Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)
1982-12-25 / 51. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1982. december 25. A FEHÉR ROZSA Az orosz nyelvet alig észrevehető akcentussal beszéli. Ez a nyelvileg „más“ dalaiba Is belopózlk. A magyarázat egyszerű: Nadezsda Csepraga Moldávia szülöttje. Itt született, Itt nőtt fel, s dalai a szülőföld Izeiből táplálkoznak. Kompozícióiban az ősi népi kultúra dallamai szólalnak meg egy minden porcikájában modern előadóművész Idegrendszerén átszűrve. A káprázatos dzsessz-tmprovlzáclókból, a beat, a rock nd roll vad ritmusaiból kibontakozó fájdalmas-szép melódiák bámulatba ejtik a hallgatóságot. A mű vésznő sohasem Ismétli önmagát, előadásai mindig tartogatnak valami váratlant, valami meglepőt. Az énekesnő — nem véletlenül >—sikerekben gazdag pályát mond haf magáénak: a Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság kiváló művésze, s számos hazai és nemzet közi könnyűzenei fesztivál győztese. Pályafutása alatt sikeresen szerepelt Franciaországban, az NSZK ban, Lengyelországban, Kubában, Bulgáriában és az Egyesült Államokban. Hazánkban ötödik vendégszereplése alkalmával beszélgettem vele. — A mai közönséget már nem elégíti ki a pusztán gondtalan szórakozást nyújtó tánczene — magyarázta a művésznő. — Az embe A Latabár név százötven évvel ezelőtt került be a magyar színháztörténetbe — és azóta nem került ki belőle. De nem egyszerűen úgy, hogy az Qkapa, Latabár Endre 1832-től (húszéves korától) haláláig fokozatosan Debrecen, Kassa, Kolozsvár. Miskolc, végül az egész ország legismertebb színésze, színész pedagógusa, karnagya és színházigazgatója lett. Személyével egyúttal a legnagyobb magyar színészdinasztía indult el és ad ú| meg új egyéniségeket a magyar színházművészetnek. Azt, hogy a legnépszerűbb a dédunoka volt, Latabár Kálmán, nemcsak Idősebb generációink emléket bizonyítják, hanem tények sokasága. Nemcsak kortársi elfogultság azonban, ha azt mondjuk: máig a legnagyobb művész is volt az Immár hatodik generációban jelentkező szfnészcsalád tagjai közül — s ezzel nem akárkik, hanem kiváló dédapja, nagyapja, édesapja elé helyezem. Nyilván az élő utódok Is egyetértenek ezzel a rangadással. Latabár Kálmánban, „Latyl“-ban, ahogy egy ország adományozta becenevén Ismertté vált, egyesült a jeles 9 9 rek az igényes, tartalmas dalokat keresik, amelyek nemcsak érzelmi világukra hatnak, de el Is gondolkoztatják őket. Az egész sorsokat felvillantó dal-novelláikat, tragikus kicsengésű dal-balladákat szeretik. $ Nagyezsda Csepraga mint a Klsinyovl Televízió szólistája — nem véletlenül — kezdettől fogva arra törekedett, hogy megtalálja a maga egyéni hangját, összetéveszthe- ; tetlen előadói stílusát, s kialakítson egy önálló repertoárt. — Kezdettől tudtam, hogy ha egyéni úton akarok járni, akkor a legtisztább forráshoz, a moldáviai folklór kimeríthetetlen kin- ) csestárához kell fordulnom. A folklór alkotásai szülőföldem történelmét sűrítik magukba, s ben- I nük szunnyad a nép sajátos látásmódja, valóságérzékelése, szokásai és hagyományai. Nekem előadóként mindezt hiánytalanul vissza kell adnom a pódiu- f mon. A művésznő $ végtelenül el- j foglalt, mivel gyakran vállal I filmszerepeket is. — A könnyűzene és a film f világa — ha művelője- nemzetközi sikereket I akar elérni, és g természetes, hogy ezt akarja — könyörtelen. g A nehéz próbák “ ás fellépések után szabad- f időm nagy részét a virágokkal pompázó I üvegházamban f töltöm. A rózsák és az üvegházban meghnnosí- ( tett mezei virágok között szinte újjászületek. A beszélgetés g közben cigaret- * tára gyújtok, majd riadt tekintettel — a szeré- I nyen berendezett öltözőben — hamutálca után kutatok. Ö észreveszi zavaromat, s őszinte mosoly kíséretében rúzsa tetejét ajánlja j fel hamutálcának. Simán omló szőke haja, az arcán megjelenő kislányos gödrőcskés mosoly legkedvesebb virágát, a bimbóból fakadó fehér rózsát Juttatják eszembe. CSIBA LÁSZLÓ * Fotó: Tóth József j * I elődök színészi adottsága, muzikalitása, mozgáskészsége, humora és pótlódott egy veleszületett, kivételes egyéniséggel. Színészi életműve hatalmas — Ide értve öccsével, Árpáddal közös hazai, európai és észaikafrlkal szerepléseit, mint komikus artistákét. Elkoptatott dolog a nagy színészeket „nagy bohöc“-ként tisztelni, de nem véletlen ez az utalás. Latabár Kálmán művészi nagyságának meghatározó része az, amit az artlstaság, a bohőcság abszolút követelményeiből, fegyelméből, mozgásigényességéből a színpadra magával hozott. Minden mozdulatának, minden mimikái hatásának, gesztusának pontos művészi felépítése és ritmusa volt — éppen ezáltal váltotta kt oly ellenállhatatlanul a spontaneitás hatását. Szerepsorolásnak Itt értelme nincs: Latabár Kálmán a tánckomikus Jelképe lett. Ez Jogos, valóban eszményi volt a szerepkörben — de több Is volt ennél. Légióként néhány fllmszerepe mutatja — a félszeg tanár a Micsoda éjszakában, Peti bohóc (Fel a fejjel!), stb., hogy rendkívüli tehetségéből még a megvalósított soknál Is többre futotta volna. Ha néhány nagy táncoskomikusunkhoz hasonlóan ú] szerepkörre ts kínálkozik lehetősége, marad Ideje —, alighanem Rátkal Mártonhoz hasonlóan alakul, így a kivételesen gazdag életútja. Talán éppen az elmúlt tizenhárom évben lehetett volna végre így *-* a halál azonban nem adott engedélyt, A közelmúltban lett volna nyolcvanéves. így Is a legnagyobb magyar színművészek egyike. Ra. Ernest Hemingway: uawMM ■a » VI ötét volt meg, amikor a kis német szobalány, Ida bejött, begyújtott a nagy porcelán kályhába, és a fenyőfa lángja bömbölve lobogott fel a kéménybe. 'Az ablakból odalátszott a messze alattunk elterülő acélszürke tó, és túlpartjáról az egymásra torlódó, hófödte, fogazott hegyek, még messzebbről ped q a Dent du Midi óriás foga, mely ép petákkor kezáf/lf .mgvilágosodni a reggel első érintésétől. Odakinn nagyon hideg volul Mély lélégiejet vettem, és úgy éreztem, mintha a levegő valami élőlény lenne. Kortyolni lehetett a levegőt, mint egy'pohár hideg vi-ZGt. Fölnyűjtottam bakancsos lábamat, és megdöngettem a mennyezetet. Sf r~~^~ ' — Hé, Chinklrftt a karácsony! — Hurrái — hallatszott Chink hangja az alpeý ház apró padlásszobájából. önagysága meleg, gyapjú hálóköntösben volt, és vastag, kecskeször sízoknit viselt hozzá. Chink kopogtatott az ajtón. — Kellemes ünnepeket, mes enjants* — mondta mosolyogva. ö is kora reggeli gúnyában volt, lompos gyapjúköntösben és vastag harisnyában, amiben ügy festettünk, mintha valami szerzetesrendhez tartoznánk. Hallottuk, hogy a reggelizöszobában bömböl, ropog a tűz. önagysága benyitott az ajtón. A magas, fehér porcelánkályha mellett ott lógott a három síharisnya, horpadozva, dudorodva, furcsa púpokkal és horpaszokkal. A kályha körül dobozok álltak, egymásra tornyozva. Mellettük két pár vadonatúj, csillogó körisfa síléc feküdt, mert olyan hosszúak voltak, hogy a parasztház alacsqny szobájában nem lehetett őket felállítani. Az elmúlt héten mindegyikünk titokzatos utakra indult a tó túlsó partján fekvő svájci városkába. Hadley és én, Chink és én, Hadley és Chink, és sötétedés után furcsa dobozokkal és batyukkal tértünk vissza, amelyeket a ház különböző részeiben rejtettünk el. Végül mindegyikünknek egyedül ts meg kellett tennie az utat. Ez volt tegnap. Aztán tegnap este már a harisnyákra került a sor, és mindannyian szavunkat adtuk, hogy nem fogunk kíváncsiskodni. Chink 1914 óta minden karácsonyt a hadseregben töltött, ö a legjobb barátunk. Evek óta most először éreztük úgy mindhárman, hogy tényleg karácsony van. Ogy faltuk a reggelit, habzsolva, nem is ízlelve, mint régi karácsony reggeleken, aztán mindent kirakodtunk a harisnyából, még az orrában dugott cukorkaegeret is, és jövendő dúskálásokra gondolva, mindegyikünk kis halomba rakta a maga dolgait. Reggeli után magunkra dobáltuk ruháinkat, és a kéken-fehéren tündöklő alpesi reggel glóriájával fejünk körül leszáguldottunk a jeges úton. A vonat éppen indult. Chink meg én bevágtuk a síléceket a poggyászkocsiba, és mind a hárman felpattantunk a vonatra. Egész Svájc útra kelt. Sltársaságok, férfiak, nők, fiúk és lányok vonatoztak föl a hegyre, fejükre simuló kék sapkában, a lányok mind bricseszben és kamásniban, és mindenki kiabált, hangosan hívta a másikat. Nyüzsgőit az egész állomás. Nevetve, kiáltozva kúszott a vonat a hegyoldalban, a világ teteje felé. Svájcban nem szokás karácsonykor a nagy ebéd. Mindenki ktnn van a hegyi levegőn, az ebéd a hátizsákban, a vacsora pedig otthon vár. Mikor a vonat elérte azt a legmagasabb pontot, ameddig felkapszkodtk a hegyre, mindenki kttódult, a sílécek nyalábjait, anélkül hogy szétválogatták volna, kirakták a poggyászkocsiból, és áthordták egy nyitott, palánk nélküli vagonba; ezt egy nekl-neklrugaszkodó kis szerelvény után akasztották, amely fogaskerekein g meredek hegy oldalában kapaszkodott fölfelé. A csúcsról az egész, porhóban ragyogó fehér világon körbepillanthattunk. Minden Irányban hegyláncok húzódtak. Ahol álltunk, egy bobpálya végződött, mely messze alattunk tekergőzött, forgolódott jeges kanyarulatokkal. Egy bob suhant el mellettünk, az egész legénység egy ütemre mozgott, és a szán egy expressz sebességével robogott az első kanyar felé. „G-a-a-a-a-tl" — kiáltotta a legénység, és a bob jégszemcsék felhőjében befordult a kanyarba, aztán elzúgott a tükörsima pályán. Bármilyen magasan van az ember a hegyek közt, mindenhol talál lefelé vezető lejtőt. Hosszú, valódi fókaprém szíjakat kötöztünk síléceink talpára, úgy, hogy a esik orrától a végéig fedte a lécet, és a szőr koronája hátrafelé állt, vagyis hegynek fölfelé Is csak előre kellett löknie magát az embernek a havon. Es ha a léc vissza akart csúszni, a fókaprém szőre megállította. Elóre simán siklott a talp. de minden lódulás után biztosan megtapadt. Hamarosan jócskán a hegy dereka fölé értünk, amely az előbb még a világ tetejének tűnt. Elnyúló, emelkedő cikcakkban, libasorban csúszkáltunk felfelé a hóban. Áthaladtunk az utolsó fenyveseken, és egy meredélyes peremű fennsíkra értünk. Itt következett az első lesiklás, fél mér földes száguldás egyenesen lefelé. Mikor a peremhez ért az ember, a sítalpak, mintha kihulltak volna alóla, aztán mtnd a hárman egyetlen sistergő surranással, mint a madarak suhantunk végig a lejtőn. Aztán odalenn újra kezdődött a csúszkálás hegynek föl, az egyhangú kapaszkodás. Melegen sütött a nap, és menetelés közben ömlött rólunk a veríték. Sehol sem lehet úgy lebarnulni, mint télen a hegyek közt. Sem úgy megéhezni. Sem úgy megszomjazni. Végül elérkeztünk arra a helyre, ahol eb,édelnt szándékoztunk, egy régi, gerendákból összerótt, behavazott karámhoz, ahová a parasztok barmai szoktak behúzódni nyaranta, mikor zöldellnek a hegyi legelők. Mintha az egész világ elmerült volna alattunk. Ebben a magasságban, körülbelül kétezer méteren, a levegő olyan, mint az aszú. Belehajtunk pulóverünkbe, amit jeljelé jövet a hátizsákban hoztunk, előszedtük az ebédet, a palack fehér bort, ledőltünk a hátizsákunkra, és fürödtünk a napfényben. Fölfelé napszemüveget tettünk fel a hómezók vakító fénye ellen, most levettük a sötét üveget, és tündöklő, új világot láttunk magunk előtt. — Majd megsülök — mondta önagysága. Arca az utolsó szeplótermés és a korábbi lesülés dacára is leégett felfelé jövet. — Lámpakorommal kellene bekenned az arcod —tanácsolta Chink. De nincs tudomásunk arról, hogy akár egyetlen nő is hajlandónak mutatkozott volna, hogy maga is használja a hegyi emberek eme híres szerét a hóvakság és leégés ellen. Alig fejeztük be az ebédet, ónagysága pedig mindennapos ebéd utáni szendergését, miközben Chink és én fordulásokat és megállásokat gyakoroltunk a lejtőn, már el is fogyott a nap ereje, és ideje volt lefelé indulni. Levettük a fókabőr csíkokat, és bekentük viasszal a sítalpakat. Aztán egyetlen hosszú, térdrogyasztó, surranó, lélegzetelállító lendüléssel nekivágtunk. Egy hét mér földes lesikláshoz fogható élvezet nincs több a világon. Az ember nem egyetlen nekifohászkodással teszt meg mind a hét mérföldet. Eleinte olyan gyorsan megy, hogy azt hiszi ennél. gyorsabban már nem lehet, aztán később még sokkal gyorsabban siklik, aztán az ember már felhagy minden reménnyel, aztán nem is tudja, hogy ml történt, de a föld valahogy felugrott, aztán megfordult meg visszafordult, az ember pedig felül fektéből, kibogozza magát a léceiből, és körülnéz. Többnyire mind a hárman összefutottunk. Némelykor egy lelket se lehetett látni a környéken. De nincs más út, csak lefelé. Lefelé, rohanó, magával ragadó, röppenő, repesztö száguldás a gyors körisfa léceken a porhóban. Végül az utolsó lesiklással kiértünk az útra a hegy dereka táján, ahol felfelé jövet a fogaskerekű megállt. Síelők sebes sodrú folyama lettünk. A svájciak is mind akkor jöttek lefelé. Szinte végtelen áradatként siklottak lefelé az úton. Túlságosan meredek és síkos volt a pálya, semhogy megállhattunk volna. Nem volt más hátra, mint ráhajolni az útra, siklani lefelé olyan kiszolgáltatottan, mintha egy malom garatában csúsznánk. Tehát mentünk lefelé, önagysága valahol elöl volt. Amíg nem sötétedett be egészen, olykor megpillantottuk kék sapkáját. Le, le, lefelé végig az úton siklottunk, a homályban sötétből felvillanó parasztházak fénye és a karácsonyt vidámság foltfal mellett. Aztán a síelők hosszan elnyúló oszlopa belefúrta magát a fekete erdőbe, kilendült az út szélére, hogy utat engedjen egy felfelé haladó csapatnak meg egy szánnak, elstklott újabb házak mellett, melyeknek ablakában már a karácsonyfa gyertyát fénylettek. Sehová se nézve, csak a jeges útra meg az előttünk haladó hátára, suhantunk el egy ház mellett, mikor kiáltást hallottunk a kivilágított kapuból. — Kapitányt Kapitányt Álljanak megt Német-svájci házigazdánk volt. A sötétben elrohantunk mellette. Valamivel tovább rátaláltunk önagyságára, akt felbukott a kanyarban, és csúszkálva megálltunk, lerúgtuk lécünkét, és hármasban nekiindultunk fölfelé a parasztház fényei felé. A hegyoldal fekete fenyői mellett a fények nagyon vidámnak tűntek, és odabenn nagy karácsonyfa állt, és tgazt púlyka volt vacsorára, az asztal csak úgy csillogott az ezüstneműtól, a poharak magasak voltak, száruk karcsú, „a palackok nyaka meg szűk, a pulyka nagy és barna és gyönyörű, és a többi fogás is mind felen volt már. Ida ropogósán új kötényben szolgált lel. •gyermekeim (francia) Ez olyan karácsony volt, amilyent csak a világ tetején élhet át az ember.