Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-12-24 / 51. szám

/-SZABAD FÖLDMŰVES

1983. ЗесетБег 24.

A C SEM ADOK bárkái (Bórkal helyi szervezete méh lett működő hagyományőrző folklörcsoport az András- és Luca-napi népszokások feldolgozásával, illetve bemutatásával tavaly második díjat nyert a Tavaszi szél... országos döntőién.

A Zselizi (Želiezovce I Országos Népművészeti Fesztiválról jól ismert húsvéti Legényavató és a fonóházak hagyományvilágának feldolgozása után — amelyeket a bárkát Szokoly Lajos állított színpadra — sorrendben ez volt a harmadik, országos népszerűséget hozó folklórműsoruk.

A helyi szervezet elnöke és egyben a csoport mostani vezetője Bernáth Imréné óvónő. Vele járom végig e részben ma is élő hagyomány szokásrendjét, és az őstörténetünkből sugárzó hiedelemvilág emlékbugyrait.

— Milyen kútforrásból merítik az anyanyelvűnket, kultúránkat gazdagító, frissítő emlékképeket?

Tériké néni egy kortyintásnyí alámerülésig megmártózik az „ősforrásvízbe“, hogy elkerülje a szokványos választ.

— Egy hiedelemvilág maradványaként, a néphit mitikus gondolatvilága bugyogtatja fel gyöngyhordalékként. Idős anyókák vallatása során tör nyelvük alól felszínre — búvópatak módjára — eredeti frisseséggel, oxigéndűs anyanyelvi áramlásban.

— Három éve kezdődött. Fiatalkori emlékeim vezérfonalát tapintva — egyelőre csak kíváncsiskodó hajlammal — elindultam gyűjteni. A falusi öregektől szavanként szedtem és raktam össze, írtam forgatókönyvbe az eseményeket hordozó fogalmakat. Az emlékképekben nincs költés, hozzátrás: tiszta forrásból erednek.

Játsszuk végig, helyesebben: induljunk el, és csináljuk végig a téli napforduló előtti Andrásolást — Lucajárást.

... Beesteledett. Elindulunk. (A nagyobb haszon reményében annakidején egyedül járták a falut az öregasszonyok. Ogy tudom a nagyanyámtól, hogy hét udvarból, hét szál szénát vagy szalmát kell összegyűjtenünk, hogy azt a saját állatainkkal — tejgyarapílás céljából — megetessük. Közben amíg szedegetjük, gyűjtögetjük, azt kell mondogatnunk, hogy „nekem sokat, másnak semmit11.)

Benyitjuk az első kaput, erőtelje! kutyaugatás. Megyünk tovább. A második helyen házőrző nincs, de csűrt vagy szénakarőt sem látunk. Az udvar kavicsos, szénának, szalmának nyomát sem találjuk. Veszélyben a hasznunk, űzzük a babonaságot tovább. Végre akad egy tehenes porta, ám erre is ráfázunk. Az ősi szokás szerint a gazdák ilyenkor kint „settenkednek". Ez a gazda is kint állt, még mindig hisz a hagyományban. Innen sem sikerült hát szénaszálat csenni. Veszélyben a hasznunk, boszorkányságunk. Nincs több tehenes gazda, nincs több csűr, nincs több karó; nincs egyetlen szál szénánk, sem szalmaszálunk. Persze tehenünk sincs, aminek odaadhatnánk a tőgyét duzzasztó rontó-hasznot, varázslatot. Mon-Majd sebtiben ki kell lépniük az ajtón, s a mákot jobbra-balra szórva eszeveszetten szaladni haza. elégetni a kemencében a látnoki széket. A boszorkányok a széket akarják megszerezni, uccu, szaladnak is a lucaszékesek után, de amíg fel nem szedik az elhintett mákot, egy tapodtat sem haladhatnak előre. Ha sok volt a mák és ügyesek a legénykék, a székek még idejében elenyésznek a parázson, megszűnik a veszély, a boszorkalesőknek nem esik bántódásuk.

De békésebb Luca-ünneplőkkel is találkoztam. A közel húsz szereplő emlékképekben idézte jel egykori, ilyenkor varróházaknak (amíg a kender nem volt fonható állapotban, így nevezték a fonóházakat) mondott fonók eseményvilágát...

