Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-09-25 / 38. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1982. szeptember 25. Ш LI |] i Yl JKAT MII У 0-Al ЖЕ... Falvatnk kulturális életét elemezve leggyakrabban az amatör színjátszó mozgalom helyzetét vesszük bonckés alá. Az ezen a téren fennálló hiány jobban érzékelhető — mondhatnánk: fájóbb — mint az öntevékeny művé­szeti mozgalom más területein. A szín­­előadások, a „színdarabok“ ugyanis kétségtelenül a leglátványosabb, leg­nagyobb közönséget vonzó kulturális rendezvények közé tartoznak, sikerük szinte biztosra vehető. Ezért ismerteb­bek a problémák ts: egy lelkes gárda ugyan még viszonylag könnyen ösz­­szeverődlk, rosszabb viszont a helyzet a darabválasztással, a szövegkönyvek beszerzésének lehetőségével, hogy az érdemi szintű rendezői és dramatur­giai munkáról ne is beszéljünk. Ri­portjainkban, tudósításainkban nem­egyszer boncolgattuk már ezeket a kérdéseket, mint az amatőr színját­szás fő problémáit. Az öntevékeny művészeti csoportok nyomában járva jóval ritkábban talál­kozunk viszont zenei együttesekkel. Ezen a téren részben talán kivételt nulási folyamatot, a legfogékonyabb korban kell megalapozni. Mindezek tudatában érthetőbbé vá­lik az a kíváncsiság és érdeklődés, amit akkor éreztem, amikor megtud­tam: a galántat járás egyik községé­ben, Nagyfödémesen (Veiké Olany) alapiskolás tanulókból álló fúvószene­kar működik. Annak ellenére, hogy évekig működtem gyakorló pedagó­gusként, bevallom, ilyesmivel nem találkoztam. Rövidesen sort kerítettem tehát egy nagyfödémesl utazásra, hogy közelebbről megismerkedjek en­nek az egyedülálló csoportnak a te­vékenységével, megszületésének kö­rülményeivel. Ha azzal kezdeném: ez a zenekar a semmiből született, ez részben igaz lenne, részben nem. Annyiban nem helytálló ez a megállapítás, hogy a fűvószenének van bizonyos hagyomá­nya a községben: évekkel ezelőtt már működött itt egy felnőttekből álló fúvószenekar. Az viszont tény, hogy 1981 januárjában mindez már jócskán a múlté volt, és már-már visszavon­képeznek a clterazenekurok, amelyek viszonylag szép számmal működnek községeinkben, és amelyek szerepe a népi muzsika és a népdal életben tar­tásában pótolhatatlan. Ha viszont „zenei együttes“ alatt olyan csopor­tot értünk, amelynek tagjai megala­pozott zeneelméleti Ismeretekkel, és ebből eredően komoly, már-már a hí­vatásos zenészekre jellemző hangszer­­tudással rendelkeznek, a kör erősen leszűkül. Ilyen zenekarból — valljuk be — kevés működik falvainkon. Lét­rehozásuk feltételeként ugyanis már nem elegendő pusztán a lelkesedés, a nyilvános szereplés mozgósító ere­je; elengedhetetlen a műfajnak egy bizonyos színtű elméleti és gyakorlati ismerete, röviden: az évekig tartó rendszeres zenetanulás. Ezt pedig, mint minden hosszabb ideig tartó ta­hatatlanul ráborult a feledés fátyla. A változást, a hagyomány újraélesz­tését a fent említett dátum hozta: ekkor került a községbe, zenetanár­ként, Nagy Lajos. Korábban a komáromi (Komárno/ művelődést ház­ban már vezetett egy gyermekekből álló fúvószenekart; az első napok ta­pasztalatai alapján úgy döntött, itt is megpróbálkozik hasonlóval. A helyi nemzett bizottság és a Diószegi (Slád­kovičovo) Magtermesztô Állami Gaz­daság helyt részlegének vezetőt támo­gatták a javaslatát. A támogatás nem csupán ígéret maradt: az állami gaz­daság 120 ezer koronát bocsátott ren­delkezésére, a hangszerek és az egyéb felszerelés megvásárlása céljából. Ezek után, kissé előreszaladva az Időben, folytassuk ott, hogy ugyan­ez év május elsején, a munka ünne­pének tiszteletére rendezett kultúr­műsor egyik pontjaként ötven gyerek vonult ki a művelődési ház előtti tá­gas térre. Csillogó-villog6 karimájú hangszereket vittek — némelyek mi tagadás, cipeltek — a vállukon vagy a kezükben, példásan felsorakoztak, felállították a kottatartó