Szabad Földműves, 1983. július-december (34. évfolyam, 26-52. szám)
1983-08-20 / 33. szám
1983. augusztus 20. SZABAD FÖLDMŰVES A „gyilkos élménytől” a „stószi ablakokig” Fábri Zoltán emlékezete Irodalmi emlékezetünk hovatovább évfordulók bilincsébe szorul. Ha nem sikerül születési, halálozási jubileumot kimutatni: alig van mód rá, hogy a mindig Jelenlevő legnagyobbak szóba kerülhessenek. Ilyen Íróról, helyesebben a hagyatékáról szeretnék Írni, akit nem a jubileum, hanem az tesz fontossá és időszerűvé, hogy művelnek olvasása béketudatunkat erősíti. Fábry nyelvi formulákba zárt ampullákban adja át háborús élményét. Л fasizmus megbocsáthatatlan — mint legyengftett bactlusokkal — oltja be aluszékony lelkiismeretűnket, hogy soha sem szűnjünk meg éberen figyelni a békére leselkedő veszélyt. Hiszen ne feledjük: a fasizmus ismérve az ismétlődési kényszerül Élénkebben kell tehát figyelnünk azokra a szépirodalmi publikációkra, melyek a rakéták, a fegyverkezési verseny, a nukleáris háború veszélyének: az értelmes emberiség alapvető félelmeinek és Jószándékának adnak hangot művészi eszközökkel, magas hőfokon és elkötelezetten. ♦ ★ * Szomolnokról (Smolnik) gyalog Jutok el Stószfürdőn keresztül a Fábrykúriába. A fürdő csodálatosan szép parkjának csöndje, zegzugos sétányai', a zúgók sokaságán tovafutó hegyipatak csobogása, a száznyi színű és Illatú virágok, a díszfák, meg a hatalmasra nőtt barna fenyő-szivarok szinte hangulatba hoznak a Fábry-ház megtekintésére, s felkészítenek egykori lakója élet- és világszemléletének megértésére, megismerésére. A rövid pihenő után folytatom utamat. Alattam egy zegzugos völgyben szerénykedik a falu. Körös-körül a kisebb-nagyobb dombokat egyetlen hatalmas abroszként borítják be в zöld rétek. A hegyek eső után ködsapkát viselnek. Megyek az úton. Csönd, csönd. A természet nyugalma. 1RÖKÖZELBEN Most Is, mint korábban már többször Is, Schreiber Ida néni fogad kedvesen. Nehezen fordul a kulcs a zárban. dalmon keresztül és anyanyelven sugárzik a Fábry-gondolat a könyvtárszoba polcainak könyv-galaxisából az emberség hullámhosszán az emberiség felé. Az ablakon fenyő- és virágillat áramolna be, ha most nyitva volna. Fények és árnyak lebegnek a szobá ban. „Emberek, vigyázzatok a strázsán“l — mondja láthatatlan hangja Adyval. Az övé, aki egy életen át őr zó maradt. El nem mozdult népéért önként vállalt posztjáról. Onnan figyelt bennünket, az új hazában he Iyünket, lényegünket keresőkéi Hol vet. Ahogy hazajött a kórházból és meglátta a friss festést, nagyon megörült, de egyben elcsodálkozott azon is, hogy minden a régi helyén maradt. De azt Is hadd mondjam el róla — folytatja a visszaemlékezés! —, hogy nagyon szerény és egyszerű ember volt. Nem szerette az ünnep lést, a nagy szavakat, sem a díszes öltözéket. Egy Ízben Ilku Pál járt nála, akit azzal a megjegyzéssel fo gadott, hogy „tudja meg, hogy most maga miatt kellett felvennem a fehér inget, amit nem szeretek hordani“. Ilku Pál erre tréfásan így válaszolt: A stószi Fábry-kúria RIASZTÓ SZEMMEL A BÉKE IGAZÁÉRT Fábry Zoltán emlékezetéből Itt maradt ránk sok hideg háborús nap zúzmarája. Mindig a legnehezebbet: a józanságot, az érem mindahány oldalára tekintő látásmódot képviselte és hirdette. Tények, távlatot vető szemléletmód jellemzi minden írását. Min den műve lázító történelem: a kultúra, a művészetek, az irodalom és az emberség értelmezésének, tanításának iskolapéldája. Fábrynak az Idegeiben volt a történelem, hogy ilyen éleslá fással előre meg tudta fogalmazni jósolni a fasizmus veszélyét. Tisztán ségre“. De ehhez művek kellenek, a háborút, a „gyilkos élményt“ átélt írók műveinek elterjesztése, mert különben megismétlődhet harmadszor Is. Éppen ezért volna Jó és megnyugtató érzés a könyvesboltokban látni, majd olvasni az évtizedek múlás-árjából kimentett, újrakiadott Fábry-műveket. Le kell engedni a felvonóhidat a közöny vizesárka fölött a Fábry-kúria felé, ahonnan a stószi fenyők és a stószi mezők margarétái között kis ösvény vezet a Béke hegycsúcsa felé. „A béke: az idő... A béke igazát csak a gondolat Igazaként közvetítheti az Írott szó. A Béke a voxhumana legteljesebb valósága“. Ezt keressük a Fábry-hagyatékban, s vigyük magunkkal tovább az emberek közéi A fasizmus embert, kultúrát nyomorító valóságának az átélése, megértése, s ellene való fordulása egész Írói pályájának a kulcsa. Tu. ■ ◄ ► Emléktábla a stószi ház falán (A szerző felvételei) ■»■■■*■** "í; Ritkán érkeznek ide mostanában látogatók — mondja Ida néni. Majd Fábry Zoltán egykori háziasszonya, Schreiber Ida néni hozzáteszi: — a diákokon kívül bizony kevés csehszlovákiai magyar értelmiségi látogat el ide ... — Szaval igazát a vendégkönyv átlapozása Is hitelesíti. Kivételt csak a Fábry-napok Jelentenek. Akkor — s ez érthető Is — a látogatók száma többszöröse az évi átlagnak. A barátságos Fábry-kúria ablakából teljes pompájában bontakozik ki a világ realista arca, az átellenben felmagasló haragoszöld fenyők szűrőjén keresztül. A könyvespolcokon levő fényképek egyikéről Kodály Zoltán mosolyog rám. Tőle kicsit jobbra Forbáth Imre néz komoran felém. Az „Ady-sarok“ történelmi-homályából Ady Endre mellszobra szegezi képzeletbeli tekintetét szűnni nem akaró kitartással Fábry Zoltán Íróasztalára, ahol az európai rangú antifasiszta Író Irószerszámai és színes ceruzái hevernek örök mozdulatlanságban egy porcelántégely Időfogságában. Közel másfél évtizede pihen mozdulatlanul a szék. az íróasztalhoz tolva. Az érintetlen fotel is mélyen alszik. Bontatlanul hideg a tizenhárom éve vetetten ágy. Csönd van Itt is. akár a stószi völgyben. Eszmé'tető, emlékeztető, figyelmeztető mély csönd. Iroszomorú és szigorú, hol pedig riasztó és vigyázó szemmel: az igazi nagyok türelmével és szerénységével. Ö volt az, aki folytonosan és értő, felelősséggel figyelt, Irányított, és emberségre, Internacionalista szemléletmódra nevelt A legendás hírű „remete-lakban“ élete 73 évét jól beosztotta. Örökösen beteges teste jelzéseinek (ez az első világháború kényszerű-keserves öröksége, akárcsak a „gyilkos-élmény“), a nagyvilág eseményeinek, valamint Irónemzedékének figyelésével váltakozva teltek az ével. írásainak felelevenítésével kell feledtetnünk hiányát. Fábryt emlegetni, életművére emlékezni annyit tesz, mint gyógyszert osztogatni a közvéleménynek, az olvasóknak; a vérzlvatart túlélőknek és a háborút át nem élteknek, a békét szeretőknek és a fiataloknak — a feledés elten. Emlékeztetőül: tanúként és tanulságként. Mert a történetem sokszor behajtotta már a közöny, az aluszékonyság és az ébertelenség árát: a békét, a boldogságot és az emberi logokat. S ennek a Fábryoltóanyagnak nincsen sorozatgyártása. Ne süllyesszük őt az irodalmi adalékok adattárába, akit majd tíz, huszonöt és ötven évenként előkeresünk, és mint olyan személyt emlegessük, aki: hol volt, hol nem volt, nagy Is volt, remete Is volt, meg titokzatos is egy kicsit, amíg élt. Lehetnének gyakorlabbak a róla szóló tanulmányok, elemzések; a személyiségével, élete apró hétköznapi történeteivel, kapcsolataival gondolkodásmódjával foglalkozó Írások. Mert csak ezek hozhatják felszínre az Író közvetlen életét, környezetének inspiráló jellegét. Csak ezek ismeretében kerülhet közelebb hozzánk, olvasókhoz, és lépj hét ki a már életében „megtisztelt“ remeteségből. Schrelberné asszony Igen jól Ismerte az Írót, hiszen hosszú éveken át a gondozója volt. Ismerte mindennapjait, szokásait, életmódját. Sok eseményre hiteles tanú, amely Fábry Zoltánnal kapcsolatos. „Nekem is maga miatt kellett kiöltöznöm“. S erre mind a ketten jót nevettek. Halk beszéde Is páratlan szerénységének volt a megnyilvánulása. Hát Ilyen volt ő, az egyszerűséget szerette — fejezi be Ida néni a sok-sok apró esemény felidézését. Az Ilyen feltámasztott kicsiny történetek is életet adnak az Írónak. Időt áthidalóak. Akik barátai, Irótársal, vagy Ismerősei voltak, nyilatkozataikkal sok mozaikkövet szolgáltathatnának a teljes Fábry-portréhoz. Rozsnyóról (Rožňava) például a Jeles irodalmnépszerűsltő Drenkó Istvánhoz és Zabarl Béla tanítóhoz fűzték meleg baráti szálak. Jó ismerőseim lévén hozzájutottam az eddig megjelent Fábry-művekhez. De, teszem azt, mennyi fiatal Ismeri, vagy Ismerheti meg, Illetve juthat hozzá a Korparancshoz, A gondolat igazához, A béke igazához, a Hidak •és árkokhoz, a Palackpostához, a Fegyver s vitéz ellenhez, az Európa elrablásához, a Stószi délelőttökhöz, hogy csak néhány művét említsem, a teljesség Igénye nélkül. Én úgy vagyok vele, hogy újra meg újra a kezembe kell vennem Fábry Zoltán könyveit. Egyszerűen vonzanak és szükségem van az újraolvasás izgalmára, mint a mindennapi falat kenyérre, mert bennük van egy realista látásmódú világ. Könyveinek olvasásakor a halott (dehogyis halotti | Fábry újra meg újra életre lobban. látó és kérlelhetetlen Igazmondó volt. Szenvedélyesen figyelte Stószról a világ eseményeit. Túllátott a fenyveserdők kulisszáján. Fábry vllághorizontú antifasiszta Író: Ady örökségének továbbvivője. Nem vágyott elismerésre, érdemekre. Élete végéig őrző maradt a strázsán. Ozondús írásai tiszta életet, emberségben, internacionalista öntudatban yaló megmaradást és a béke margarétás rétjeit jelentették a német fasizmus veszélyétől puskaporos levegőjű, komor égboltú, vérszagú Európában. Világunk baljós, háborús hangulatú jelenében, „amikor a háború reális esélyként szerepel életünkben, lehetetlen nem Fábryra emlékeznünk, aki mindig ebben a veszélyben élt az első világháború óta“ — Irta valahol egyik méltatója. A Narclsszosztól a „gyilkos élménnyel“ gazdagodva-nyomorodva jutott el az emberirodalomig. A Fekvőszéktől — a „stószi ablakokig“. A háború borzalmait — gránátok, feltépett testek, meglékelt agyak, szanaszéjjel heverő bakancsok, puskák, sikolyok — picassól látással fejezi ki. „Keresni, megtalálni, fenntartani az utat a tömegekhez“ — Írja a Korparancsban. „Enélkül hiába építünk, enélkül nincsen életvalóság“! Bizony, ez Így Igaz. „A fiatalokból — fogalmazza megint másutt — hiányzik a háború élménye, amelyből okulhatnának, ami ösztökélné őket dacszövetdatosan vállalt remetesége emberlátását gazdagította. KI tudta mondani a kor legfontosabb szavát: a fasizmus elleni tiltakozást. ♦ ★ ♦ Ogy érzem, hogy már Időtlen Idők óta itt vagyok e házban. Felállók, de szinte nehezemre esik az Indulás, pedig ugyanakkor olyan könnyű a szivem, friss új erővel telítődött az öntudatom. Bezárul mögöttem a nagy fakapu. Fordul a zárban a kulcs, Ida néni már begyakorlott mozdulattal végzi ezt a műveletet. О a ház mai gazdája. Elköszönök tőle. Az alkony pasztelles színeiben pompázik a táj. A késő délutáni napfényben sétálok a kitaposott ösvényen föl a temetőhöz. Az antifasiszta Író sírja fölött tizenhárom éve rezzenetlen a temetői csönd. Szemlélődöm. Itt mindig nyugalom van. Az erdők felől fenyőillatot és rigófüttyöt hoz a szél. Özonködökből hull rám a gyantaillat-eső. A fenyves: lobogó zöld tűzvész. „Kidőlt a legszebb stószi fenyő: zöld füstje minden erdőből hiányzik“. KORCSMAROS LÁSZLÓ — Ebben a dolgozószobában — meséli Ida néni —, ahol most példás rendet lát, mindig nagy összevisszaság volt. Könyvoszlopok, újsághalmok borítottak, foglaltak el mindent. De ő csak úgy tudott dolgozni, ha minden szükséges könyv a keze ügyében volt. Egyik alkalommal, amikor a kórházban volt, a férjemmel kifestet tűk a dolgozószobát. De előbb részletes térképet készítettünk a tárgyak elhelyezéséről, hogy a festés után mindent a régi helyére tudjunk rak ni. Ezt előbb azért nem tehetett n»n csinálni, mert állandóan dolgozott, és nem akarta elpakolni a sok könyя kis hídon álltunk, azon a hídon, Л amely a szigetre vezet. Még *■ nem volt éppen alkonyat, de már érezni lehetett a levegőben, hogy vége lett a napnak, és az ember érez te egy kicsit, hogy fát a szíve, mert minden elmúlik, elmúlik ez a nap is, és sok-sok nappal elmúlik az élet. Hajók úsztak lenn a vízen, és bizonyosan sok lány meg sok fiú csókolózott bent a sziget fái alatt, és mi felnéztünk az égre és azt mondtuk: — Jaj, de szépl Az égen millió kis jelhó jelent meg. a hegy mögött eltűnő nap rórsasztnrfestette valamennyinek a szélét. Olyan szépek voltak, hogy az már muzsika volt. Egészen kicsik voltak, de göm bölydek, és a szélük ragyogott a ró zsaszín aranytól. Aztán ez a ragyogás hirtelen eltűnt, mintha magukba szívták volna a fényt, és most megannyi rózsaszín virágszirom lettek. Ebben a naiv pompában ragyogtak, remegtek hosszú pillanatokig; szinte jéltem, hogy jön valami szél és szétfújja ókét. fis akkor hirtelen kihunytak és vlsszavedlettek mind egyszerű bárányfelhővé: fehérek voltak, jege sek, tiszták és nagyon szomorúak. Pár percig tartott ez, amíg a nap ismét mögéjük nem került; ekkor felizzottak, áttüzesedtek, tündököltek, ragyoktak. Csupa parázs lett az ég. Mi csak néztük őket, és azt mondtuk: — jaj, de szépl Közben villamosok csörömpöltek a hídon, autók szaladtak, autóbuszok dübörögtekt körös-körül emberek siettek a dolguk után. Mi néztük az eget, aztán kihunytak a lenyugvó nap utolsó sugarai ts, s a felhők már nem voltak sehol; az ég gyöngyszürke lett, jött a szürkület és illatosán, szomorúan a júliust este. Az, akivel az eget néztük, a barátnőm volt. Megfogta a kezemet: — Te — súgta. — Ne nevess ki, az első szerelmem jutott az eszembe. Buta, kis diák volt... Egy hang szólalt meg közvetlenül mellellünk. — Errefelé sétáltam — mondta egy fiatal katona — és engem ts megállított az a sok rózsaszínű felhő. Olyan jó volt nézni. Nem mondta ki, hogy mire gondol. Hallgatott. A sötétülő eget nr-te. SZÄRAZ PÄL
