaláztatását, ér­telmetlen szenvedéseit. Ez adta a tollat a kezembe, róluk (rnk, azokról, akiket meghalni küld­tek .. Irodalmi pályafutása a hu­szas évek eleién kezdődött, s már az első köztársaság idején az egyik legtehetségesebb szlo­vákiai magyar prőzaírőnak szá­mított. Első regénye — A rács­ablakos ház — 1924-ben jelent meg. Ezt további kötelek kö­vették: Pierre találkozása. Égő föld s a Főikéi a nap, amely később, a felszabadulást köve­tően Márton elindnl címen is megjelent. Illyés Gyula a Nyu­gatban így méltatja a művet; ......A front borzalmairól keve­sen Írtak megrázóbb erővel és nagyobb őszinteséggel. Van egy­két részlet ebben a regényben, amely sohasem fog kimenni az olvasó fejéből: katonák, akik betegséget vásárolnak maguk­nak, hogy ne kelljen a frontra indulniuk .. A fasizmus és a második vi­lágháború elnémították az Írét, de éppen a hallgatás évei alatt válik öntudatos antifasisztává, szocialista művésszé. Sorra je­lennek meg drámái; a Gedeon­­ház, az Örök láng, a Szarka­fészek, s Kivirágzik a hárs. Legjelentősebb drámája az Ének a romok felett című verses tra­gédia, amelyben a trenrséni vár kútjához fűződő legendát dol­gozza fel művészi erővel. A dráma műfaja és a színház egész életében vonzotta. Olyany­­lyira, hogy regényt írt a színház sajátos világáról, a színészek és a rendezők környeze'éről Fes­tett világ címmel. Színikritikáit A rivalda fényében címen gyűj­tötte össze. Irodalmi tevékenységének leg­jelentősebb területe azonban a regényírás. Művei felölelik a szlovákiai magyarság életének szinte minden korszakát és te­rületét. Egyik legizgalmasabb kísérlete a Megmondom min­denkinek című regény, amely­ben az 1934—1964 közötti kor­szakot dolgozza fel. A cselek­mény háttereként sző van ben­ne szinte minden többé-kevésbé jelentős történelmi eseményről (az Oj Sző megjelenéséről, a CSEMADOK-ről, a kulturális életről ...). Egri sokat tett Irodalmun­kért. 1949 májusától hét éven át az Gj Szú kulturális rovatá­nak a vezetője, nyugdíjazásáig pedig a HÉT főszerkesztője volt. Csodálatra méltó szorgal­ma. munkabírása eredménye­ként a hatvanas évektől szinte évenként jelent meg Egri-kö­tet: Agnus Dei, Emberközelben, Szivet cserélni nehéz, Eszter, Bella és a többiek, Tiszta for­rósok, Csendes esték vallomá­sa ... Megjelenteti életrajzi tri­lógiáját is Angyalbőrben, Tár­sakkal és társtalanul, A hall­gatás évei címek alatt. Az 1982. augusztus 5-én, életének 84. évében elhunyt ÁJIami- és Nemzetiségi-díjas írénk mun­kásságában a fasizmus, s álta­lában a háboró központi helyet foglal el: „A háború meggyfi­­löltette velem az oktalan öl­döklést. A Fábry által meghir­detett vox humana ekkor vert gyökeret bennem és nőtt ké­sőbb a szocializmust felérző, a kisebbségi írósorsot tudatosan vállaló, elkötelezett magatartás­sá“. Egész életében küzdött az embertelenség, a háborús vér­ontás. a fajüldözés ellen. Nyolcvanadik születésnapján vallotta: „Ha néhány regényem — Égő föld. Agnus Del, Fes­tett világ. Angyalbőrben s a még meg nem jelentekről nem beszélek —, ha az Emberkö­zelben és a Keserű égbolt né­hány novellája, s ha színjáté­kaim közül az Ének a romok felett, a Párbaj és A Gedeon­­ház megmarad — ez éppen elég lesz ahhoz, hogy az olva­sók és a színházi nézők emlé­kezetében tovább éljen a ne­vem.