Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-10-22 / 42. szám

1983. október 22. SZABAD FÖLDMŰVES A színjátszás önkéntesei Bizony így, önkéntesek a komá­romiak (Komárno), mint hazánk valamennyi műkedvelője; szabad­idejükben a közügyet szolgálják. Napjainkban, amikor sokan csak az anyagi érdekeket tartják szem előtt — ez nagyon üdvös dolog. Jókai Mór városában hagyomá nya van az amatőr színjátszó moz­galomnak, amely hosszú évtizedek­re vezethető vissza. A fáklyát ma a CSEMADOK helyi szervezete és a szakszervezetek házának közös csoportja viszi tovább. A nevezett együttes Dél-Szlovákia-szerte is mert, s az „A“ kategóriában tart­ják számon. A negyedszázados Ju­bileumára készülődő csoport lel­kes szereplőgárdája, a hozzáértő vezetői és rendezői irányítás mel­lett, valamint városunk polltikai­­-társadalml szerveinek erkölcsi és anyagi támogatása révén sok szép darabbal lepte meg hálás nézőit. (Székelyné Mórocz Erzsébet) köz­bejárásával Ökrösnét (Baráthné Katz Erzsébet), a vén és eltiltott bábát kéri meg a „műtétre“. El­késnek. Élő gyermek születik, a­­kit a vizesvödörbe fojtanak. Ökrös Zsigmondné öngyilkosságba mene­kül, Szabó Júlia és Bencsikné bör­tönbe kerül. Az egyedül maradt Lacikát Anna neveli, a tragédia büntetlen előidézőjének, Elemér ­nek kiadja az útját. A darabot Holubek László ren­dezte, a dramaturgiai munka úgy­szintén az ő érdeme. Sok tapasz­talattal és nagy szakértelemmel nyúlt a Karinthy-műhöz. Szabad kezet engedett a játéknak, de fe­gyelmezett, jól felkészített alakí­tást kívánt és ért el. A kissé hosszú szövegkönyvet avatottan rö­vidítette (megjegyzem: a bírósági ítélet után befejezhette volna, a III. felvonás elhagyásával). Jelenet az „Ezer év“-ből. Akik játsszák (balról jobbra): Lőwinger László. Kuchárné Lukács Rozália, Siposs János, Holubek László, Bo­­hilné Vfgh Rozália (Vargha Róbert felvétele) Évadonként egy-egy művet mutat­nak be, amelyet nemcsak itthon, hanem gyakran a járásunkon kí­vüli falvakban és városokban is színre visznek. Rendszerint eredményesen sze­repelnek a Jókai-napok rendezvé­nyein. függetlenül attól, hogy a fenn említett országos seregszemle bíráló és értékelő bizottsága nem mindig látja ezt így. Elvégre nem a hét-nyolc tagú zsűrinek játsza­nak, hanem a publikumnak. (Köz­­bevetőleg: az idei Jókai-napok színiértékelésének Igazságosságát egyesek megkérdőjelezték. A „be­avatottak“ még az okát is tudni vélték, jobbnevű kávéházak aszta­lainál csámcsogtak is rajta ...) — A darabválasztás mindig ala­pos körültekintést igényel — tá­jékoztat Holubek László rendező, a szakszervezetek házának dolgo­zója. így esett a tavasszal színpad­ra állított és az őszi évadban is műsoron levő Ezer év című Ka­rinthy Ferenc-drámára a választás. Az ifjabb Karinthy színműve ma is időszerű, bár az ötvenes évek elején íródott. A fölvetett téma úgymond örök, csupán a megíté­lés változik. Csábítókkal és „meg­esett“ lányokkal nap mint nap találkozunk. A konfliktus Szabó Anna (Bohilné Vígh Rozália) és Rózsa Elemér (Sztrecskó Rudolf), valamint az őket körülvevő roko­nok és szomszédok között bonyo­lódik, s így a közélett erkölcsöt veszi bonckés alá a szerző. A vidéki Szabó Anna a már pes­ti leányanya nővérével és annak Lacika (Székely Piroska) fiával él együtt. Annára, a szemrevaló naiv fehérnépre Rózsa Elemér, a kicsa­pongó és könnyelmű ■'férj vet pány vát, hálót. A fiatal lány „áldott állapotba“ kerül, Elemér hitegeti hogy elválik feleségétől Margittó,, ■Swanzárné Lengyel Margit), majd feleségül veszi. Rózsa mindinkább köntörfalaz ... A gyermekotthon­ban nevelkedett lány tétova gyöt­rődése után nővére, Szabó Júlia (Blaskó Nóra) segítségéért fordul. Júlia szomszédasszonya. Rencsíkné Platzner Tibor díszlete és Веке Vilmos jelmezterve illett a darab közegébe. A színészi alakításokkal a kö­zönség elégedett lehetett, némely jól sikerült jelenetet, képet viha­ros tapssal jutalmazott. Annát Bo­hilné átélten keltette életre, széles eszköztárral rukkolt ki (egy gon­dolatot engedtessék: erre a figu­rára a legfiatalabb műkedvelőkből kellett volna verbuválni, persze csak úgy, ha lenne miből?). Sztrecskó Rudolf sokszínű, remek Rózsa Elemére, a meggyőző, cini­kus szoknyavadász szinte testhez­álló, majdnem „kékszakáll“. Holló­­sy Józseffel vasutas Bencsikként találkoztunk, s tőle megszokott szép, mértéktartó produkciót aján­dékozott a nézőknek. Holubek László színpadi beszéde és moz­fása példamutató, sőt követendő. s hadd említem meg azokat a szereplőket is, akikről eddig nem, volt szó: Vargáné Laboda Anna, Kiss Géza, Siposs János, Lőwinger László és Szórád Gyula. — E sokoldalú, összeforrott, ko­moly művészi színvonalat képvise­lő gárda hogyan áll az utánpótlás­sal? — kérdeztük Holubek Lász­lót. — A társulat nagy része kezdet­től fogva együtt van. A fiatalítás­hoz tehetséges lányokra, fiúkra van szükségünk. — Problémák, nehézségek? — A szakszervezetek háza báb­termében tartjuk az összejövete­leinket hetente kétszer. Az emlí­tett helyiség kicsi. Bizakodunk, hogy az épülő kultúrpalota (váro­si népművelődési otthon) átadása után tehermentesül a színházter­münk és kedvezőbb feltételek kö­zött dolgozhatunk majd. — Végezetül egy kívánalom: hi­ányoljuk a színvonalasan, ízlése­sen összeállított műsorfüzetet. A művészi kivitelezésben, szerkesz­tésben megjelent füzet közelebb hozhatná egymáshoz a nézőt és az amatőr színjátszást. CSIBA GÉZA „A kancsók mélységes fenekére nézték, S lett eltemetése fejőkben az észnek.“ (Petőfi: János vitéz) — Foglaljon helyet, kérem. A felszólítás 35 év körUli férfinak szól; félszegen mozdul, és szinte ter­mészetellenes merevséggel ül le. Ösz­­szckulcsolt kezét az ölébe ejti és vár. Szeme kitartóan szegeződik az íróasz­tal pontjára. Láthatólag idegenül érzi magát itt, a járási nemzeti bizottság egyik egyszerűen berendezett helyi ségében, ahol hivatalos írásbeli fel­szólítás nyomán kellett megjelennie. — Önt becsületsértés vétsége miatt idéztük be — néz rá az íróasztal túl­só oldalán ülő középkorú nő, a jnb belügyi osztályának dolgozója. Bele lapoz az előtte fekvő aktába és ol­vasni kezdi: — Szeptember 17-én ittas állapotban tért haza, és minősíthe­tetlen kifejezésekkel illette feleségét és tizenhat éves lányát. Mintán ők csitítani próbálták, ön erre ismétel­ten a legalávalóbb kifejezésekkel vá­laszolt, amelyek mélyen a felesége és a leánya becsületébe gázolnak. A bejelentés tanúsága szerint csak raj­tuk múlott, hogy nem került sor tettlegességre ... Megfelel ez a való­ságnak? A férfi eddigi merevsége csodálko­zásba oldódik: — Nem sértettem én meg senkit... Ha mondtam is valamit, azt csak ott­hon hallhatták... — Okét talán nem veszi ember­számba? — A tisztviselőnő száján szemlátomást félig-meddig akaratlanul csúszott ki ez a „nemhivatalos“ meg­jegyzés, majd ismét tárgyilagos han­gon folytatja: —A feljelentést egyéb­ként a saját lánya adta be. Néhány másodperc csönd, majd is­mét a nő kérdez: — Gyakran jár ha­za ittasan? — Hát... megesik néha ... — S ilyenkor mindig sértegeti a családját? A férfi erre már nem válaszol. Kat­togni kezd az írógép, majd a határo­zat felolvasása előtt a tisztviselőnő felállásra szóllítja fel a férfit. — Az ügy természetét és az idevá­gó