Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-15 / 41. szám
.SZABAD FÖLDMŰVES 1983. október £19. A színhely egy kisváros labdarúgó-pályája. Körültekintek a nézőtéren és látom, hogy újra elég szépen összejöttünk. Értem ezalatt azt a két-háromszáz lelkes törzsszurkolót, akik, ha Itthon Játszik a Csapat, szinte állva falják be a négyfogásos vasárnapi ebédet, futtában törlik meg a szájukat, és lehet a tévében akármi, könyöröghet a gyerek vagy a feleség akárhogyan egy fagyiért, egy kis sétáért, 6k rohannak a meccsre. Igaz, nagyon eikél a kedvenceknek egy kis biztatás. A tabella alján kullognak és igencsak veszélyezteti őket a kiesés. Megkezdődik a mérkőzés. Alig hangzik fel az első sípszó a hazaiak ellen, máris megdöbbenve tapasztalhatjuk azt a változást, ami szinte néhány perc alatt ment végbe ezeknek az egyszerű, hétköznaponként dolgos, becsületes emberekben. Kórusban harsannak fel az átkok, röpködnek a nyomdafestéket nem tűrő szavak a bíró fejére. Persze, vasárnap van, és merő véletlenből, a pályára jövet legtöbbjüknek a kocsma is útbaesik. Akinek pedig nem, hét útbaejti. Feldobottan, gátlásaiktól megszabadítva érkeznek a pályára. És láss csodát: hosszú idő ulán újra itt a mozgó szeszárus! Neki ugyanis mindegy, milyen szavak röpködnek a levegőben az ő füle hozzászokott Ilyenekhez. Még az is hidegen hagyná, ha megllncselnék a bírót, ő úgysem fogyaszt. Neki az az érdeke, hogy minél Jobb üzletet csináljon, és erre a labdarúgó mérkőzés népes közönsége igen alkalmas alanynak látszik. így aztán a félidő féldeci-idővé változik: alig győz töltögetni az apró poharakba. A második félidőben a hazaiak megszerzik a vezetést, és mint később kiderül, egyben a győzelmet Jelentő gólt. Tizenegyesből született, és az eset enyhén szólva vitatható volt. Dehogy állítom én, hogy szándékosan „fújt mellé“ a játékvezető; tévedni emberi dolog... Mindenesetre rögtön angyallá változik a hazaiak szemében, és jó ideig taps kíséri minden megmozdulását. De Jaj, a partjelző bedobást ítélt pedig mindenki látta, hogy a hazai jobbfedezet a vonalon csípte el a labdát! A tömeg átkai most az ő fejére szállnak, az előbbinél Is minősíthetetlenebb hangnemben. Az edzőre is sor kerül, aki a szurkolók szerint a legjobb Játékost cserélte le. Igaz, hogy a közönség kedvence csak háromszor ért labdához a mérkőzés során, de többször mintaszerűen felrúgta az ellenfél előretörő csatárát. A mérkőzés egyre inkább bikaviadal-jelleget ölt, a közönség hangulata a forrponthoz közeledik. Végül is felhangzik a hármas sípszó, vége a mérkőzésnek. Elgondolkodva ballagok hazafelé, amikor megállít a barátom, és megkérdezi, mennyi volt az eredmény? „Te tudod a legjobban, hogy én nagyon szerettem a focit, és szeretem ma Is — mondja —, nem hiányoztam egyetlen meccsen sem, akár itthon, akár idegenben. De egyszerűen nem bírom nézni, amint egyes emberek szurkolás ürügye alatt véghezvisznek. Békés emberek, meg rendes családapák legtöbben, de Ilyenkor az alkohol halása ala't kivetkőznek emberi mivoltukból. Tényleg erre való a sport, hogy egyes emberek itt éljék ki agresszivitásukat, a pályán bújjon ki belőlük a fenevad? Csak úgy lehet valaki .vérbeli1 szurkoló; ha legalább annyi benne az alkohol, mint a vér? Akkor Inkább megnézem délután a tévét, vagy szundítok egyet, és az eredményt megkérdezem valakitől, így nem akarok szurkolni, de még csak látni sem ilyen szurkolókat!“ Igazat adtam neki. V. ATTILA sr esi, s hogy erről magam Is meggyőződhessek, négy-öt furulyát emel ki az egyik szekrényből. Megszólaltatja valamennyit: valóban tiszta, meleg hangon szólnak. Ebben persze bizonyára része van annak Is, hogy János bácsinak kitűnő érzéke van a zenéhez. öt hangszeren Játszik, mindegyiken hallás után, egyedül tanult megl Elmesélte, hogy volt ez a hegedűvel: — Több mint negyven éve mér annak, hogy egy cigány itt hagyta nálam a hegedűjét, zálogbp. Száz koronát kért érte, mert nagyon meg volt szorulva, de megígérte, hogy visszajön kiváltani. Én akkor már Játszottam furulyán, harmonikán, klarinéton és citerán, de ezeknek — talán az egy citera kivételével — sok közük nincs a hegedűhöz. Próbálgattam, keresgéltem rajta a hangokat; izgalmas volt