Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-10-08 / 40. szám
1983. október 8. .SZABAD FÖLDMŰVES — Nekem már kettőkör volt. — De friss ember vagy tel — Hát friss — nevetett a legény a dicséretnek.. — fis ilyen legény nem köll a Borisnak? Duhaj, kihívó, lélekütő kérdés volt. Báli megfogta a gyeplőket, mintha csak úgy tudna rá felelni, hogy kiköp magából valami gyűlölködő szót, és ahogyan kiköpi, már meg is elégeli, megnógatja az lovakat és elmegy. Mert olyan kérdés rizenhat liba legelt a tarlón. A tarka tollú nagy madarak életes feleselgetéssel tipegtek ide-oda a szikkadt földön a kalászok miatt, mint a mese szamara Jézus ekéje előtt, hogy a Tisza medre kanyargós legyen. Hosszú és széles volt a tarló, nagy legelőterület. A két szélét kukoricaföldek kerítették be. Libapásztor is kellett, aki megvigyázza a sétálgató madarakat, hogy a kukoricaföldek tilosába be ne tévedjenek. Lány ült az útnál a tarló földjén. Hosszú vessző volt a lány kezében, akár a juhászok pásztorbotja. De 0 nem állott a nyája fölöt, a bottal is csak a földet veregette, és csak néha-néha nézett el a libák felé. Amikor már közel* értek a libák a kukoricáshoz, akkor feléjük kurjantotta a hívó szót mély alt hangján: — Burtka, buri, buriííl . Elnyújtotta, hogy szinte ének. nek hallatszott a lomha eg alatt. Minthogyha a nyelvükön kifejezett parancsot kaptak volna a libák, hirtelen elfordultak a kukoricától, és a tarló közepe felé tipegtek. Ügy nézett ki ez a visszavonulásuk, akár a katonák jelképes hadgyakorlata: teljes harci fölkészültséggel meneteltek az ellenhad el. len, s amikor már szinte összeértek vele, hogy ökölre menő közelharc fejlődhetett volna ki: akkor a kürtösök lefújták az! egész gyakorlatot, és mindenek visszaindultak a hazájukba. 'Amikor Balt a lányhoz ért a kocsijával, leszólt róla: ■— Jó reggelt, Zsuzsika. 'A lány rápillantott, rögtön el Is pirult, meg is zavarodott, mint aki olyan helyre ér, ahová éppen elindult, de mégis meglepődik azon, hogy ott van. Visszaköszönt: — JÓ reggelt, Balt. Megállt a kocsi az úton, a tarló végében. — De jó dolgod van, hogy így pihengetsz — kezdte Balt a beszélgetést. A lány, minthogyha szégyenkezne azon, hogy ilyen munkában találták, védekezőén mondta: — Mariska megsántult. Tegnapelőtt üvegbe lépett. Hát én legeltetem őket. Már úgyis csé peltünk. Fölkelt a földről és odajött a kocsihoz. Sudár, ringó mellű barna lány volt. Tüzes, fekete szemei olyan csillogóak voltak, mint a sötétben a parazsak. Formás lábaival kacsázva lépegetett a tarlón, vigyázott, hogy az éles szalmacsonkok meg ne szúrják. Ball cigarettát sodort, mert már látszott, hogy beszélgetés lesz üt egy darab ideig. Amire a lány a kocsihoz ért, már rá is gyújtott, és leszívta a füstöt. — Hát ezt mikor fatty apad? — csodálkozott a lány a kocsi rakományán. — Reggel ezt — mondta a legény. — Még csak most van reggel. akar paraszt lenni. No ugye mondtad. — Mondtam. — Én nem vagyok ilyen. Fölemelt homlokkal mondta ezt a lány. Valami széles horizontú kép ugrott Báli szemei elé a szavak közén. Nagy tájék, irtózatosan merev, körülhatároló vonalakkal. De csak egy pillanatra. Még meg se nézhette, hogy vajon a kép alakjai emberek-e vagy legelésző csorda a réti kút tájékán, már el Is veszett a kép, csak üres keretet hagyott benne valahol a vágyakozás. Nézte a lányt. Az újra lesütötte szemeit, és úgy állt félszegen a kocsi mellett. Keze a kocst lőcsén volt, közel hozzá. Minthogyha a keze kinyúlt volna valami lélekből, valami vágyból, és hozzá Igyekezett volna. Mondta a lány: — Vasárnap már a Póltval voltál a táncnál. Nem hallatszott sem vádnak, sem kérdőrevonásnak, de Ball mégis mind a kettőnek érezte. Már látta, hogy ez az idő emberi találkozás az ég és föld között, a kopár tarló fölött a dülöüton. Szavak Indultak belőle: — Pálival voltam. Nézd Zsuzsika, de jól figyeld meg, amit mondok: olyanok vagyunk, mint a föld. Parasztok vagyunk, Egymással lakunk, egymás közelében élünk. Volt nekem az én szeretőm akkora valaki, hogy én az egész életemet rája építgettem. De amikor szakítottunk. ő is csak annyi maradt, mint a föld. Hogy azt az egész széles, virágos mezőt úgy lássam, minthogyha elverte volna a jégeső. Reményes volt. Biztos volt minden. De ha jégeső jön, akkor a reményeknek nincsen aratása. A jégveréses föld nem kergeti a parasztemberi öngyilkosságba. Az ember a jégverés másnapján már ekét dob a kocsijára, befogta a lovakat és elmegy, fölszántfa a mezőt. Jgy voltam én is a Borissal. Én nem fogok neki könyörögni, hogy énmiattam paraszt maradion, ne menjen el hazug úri módba .a mesterlegénnyel. Én vagyok olyan makacs, dacos, duhaj paraszt, hogy nem is érzem azt fájdalomnak. hogy szakítani költött vele. Fölszántottam azt a mezőt, és azon gondolkoztam, mást vetek bele. Most talán maid a Póli. De még nem Is bizonyos, hoay jt5 vetés volna az én talajomba. Mert 6 még nem szerelem, csak nagyon aranyos, nagyon nekem való kis lány. Nagyon őszinte volt. Jgy .tudta ezt Zsuzsi Is, ismerte már, hoay ennek az emberpéldánynak nincsenek titkai a sorsosai előtt. A lányba valami sajnálás ébredezett. Embert látott a sok embertelenség rengetegében, embert, akinek csalódnia kellett valakiben. Hogyan válthatná meg 6 ezt a csalódását, hogy ne utáljon meg miatta minden embert? Hogy ne higgye hogy minden lány olyan, mint Boris... Sóhajtott. , — Nem ériem én ezt a Borist. Balt nem ts csodálkozott ezen a szón. Pedig már holtbizonyosan látszott a vonatkozósa: a lány lelkének ölelni akaró kitárulkozása volt a férfiember, a pár felé. ‘— Én értem — mondta. — Nem akar paraszt lenni? — Nem akar. — Mondta 6 ezt? — Nem mondta. — Csak abból gondolod, hogy az a mesterlegény... — A mesterlegény nbm is szerelem miatt van, hanem tízért, mert a Boris nem akar paraszt lenni. Most már világosan értette a lány is. De ugyanakkor már azt is tudta, hogy neki más mondanivalója is van e felé a legény felé, aki előtte ül a kocsin, és bodor füstfelhőkben cigarettázik. Más mondanivalója, amit ki se mer ejteni, mégis szeretné, ha megértené. De nem is tudja a módját, hogy hogyan mondhatná. Csak ilyen kérdés szabadult ki belőle: — Vasárnap is elmész a tánchoz? — Elmegyek — mondta a legény. — Póltval? — Nem. Egyedüí. Már repdesett a szíve. — Igazán egyedül? — Egyedül. — Szeretnék ott valamit mondani neked. Balt nagyon komolyan nézte: — Most itt nem mondhatnád meg azt, amit vasárnap meg akarsz mondani? Nagyon zavart lett a lány. Hogyan mondaná? Hiszen 6 vasárnap sem fogja kimondani, pedig megcsillanó szemei, ringó mellei és az egész élete azt kiabálja. Szólt Báli: — No jó. Hát vasárnap. Isten veled, Zsuzsika. — Isten veled — rebegte 6 is. Elment a kocsi. A lány csak állt, mint addig. Nagyon rajta ült a paraszt volta. Holtbizonyosan tudta, hogy vasárnap se fogja megmondani Balinak, amit akar, de mégis tovább Is keresni fogja a találkozásokat, hogy egyszer csak szó nélkül is megértse a legény. Végül megmozdult. Elment a libái felé. Már sütött a tarló. Dübörgő erővel volt jelen a nyári nap. A faluban cséplőgépek búgtak. Némelyik szerűn osztagot raktak. Az úton behordó szekerek dübörögtek. Élt az élet az egész tájon. Terepe volt a tarlón a jövőnek is. Akkor is és mindig. * Sellyéi József 1909-bee Vágsellyén (Sala) született, és 1941-ben ugyanott halt meg tüdővészben. Szegényparaszt volt, sok küzdelem órán vólt Íróvá. 1938 ntán élénk kapcsolatban állt a magyarországi népi Írók mozgalmával. Néhány műve: Farsang legénye (versek. 1929; Elfogyott a föld alóla (regény, 1935); Nádas házak (novellák, Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, 1957). Janiga József: Fűzfák Fotó: —vass— Könyveink sikere Moszkvába.? Az idén immár negyedik alkalommal rendezték meg a Moszkvai Nemzetközi Könyvkiállítást. Közponli jelszavával — „A könyv a baladás és a béke szolgálatában“ — méltán sorakozik fel a legrangosabb nemzetközi kulturális események soréba, hiszen az egy hét folyamán 90 ország képviseltette magát, összesen 2600 kiadvánnyal, több mint 180 ezer példányban. A kiállítás növekvő népszerűségéről tanúskodik; hogy míg tavaly vendégel 2050 könyvkiadási egyezményt ír tak alá, az idén ez a szám 2500та emelkedett. Külön örvendetes számunkra kiadóvállalatunk, a PRÍRODA Könyv- és Lapkiadó nemzeti vállalat jelentős sikere. Nyolcvanhárom kiadványunk a kiállítás egész időtartama alatt rendkívül nagy érdeklődésnek örvendett, nemcsak a nagyközönség, de a külföldi vállalatok képviselőinek körében is. Ez utóbbiakról szólva természetesen azokat a „tematikailag rokon“ szovjet kiadókat kell megemlítenünk, amelyekkel már évek óta gyümölcsöző kapcsolataink vannak: a Kolosz, az Ekonomika, az Urozsaj, a Lesznaja promislennoszty. Ezek képviselőivel 6 kiadványunk orosz fordítását és szovjetunióbeli kiadását írtuk alá (Mezőgazdasági szolgáltatások. Növendék szarvasmarhák nevelése, Az erdő és a táj, Galambtenyésztők kézikönyve, Az állatkertek kulisszatitkai. Vadászkutyák). A Príroda szintén hat szovjet kiadvány lefordítására és szlovákiai kiadására írt alá szerződést (Integrált növényvédelem Szőlőtermesztők kézikönyve. Az erdei állatok nyomában, A ka zab konyba, A jó ízek* gyökerei, Méz, viasz és propolisz). Az együttműködés magasabb formáját bizonyítja az a szerződés, amelyet három közösen kiadandó, nemzetközi szerzőgárdáid könyv megírására kötöttek a Príroda és a szovjet kiadók képviselői. (A mezőgazdasági üzemek pénzgazdálkodása néhány szocialista országban, A mezőgazdasági komplexumok irányításának gazdasági mechanizmusa és Ala-tau—Magas- Tátra). Az elmondottakat mindenképpen kiadóvállalatunk sikerének könyvelhetjük el a moszkvai nemzetközi könvvkiállltáson. Saját könyvkínálatunk rendkívül hasznos és időszerű szovjet kiadványtól sorával bővül, ugyanúgy jelennek majd meg a mi szerzőink művei is orosz nyelven. Minthogy a könyvkiadók a Szovjetunióban milliós tételekben számolnak, nem elhanyagolható a szerződés gazdasági jelentősége sem. Štefan Labuš mérnök, a könyvszerkesztőség főszerkesztő-helyettese Azt Dénes György versei hittem én Azt hittem én ifjan s öntudatlan: a fák felett örökkön ég a fény, nincs bánat a hullámzó tavaszban, csak piros láng és piros költemény, csak áradás, mely szárnyasén, suhogva befonja vággyal szemem és szívem, arany labdáit százszor égre dobja, min a gyermek, oly szépen, híven. Azt hittem én... De jött a nyár és az ősz is, fakóra vált az ég, a föld korán, tudtam már, hogy hűs bánatok őrzik a boldogság csillagmadarát, s minden csalóka, mit az élet kínál, virágban, fényben elmúlás remeg, s a boldogságból sarjad a halál, hogy megváltsa az édes életet. Halvány őszi rajz Ámulsz az őszben. Vert arany szemét a zengő falevél. Befelé fordul a világ, most a föld is lelket cserél. Halvány színek tapogatnak feléd, Ó, tűnő látomás! A dombok derengő ívét mint egy csodát viszed-tovább. Hazai magyar líránk egyik legjelentősebb képviselője, Dénes György az idén töltötte be 80. életévét. Ebben a szép megnyugvásban mégis szíven szorít a vágy, s tűnődsz, vajon hol Is maradt azúr eged, az ifjúság. r volt, amelyik sebeket szaggatott föl benne. De a lány a gyeplőket tartó kezére tette a maga forró kezét, hát mást kellett mondania, mint amire készült. — Nem köll neki parasztlegény, még hogyha a mennybéü csillagokat rakná is a lábai elé. Az annak a betegsége, hogy nem akar paraszt lenni. Keserű híradást ejtett ki magából a szavakkal. De még írn is nagy mehetnékje volt, megrántotta a gyeplőket, hogy megnógassa a lovakat. De szólt a lány, hogy még ne menjen el: — Ereszd el a gyeplőket, no. — Akarsz valamit mondani? — kérdezte Idegenül. — Hej, sok mindent, amit te inkább Boristól hallanál. Nézte Ball. Látta a pajkos mosolygást a lesütött szemek szögletében és azt a figyelő megfeszülést is, amivel a lány szavakat várt vagy csak egy mozdulatot ts, ami igazolná őt. Eleresztette a gyeplőket, szívott a cigarettájából, aztán elnevette magát pajkosan. — Hát a Józsi? A lány kicsit elborult. — Az meghalt. — Neked meghalt? — Meg — állította a lány. — látod, egyformák vagytok — mondta a legény, nagy lekicsinylés volt a hangjában. — Mért volnánk egyformák? — Nem köll neked a Józsi. — Hát aztán? — Nem köllök én sem a Borisnak. — Akkor még nem köll egyformának lennünk. — De egyformák vagytok — bizonykodott a legény. A lány fölemelte a szemeit és azok kinyíltak, mint amikor a felhő elvonul a nap elől. — Az előbb mondtál valamit. Báli figyelt. — Az előbb azt mondtad, hogy a Borisnak nem köll a parasztlegény, még hogyha a csillagokat is lerakná elébe. Hogy az a betegsége, hogu nem