“ (pénzes) postai kézbesít6 érkezése apró hétköznapi örömeim közé tar­tozik. Várom érkezését. Fur­csa s eddig még kielemezetlen izga­lom fog el a délután egy bizonyos időpontján, körülbelül négy és öt óra között, amikor a posta esedékes ... Vajon mit hoz? Levelet, üdvözlő­lapot, csomagot, pénzt? Az adóhivatal felszólítását, hogy fizessek? A könyv­tárét, hogy vigyem vissza a féléve kikölcsönzött könyvet? Vajon mit hoz? Szomorúságot vagy örömhírt? Vagy csak a napi sajtót? Szinte gyerekes izgalom ez. Leg­többször persze csak az újságot hoz-Postások za. Mégis izgulok. Hátha ma... Hát­ha a napokban mégiscsak eszébe ju­tottam régen hűtlenné vált barátom­nak, esetleg valaki ismeretlen tisztelt meg levelével... Hátha... Aztán megérkezik egy kedves haja­don és átnyújtja... az újságot. So­vány, négyoldalas napilap. S én máris megkönnyebbülök. Izgalmam elmúlik, titkolt reményeim szertefoszlanák, de egyben örülök is, mert rossz hír sem érkezett, anyám, fiaim, testvéreim, ismerőseim és munkatársaim minden valószínűség szerint egészségesek. Végül már csak az öröm marad számomra: ttt az újság, itt van ked­venc napilapom. Nézzük hát, mi történt a nagyvilág­ban tegnap óta. Szomorú hírekről, eseményekről olvashatok. Nem is folytatom tovább, Inkább bekapcso­lom a tévét. Este fél hétkor, a Bra­­tislavai Televízió kettes csatornáján kedves, szolid tekintetű bemondónő közli velem — magyarul — a bel- és külpolitikát eseményeket. Egy-egy kisriportra, képzőművészek, könyvtá­rosok, mezőgazdasági dolgozók szor­gos munkájának bemutatására is fut­ja a félórás műsorból. Egyszerre csak megszólal a csengő. Kinyitom az ajtót, a szomszédasszony áll előtte. Átnyújtja a levelet és a csomagot. A levél Chrudimbál jött, az idősebb fiamtól, a csomag a fiatalab­biktól žatecból. Mindketten katonák. A csomagot leteszem az asztalra; le­ülök a székre és előbb a levelet bon­tom fel ünnepélyesen. Elolvasom egy­­ültömben egymásután háromszor is. Örömhír van benne. Egyéves katona fiam közli velem, hogy előléptették: őrvezető, büszkén viselt a „Példás ka­tona" jelvényt. Továbbá, hogy ne bú­suljak miatta, jól megy a sora, hízott is öt kilót, nőtt még két centit, pedig már nem akart nőni, elég lett volna neki a 184 centi magasság. Csomagot ne küldjék, legközelebb szilveszterre jön haza, ami nincs már olyan mesz­­sze. A csomaghoz alig merek "hozzá­nyúlni. Aztán mégiscsak kibontom. Kisebbik fiam civilruhája van benne. Külön is megnézek minden ruhadara­bot, minden zsebet kifordítok, kere­sem a levelet, de sehol sem találom. Egy sort sem. Mégegyszer átnézem a csomag tartalmát. Aztán nem tudom visszafojtani a sírást. Másnap ismét megérkezik a barna szemű, csinos postáslány: levelet ho zott, várva várt levelet. Kisebbik ka­tonafiam első levelét. Majd a máso dikat, a harmadikat, a tizediket, hol az egyiktől, hol a másiktól. Ezért szeretem a postásokat. NAGX TEREZ inannimimmiinmiiiimmiii jegesfürdő Kemény tél volt. csontig hatoló hideggel, s ordító, ég­bekiáltó szegénység. Munka, kereseti lehetőség, sehol. Még hólapátolás se. Amolyan hószegény, zimankós tél köszöntött ránk, előrevetítve a teljes létbizonytalansá­got, a holnaptól való félelmet, rettegést. Akkortájt, a harmincas évek elején még fával tüzelt a falu szegénye, gazdagja. Szénről csupán hírből hal­lottunk. Nos ,a fáról jut eszembe: a szegény embert