jogszabályokat tekintve Ön kettő­­száz korona pénzbüntetést köteles fizetni. Kifizeti helyben, vagy posta­­utalványt küldjünk? A férfi nemet int a fejével, és be­nyúl a zsebébe. Miközben előkeresi a két zöld bankjegyet, ismét megszólal a tiszviselőnő, és hangjában már nyo­ma sincs az előbbi hivatalos kimért­ségnek: — Nézze, én tudom, hogy tulajdon­képpen nemcsak magát büntettük ez­zel a kétszáz koronával: a büntetés ugyanúgy érinti azt is, aki bepana­szolta. Bizonyára érzi azonban Un is, hogy itt nem a kétszáz koronáról van elsősorban szó: nagyobb büntetésnek tartom, hogy a saját lánya emelt pa­naszt Ön ellen. Éppen ezért őszintén remélem, hogy itt — és ilyen ügyben — egyhamar nem látjuk viszont egy­mást ... Kérem, küldje be a követke­zőt! Harminc körüli alacsony férfi lép a helyiségbe. Bizonytalansága, feszen­gése szinte hajszálra olyan, mint az „elődjéé“. A szokásos bevezető kérdé­sek egyikéből megtudjuk, hogy tiszta havi jövedelme kétezer korona. — Közrend elleni vétségért idéztük be — kezdi a tisztviselőnő. A továb­biakból kiderül, hogy emberünk — mit szépítsük — merevrészegen aludt a járdán, ahonnan a közbiztonsági testület tagjai szedték fel; az éjszakát a kijózanító állomáson töltötte. — Gyakran szokott italozni? A férfi szinte gyerekes zavarban válaszol: — Dehogyis ... Nem szeretem én különösképpen az italt. Ez olyan ki­vételes eset volt: a névnapomat ün­nepeltük a barátaimmal. Én csak mód­jával ittam, de tudja hogyan van az: „milyen legény vagy te, kifog rajtad egy pohár bor?“ Aztán ez lett belő­le .. Másnap nem is mertem a fele­ségem és a két gyermekem szemébe nézni... Teljesen fölösleges itt a hivatali szigor: ez a férfi nemcsak megbánta de kimondottan szégyenli is a történ teket. Ezért nincs is felállás a hatá rozat olvasásakor, ami száz korona pénzbírságról szól, mert szégyen ide. megbánás amoda, a kijózanítóban el­töltött éjszakának ilyen ára is van. — Kifizeti helyben, vagy csekket küld­jünk? — Dehogy kell csekk, — kap AssKaiiila niásodít tétele a zsebéhez a férfi sietve. — Szeret­nénk otthon már mielőbb elfelejteni ezt az ügyet... A következő „ügyfél“ jóval idősebb az eddigieknél: inkább túl lehet az ötvenen, mint innen. Másban is kü­lönbözik tőlük: itt aztán nyoma sincs félszegségnek, feszengésnek. Ha nem tudtam volna előzetesen, akkor se lenne nehéz rájönnöm, hogy nem először van itt Határozott léptekkel megy a székhez és otthonosan foglal helyet rajta. Az arcát nézve egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy ezt a férfit itt ma legfeljebb megbün­tethetik, de meg nem győzhetik. Ugye egyébként kísértetiesen ha­sonló az elsőhöz: hazatérés részegen, a család szidalmazása. Ogy látszik azonban, hogy nem találta elég haté­konynak a szóbeli korholást, mert annak rendje és módja szerint ki is pofozta feleségét és gimnazista lá­nyát, majd kikergette őket az udvar­ra. Esete annyiban is hasonló az elő­zőhöz, hogy őt is a tulajdon családja — pontosabban a felesége — pana­szolta be. — Megbánta amit tett? — kérdezi tőle a jnb dolgozója. A férfin már korábban látszott, hogy alig várja, hogy beszélhessen, s most megállíthatatlanul ömlik belő­le a szó: — Mit bántam volna meg? Egyál­talán nem érzem bűnösnek magam. Miért, olyan nagy dolog az, ha egy férfiember spiccesen megy haza? A feleségemet meg a lányomat pedig maga ne féltse, ők azt nagyon is megérdemelték! Azt én tudom, arról nem fogok itt beszélni, de ha mon­dom, elhiheti. Es ha még egyszer... — Én nem is akarom firtatni a családi életüket — szakítja meg a tisztségviselőnő a szózuhatagot, — de annyit ön is beláthat, hogy ez nem megoldás: ütlegeni a feleségét, a nagylányát, kikergetni őket a ház­ból ... Próbáltak már leülni egymás­sal, és őszintén, józanul, indulatok nélkül megbeszélni a problémáikat? A férfi csak legyint; gesztusából a napnál világosabb, hogy mi a véle­ménye a problémák ilyetén, őszinte — és főleg józan — rendezése felől. Az is, hogy ő már csak megmarad a maga jól bevált módszere mellett. — Nézze, ebből bűnvádi eljárás Is lehetett volna, csak a feleségén és a leányán múlott. Úgyhogy tulajdonkép­pen örülhet is, hogy ennyivel megúsz­ta. — Felállnak, a tisztviselőnő felol­vassa a határozatot, amely háromszáz korona pénzbüntetésről szól. — öt napon belül fellebbezhet: kíván élni vele? — Tisztelt asszonyom, nincs nekem ilyesmire időm. Itt van a pénz, mert nem akarok én további huzavonákat, de megmondom egyenesen, hogy ezt ez egészet maguk is megspórolhatták volna. Nekem senki nem fogja előírni, hogy mikor ihaiok meg egy féldecit, vagy akár tízet, ha úgy tartja a ked­vem. Az asszonynak meg igenis oda­csapok, ha megérdemli, mert a háznál csak egy úr lehet. — Feláll és indul az ajtó felé; valószínűnek tartom, hogy az első útja innen a legköze­lebbi kocsmába vezet, feltéve, ha ma­radt nála pénz. Még távozóban állítja meg a tisztviselőnő hangja: — Én azért úgy gondolom, mégis­csak tenni kéne valamit abban a csa­ládban, különben rövidesen ismét vi­szontlátjuk egymást... — Azt nem hiszem. Most, hogy egy kicsit ráncbaszedtem őket, egy dara­big csend lesz. Igazán nem nehéz megtalálni a fen­ti három eset közös nevezőjét, még ha meglehetősen szomorú matemati­ka Is ez. A háttérben — vagy nem Is annyira a háttérben — az ital áll. Az alkoholizmus problémája, amelynek már régen nem lehet hátat fordítani: családokat bomlaszt fel, emberi sorso­kat sodor vakvágányra. És egyre töb­bet. Hat ügyet tárgyalt azon a napon a járási nemzeti bizottság belügyi osztálya; a helyszínt szándékosan nem neveztem meg. Sokkal lényege­sebb ugyanis, hogy a hat ügyből há­rom közvetlen előidézője az alkohol volt, s egy továbbinál, amelyet nem mondtam el, szintén szerepet játszott. Ez az arány már több mint elgondol­koztató; sokkal inkább riasztó, jogi értelmezésben még nem számítanak bűnténynek ezek az ügyek, de tekint­hetjük-e őket valóban egyszeri, lezárt, elintézett eseteknek? Emberek állnak mögöttük, akik elkövethetik, sőt el is követik, másodszor, harmadszor is. Hol a garancia, hogy a második pél­dában emlftett, valóban „szabályt erősítő kivételnek“ tűnő fiatalember legközelebb nem enged-e újra a bará­tok csábitásának, ha nem volt aka­ratereje időben félretolni a poharat és hazamenni a családjához? Talál­hat-e mentséget, elfogadható okot az önbíráskodásra az a férj, apa, aki majdnem minden nap talpig részegen megy haza? Milyen esélye van a csa­ládja megmentésére, amelyet éppen az 6 alkoholizmusa fenyeget széthul­lással, ha nem hajlandó lemondani a napi tíz féldeciről? Ki állíthatja meg ezeket az embereket azon az úton, amelynek következő állomásai már az alkoholelvonő intézetek, a bírósági akták vagy a lapok fekete krónikái? A válasz egyszerű: ők maguk. Első­sorban és mindenekelőtt. Mert széles fronton harcolunk az alkoholizmus ellen: előadásokkal, tudományos is­meretterjesztő filmekkel, cikkekkel, könyvekkel, törvényekkel, reggeli szeszárusftási tilalommal. Csupa olyan dologgal, amelyek csak úgy érhetik e! céljukat, ha még egy valami társai hozzájuk. Az emberi akaraterő. Mert enélkül nem megy. VASS GYULA arcképcsarnoka Fonó... Bemutatja a muzslai (Mulla) folklóresoport Fotó: —vass—' V

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents