Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)

1983-10-15 / 41. szám

1

1983. offtóber 15.

.SZABAD FÖLDMŰVES.

Aörös-körül pipáltak a hegyek. Az üdüld folyosói tele voltak homokkal; a gyerekek hordták be a cipőinkkel. Harry hallotta, hogy csikorog a homok a szakácsnő lába alatt, amint a pincébe megy. Odébb tette az ecseteket, amelyek egy műanyag tégelyben álltak az íróasztalon. Sohasem festett és sohasem írt velük. De voltak ecsetjei. Tartotta a kagylót, és hallgatta a távolból érkező hangokat.

— Biztosan esni fog — mondta egy női hang a telefonba. — Lehetséges — válaszolta Harry. — De az is lehet, hogy nem.

— De az ott hegyvidék. Es ha a hegyekben esik...

— No persze — mondta Harry, és megpróbálta hangja szerint elképzelni a nőt. Ogy vélte, hogy karcsú, szőke és komolyságra hajlamos.

— Hát rendben van. A leírás alapján majd csak odatalá lünk — mondta a nő. Harry harminc körülinek tippelte.

— Egész biztos, hogy idetalálnak — bizonygatta Harry, és megsimogatta Nik felét. Nik éppen most hagyta ott a macskakölyköket, melyeket bepofozott a szekrény mögé, aztán onnan nem tudta őket kiszabadítani. Harry végigsimüott a hátán.

— Elég ha Hefman úr úgy déltájban ott lesz — mondta Prágában az a nó, és a hangján érzett, hogy már szívesen letenné a kagylót. Harry könnyedén odébbrúgta Nikét.

— Itt lesz. De engem keressen majd — mondta Harry. Remélte, hogy Hefman visszafelé jóvet nem feledkezik meg a rumról. Nézegette a tégelyben álló ecseteket. Maga sem tudná megmondani, miért tartja itt őket. Talán csak azért, hogy ne csupa Ceruza legyen az asztalán. Nik leheveredett a földre.

Ez egy kicsit fura, de mindegy. Majd magát keresem — mondta a nö. Hát viszontlátásra.

— Viszontlátásra — mondta Harry, és letette a kagylót. Az eső dobolt a háztetőn. Harry egy pillanatra elgondolkodott, szinte hihetetlennek tetszett számára, hogy már csaknem egy éve az üdülőhöz gondnoka.

— Kész a vacsora, gondnok úr — jelentette a szakácsnő, és állva maradt a küszöbön. A helyiségben, amely lakószobának is meg Irodának is látszott, félhomály volt. A látogatók sohasem tudták, valójában minek tekintsék ezt a helyiséget, és ez eléggé zavaróan hatott rájuk. Harry tuda, hogy öt magát is zavarja, de akarta, hogy pontosan így legyen berendezve. Sejtette, hogy zavarának oka a salát életmódja, ezért kellett éppen így berendeznie a szobáját. Négy fotel, egy hoszsú heverő, asztal, tv-készülék, virágok és íróasztal telefonnál. Azonkívül két könyvszekrény és egy zeneszekrény. A helyiség egy pedellusi lakás vagy egy rosszabb igazgatói iroda benyomását keltette, érződött rajta, hogy Harry egyedül él itt, hogy könnyen költözött be ide, és hogy éppen olyan könnyedséggel áttehett tanyáját valahová egészen máshová. Akár Venezuelába.

— Kész a vacsora. Megterítsek? —> kérdezte a szakácsnő, de továbbra ts csak a küszöbön állt. Szép lány volt, a haja és a szeme barna. Marlének hívták. Éjszaka Harry Máňonak szólította. Harry szobája, mint mindenki mást, egy kissé a lányt ts kihozta a sodrából.

— Terítsen meg négy személyre. A szomszédban, — mondta Harry és ránézett. A lány alig lehetett húszéves.