háromszor melegítette. Először: amikor több kilométer­nyiről vállon, nagynehezen hazacipelte; másodszor: ami­kor felaprította, s harmadszor: amikor a tűzhely rosté­lyára került, parázzsá vált. Feltéve, ha keményfa volt! Mert a nyers puhafa biz’ oly keservesen sistergett-sfr­­dogált, hogy szinte belefájdult az ember szive. Mit is tettünk télvíz idején? Szakajtókosarat, bevá­sárló szatyrokat készítettünk, az utóbbit k-ukoricacsuhé­­ból pödörve-fonva. Ha ezt a haszonnyújtó foglalatossá­got megúntuk. élelem híján a betűt faltuk, vagy a ma­gunk gyártotta ördögbibliával csaptuk agyon a cammo­gó időt. Jól emlékszem: egy kurta téli napon is kártyáztunk. Annyira belemelegedtünk a játékba, hogy alig vettük észre: bizony, jócskán kihűlt a földpadlós szoba. — Fiúk! A teríngettét... 1 elfogyott a lélekmelegitó. Nincs mit tenni a tűzre ... Pajtásaim is csakhamar belátták: a puszta lábbeli­­ősszeverés csak ideig-óráig segít, tenni kell valamit. Kis­­fűrészt dugtam a foltos lajbizsebbe. (Hol volt akkortájt a jó meleg télikabát? Legfeljebb csupán a fantáziadús képzeletünkben. No meg az üzletben, a szegény ember által megfizethetetlen áron.) — No, most hová, merre ?— kérdezték fagyoskodó pajtásaim. — Irány: a Feketevíz balpartjai — jelöltem ki heve­nyében a menetirányt. 1ааяяяаавдвяаяа<яявяяввяявяв1 Szaporáztuk a lépést a csikorgó hidegben, hogy kicsit bemelegedjünk. Csaknem egy órába telt, amikor elértük a Mácsonyási hidat. Ez a fatákolmány oly sunyin ha­salt a zajló, jeges víz fölött, mint az anyaföldre paran­csolt Horthy-baka. Sebtiben átszaladtunk rajta, majd uzsgyi, egészen a Tölgyesi-gázlóig. Itt már volt megfe­lelő keményfa. A jőélű kisfűrész merült a sárgahűsú, zsíros akácfába. Ketten a fákat döntögettük, gallyaztuk, a harmadik meg résen állt. Merthát sosem lehet tudni, mely irányból, hol bukkan elő valaki. Vállra vettük a fát, mint Krisztus a nehéz keresztet, s indultunk vissza, a híd irányába. Mehettünk vagy másfélszáz-kétszáž mé­ternyit, amikor előttünk a gyér akácosban egy bárány­­kucsmás, görbebotos alakot pillantottam meg, aki — szemmel láthatóan — észrevett minket. — Hű a nemjőjátl Jön a királyrévi csősz... — adtam tudtul a vészt jelző hírt pajtásaimnak. Nosza, gyorsan megszabadultunk a vállat nyomő, saj­­ditó tehertől, majd kereket oldottunk. Üldözőnket nagyon felpaprikázhatták a látottak, mert két pisztolylövés is hallatszott a aüket csöndben: dirr ... durrr ... Más választásunk nem volt: loholtunk, amennyire si­­heder erőnkből tellett. A gázlóig. Itt, villámgyorsan fel­mértük a helyzetet: a víz legfeljebb derékig érheti — Megállni! Különben szitává lövöm a feneketeketl — ordította veszettül a csősz. Persze, mi rá se hederítet­tünk. Vadul nekirontottunk a jeges víznek, s egy-ketőre a folyócska jobbpartján tudtuk magunkat. A fagyos szél elől a töltésárokba húzódtunk. Levetettük s kicsavartuk vizes gúnyáinkat. Ezután jött csak a neheze: a jéghideg ruhát magunkra erőszakoltuk, félig-meddig befűztük az ócska Batya-bakancsokat, s mint a szabadjára engedett, tüzesvérű csikók, trappoltunk toronylránt, egészen ha­záig ... Hát erre a holtomig felejthetetlen Jegesfürdőre emlé­keztem a minap. Meg az égbekiáltó, s azóta végképp száműzött nyomorra, szegénységre. N. KOVÁCS ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents