Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1982-07-03 / 26. szám
1962. július 3 SZABAD FÖLDMŰVES 7 Kilencvenöt évvel ezelőtt született évszázadunk, a huszadik század magyar Irodalmának egyik utánozhatatlanul egyedi és talán legsokoldalúbb egyénisége, Karinthy Frigyes. Sokoldalúságát bizonyltja, hogy irodalmi hagyatékában novellákat, elbeszéléseket, karcolatokat, regényeket, színmüveket, kabaré-jeleneteket, krokikat, verseket, esszéket, tárcákat, az irodalom csaknem minden műfaját megtaláljuk. Utolérhetetlen volt azonban a szatíra és a humor mezején is. Alkotásainak fő célja nem az olcsó sikerre törekvés, hanem a filozófus által a hétköznapok élettapasztalatából leszűrt valóságnak éles szemmel rögzített karikatúrája domborodik ki. A múlt századvégi szecessziós Pest-Buda szülöttje, már diákkorában megtette első lépéseit az irodalmi slkérek felé. Első próbálkozásai tizenöt éves korában láttak nyomdafestéket. Rendszeresen azonban csak az érettségi letétele után (1906) jelennek meg Írásai a lapokban. Nagyobbára a Babits Mihály vezette demokratikus, haladó szellemű és ellenzéki beállítottságú Nyugat közli verseit, elbeszéléseit. Első, valóban átütő erejű irodalmi sikerét 1912-ben aratja, az így írtok ti című paródia-gyűjteményével. E kötetéből nagy olvasottsága tükröződik, hiszen nemcsak a hazai irodalom, hanem a világirodalom nagyjainak műveit is tollhegyre veszi és ragyogó humorral rajzolja meg a közismert irodalmi alkotások és íróik stílusának karikatúráját. Karinthy alkotó módszerének középpontjában a sok esetben bizarr ötlet áll, amit logikusan tovább vezet; az egyszerű hétköznapi cselekményt az abszurditásig élezi ki, hogy a legátütőbb módon tárja fel a megrajzolt valóság lényegét. Humoros és szatirikus elbeszélései éppen azért arattak rendkívüli közönségsikert, mert az az adottsága, hogy a lényegeset közérthetően tudta megfogalmazni, legbensöbb énjének szerves részét képezte. Jelentősebb művel közül feltétlenül említést érdemel az 1912-ben megjelent Görbe tükör című kötete, melyben a humor fegyverével az emberi gyarlóság karikatúráját rajzolja meg. Ki ne olvasta volna a diákköri élmények és csínytevések felidézésével ifjú éveinek emléket állító és 1916-ban megjelent Tanár úr kérem című kötetét. Kacagtatóan kedves humora mellett nem hiányzik belőle a leplezetlen öngúny sem (lásd a Lógok a szeren című humoreszket, hogy csak egyetlenegyet említsek). Habár kamaszokról és az iskolákban átélt tréfás esetekről szólnak e kötetbe gyűjtött írásai, már itt is nagyszerűen érzékelhető a mélyen szántó gondolatokat megfogalmazó, logikusan bölcselkedő utánozhatatlan Karinthy. Ugyanez a hangvétel Jellemzi az Utazás Faremidőba és a Capillária című fantasztikus regényeit is, amelyek lényegében Jonathan Swift Guliver utazásai című Ismert művének parafrázisa. A komikusát a groteszkkel, a fantasztikus-utopisztikusat a filozófus meglátásával és jó adag iróniával ötvözve — ez teszi Karinthyt a huszadik század első harmadának „egyik legkomolyabb“ magyar (róegyéniségévé. „A humorban nem ismerek tréfát“ — mondása egész lényét jellemző szentenciaként is megállja helyét. S hányszor idézték és idézik a Capplllária mottójaként szereplő megállapítását: „A férfi és a nő <—> hogyan Is érthetnék meg egymást? Hisz mindegyik mást keres — a férfi a nőt, a nő pedig a férfit.“ S az ehhez hasonló, bölcselő agyra utaló megállapítása minden művében megtalálható. Karinthy hattyúdala és talán legkiforrottabb prózája az 1937-ben, a halálát megelőző évben megjelent műve, az Utazás a koponyám körül. Ebben betegsége lefolyását és a rajta végrehajtott agyműtétet a tőle megszokott szarkasztikus humorral írja le. Ugyanis 1935-ben Oltvecrona professzor, a világhírű svéd agysebész műtéttel távolította el Karinthy agytumorját. A sikeres műtét azonban csupán három rövid évvel tudta a zseniális humorista életét meghosszabbítani. Nagyon korán, ötvenegy éves korában hunyt el a bölcs mosoly mestere, de művei az utánunk következő nemzedékek számára is a magyar irodalom gyöngyszemei maradnak. (obenau) KARINTHY FRIGYES: ßle feladj Az ember ne feleseljen az asszonynyal, mert az asszonynak mindig igaza о an, aztán szégyellhetnéd magad, hogy egy ostoba asszony, lám, megmondta, és mégis úgy van, ahogy 6 mondta, nem úgy, ahogy te mondtad, lám, Lipi barátom is megjárta, pedig Lipt csak okos ember, nagy matematikus, még Párizsban ts Ismerik a nevét az akadémikusok — mégis kár volt neki kintfelejteni az íróasztalán azt a legújabb geometria-könyvet, ami nemrég óriási feltűnést keltett a tudományos világban, kár volt neki, mondom, mert hazajön, direkt, hogy nekifekszik, hát csodálkozva látja, hogy az eleje meg a vége fel van vágva a könyvének, kérdi az asszonyt, ki vágta fel ezt a könyvet, és ha már, mért nem az egészet — mondja az asszony, én az cm wnnji wZ vágtam fel, mondhatom neked, elég unalmas az eleje, nem értem, mért vannak úgy fel vele, te ts milyen elragadtatással beszéltél róla múltkor a Köntgnek, hogy ez micsoda remek könyv lehet, abból ítélve, amit a kritikákban olvastál róla — na hát, akár el se olvasd, bizonyisten nincs benne semmi különös, felfújták az egészet, esküszöm, a Guido de Verona legújabb regénye, a „megsebzett Szivek" sokkal jobb és eredetibb, mire a Lipi kap a fejéhez, fc? ostoba asszony, aszongya, megbolondultál, hiszen ez egy tudományos könyv a legmagasabb matematika szféráiból, mit fecsegsz te itt, hogy regény, meg unalmas, meg érdekes, meg Guido de Verona, és mért vágtad fel a végét, mire az asszony, hát csak azért, mert kíváncsi voltam a végére, hogy megkapják-e egymást — hát mondhatom, ez ts csak olyan, mint a többi, hadd el, ml az, hogy magas szférából: hidd el nekem, az is csak a közönség ízlésének akar hízelegni, mint a többi, afféle happy end, boldog befejezés — nem akarom előre elrontani a mulatságodat, csak azt árulom el, hogy igenis, ha tudni akarod. megkapják egymást a végén, csakúgy, min a Verona meg a Courts—Mahler regényeiben, mire a Ltpt őrülten röhög, hiszen te örült vagy, ostoba asszony, kik kapják meg egymást, hát te ezt ügy olvastad, mint valami szerelmi históriát, mire az asszony, sértődötten, hát tessék nézd meg, ha nem hiszed — igenis, megkapják egymást, az a két párhuzamos, akikről itt az elején szó van, az Abé meg a Bécé, akik úgy szerettek volna találkozni, különösen a Bécé, amelyiknek az a függvénye .van (biztosan az valami régebbi udvarlója, azt még nem olvastam) — hát itt írja, hogy igenis találkoznak és metszik egymást, akárhogy intrikált az a Bólyai Farkas meg a Poincaré, akik azt állítják, hogy nekik nem szabad találkozni. Holocsy István 1950-ben született a Kis-Duna menti Illésházán (Nový 2ivot). Már ‘gyermekkorában arról ábrándozott, hogy színész lesz. Érettségi után egy évig dolgozott, majd minden tehetségkutató vizsga, előzetes színházi gyakorlat után felvették őt a Bratislava! Színművészeti Főiskolára. Itt négy szemesztert végzett, majd tanulmányait a Budapesti Színművészeti Főiskolán folytatja, ahol diplomát szerzett. Osztályfőnöke, Kazimir Károly, a neves rendező és szlnipedagógus, aki nemcsak arról nevezetes, hogy egy sor kitűnő színészt eresztett a siker útjára, hanem arról is, hogy alapos szakmai képzés mellett, szlnház-szeretetre, művészi alázatra, kísérletezésre nevelte hallgatóit, tanítványait. Holocsy István tehetségére már főiskolás korában felfigyeltek nemcsak Budapesten, hanem vidéken is. Ezekben az években szinte minden este szerepelt — kis szerepekben — a Nemzeti Színházban, a Madách Színházban s másutt. De őt hazahúzta egyrészt a szíve, másrészt érezte, tudta, hogy neki itthon a helye, saját hazájában kell bizonyítania. Ha két szóval akarnám jellemezni őt, csak azt tudnám mondani: színházszeretet és hűség. Ez a két fő erénye. 1972-ben lép a MATESZ társulatába s egy kis epizódszerep után a Vágyak tornyában főszerepet játszik. Szabó Béla Mennyasszonyában ő játsZ-sza az Idegent. Ezután másik nagy erőpróba következik; rábízzák az Ember tragédiája Adámját. Ez színészi szerepálom, s 6 ezt tudatosítva, nagy igyekezettel játssza el Madách kulcsfigurájának összetett sorsát. Ezután két bravúros beugrással játszik a Svejk Lukas főhadnagyába, majd a Peti kalandjai cirkuszigazgatója szerepét veszi át egy hirtelen megbetegedett kollegától. Itt említem meg, hogy ebben a darabban volt még egy sikeres beugrása, méghozzá úgy, hogy próba nélkül vállalta a Maci szerepét, ezzel megmenti az egyik esti előadás elmaradását. Igaz, nem Maci volt, hanem Mackó bácsi, dehát a gyerekközönségnek ez is nagyon tetszett. Egy évre bevonul katonának, ahol a hadsereg művészegyüttesének szólistája, és bejárja a világot. Ez jó iskola egy színésznek, mind erőben, mind gyakorlatban felkészíti őt a nehéz pályára, a színészéletre, Visszatérése után újabb főszerep várja az Othelléban, ahol Jágót játssza. Félelmetes gazember Jágója színészi reveláció, telitalálat. Következik a Légy jó mindhalálig Török ura, majd a Gedeon ház Imréje és a Hazug Arlecchinója. Utána ismét egy kiugrás, mely azt is jelenti, hogy a színház megbízik benne. Megkapja a Revizor címszerepét, Hlesztyakovot. Szinte lubickol a komédiában, melynek elemét Konrád József ötletes rendezése teremti meg számára. Két utolsó darabomban is vele játszhattam, hisz ö volt A szent Péter esernyője Vibra Gyurija és a Zöld fához címzett fogadó Róbert úrja. Csak egyet mondhatok: jó volt vele játszani, élt és éltetett a színpadon engem is. Színészi sikereiért, közéleti és színházi munkájáért méltán érte őt a magas kitüntetés: kilencévi színészi működése után a Kulturális Minisztérium a MATESZ társulatának művészeti vezetőjévé nevezte ki. SIPOSS ERNŐ Fény és árnyék Fotó: —ita—. Ján Smrek két verse Virágzó palánkok Napomat senki nem lophatja el, ha már magamba zártam. Bénítják ajkam, mégis szólni tudok a falu nyelvén, bátran. Ma meglestem, hogy minden rossz palánk szemhunyás alatt szökőkúttá szépül, az alkony szürkéje s a szurok éj hajnalra gyorsan, vígan kifehérül. S jóízű érként kifröccsen a tej, mely öszegyült a fák dús emlőjében. Issza majd méh, madár, a föld s a lég, és én is jóllakok vele, elég, ha nézem. Nyári virradat Felszáll a nap, adjunk a sorsnak hálát. Az ember elalszik, ébred az állat. A szarvas imára görbíti lábát. A fák és bokrok uralkodni vágynak. Az ablakokat még redőny takarja, de dereng már a tenger láthatára, a hajósokat frissült illat csalja, s felkel a beteg, gyógyírt kér bajára. атазакини i ni ni——ддг—iш— JEGYZET Vasárnap délelőtt, valamivel ebédidő előtt. Kint verőfény, az imént surrant el az «blak alatt egy rigó. A lakótelepi betondzsungelben már ez is az éden illúziója, akár a csokor orgona az asztalon. Egy idő után az ember kevéssel is beéri. Reccsl — hallatszik hirtelen lentről, mintha két hatalmas lavórt csaptak volna össze. A hang sejthetően a ház alatti parkolóból jön, az sem kétséges, mitől származik. Valóban: egy Škoda és egy Wartburg áll odalent kissé szokatlan pózban. A szeréncsétlen Skoda (mint egy irányított löveg), in médiás rés, belemászott a Wartburg oldalába. Fiatal pár kászálódik * elő a Skodából, szerencsétlen arckifejezéssel nézik a művet. Majd két-három bejáróval jobbra egy hisztérikus üvöltés: — Mit csinálnak maguk ott? Marhák? Nem tudnak vigyázni? Az istenüket! Hogy az a magasságos ... Sejthetően a kárvallott ordít, mint akinek a bőrét nyúzzák. Mondja vagy tíz percig válogatlanul, aztán lerohan. Megveri őket? Gutaütést kap? Zokogásban tör ki odalent? — találgatom, s önkéntelenül egy angol filmvlgjáték jut eszembe, aholis nagy röhögések közepette tisztáztak egy hasonló ügyet. No igen, az a film, ez a valóság, mondhatnánk, s a film, tudnivaló, hogy színesebbé teszi a valóságot, mondhatni, semmi köze hozzá. És mégis, gondoljunk bele kissé. Ad egy: az a két szerencsétlen és megszeppent emberke biztos, hogy nem készakarva játszott kamikazét. Ad kettő: valamelyik kocsi a kettő közül valószínűleg biztosítva van. Mindegy melyik, a biztosító így is, úgy is fizet. Ad három: a merénylet nem személy ellen történt, csak egy jókora pléhdarab ellen. Akkor miért kell ennyire izgulni? Bár a harmadik pont kicsit sántít, í mert a lerohanó emberkén látni, személyes sérelemnek veszi a dolgot. Ordít, gesztikulál, körbefutkossa a két kocsit, vagdalja az ajtókat. Mint egy kerge birka. Gondolom, ha a fél fülét levágták volna, nem lenne jobban kiborulva. S a két kárvallott csak áll, ácsorog a nagy bőhöm ház előtt, mint egy antik drámában egy amfiteátrum közepén, nem tudva, mi tévő legyen. Ezzel az óbégató vademberrel szót se tudnak váltani. Olyan elesettek, mint két korai hóvirág a fagyos földön. Nem lehetne ezt emberi szóval elintézni? — gondolom, látva, hogy a felpaprikázódott ember estig se fog lecsillapodni. S valóban: elviharzik, tíz perc múlva visszajön. Ettől fogva már csak félóránként vetek egy-egy pillantást ki az ablakon, valahányszor ott látva őket. Lehet, hogy a rendőrökre várnak. Ezek ketten csöndeskén, egyik lábukról a másikra váltogatva, be-beülve a kocsiba, diskurálva. Amaz hatalmas léptekkel róva a köröket föl-alá, keze a háta mögött. Akár a bosszúállás angyala. Tegye a vitrinbe! Húsz méter előre, gyors fordulat, gyilkos pillantás a bűnösökre. Éberen, hogy meg ne lógjanak. Majd ő megmutatja. Már szürkülni kezd odakint, ezek még mindig várakoznak. Mérgeském egyre rója köreit. Te jó ég, ennek mekkora izomláza lesz! Bár, ki tudja, lehet, hogy tükör előtt gyakorolja az Ilyesmit. S most bemutatja az egész háznak. Mindenki őt nézi, б a jani, az erkölcs, a tisztesség, amazok ott a pondrók, akiknek majd ő megmutatja. Mert ugye, példát kell statuálni. Ha fennkölt lennék, az jutna eszembe, hogy „embernek lenni az emberek között“. De mivel nagyon is prózai a hangulatom (nem kis mértékben az ilyen vadembereknek köszönhetően, akik naponta megrendítik bennem az emberiségbe vetett hitet), talán csak ennyit a címére: Tegye a vitrinbei Vagy fektesse maga mellé este az ágyba, becézgesse, esetleg gyújtsa föl, mint Néró Rómát, hisz azt tehet vele, amit akar, az ö tulajdona, ő dolgozott meg érte. Am ez a papírpénzen vásárolt pléhdarab, amely emberkénk személyiségét, társadalmi helyzetét hivatott demonstrálni, meg nem tanítja az emberi beszédre. Mert hiába ismer valaki öt nyelvet is, ha egyetlen nyelven, az emberiesség nyelvén nem tud szót érteni embertársaival. KÖVESDI KAROLY A bölcs mosoly mestere