állványokat, és a következő percben Nagy Lajos karmester intésére kissé talán még bátortalanul, de mégis: igazi fúvós­­zene harsant fel, sok év után újra a teret övező park fát alatt. Négy rövid hónap elegendő volt Nagy Lajosnak, ahhoz, hogy a fúvóshangszereket ko­rábban nagyrészt csak képről ismerő kílenc-ttzennégy éves gyerekekből nyilvános fellépésre érett zenekart kovácsoljon össze. Olyat, amelynek tagjai — és ezt ismételten érdemes hangsúlyozni — „olvasva", tehát kotta alapján játszottak. Természetesen nem volt könnyű az út idáig. Kezdődött minden a kitörő lelkesedéssel, amellyel ötvenegyné­­hány gyerek keze repült a magosba a kérdést követően: ki szeretne fúvós­zenekarban játszani? Voltak persze közöttük olyanok ts, akiket csupán a szép új hangszerek csillogása von­zott, de hamar bebizonyosodott, hogy a jelentkezők nagy többsége nemcsak szereti a zenét, de érzéke is van hoz­zá. Ezt mutatja az is, hogy elenyésző volt a lemorzsolódás: közel két év kemény tanulás, megszámlálhatatlan próba, sok-sok órányi otthoni gyakor­lat után a zenekar ma is ötven tagból áll. Vezetőjük tehát nemcsak kitűnő szakember, de jó pszichológus is, aki ért a gyermekek nyelvén. Szinte ész­revétlenül vezette be őket a zenetanu­lás rejtelmeibe, az egyre Igényesebb feladatokat a gyermeki mentalitásnak leginkább megfelelő módszerekkel tet­te szinte szórakozva leküzdhetővé. Ma már elmondható, hogy nem me­het végbe kultúrműsor, évfordulóról való megemlékezés vagy hasonló ren­dezvény Nagyfödémesen a Nagy La­jos vezette gyermek-fúvószenekar fe1- lépése nélkül. Sőt, egyre inkább meg­ismerik őket szőkébb pátriájukon kí­vül ts: bemutatkoztak már a környék­beli községek többségében csakúgy, mint a járást székhelyen, Galántán. A siker, a gazdag taps. amiben úgy­szólván mindenütt részük volt. meg­erősítette a gyerekek önbizalmát. Idén tavasszal vettek részt első ko­molyabb versenyükön: egy Trnaván megrendezett folklórfesztiválon máso­dik helyezést értek el a gyermek­zenekarok kategóriájában. Nemcsak megszületésüket, hanem közel kétéves eredményes működésű két is nagyban köszönhetik a már említett állami gazdaság helyt rész­legének. A kezdés anyagi feltételei­nek megteremtésén kívül folyamato­san támogatják őket út kellékek, fel­szerelés vásárlásával. A ké iskola — a szlovák és a magyar — igazgatósá­gával is teljes az összhang. Mindent egybevetve: bátran meg merem koc­káztatni azt a kijelentést, hogy a nem­régiben alakult nagyfödémesi gyer­mek-fúvószenekar Nagy Lajos avatott Irányítása mellett néhány éven belül akár országosan Ismertté ts válhat. VASS GYULA Az új szabadtéri mezőgazdasági múzeum ünnepélyes alapkőletétele Fotó: Ivan Kvapil Szeptember elején, meghívott vendégként, jubileumi ünnepségen vehet­tem részt. Muzeológusok, történészek, levéltári szakemberek gyűltek össze Nitrán, hogy megünnepeljék a Szlovákiai Mezőgazdasági Müzeum fennállá­sának 60. évfordulóját. Az összejövetel több volt a puszta visszaemléke­zésnél; keretében olyan értékes előadások, véleménycserék is elhangzot­tak, amelyek hozzájárultak a szlovákiai agrártörténelem, valamint a szocialista nagyüzemi mezőgazdaság fejlődésének megismeréséhez. A múzeum igazgatójának, Jozef Vontorčík mérnöknek tartalmas elő­adása átfogó képet nyújtott arról, hogy az intézménynek nemcsak gyűj­tői és kiállítói, hanem tudományos feladatai is vannak. Az ilyen iránvú tevékenység egyik részét a kiadói munka képezi, amely a kutatások eredményeinek feldolgozását, össze­gezését és publikálását jelenti. Ilyen kiadvány például az 1962 óta rend­szeresen megjelenő Agrokultúra című sorozat, amelynek eddig 18 része lá­tott napvilágot. Ezt követően az elő­adói tevékenységükről ejtett néhány szót. Ennek fontosságát az adja, hogy az agrártörténeti ismeretek terjeszté­se a kor emberét és a korszerű me­zőgazdaságot szolgálják. Konkrét pél­daként mindenekelőtt a Nltrai Mező­gazdasági Főiskola tanári karával való együttműködésüket említette. A más szervezetekkel való együttműkö­dés kapcsán VontorCIk elvtárs külö­nösen a Szövetkezeti Földművesek Szövetségéről szólt elismerő szavak­kal: elsősorban nekik köszönhető, hogy Szlovákiában ma már több mint ötszáz szövetkezeti krónikát tartanak nyilván, amelyek gazdag kiforrás­ként szolgálhatnak majd a jövő tör­ténészei számára. Mindenekelőtt a szakemberek szá­mára volt értékes és hasznos a Bel­ügyminisztérium Levéltári Felügyelő­sége igazgatójának, dr. Peter Korba­­lának a beszámolója. Az igazgató rendkívül gyümölcsözőnek nevezte a két Intézmény közötti együttműkö­dést. Emellett felhívta mindazok fi­gyelmét, akik bármi módon (krónika­­írás stb.) agrártörténelemmel foglal­koznak, hogy a bratislavai központi levéltár szívesen fogad minden ilyen jellegű írást, dokumentumot. Érdekes színfoltja volt az ünnep­ségnek a külföldi — a magyar, a len­gyel, a bolgár — mezőgazdasági mú­zeumok képviselőinek köszöntő be­széde. Ezek közül dr. Szabó Lóránd­­nak, a Magyar Mezőgazdasági Mú­zeum igazgatójának a szavait emel­ném ki: „Többször elhangzott a szú: együttműködés. Én ezt a kifejezést bátran merem fokozni, hiszen közös múltunkból eredően kutatásaink egy részét közösen végezzük. Éppen ezért szívbéli érdekünk, hogy a most ün­neplő Szlovákiai Mezőgazdasági Mú­zeum ismerettára és gyűjteménye to­vább gyarapodjék.“ A meleg hangú köszöntők után i megjelentek megtekintették a mú zeum gazdag anyagát. Ezzel kapcso latosan VontarCik mérnök utalt arra hogy a múzeum 1630-ban épült ere­deti épületén kívül 1978 óta egy to­vábbi, nyolcvan helyiségből állő épü­let áll a rendelkezésükre, amely le­hetővé tette, hogy 14 ezer 600 darab­ból álló gyűjteményüket méltó körül­mények között állíthassák ki. ('Végezetül az Igazgató arról az aján­dékról tett említést, amelytől szebbet talán nem is kaphatott volna a mú­zeum, hatvanadik születésnapja alkal­mából: az Agrokomplex kiállítási te­rületén Ján Janovic agrármérnök, az SZSZK mezőgazdasági és élelmezés­­ügyi minisztere jelenlétében ünnepé­lyesen elhelyezték az itt megépítendő szabadtéri mezőgazdasági múzeum alapkövét. Ez az ajándék, úgy érzem, méltón bizonyítja, hogy párt- és álla­mi szerveink kellő fontosságot tulaj­donítanak agrártörténelmt értékeink megmentésének. KALITA GABOR В«В**62В*>.'»ПЯИ11ВВВЯавВИШВЮИНИNoВВВа*ВВ5!ВввВ« • ЯЯЖЯВ Találkozni rokonokkal, barátok­kal, osztálytársakkal mindig kellemes, jó érzés. Különösen meghittek az érettségi találkozók, a­­hol az egy osztályban eltöltött évek szinte egy családdá kovácsolják össze az Idegenként összekerült fiatalokat. A közelmúltban a Duna menti kört­­vélyesi (Hrušov) csárdában adtak egymásnak randevút a Bratislavai Magyar Tannyelvű Gimnázinmban fél évtizeddel ezelőtt érettségizett diá­kok. Előzőleg osztályfőnökük, Dávid Béla kémia szakos tanár korszerűen berendezett tantermében ölelkeztek össze a szélrózsa minden irányából összesereglett osztálytársak. Az utób­bi években a fővárosban levő Duna utcai magyar gimnáziumban mész­­szebb! tájakról Is szép számmal akad­nak tanulók, akik a jónevű Iskola különböző Irányzatú osztályaiban ké­szülnek az életre, a magasabb szintű iskolákba. Az érettségi találkozóra összejött fiatalok azok közül valők, akik az el­ső szakosított osztályokban a termé­szettudományos Irányzatot választot­ták, Illetve az Iskola vezetőinek, pe­dagógusainak javaslata alapján ebbe az osztályba kerültek. A baráti össze­jövetelen az egykori gimnazisták el­mesélték, mi történt velük az eltelt öt év alatt. Az ott hallottak méltón Igazolták a szakosítás helyességét. Persze a létrehozott osztály összetar­tásában, nevelésében, formálásában, oroszlánrésze volt az osztályfőnök­nek, akit ma is úgy tisztelnek, sze­retnek az azóta főiskolát, egyetemet végzett vagy különböző munkahelye­ken dolgozó egykori tanulói, mint az iskolapadban eltöltött évek alatt. Dávid Béla, és a gimnázium számos pedagógusának fáradhatatlan mun­kásságát legjobban az Igazolja, hogy Volt egyszer egy osztály... ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ a 27 érettségizett diák közül tizenki­lencen egyetemen, főiskolán fejezték be tanulmányaikat. Legtöbben a mű­szaki irányzatot választották, s talán azért külön Is lehet dicsérni az osz­tályfőnököt, hogy a gárdából 6 ve­gyészmérnök került kL Kiváló ered­mény ez, holott nem éppen értelmisé­gi családból származók érettségiztek ebben az osztályban, hanem főleg munkás-paraszt családból származó fiatalok. Közülük az alábbiakban be­mutatunk néhányat: Szépe Marianna: az osztály eminense, vörös diplomával végzett a Komenský Egyetem filozófiai karán. Az édesap­ja szövetkezeti tag, jelenleg Szímőn (Zemné) könyvelési beosztásban dol­gozik. Marianna továbbtanul, tudomá­nyos vonalon szeretne dolgozni, mint a filozófia doktora. Andics Páter: az osztály lelke, ki­tűnő szervező, SZlSZ-funkclonárlus. Nagyszülei még a csallóközi rónán művelték a mindent adó, zsfros föl­det. Az apja már más utat választott, hivatásos gépkocsivezetőként dolgo­zik az egyik minisztériumban. A szem­füles fiatalember a Komenský Egye­temen végzett és a számítógépek Irá­nyítását végzi az országos nyugdíjin­tézetben. Különben Péter hű maradt elődeihez. Szeret kertészkedni, és aratás idején évről évre a kombájn nyergében ült, „vágía a rendet“ a pozsonypüspöki (Podunajské Biskupi­ce) szövetkezetben. Dávid Ottó: vegyészmérnök, s né­hány hónapja egy Dolný Kubín-i üzemben dolgozik. A szerelem ragad­ta magával a Garam menti falusi fiút az észak-szlováklat városkába, ahol feleségével egy munkahelyen dolgo­zik. Merva Éva: építészmérnökként véé zett a bratislavai Szlovák Műszaki Főiskolán. Gimnáziumi éveiben érdem­dús tevékenységet fejtett ki az Iskola SZISZ-szervezetének vezetőségében. A családban harmadik, aki befejezte a műszaki főiskolát, nővére és a bátyja a Cseh Műszaki Főiskola villamos­­mérnöki karán végzett. Az apjuk Az ódon iskola épü'eie elült az 13/,-ben érettségizettek. (Л második sor­ban balról az első, Dávid Béla tanár) vasutas, kiváló mozdonyvezető. Kovács Káté: kiváló tanuló volt. Ritkán csöppent kettes jegy a bizo­nyítványára. Vegyészmérnöki diplo­mát szerzett. Egy Ideig a nyárasdi (Topofnlky) hírneves kézilabda-csapat erőssége volt. Férjhez ment, és anyai kötelességének teljesítése miatt kény­telen volt abbahagyni az aktív spor­tolást. Férjével együtt, aki szintén vegyészmérnök, a Párkányi (Štúrovo) Papír- és Cellulőzgyárban kamatoztat­ja tudását. Négyen Magyarországon ösztöndíj­jal tanultak tovább, közülük Gérec Tibor, a matematikai tehetség Debre­cenben végzett, és a Szlovák Statisz­tikai Hivatalban dolgozik. Lehetne tovább sorolni, ki milyen szakon végzett az öt évvel ezelőtt érettségizettek közül, s most milyen munkahelyen szorgoskodik a társada­lom javára. A nagy család a körtvélyesl nyara­lóhelyen töltött egy éjszakába nyúló kellemes estét. Emberközelből beszél­gettek múltról, jövőről. Telítve van­nak ambícióval; többen a doktori cím megszerzését tűzték ki közeli célul, néhányukat a tudományos pálya ér­dekli. Akadnak olyan fiatalasszonyok Is, akiknek jelenleg a fő gondja a gyermeknevelés. Az osztályfőnök, aki tanítványaival végig együtt töltötte a meghitt hangulatú estét, már egyen­rangú társként emlegette volt diákjai szorgalmát, csínytevéseit. Sorolhatnám még tovább a neveket, de azt hiszem, ennyiből is kitűnik, hogy elit társaság adott itt egymás­nak randevút, öt évvel az érettségi után. Ami pedig az „Alma matert“, a Duna utcai gimnáziumot illeti, rajtuk keresztül újra bebizonyította eredmé­nyes munkásságát és magas színvo­nalát. TÓTH DEZSŰ Emlékmentő igyekezettel HATVAN ÉV MUNKÄJA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents