Szabad Földműves, 1982. július-december (33. évfolyam, 26-52. szám)

1982-08-28 / 34. szám

1982. augusztus 28.

.SZABAD FÖLDMŰVES.

tek árulása folytán Kelet-Szlová kiából többnyire már csak mini foglyok távozhattak a szlovák ka tonák, csak egyeseknek és kisebb szervezetien egységeknek sikerüli visszahúzódni a felkelők álta\ uralt szabad területre, hogy a né metek túlereje ellen védelmezzék

Azon a szeptemberi napon senkt se várta, hogy a németek oly gyorsan eljutnak Liptovský Mikulásig. A távolabb, keleten álló egységek azonban nem voltak képesek jeltartóztatni őket, s a magas rangú tisztek gyávasága és áruiá sa folytán később már szó яет lehetett arról, hogy megállítsák az ellenség előretörését. Így aztán a feldühödött németek áradatként zúdultak le a Felső-Vág völgyén.

Akkor kezdődött ez a történet Mikulás fölött, kemény harc után, elszakadt a csapataitól hét ember. Estefelé találkoztak egymással egy kis erdő szélén. Egyikük egy

ANDREJ PLAVKA:

úgy számított, hogy átkelnek a Vágón, a túlsó partra, az Alacsony-Tátra felé, és eljutnak a szabad területre, ahol még a felkelők az urak; Joíko, a fiatal partizán kockás sapkás társával, Antonínnal együtt az árvái hegyek közé szándékozott visszatérni az osztagukhoz, a két orosz, meg OndriS nevezetű, szeplős képű társuk, legszívesebben keletnek indult volna, hogy ismét felvegyék a kapcsolatot parancsnokukkal. Leültek egy kidőlt fenyőfa törzsére, s eleinte úgy látszott, hogy elválnak egymástól. A szeplős OndriS a szélén ült, és a ritkásan nőtt fák között a hegyoldalt kémlelte, amelyen sűrű köd terjengett. Nem lehetet messzire látni. OndriS hirtelen megdermedt, óvatosan intett a társainak, s kezével bal felé mutatott. Rézsűt a hegyoldalon falkányi szürke egyenruhás közeledett az erdőhöz.

— Észrevették a bitangok —

(RÉSZLET)

1 fenyőfa tövében ült, átlőtt lábát nézegette, ápolgatta. A szlovák ■ hadsereg szakaszvezetője volt. A másik, aki a sebe fölé hajolt, , szintén a szlovák katonák egyen. ruháját viselte, csak éppen sapka nem volt a fején. Bozontos, fekete i haja az arcába hullott, mormogó beszédéből csak egy szót lehetett érteni, egy nevet: Michal. Az erdő szélén közeledő két partizánt elsőnek a szakaszvezető vette észre, a fekete hajú csak aztán fordult feléjük.

— Ti meg mit kerestek itt? — kérdezte a fiatalabbik.

— Egy fullánkot szedünk ki éppen — válaszolt a szakszvezető.

— Egyet kiszedtek, száz másik meg eltalálhat. Gyertek innen — szólt rájuk a fiatalabbik partizán, s oldalára vette a géppisztolyt, ezzel is jelezve, hogy legfőbb ideje elindulni.

— Könnyen beszélsz — vágott felé a szemével a fekete hajú, és felegyenesedett. Csak most látta, hogy milyen fiatal legény ez a partizán. — Hogy menjen el innen szegény, előbb a sebét kell bekötni.

A másik partizán, aki kockás barna sapkát viselt, a sebesült fölé hafolt. Letérdelt, szakértő módján végigtapogatta a lábát, aztán így szólt:

— Nem olyan nagy a bal.

Igaz volt. A golyó keresztülszaladt a húson, csontot nem ért.

— Szedelődzködjünk, Michal — biztatta most már a társát a fekete hajú is.