A guzsalyozás helyett abroszokat, zsákokat, lepedőket, gyúrósurcokat, síkálótartókat és dísztörülközöket hímeznek az asszonyok, lányok. Egyszer csak dörömbölnek az ajtón, s hangok is hallatszanak: „Nénémasszony, nyisson ajtót. Andrisbátyus a nyomunkban van“. Az ajtó kinyílt, a csínytevő legények ügyesen a lányok mögé rejtőzködtek, főn nemsokára Andrisbátyus is nagy haraggal: az előbb vette észre, hogy eltűnt a kapucskája, meg hogy a szekere csodák-csodájára a zsúpfedeles csűr léteién várakozik földreoocsátóira. A huncut legények szétszedték a gazda szekerét és a csürtetőre felhordva ott újra összerakták. Fizessen a gazda legalább egy liter pálinkát, ha te akarja onnan szedetni, vágy ha smucig, bajlódjon vele ö maga! Nagyon bosszús bátyámuram a fiúkra, de azok sem tágítanak. Végül megegyeznek: csattan a parola, megvan a liter sztlvapálinka, a szekér is hamarosan ismerősebb környezetben érezheti magát. A varróházban megkötött egyezséget azonnyomban meg is ünnepük; a legények táncolnak egy tilosat a „Luca, Luca holnap van, Lucát járni ma szabad" formulák ismételgetésével. Fejükre zsákot, korcost terítenek, amit vékony kötéllel erősítenek dere kukhoz. Kezükben ' szérűvillát, vagy kemencés vonólapátot tartanak. Későn kap észbe a gazda: ki kellett volna Őket zavarni, hisz ádventkor tilos a tánc; ahol járják, a következő évben minden gyümölcs lehull a fáról...

A LÁMPÁS

Diákok és munkások, szövetkezeti dolgozók és nyugdíjasok lépdelnek lefelé a színpadról.

— Milyennek vallják ezt a felelevenített régi világot? — próbálom megállapítani azonosulásukat.

— Érdekesnek. Melegebbnek a mainál. Szeretetteljesnek. Titokzatosnak. fis végezetül — szépnek.

— Mire jó a hagyományápolás; miért van szükség rá?

Most már egyöntetűbb a fogalmazás:

— Azért, hogy a jövőbelátás reményében messze, nagyon messze tekinthessünk vissza a múltba; hogy annak mitikus homályából, a mágikus emlékekből a jelenre is kiható vigyázó értékrend, intelem táruljon elénk.

KORlfcSMÄROS LÁSZLÓ

Hazatérés

KORCSMAROS LÁSZLÓ versei:

Karácsonyi képeslap

A szívekből az Örömóda száll Emlékeim fehér gyolcsaira zöld lombok álma visszajár A messzi roppant ég alatt tiszta ének gyűl

Ha visszatér a tél

Fehér kripta-csend az éjjel a csontváz-karú fák fölött halhatatlan csillagmécsek égpek Templomfal-fehér a behavazott táj bóbiskol a márványarcú hold múlttá dermedt lábnyomaimban mögöttem tipeg a gyermekkor

lopódzik magányom a csöndben keblére ölel az éj kislánymosoly a telihold a csillagok gyermekkorom szétgurult gyöngyei jöttömre felébred a szülőföld: megsüvegelnek a fehér háztetők belémkarolnak a téli kertek ittfelejtett álmaim kivirítanak’a hó alól emlékeimet még őrzi az öreg ház a körtefa is hű maradt hozzám recehártyámon ismerős arcok fülemben az ősi intelem apám hangján csendül meg: el ne feledd: bölcsőd itt ringott s ez a táj nevelt

Itt ülünk egymással szemben, tanító és néhai tanítvány. Bevallom, könynyeimme! küszködöm, amint elnézem őszülő fürtjeit, arcának nemes vonásait. Megrándul a karom, amikor öléhe ejtett kezére esik a pillantásom. Ismerős az ápolt, kifinomult ujjmozgású kéz — száz közül is megismerném —.'amely annak idején piciny ujjaim közé illesztette a ceruzát, s fogta a kezem, amikor az első betűt leírtam. Furcsa, de még sohasem éreztem át ilyen mélyen Gárdonyi nagyon találó lámpás-hasonlatát.

A lámpás — túlzás nélkül állíthatjuk: egy falu tanító nénije. Balabán Júlia igazgatónő, és ahol immár több mint három évtizede világít, Alsóbodok (Dolné Obdok'ovce) község. Generációkat nevelt Itt fel, aligha akad család a faluban, amelynek legalább egy, de több tagját is ne tanította volna, miközben fáradhatatlanul szervezte a község kulturális életét. Tekintélyt parancsoló megjelenése, műveltsége magasan környezete fölé emelte, mégsem fordított hátat a közösségnek, amely szeretettel és bizalommal befogadta.

Tudniillik nem Bodok szülötte, hanem a szomszédos Pogrányból (Pohranice) jár be nap mint nap.

Néhány pillanatnyi megilletődöttség, szótlan csend után megkérem a tanító nénit, meséljen magáról, gazdag népművelői munkájáról. Most, amikor jóllehet a falu vetekszik a várossal életszínvonal tekintetében, az értelmiségi fiatalok mégis a város felé vonzódnak, — egy ilyen példás életpálya tanulságos lehet.

— Ma, ha azt halljuk, népművelő — korszerű művelődési ház, klubok, együttesek. szakkörök jutnak az eszünkbe. Igen ám. csakhogy 1950- ben. amikor idekerültem, nemhogy rivaldafényben úszó színpad meg fűtött művelődési ház, de még villany, sőt autóbusz-közlekedés sem volt. Csupán petróleumlámpa, kerékpár..., meg ragaszkodó és buzgó fiatalok. — Kissé elmereng, majd rövid töprengés után folytatja. — Nem állítom, hogy engem nem kísértettek meg mutatősabb „városi pályák“... Volt azonban valami ezekben az emberekben, ami megkapott és idekötött, úgyhogy képtelen voltam elmenni. Még azon évben színre- vittük a Lúdas Matyit. A bemutatása valóságos népünnepélynek számított. Az ötvenes évek végén már három színdarabot is bemutattunk évente. A bodoki színtársulatot a környéken mindenütt szívesen látták — mondja nem titkolt büszkeséggel.

— A művelődési ház jóval később épült, bár a falu így is elsőként büszkélkedhetett ilyesfajta létesítménynyel a környéken. És addig, addig hol folyt ez a pezsgő műkedvelő tevékenység?

— Az ővoda adott otthont a színjátszóknak. de csakhamar a fúvószenekarnak és a tánccsoportnak is. A színpadot, a díszleteket magunk eszkábáltuk össze. Volt ám lelkesedés! A nagy munkák idején sem lazítottunk: a legények kívitték a füzetet akár a mezőre is, és szántás közben magolták a szöveget. Esténként a próbákon aztán mókáztak, tréfálkoztak. Szívesen emlékszem vissza ezekre az Időkre.

— Mi tanulőlj *s gyakorta léptünk fel látványos kultúrműsorokkal a tanító néni jóvoltából, pedig, úgy tudom, számos egyéb elfoglaltsága Is volt — segítek gombolyítani az emlékezés fonalát.

— A közéleti tevékenység is sok energiámat lekötött. Részt vállaltam például a kotlektivizációban, ami akkoriban igen hálátlan feladat volt. A községvezetés gondjaiban 1959 óta mint tanácstag osztozom. Három évi

aom: taiai)unk hat ki valami más hagyományt!

Apró kavicsokat gyűjtünk a zsebünkbe és elindulunk egy másik utca felé babona-szerencsét próbálni. A kőszemcsék kirepülnek tenyérfogságukből, mi pedig egyre csak duruzsoljuk, egyhangúan, színtelenül: „Távozz tőlem ront ás,"nyavalya".

Ijesztően pattognak a kavicsok a modern házak' ablaküvegein. A függönyök meg se lebbennek, senki sem kiáltja vissza a varázsszavainkat semlegesítő, az átkot érvénytelenítő igét. Jaj szegény lakóknak, mert ezzel rólunk lemaradt, s rájuk szállt az átok, s minden baj.

Az élmény kedvéért még egyvalamit kipróbálunk, a falusi pásztor már nem ápolván e szokást. Néhány коlomp és csengettyű kellett hozzá. Ráztuk is inunk szak adtáig, meri amilyen messzire hallatszik hangjuk, jószágainkról — ha lennének — olyan messzire szállna a sokféle leskelődő veszedelem, nyavalya és rontás.

Luca előestéjén — kipróbálva, újraélve a bárkái hagyományokat — világ lévén a kultűrházban, betértünk egy kis kíváncsiskodásra. Éppen próbál a folklórcsoport. Mit? A Luca-hagyományt. Ez kész tetemrehívásl De lássuk most már a műsort; elég volt a sikertelen „gyakorlati“ hagyományápolásból .,.

Ugye, tudják, hogy a Luca-széket Luca napjától karácsonyig kell fokozatosan elkészítem. Karácsony eljövetelén jól be kell fűteni a kemencébe, hogy legyen benne sok parázs. S mit tesz ilyenkor a Luca-széket ácsoló, boszorkákra kíváncsi fiatal legény? Gubája alá rejti a különös tákolmányt és elindul vele az éjféli misére. A templomban a bejárathoz közel elhelyezkedve erre telepszik, s ha szerencséje van, megpillantja róla a fejüket szarvas módjára jobbra-balra forgató banyákat. De ebben a pillanatban már nyúlniuk is kell a zsebbe, a zsakuba ■ elkészített mák után.

vei később párttag lettem, s ezzel természetesen még felelősségteljesebbé vált a munkám.

Már ennyi ts bőven elég lenne egy

tartalmas életút illusztrálására, de ez még korántsem minden. Hiszen a falu népművészeti csoportja, amely a különböző seregszemléken évről évre

A farsangi lakodalmas bemu'atú „násznépe“ között szín* pompás népviseletben (jobbról az első)

sikerrel szerepelt, ugyancsak Balabán tanító néni gondozásában fejlődött versenyképes együttessé. S ez már nem múlt, hanem jelen. Évtizedek óta együtt él, szinte együtt lélegzik a község népével. Ismeri szokásait, dalait, mentalitását. Tudása, értékes tapasztalatai most kamatoznak igazán a falu kulturális életében. Maga pedig, mint mindig, szerényen meghúzódik a háttérben, nem vár babérkoszorút, jóllehet ő érdemelné elsősorban.

— Elképzelhető-e abszolút felhőtlennek harminc évnyi szervezőmunkát felölelő életpálya? — teszem fel bátortalanul az érzékeny pontokat érintő kérdést.

Nem tévedtem, valóban fájó élményeket sikerült felidéznem, mert néhai tanítóm szomorúan, merengve jegyezte meg:

— Ilyet bizony elképzelni is nehéz, valóságban pedig egyszerűen lehetetlen. Egy ezerötszáz lelket számláló községben mindenféle ember akad. Engem is értek sérelmek, pedig nem vagyok túlzottan önérzetes. S ami a leginkább érintett, olyankor és azoktól, amikor és akiktől a legkevésbé sem vártam volna. Nemegyszer gondoltam, hogy most már aztán betölt a pohár. De egy-két napi lehangoltság után beláttam, hogy ezek minden munkakörben előforduló szokványos jelenségek, amelyekre dőreség lenne építeni. Aztán a lakosság zömének megbecsülése, tisztelete s a fiatalok kis csoportja, amely kiváltképpen a szívemhez nőtt, kárpótol mindenért. Olyan ez, mint a szülő és a gyermek viszonya. Ha a vásott gyerek felboszszantja édesanyját, az megdorgálj* érte, de alig várja, hogy elmúljék haragja, utána annál forróbban öleli magához.

Ilyen meleg szeretettel csak az képes beszélni egy falu lakosságáról, aki szívén viselt annak sorsét. Meggyőződésem, hogy ez az odaadás nem egyoldalú. Az a közösség, amelyet elindított a művelődés, a kultúra útján, ha látványosan nem is, de apró je; lekben érezteti háláját és tiszteletét... S talán a karácsonyi gyertyagyújtáskor meghitt beszélgetések kö- I zepette sok családban az elismerés . hangján szólnak a falu köztlsztelet, ben álló tanftó nénijéről.

i

GYEPES ARANKA