egyre Jobban és Jobban megismerkedni vele. Elég az hozzá, hogy amikor pár hét múlva Jött a cigány a hegedűjéért, nem akart hinni a fülének ... Közben elém tesz két, somfából faragott pásztorbotot: — Bizony, hosszú volt a nap legeltetés közben, Jutott Idő sok mindenre. Ezt a két botot is a mezőn faragtam; ez ni — mutat rá a szebbikre — kiállításon Is volt már, és elismerő oklevelet kaptam érte. — A citerát említettem már? Több faluban volt már fellépésem, és dicsekvés nélkül mondhatom, hogy mindenütt megtapsolták. Tavaly Zsellzre (Želiezovce) Is eljutottam, a Tavaszi szél... népművészeti verseny döntőjébe. Egymás után bemutattam valamennyi hangszert, amelyen Játszom, és alig akartak leengedni a színpadról... — De a legjobban mégis a furulyát szeretem — simogatja meg az ülőben fekvő, karcsú hangszereket. — Egyszerű. de nemes hangszer; hangja a gyermekkoromat Idézi, amikor a végtelen legelőkön szaporáztam a lépést apám nyomában, hogy aztán, egy hűvös fa alatt letelepedve felhangozzék az egyszerű, tiszta dallam... — A távolba révedve lassan a szájához emeli az egyiket. Kristálytiszta, simogató hangok töltik be a levegőt; Tános bácsi zenébe önti az emlékeit. KírpíHy Miklós (A szerző felvétele) Kajiár János bácsi Csúzról (Dubník) nagyon szerény és csöndes ember. Juhászkodással foglalkozott kisgyermekkorától. Még ma, nyugdíjas korában is vannak juhai, ahogy ő maga mondta, a velük való munka hozzánőtt az éle'éhez. Mégsem emiatt kerestem őt fel, bár látogatásom célja összefügg a Juhászkodással. De erről meséljen már maga János bácsi: — Az édesapám is juhász volt, és én már apró gyerekként ott sündörögtem körülötte. Amikor legelt a nyáj apám furulyázott. Nagyon szépen tudót' furulyázni, és én elbövöiten hallgattam. Ekkor határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, én is megtanulok furulyázni. Nem is kellett sokáig várnom, mert édesapám — látva az érdeklődésemet — nekem ajándékoz’a az egyik furulyáját. Még tizen négy éves sem voltam. Próbálgattam, aztán egyszer csak ment a dolog; nem Is tudom, mikor tanultam meg. Mikor már elég tűrhetően játszottam, felötlött bennem a gondolat: mért ne próbálhatnék meg salát magam elkészíteni egv furulyát? Nem olyan bonyolult hangszer ez, hogy egy kis kézügyességgel ne lehessen ktfarlcsgélni. Nekiláttam, elkészült, kipróbál tam aztán jött a második, a harmadik . . Az egyik «zebben szöl, mint a másik! — állítja büszkén János bá-A külső expozíció egy részlete Egyik legrégibb bányászvárosunk Rozsnyó (Rožňava). Rendkívül előnyös földrajzi helyzete tette azzá: a Karsztvidék és a Szepes- Gömöri Érchegység határán fekszik, így aztán az építkezésre fa mészkő fontos alapanyag! és a bánya-, valamint a kohóipar fejlesztésére egyaránt kitűnőek voltak a lehetőségei. A városnak ez a hagyományos iparága tette indokolttá egy kohászati, illetve bányászműzeum létesítését. A gondola! még 1902-ből származott, de kerek tíz esz tendönek kellett eltelnie, amíg megnyílhatott az első, meglehetősen szerény bányászmúzeum. Nem célunk a múzeum történelmének áttekintése, ezért csak annyit: a két világháború viszontagságát után újabb egy évtized telt el, amíg — 1956-ban — ismét megnyitották. Ettől kezdve folyamatosan bővült, korszerűsödött, egészen a jelenlegi állapotáig, amely átogfó képet nyújt a város több évszázados bánya- és kohóiparának fejlődéséről, nemcsak műszaki, de társadalmi vonatkozásban ts. ♦ ♦ E rövid történelmi áttekintést a múzeum két dolgozójától, Szakái Jenőtől és Csobádi Józseftől kaptam, miközben az épület felé tartottunk. Udvarára érve máris előkapom a fényképezőgépem; itt kapott helyet az expozíció egy része, amely már csak terjedelménél fogva sem férhetett el az épületben: már korszerűnek számító bányaszivattyúk, fúrógépek, billenős és leemelhető bányakocstk, „csillék“. Belépve, az első, ami megragadja a figyelmet: egy trapéz alakú, gerendákkal aládúcolt barlangszerű nyílás, fölötte a bányászok Ismert jelvényével. Igazán nem nehéz kitalálni, mi ez, de Inkább megvárom Csobádi József szakszerű magyarázatát: — Sokáig egyszerű gyűjtögetéssel Jakarították be“ az ércet ezen a környéken; a felszínen heverő kövek, sztklatömbök között rendkívül