Szabad Földműves, 1983. január-június (34. évfolyam, 1-25. szám)
1983-03-12 / 10. szám
1983. március 12. SZABAD FÖLDMŰVES 7 ehér. Fehér ágyhuzat, fehér' ágyak, fehér berendezés, fehér falak. Az emberek Is talpig fehérben. Csend. Csend ül az ágy mellett, csend a helyiségben, csend az ajtó mögött, csend az ablakok alatt. Az emberek is csöndesek. De mégis, valaki nyög. Valaki kezében megcsörren egy edény. Valaki valamit beszél. Hol vagyok? Kik ezek a csöndes, fehér emberek? Minek vagyok itt? Mi van velem? Mi történt? A kis Ivan a kórházban magához tér. Tágra nyitja értetlenül bámuló szemét, és az ájulásból ébredező értelem a kérdések tömkelegével borítja el. Hol van? Hogy került ide? Kik ezek a furcsa, ismeretlen emberek? Fel akar emelkedni, fel akar ülni, erőlködik, de nehéz feje erőtlenül visszahanyatlik a párnára. — Aha, a kisfiú magához téri Végre! Egy fehér alak lép az ágyához. Megveregeti a fiúcska arcál, mosolyog és vidáman beszélni kezd. A kis Ivan megtudja, hogy nagybeteg volt, lázas volt, ide hozták, hogy meggyógyuljon, de már nemsokára egészséges lesz, és hazatérhet apuká Jához. A csodálkozó kérdés magyarázatot kíván. — Igen, apukádhoz, aki ide hozott, és mindennap meglátogat. Ez a magyarázat csak még Jobban összekuszálja a kis Ivan amúgy ts zavaros gondolatait. Semmit sem ért az egészből, és képzelete nem bírja felidézni az emlékeket. Jaj, de fáradtl Sötét karikák táncolnak a szeme előtt. Aludni. Hisz olyan álmosI Lehunyja a szemét, és csendesen elalszik. Mikor felébred, látja, hogy egy férfi áll az ágya mellett. Fölé hajol, megslmogatja, beszél hozzá: — Ivuskám, fiacskám, ne félj tőlem, én vagyok, az apád. -. -. i— Es hol van anyuka? ■— Anyuka... anyuka nincs itt. 'Az apa előhúz a zsebéből egy pár falovacskát. A fiának faragta. A gyerek lesoványodott kezébe veszi a játékot, nézegeti és mosolyog. Tetszik neki. Ha apja az, aki adta — hát legyen. Elfogadja apjának ezt a barátságos férfit. Belenyugszik, talán csak nem lesz olyan rossz, mint ahogy anyukája beszélt róla, ha tanácstalanságában a szigorú édesapával Ijesztgette a szófogadatlan gyerekeket. — Apukám.. . i— No mt az, gyermekem? — Mikor jön anyuka? \ Csak Jóval később tudta meg az igazat édesanyjának és nővérkéinek szomorú sorsáról. Csak akkor, mikor kikerült a kórházból, mtkor az apja elvitte magával haza. BrnöiCékhez, és az Istállóban leültette a prtccsére. Itt, az új élet küszöbén hallotta a gyerek édesapja remegő ajkáról, hogy édesanyja és nővérét már nincsenek az élők sorában. Könnybe lábadt szemmel, fiacskáját szorosan magához ölelve mesélte el az apa, mt történt Rosujában, hogyan halt meg tífuszban az anyuka a kislányokkal együtt, és hogyan mentették meg egyedül őt, a kis Ivánt, a szörnyű halál tói. A gyerek nem tudott semmiről, ájulton, lázban feküdi, mikor ez történt, s most csupán arra emlékezett vissza, milyen rossz volt a faluban víz nélkül, hogy az embereknek fájt a fejük a forróságtól, anyukája meg a nővérkéi megbetegedtek, s azután neki is le kellett feküdnie ... — Az ajtó előtt feküdtél, mikor rád találtunk, és bevittünk a kórházba. Az első napok nemigen tetszettek a kis Ivánnak az új otthonban. Bár nem volt olyan egyhangú az élet, mint a kórházban, de össze sem lehetett hasonlítani a rosujal napok tarkaságával. Szomorúság és magány övezte a gyereket. Pajtásai nem voltak, az apja meg mindig szomorú volt. Akárhogy iparkodott ts erőt venni magán, akárhogy próbált is mosolyt erőltetni az arcára, s akart vígabb dolgokról beszélgetni — egyre csak a bánat áradt belőle. Munka után legszívesebben egyedül üldögélt, fejét tenyerébe hajtotta, és elgondolkozva nézett a semmibe. A szenvedés már ezüst szálakat kevert a hajába. A kis Ivan rendszerint azzal töltötte az időt, hogy a táltosokat bámulta, vagy a maga lovacskáival látszott. A lóistálló, az udvar meg a kicsi kert volt az ö elkerített birodalma, csak itt mozoghatott. Tovább nem engedték, és azt ts megakadályozták, hogy pajtásokat szerezzen. Még magában hordja a veszélyes betegség bacllusatt, nem mehet a gyerekek közé. Pedig mennyire vágyottI Hogy szeretett volna kívül kerülni a kapun, melynek hasadékain át annyi új dolgot látott! Mennyire szeretett volna kiszaladni a zöld deszkakerítés, Brntiöék sárga háza elé, oda a kis piactérre, ahol a gyümölcsöskofák sátrat állottak, s körülöttük nyüzsögtek az emberek! Vagy pedig — ha legalább odaengednék ahhoz a szép kisfiúhoz, akt az erkélyről nézeget le az udvarra, akit éppúgy hívnak, mint őt, és a haja is éppoly boglyas? De nem engedték, még Jó darabig nem engedték. Csak a doktor úr beszélgetett vele, rendszerint hazulról elmenőben vagy hazajövet. Megveregette a gyerek arcát, megkérdezte, hogy van, és ez volt minden. Az ételt apukája hordta neki a konyháról. Csigalassúsággal teltek a napok. De múlt az idő, és minden megváltozott. Feloldották a sok tilalmai. Kiengedték a kismadarat a kalitkából. S most egyszerre nemcsak egy, de tíz pajtásnak való gyerek is akadt! Mert a kis Ivan első útja az iskolába vezetett, ahol annyi gyerek volt, hogy csuda. Cifrábbak ts, meg egyszerűbben öltözöttek Is. De a kts Ivánnak legjobban az a fiúcska tetszett, akivel Idejött, akivel már otthon is szeretett volna pajtáskodni, akinek ugyanaz a neve és ugyanolyan haja volt, mint neki. Mikor a tanító úr megkérdezte, ki kivel szeretne ülni a Bogoviöák Ivánkája a Brnöiöék Ivánkájára mutatott. A harmadik padba kerültek. Egy darabig csak szótlanul mosolyogtak egymásra, aztán a kocsis fia így szólt a doktor fiához: — Akarsz velem játszani? — Akarok — vágta rá készségesen a megszólított. — Szép falovacskáim vannak — folytatta a beszélgetést az első. — Nekem meg olyan medvém van, amelyik morog. Meg vonatom is van, ami síneken fut. Meg hajóm ts. Meg sok katonám ... , — Lejössz aztán az udvarra? — Lemegyek. Es a gyerekek már el is felejtették, hogy az iskolában vannak. Hangosan szőtték a kisdiákok figyelmét, ő volt talán' az egyetlen, aki végighallgatta a maga mondotta mesét a kisfiúról meg a kislányról, akik először jöttek az iskolába. A két Ivanka számára a tanító úr nem létezett. Ahogy hazatértek, tüstént összejöttek. A doktor fia lecipelte az udvarra a játékokkal telerakott skatulyát, a' kocsis fia meg előhúzta falovacskáit a prices alól. Szétrakodtak a kiskertben a szeptemberi napfényben, és azonmód munkához lát tak. Először a mackót kellett elvinni az iskolába. Borzasztó messziről jött. Kocsin vitték ki az állomásra, aztán beleültették a vonatba, végül pedig még hajóra is kellett szállnia, mennyi bajuk volt ezzel a rendetlen és izgága mackóval! Bele is izzadtak mind a ketten. Hiszen annyit kellett ugrálni FRAŇO KRAL': (RÉSZLET) körülötte, s közben folyton változtatni a mesterséget is, betöltsenek minden szerepet, amire ilyen nagy utazásnál szükség van. Kocsis, állomásfőnök, pénztáros, forgalmi tiszt, mozdonyvezető, fűtő, kalauz, tengerész, kormányos, hajóskapitány. Ugyanakkor mérnököknek ts kellett lenniük, kimérni, megállapítani, hol legyen az út, hol az állomás, szegény, agyonfáradl ezermester a szófogadatlan ktkötő, hol a tengeri Es mikor a két utassal való kínlódás után már csaknem célhoz ért — püff neki! Látod, milyen utálatos? Tengeribetegséget kap a nyavalyás, és most tessék! Küszködj vele további Kórházat kell építeni, fel kell venni az orvost köpenyt ...Es most ttt az új gond, honnan kerítsenek ápolónőt? — Elenka, gyere, segíts! — kiált a kts BrnöiC négyéves húgocskájának, aki a szoba ablakából nézte a fiúk játékát. Már jön is a kislány, bábujával a hóna alatt. A fiúk elmagyarázzák, miről van szó. Elenka érti ugyan, de nem hajlandó játszani, ö bizony nem ápolgatja ezt a csúnya, szőrös mackót. Ha az ő babája, a Kati lesz a páciens, hát jó, belemegy a játékba, de a mackó tűnjön el a kórházból. De hiszen ez elrontaná az egész játékot! Hát akkor minek küszködtek annyit a fiúk idáig? Muszáj meggyógyítani a mackót, hogy végre elmehessen az Iskolába, ahol már vár rá a tanító úri — Nem lehet! — vitázik húgával a fiúcska, a játék legfőbb irányítója. — Ha nem, akkor nem játszom — biggyeszti el száját a kislány. — De muszáj! — De nem muszáj! — Ha nem fogadsz szót, felállítjuk ellened a katonákat, és azok úgy agyonlőnek, mint egy törököt! — fenyegeti húgocskáját a gyerek. — Nem félek tőlük, úgy szétszórom őket, mint a pelyvát! — ellenkezik makacsul a fekete szemű lányka. — Majd meglátjuk! — kiált haragosan a göndör fürtű fiúcska, kiszedi a skatulyából az ólomkatonákat, és csatarendbe állítja. — Tűz — vezényel aztán a főparancsnok, lábalt szétvetve. De a kislány sem rest, lábacskája nekilendül, és egyetlen rúgással feldönti az egész lövésre kész osztagot. — Te, tel — és a tábornok maga is beleveti magát a csata tüzébe. A kislány megfutamodik, és a marnál hívja segítségül, aki aztán fegyverszünetet teremt a harctéren. — Lányokkal nem érdemes játszani! — szólal meg kis idő múlva a megalázott hős, barátjához fordulva. — Igazán nem érdemes! — bizonyltja a cimbora, aki csak néma megfigyelőként vett részt az egész vitában. Es a gyerekek — most már ápolónő nélkül — tovább ápolják a beteg mackót, és folytatják a játékot. Csak az a szerencsétlen Iskola meg az az utálatos tanító ne volna a világon! Akkor lenne csak jó életi Egy sereg szép játék, meg olyan jó cimboraság, hogy keresve sem találni különbet I Igaz, ami igái, a két Ivanka legszívesebben a mackót küldte volna az iskolába maga helyetti De hál mit tehetnek? A tanító nem nyugszik bele, hogy a mackó helyettesítse a fiúkat, és így szegény gyerekek kénytelenek mindennap néhány órát elfecsérelni az Iskolapadban. De azért legalább suttoghatnak, legalább megbeszélhetik, mit fognak játszani Iskola után. Csakhogy a tanítónak az sem tetszik. — Egyre csak játszotok Ut, széjjel kell hogy ültesselek benneteketI Es néhány eredménytelen figyelmeztetés után elválasztja egymástól a cimborákat, mindkettőjüket más-más padba ülteti. Kár, nagy kár! Most már csakugyan figyelni és tanulni kell, mert a gyermeki szabadságnak ez a megrontója már árulkodott Is rájuk Brnőiőnének, akt jól megszidta otthon a gyerekeket, hogy az iskolában rendetlenkednek. Hát jó. Nekiülnek az ábécének. Hisz ez nem is olyan szörnyű nehéz! A könyvben képek is vannak, és a betűkkel is lehet játszani. Főleg, ha külön külön papirszeletkékre vannak írva, ahogy azt a kis Brnőiő nagyapja elkészítette nekik. Szép egyforma, fehér cédulácskákra, amiket akárhol széjjel lehet rakni és el lehet nevezni bárminek. Lehet csinálni belőlük tehénkéket vagy ökröcskéket; ezt a cédulát, amelyiken az a háromlábú valami van, „m“-nek hívják, ez a kétlábú meg „u“, és ha egyszerre rájuk akarunk szólni, elolvassuk: „mű" — ahogy egymás között beszélgetni szoktak. Hát nem szép játék ez ts? S közben úgy telik az Idő a barátságos gyerekszobában, mintha szárnyakon repülne, míg künn súlyos léptekkel cammognak az őszt esőzések meg a téli hóviharok naplat, és tető alá kergetik az embereket. Brnőiőéknál ősszel és télen a hétköznapi élet egyik legfontosabb központja a tágas és kényelmes konyha volt. Ablaka a boltozatos kapualjra nézett, bejárata egy hosszú folyosóra nyílott, ahonnan ajtók vezettek a földszint többi helyiségébe is. Innen eredt a csinos városi ház emeletére vezető csigalépcső is. A konyhában az egy személyben mindenes és szakácsnő, Tereza uralkodott. Egész fiatalságát az öreg Brnöiöék szolgálatában töltötte el. Helyén maradt a fiatalok megérkezte után is, átvették az egyéb házi bútorral együtt, mert az öregúrék kikötötték, hogy továbbra is Tereza szolgálja ki őket, ha nyugalomba vonulnak. Az öregek két szobát tartottak meg maguknak a földszint bal oldali szárnyában. Félrevonult an éltek, nem akartak útban lenni a fiataloknak, s minden vágyuk csak az volt, hogy saját ízlésük szerint kényelemben és gondtalanul élhessék le hátralévő napjaikat, melyeket bizony többnyire az ágyban töltöttek, mert a két szép ezüsthajó, okos gondolkodású öreg egyre betegeskedett. Nem avatkoztak bele semmibe, tekintélyüket ts csak nagy néha vetették latba az öreg Tereza tolmácsolása útján, aki nagy ritkán felszólalt a fiatalasszony gazdálkodása ellen, mondván, hogy a régi háztartásban más volt a rendszer, és más szokások járták. — Bizony, az öreg nagysága sohase etetett itt ennyi mtn"■ denféle sehonnait! — dohogott a szakácsnő, valahányszor a fiatal Brnölöné behívott a konyhába egy-egy didergő, éhes vándort, hogy felmelegedjék és elfogyassza az éltemaradékokat. — Ugyan, Terka, hogy lehet Ilyen önző, hisz úgyis a moslékba öntöttük volnál — De beptszkolják nekem a konyhát meg az edényt — morgott a bicegve tipegő öregasszony, de csak addig, míg mogorva tekintete rá nem tévedt új űrnőjének mosolygós, szép arcára. Ez a kedves mosoly mindig lefegyverezte az öreg szakácsnőt. De nemcsak az öreg szakácsnőt fegyverezte le, hanem elbűvölt mindenkit, akivel csak találkozott. Az a lágy mosoly, mely ott játszott gyönyörű szép fogsorán, a hófehér arc bájos gödrőcskétben, a nagy, fekete szemek mély tüzű csillogásában. Ugyan ki ts állhatott volna nekt ellen? A fiatal Bmölönét mindenki szerette, aki csak ismerte, kiváltképpen azok, akik már tapasztalták gyöngéd szívének jóságát. Többnyire az élet hajótöröttéi voltak, akik anyagi támogatásra szorultak. Mindenféle vándorok, házaló bosnyák kereskedők, kiöregedett munkások, hajósok, akiket a különféle tengerek viharai sodortak ide, ebbe a nagy kikötővárosba. A belföldieen kívül voltak itt olaszok, görögök, bolgárok, macedóniaiak, románok és még egy sereg egyéb nemzetiségű hajléktalan. Mindegyiküknek volt valami rokonszenves rendkívülisége. Közülük vagy húszán látogatták felváltva a Brnöiöék konyháját. Különféle utakon kerüljekide. Az egyi^ß konyhára szükséges apróságokat árult, a másik munkára ajánlkozott, a harmadik koldulni jött. összefagyva és kiéhezve mind testileg, mind lelkileg. Es hol ts melegedhettek volna fel jobban testileg, és hol is csillapíthatták volna jobban az éhségüket, mint Brnéiéék jó meleg és vendégszerető konyhájában? Es ki ts melengethette volna fel őket jobban lelkileg, ki csillapíthatta volna jobban lelkűk éhségét, mint a fiatal Brnöiöné melegen érző, részvevő szive? Milyen szép és milyen jó asszonyI Egy asszony, aki, ha csak tehette, kerülte a társadalmi osztályának életét, a látogatásokat, a szertartásos szalonokat, és csaknem minden Idejét munka mellett, a tágas konyhában töltötte. Egy asszony, akt ellenszenvet érzett a pöffeszkedö rátarttak s részvétet a megalázóitok iránt. — 0, szegénykém •— sajnálkozott egyik védence, egy félkarú valamikori tengerész fölött, mikor lefagyott ujját kötözgette. Künn vtJlogott a Jeges szél, és a konyhában egy csomó hajótörött élvezte a Jó meleget. Egy csomó hálatelt, alázatos, szolgálatkész ember, kiknek szemében szomorú tapasztalatok szikrát vibráltak, s keserű beszédük mostoha sorsról tanúskodott. Különféle nyelveken beszéltek, de megértették egymást. Csak törték a horvát nyelvet, anyanyelvűkből vett szavakat kevertek belé, de azért nem kellett nekik a tolmács. Így, beszélgetés közben, kölcsönösen végigvezették egymást hányt-vetett életük tövises útjain, és elvezették magukkal a fiatal Brnöiönét Is, akinek így alkalma nyílt betekinteni szívük legrejtettebb zugába Is. S bizony nem mindig kristálytiszta hegyi tó csillogását látta bennük, akadtak néha pocsolyák Is, de a Jó asszony nem ítélt el senkit. Azt mondogatta magában, hogy ehhez nincs joga. — Holnap gyere el megint, kenöcsöt és friss kötést teszek rá — szólt a félkarú tengerészhez, miután bekötözte fájós ujját. A rokkant nem ts talált szavakat kifejezésére, mely betöltötte egész lelkét — mint ahogy a többi felmelengetett, Jóllakott, mikor elhagyták ezt a menedékhelyet. Csak a könnyborította szemek mondtak néma köszönetét. * Nyolcvan évvel ezelőtt, 1903. március 9-én született Fraňo Kráf szlovák író, nemzeti művész. BENJÁMIN LÁSZLÓ: A temetőben éjszakáztak. A temetőben éjszakáztak. összenéztek akkor, megálltak, Agyuk, párnájuk volt a föld. Agyuk, párnájuk volt a föld. levágták a kapákat, ЯЖ * 1 Ébredve fázósan bokáztak, Ébredve fázósan bokáztak, szidták a vezetőt, Kanňsnk s Indultak hajnal előtt. s Indultak hajnal előtt. a bozőtot, a legelőt, ft €7|/€7Ф l/A Ismeretlen országban Jártak, Idegenek voltak a házak, az életet, a temetőt. más volt a nyelv, a föld. Idegen az ég, a föld. — Elég volt a sírokon hálni, Kimelegedtek és megáztak, Klmelegedtek és megáztak, dologtalan főnt, megázni, lábuk véresre tört, lábuk véresre tört, céltalan járni, járni, Járni, s csak tüskés bozótot találtak, s csak tüskés bozótot találtak, keresgélni, de nem találni, vízmosást, legelőt vízmosást, legelőt — a krumplit lőttünk megkapálni! és újra temetőt. és újra temetőt. Hol van hát az a föld?