— fó, gondnok úr — mondta a szakácsnő, és nem mozdult. Harry mellett egy nőt látott a szobában, akt hosszú nadrágot és zöld szvettert viselt, rajta kívül még egy Idegen férfi volt ott és Hefman. Ez utóbbi háttal ült a szakácsnőnek, és hol az ablakon bámult ki, hol pedig a zöld szvetteres nőt nézte. A szakácsnő azt is észrevette, hogy a szvetter finom anyagú, és fehérrel körülhorgolt kerek kivágás van rajta. A rövid ujjak szintén fehérrel voltak szegélyezve, a könyöknél legyezőszerüen kiszélesedtek, alsó szélüket finom hímzés díszítette. Az idegen nő bőre napbarnított volt, haja rövid, és dohányzóm. Az asztalon két üres konyakosüveg állt. — A gyerekek nyolckor filmet szeretnének nézni — mondta Marle, és szüntelenül az Idegen nőt nézte.

— Nyolckor maid bekapcsolom a tévét — mondta Harry, és leült a fotelbe a nővel szemben. Marie csak most fogta fel: a nő a zöld szvetter alatt egyáltalán nem viselt fehérneműt. Minden fordítva van, gondolta zavartan, ö maga a legszebb fehérneműt viselte itt fehér köpenye alatt. Triola védjegyűt, műcslpkéből valót, mely habfehér volt, keményített és drága. S zek a várost nők semmilyen melltartót nem hordanak — gondolta, tovább bámulva az idegen nőt. Minden fordítva van.

— Jó éjszakát — mondta, és megfordult. Kimenet könnyedén odébb rúgta az útidba került macskakölyköt. Sejtelme azt súgta neki, hogy ma éjszaka hiába várja majd Harryt.

— Jó éjszakát — mondta Harry anélkül, hogy levette volna szemét a zöld szvetteres nőről. A nő letette poharát az asztalra, és elmosolyodott. Jól hallatszott, hogy szakad az eső. A lány, aki a küszöbön álldogált, valami emléket idézett a zöld szvetteres nőben. A három férfi tekintete gyorsan végigsiklott rajta, majd ismét az ablak felé fordult. Talán az Ifjúságomra emlékeztet, az Ifjúságomra, a szegénységre és a dacra, mondta magában a nő, folyton arra a lányra gondolva, aki ott álldogált az ajtóban. Akár 6 maga is lehetett volna az, tíz évvel ezelőtt ő, aki kissé megalázottnak érezte magát, sovány volt és vidám, nagyon szerelmes, tiszta fehérben, tele gyűlölettel a zöld szvetteres Idegen nő iránt, aki fújja a füstöt, és konyakot iszik itt az 0 szeretőjével.

— Nos, hogy határoztak? — kérdezte Hefman. Hefman Instruktor volt, és az egész nyarat a hegyekben töltötte. Prágában lakott, de nemigen szerethette a várost.

— Vissza kell mennünk — mondta a nő, s a sofőrre pillantott, akt idehozta. A sofőr hallgatott. A nő tudta, hogy a fiúnak nincs kedve visszamenni Prágába. A szoba félhomálya, a zene és a záporeső kintről behallatszó suhogása valamenynytüket mély határozatlanságba ringatta. Senkinek sejtelme sincs róla, hogy valamennyiük közül én vágyódom vissza a legkevésbé, suhant át a nő agyán, és elmosolyodott.

— No látfa — mondl Harry, letelepedve melléje — semmi sem lehet annyira fontos. Vihar lesz. Ogysem tudnának elindulni — tette hozzá, és kinézett az ablakon.

— Valamennyien fenékig ürítették a poharukat, a sofőrt kivéve. Miközben a nő visszahelyezte poharát az asztalra, ujján megvillant egy nagy fekete köves gyűrű. Három szempár pásztázta végig a kezét. A magnetofonszalag a végéhez ért. Harry felállt. Nik úgy osont utána, akár egy fénylő, fürge árnyék. A nö ösztönszerüleg nem simogatta meg a kutyát — túlságo san szép volt Nik, túlságosan tökéletes. Élénken el tudta kép zelni azt a sereg nőt ,akík simogatták ezt a kutyát, játszadoz tak bele ismételgetve, hogy gyönyörű és közben Harryt néz ték. A nők kedvence. Eszébe jutott, amit Harry a kutyáról mondott — és tudta, hogyan értette. No jól van.

— Már biztosan éhesek — mondta Harry, és új tekercset tett fel.

— Nem Is — válaszolta a nö. Amikor megérkeztek, Harry egyedül volt itthon a kutyával. A gyerekek sétálni voltak, Hefman pedig bevásárolni ment a szakácsnővel a faluba. Az első pillanatban zavarba hozta őt Harry szépsége. Öreg gondnokra számított, meg álmos kutyára. Harry cigány lehetett vagy bolgár. Talán román.

— Hefman úr nincs itt? — kérdezte Harrytól. Három hónappal ezelőtt mint újságírónöt Hefman meghívta, hogy majd látogasson el a hegyi üdülőtelepre. Búcsúzáskor a férfi erősen

Alžbeta Sefbercvá

megszorította a kezét, é megkérdezte tőle milyen iskolát végzett. Ezután megismételte az időpontot, amikor a gyerekek az üdülőben lesznek és ő megígérte, hogy elmegy oda. Hefmanon látszott, Jiogy nem hisz neki.

— Hefman úr mindjárt jön — mondta Harry, és ö ts érdeklődéssel nézett a nőre. Fiatalabb volt, mint a telefonban. És érdekesebb. Amolyan fanyarul finom.

— Már itt is van — szólalt meg egy hang a nö háta mögött. Megfordult. Hefman volt, az instruktor, fekete szvettert és ócska bundakabátot viselt. Arca nedves volt az esőtől, és erdőillatot árasztott. Az újságírónöt meglepte, mennyire más, mint Prágában volt.

Ez a megállapítás egész Idő alatt foglalkoztatta, és még most sem hagyta nyugton, miután már minden dolgát elintézte, és itt üldögélt Натту lehetetlen fogadószobájában, és konyakot ivott, miközben szünet nélkül ömlött az eső.

— Maguk szépen itt maradnak — mondta Harry nyugodtan és kinézett az ablakon. — Ha netalán unnák magukat, nézhetik a televíziót, vagy akár olvashatnak is. — Világos volt, hogy az ő kedvéért minden nő ttt maradt. Es egy sem nézte a televíziót, egy sem olvasott könyvet.

— Ha ttt maradnék, legalább három órára ktmennék az erdőbe — mondta a nő. Es ez Igaz ts volt. Megszökne, és csak sötéttel térne vissza. Tudta, hogy ott fönn a magasban, az irtványokon nedves a fű és korhadt öreg fák illata ter/eng. Ujjaival olyan mozdulatot tett, mintha végigsimított volna egy nedves követ. Hefman felpillantott.

— En is ugyanezt tettem, amikor először jártam itt.

Neked elhiszem, gondolta a nő. Téged talán még magammal

Is vtnnélek. Hallgatnál, és nem törődnél vele, meddig akarok itt. maradni.

— Ha idejében Prágában akarok lenni, akkor indulnunk kellene — mondta a sofőr. Némi szemrehányást árult el a hangja, és Jana nem tudta, vajon azért neheztel-e, hogy még itt üldögélnek, vagy azért, ment nem maradnak ttt éjszakára.

— Igen — válaszolta, és kinézett az ablakon. A hegyek komornak, Idegennek látszottak a ködben és esőben. Mégsem volt képes semmit felidézni magában, ami lobban vonzotta és megnyugtatta volna, ami jobban hiányzott volna neki. mint éppen ezek a sötétségbe borult, eső áztatta hegycsúcsok.

— Ha reggel hatkor indulnak, kilencre Prágában lehetnek — mondta Harry.

— Nem indulunk reggel hatkor — válaszolta a nő, rámosolyogva a férfira. Bámulatba ejtette Harry magabiztossága. Ha nem a maga kedvéért, hanem másvalaki miatt itt maradna, akkor Hefman miatt, suhant át az agyán.

A küszöbön megjelent a szakácsnő.

— Asztalon a vacsora — jelentette, és tekintetét Janóra függesztette. Jana felpillantott. Rövid ideig farkasszemet néztek egymással. E pillanatban Jana mindent irigyelt tőle: az eső áztatta hegyeket, Harryt, gyülöletteljes csodálatát, csendes biztonságát, amely a küszöbnél nem engedte tovább.

— Köszönöm, Marle. Elmehet — mondta Harry jéghidegen, és Janóhoz fordult. — Majd meglátja. Vacsora után teljesen világos lesz, hogy ttt akarnak maradni.

— Most ts teljesen világos — mondta Jana, és felállt. Jól hallatszott, amint a szakácsnő bevágta a folyosón az ajtót.

Átmentek Harry különös lakásának másik helyiségébe. Hajszálra hasonlított az elsőhöz, a különbség csak annyi volt,

hogy ttt nem egy, hanem két heverő állt. A rizs párolgóit a tányéron.

— Jó étvágyai — mondta Hefman.

Szótlanul ettek. Amikor Jana felnézett, a függönyön egy röpke pillanatra elfogta az est puha árnyékát, látta Hefman lehajtott szőke fejét s az egész fényben úszó szobát. A fűtőtestekből áradt a meleg. Jana abbahagyta az evést, és a szék támlájának vetette a hátát.

— Ml történt? — kérdezte Hefman, és 0 is abbahagyta az evést. Az asztalon át nézték egymást.

— Semmi, mondta Jana. — Valamit eszembe jutatott ez a vacsora.

— Remélem, valami szépet. .

— Igen. Olyasvalamit, ami még sohasem volt — mondta és újra hozzálátott az evéshez. Néhány pillanatig az élettársa voltam, kedves Hefman, tette hozzá gondolatban.

Elsőnek a sofőr fejezte be az evést. Az órájára nézett. Azután Jana végzett a vacsorával. A hegyekre még sűrűbb sötétség ereszkedett.

— Köszönjük a vacsorát — mondta Jana, és kissé odébb tolta a tányért. Hefman felállt.

— Maradjanak itt — mondta. Jana tüstént észrevette, hogy Hefman most csatlakozott első ízben Hányhoz. Nem válaszolt.

Harry visszatért a kazánházból.

— Fűtök. Gyönyörű lesz itt — mondta nyugodtan, és Janóra nézett. Valószínűleg a tévét is 'bekapcsolta a gyerekeknek. A nagyteremből székzörömbölés hallatszott. Jana fülét megütötte a „Hófehérke“ szó, és hallotta a törpék dalát, melyet munkába menet énekelnek.

— Persze, nagyon szép lesz — mondta, és a retikülje után nyúlt. Még sohasem érzett olyan borzasztó vágyat, hogy ott maradjon valahol. Hefman miatt? — kérdezte önmagától megdöbbenve. őmiatta és a hegyek miatt, az eső miatt.

Maga elé képzelte üres lakását, mely válása óta oly rideg, és az éjszaka sötétségét, amikor hazaérkezik. Fáradtan, álmosan, elcsigázottan. A dolgok a helyükön állnak majd a sötétben, és a folyosók nyirkosak, hűvösen ásítanak.

— Nagyon köszönök mindent, Harry.

Mindnyájan felálltak és egymásra néztek.

— Maguk csakugyan^ komolyan gondolják, hogy elmennek? — kérdezte a gondnok meglepetten.

— Sajnos. Nekünk ugyanis haza kell mennünk, énmtattam — mondta, és kezet nyújtott Harrynak.

Az ajtóhoz menet Hefman Jana vállára borította a maga kabátját. Jana beleburkolózott, és lehunyta a szemét. A bundakabát férfi- és fűszagot árasztott. A szakácsnő az alagsori ablakon át figyelte őket. Jana megpillantotta a lányt, és elmosolyodott. Semmt sem változott. A hegyekben egyáltalán semmi sem változik, gondolta, és beszállt a kocsiba.

— Isten vele, Hefman — mondta, letörölve az autóablakról a párát. Miért? — hasított bele a tudatába, és attól a pillanattól kezdve úrrá lett rajta az egykedvűség. Csak egyetlenegyszer pillantott vissza, amikor már túl jártak a ködbe vesző hegycsúcsokon. Az autó egyre messzebbre ragadta őket a nyirkos sötétségben, és Jana elszenderedett.

Már Prága közelében járhattak, mire Marie megnyugodott. Harry keze, akárcsak más éjszakákon a lány hajlatán nyugodott.

— Te kis csacsi — mondta csendesen Harry. — Hogy juthatott ilyesmi eszedbe?

A lány felzokogott, majd boldogan odabújt hozzá. Harry ágy érezte, hogy a lánynak egy kicsit olyan szaga van, mtnt Nlknek.

— Olyan gyönyörű volt az a nő, olyan... magabiztos — suttogta bele a sötétbe a lány, és még közelebb bújt Harry hoz.

— Gyönyörű — mondta a férfi, óvatosan kibontakozott a lány öleléséből, és felállt. Cigarettára gyújtott. Kifelé bámult az ablakon. A lány újra elsírta magái.

— Harry, Harry.

— Mi bal?

— Nem szabad rá gondolnod. Hallod? Nem szabad rá gondolnod! — kiáltotta, majd hirtelen megütötte Harryt. Harry megfordult és hevesen magához ölelte.

— Elment az eszed?! — Egy darabig átölelve tartotta, aztán behunyta a szemét, hogy ne lássa többé a zöld szvettert. A lány csendesen sírt, és simogatta a férfi kezét.

— Szeretsz engem, Harry?

. — Szeretlek.

— Es nem futsz el tőlem?

— Nem — mondta, pedig tudta, hogy megszökik.

— 0, Harry.

Nik a fotelben aludt. Kis idő múlva a lány váratlanul megkérdezte: — Hová ment Hefman, amikor a vendégek elutaztak? Csizma volt a lábán, kezében bot.

Harry tompán bámult a sötétbe.

— Valahová a hegyekbe. Három óra múlva ttt lesz.

— No persze, éppen három Óra múlva — mondta a lány, és elnevette magát. — Ti egy kicsit tényleg bolondok vagytok valahányon.

— Bolondok, bizony. — Arra gondolt, milyen hihetetlenül gyorsan eltűnt lana. És már milyen régóta nincs itt.

— Szerdán megyek Ostíba azért a szivattyúért. Mit hozzak majd neked? — Igyekezett ezt úgy mondani, hogy hangja közömbösen csengjen.

A lány felült az ágyon. Azzal a kezével, amelyet éppen a hajához emelt, ösztönszerűen elfedte meztelen keblét.

Azután lassacskán visszahanyállott.

— Nem — mondta. — Te már nem jössz vissza.

Sötét volt és ömlött az eső szakadatlan.

KÖVESDI JÄNOS fordítása *

* A fiatal prózaíró elbeszélését a kortárs cseh novellairodalom Hány szinti a szivárvány című gyűjteményéből választottuk.

Űjra itt vagyok az őszi határban, felettem keszkenős varjak, mellettem az erdősáv jegenyefái, mintha mellkasom bordái lennének, védenek, takarnak.

SZITASI FERENC:

Őszi határban

Itt ismertem meg a tarlót,

— méhektől volt lombos a tarlóvirág —,

a Hold sarlójával szedtem

a markot,

szúrta-marta bőröm a kalász, de én csak-azért-is mellemre szorítottam a határt.

— A mindenség volt rejtve benne, mely kora reggelente

asztalhoz szólított:

— itt a kenyéri

Az anyám ujj-gyökeréből nőtt, tiszta kovász-forrásból. Jézusmárla, ha elfogy-fohásza meg a kenyérszegő kés dajkálta.

(Anyám, cipó-arcod tenyeremmel simogatnám, csontod tarlóján már csak a halál legel.)

Varjúfészek a Jegenyefán,

Apám, koporsót kisér egy legény, árvaságából kihullva együtt megyünk, te meg én.

Itt vagyok az őszi határban.

Fölöttem keszkenős varjak.

A télbe repülnek.

Sírnák

és

kacagnak.

T