sok ércrög volt. Miután ezek elfogytak, le kellett menni a föld alá. Aknákat, folyosókat fúrtak a hegyek oldalába, kellően aládúcolták, és a legkülönbözőbb módon hozták a felszínre az ércet. Mint a csille ts mutatja, ez már egy viszonylag korszerű, századelejt bánya teljesen élethü, eredeti nagyságban elkészített bejárata. Egy — leginkább teknőhűz hasonlítható — faalkalmatossághoz . vezet: — Csillék helyett valamikor ez járta... Erre rakták a kitermelt ércet, aztán kötelet kötöttek rá és húzták. Könnyítésként csak annyit tehettek, hogy deszkalapokat fektettek le a tárna folyosóján, a „teknő“ aljára pedig afféle szántalp-szerűségeket szögeztek, így mégiscsak könnyebben ment valamivel. — Történelmi korokról még csak általánosságban esett szó, de annyit máris sejtek, hogy a gömörl ércbányászattal kapcsolatban évszázadokról, netán évezredekről Is beszélhetnénk ... Meddig mehetünk vissza az időben? — A keltákig elég lesz? — kérdezi mosolygóvá Szakái fenő. Látva megrökönyödésemet, igy folytatja: — Tárgyi bizonyítékaink vannak róla, hogy ezen a vidéken már az l. e. 3. század ban ismert volt az ércfeldolgozás. A kutatók több földbe ásott, egyszerű ércolvasztó akna maradványát talál ták meg, és korukat megállapítva teljes bizonyossággal állíthattuk, hogy a kelták építették ókét. A leletek alapján rekonstruálhattuk is egy ilyen „szabadtéri“ akna modelljét — mulat az egyik sarokba. Közben eltdőzóm egy üvegszekrényben elhelyezett, nagyméretű plasztikus térkép fölött. Rozsnyót és környékét ábrázolja, olyan érzékletességgel, amelyre valóban csak a domborzati viszonyokat Is ábrázolni tudó plasztikus térkép képes. Szinte nem ts térkép már, hanem egy aprólékosan kivitelezett makett; Ilyennek láthatják ragyogóan tiszta időben egy repülőgép utasai a vidéket. Nem véletlenül van tttt szervesen hozzátartozik a múzeum egészéhez. Elég egy pillantást rávetni ahhoz, hogy megérthessük, miért vannak ilyen ősi hagyományai az ércbányászatnak és a kohászatnak Rozsnyón és környékén. Az Erchegység lábánál terül el a város, festőt völgyben, valóban szinte karnyújtásnyira az értékes nyersanyagtól, amelynek lelőhelyeit apró zászlócskák jelzik a térképen. Anyagira „szakmailag“ tanulmányozom a makettet, hogy csaknem átfut a tekintetem a vidék aíyan természeti szépségei fölött, mint a gombaszögi vagy a szádelői völgy ... Bőven vár azonban még látnivaló, ezért tovább ballagunk a kiállított tárgyak között. Megtalálhatók ttt a különböző ércfajták jellegzetes darabjai éppúgy, mint a fokozatosan tökéletesedő szerszámok, amelyekkel századokon keresztül bányászták őket. A bányászok mindig büszkék voltak — és joggal — nehéz hivatásukra. Erről tanúskodnak a bányász-élet különböző jelképei jzászlók, jelvények, stb.j, valamint a viszonylag épségben megmaradt, díszes bányász-egyenruhák. Odébb, egy üveglap alatt 1630— 1650 bői származó Iratok: aranybányák adományozólevelei, az ezüst beszolgáltatására felszólító királyi parancs és hasonlók. Lassan körbeérünk a helyiségben. Időrendben úgy nagyjából a 18. századnál tartunk, amikor már lőport is használtak az érc fejtéséhez, olvasztását pedig már lényegében a maihoz hasonló nagyolvasztókban végezték. (Ezek elődjei az ún. szlovák kohók voltak, amelyek elsőként tették lehetővé a levegődúsltást.) Megcsodáljuk a kohó és a nagyolvasztó élethü modelljét, „egy évszázadot továbblépve“ elidőzünk a már korszerűnek nevezhető légjúrők és az első villamos bányaberendezések fölött, aztán újra a kijáratnál vagyunk. Most veszem csak észre a hatalmas fényképtablót a szemközti falon, hiszen először belépve mindenki figyelmét az „Igazi bányabejárat“ köti le. A dokumentumértékű felvételek mozaikjából nyomon követhető nemcsak a bányász munkájának fokozatos könnyebbülése, de egyre növekvő társadalmi megbecsülése is; egészen addig, amíg napjainkban, a szocialista társadalomban a múltbelinél összehasonlíthatatlanul könnyebb, de ma Is egész embert kívánó, tiszteletet paranösoló, nélkülözhetetlen hivatássá vált. VASS GYULA €леш л-е$ ш-ш м-A csillék megjelenése előtt ilyen „fateknókben“ hozták a felszínre az ércet Ilyen volt egy hegyoldalba vájt tárna bejárata a századelőn (A szerző felvételei 1