Mielőtt még a szakaszvezető válaszolhatott volna, újabb három partizán állt meg mellettük. Nesztelenül jöttek ki a fenyvesből. Ruhájuk után ítélve ketten oroszok voltak. Szemügyre vették a sebesültet, meg a másik hármat, az egyik kézipatikát húzott ki a hátizsákjából, bekötözte a sebet, aztán megveregette a szakaszvezető vállát. Mindez néhány pillanat alatt történt, a többiek szóhoz se jutottak. Csak a szakaszvezető jegyezte meg, amikor lábra segítették:

— Látod, Peter, ilyen katonák vagyunk mi, csak beszélünk, tanakodunk, talán még gyűlést is őszszehlvnánk egy kis karcolás miatt, az ellenség pedig azalatt mindnyájunkat elintézhetne. Ezek az oroszok egészen más legények, tudják, melyik végén kell a dolgot megfogni.

— No tgyt, gyerünk — biztatta a bajuszos, aki a sebet bekötözte, és akit a társai Grigorijnak szólítottak.

Г elkerekedtek. A szakaszve- Г zetőt a fekete hajú Peter gyámolította. De nem jutottak messzire, mert hamarosan rájöttek, hogy mindenki másfelé akar menni.

A szakaszvezető és társa, Peter,

suttogta OndriS, és felállt. A többiek fogták a fegyverüket, egymásra néztek.

A bajszod orosz partizán azonban tiltólag felemelte a kezét, hogy ne lőjenek.

— Gyertek utánam — súgta a fekete Peter, és már Indult ts az erdő mélye felé. — Ismerek itt minden ösvényt.

m társai ezt már aligha hallőttük, mégis ellenkezés nélkül indultak utána. Michalt, a szakaszvezetőt a fiatal Jožko támogatta, még a puskát is levette a válláról. A sebesült derekasan viselkedett, buzgón csetlett-botlott a többiek nyomában, hogy ne legyen terhűkre, ne késleltesse őket.

A fekete hajú Peter, aki eredetilyeg szakaszvezetőjével együtt át akart kelni a Vág túlsó partjára, baj nélkül elkalauzolta társait egy kis telepig, szülőfaluja szomszédságába. Minden követ ismert ezen a tájon.

A többiek megálltak a szilvaják, alatt. Peter bement az első házba. Már régen besötétedett, de az ablakból még lámpa világított. Nemsokára visszatért a fekete hajú.

— Még nem jártak itt — - magyarázta társaihoz érve. — Továbbmegyünk, föl a hegyre. — Hátán tarisznya fehérlett, az imént még nem volt nála. — Sebtében raktak bele valamit — jegyezte meg —, hogy ne haljunk éhen. — Látszott, hogy a hátizsákot jól megtömték élelemmel.

A kert alatt fölfelé kanyarodtak, nekivágtak a meredek lejtőnek, nemtévesztve szem elöl az ingadozó fehér foltot, Peter hátizsákját, mert magát a vezetőjüket elnyelte a sötét.

Másnap reggel a kelő nap a Kopasz-oldal fölött, egy kis tisztás szélén, egy terebélyes bükkfa alatt találta őket. A levelek árnyéka játszadozott a hét alvó ember arcán. Oldalvást horkolt a fiatal Jožo is, őrá jutott az utolsó őrség, de legyűrte a fáradság, elálmosította a süket csend.

Aludt a hét partizán, erőt vett rajtuk a kimerültség, a harc fáradalma; mindegyiküket a vtlág más sarkából sodorta ide a háború szele — Grtgorij meg a társa, Szemjon, a szocializmus távoli országából jöttek ide segítnei a testvéreiknek, hogy itt is felragyogjon a szabadság napja. Mellettük kockás sapkáját szemébe húzva Antonín fekszik, a cseh partizán, aki átkelt a határhegyeken, hogy segítsen legyőzni a zsarnokot. A szomszédságban a fekete hajú Peter szuszog elégedetten, mellette a tarisznyája, bozontos üstöké az arcába hull. Nem messze innen, a faluban alszik az asszonya meg kétéves kisfia, Petrík. Kezét mellére fektetve pihen a ferde szájú,

szeplős képű OndriS, a Szepességből való, kemény legény, nem ismer könyörületet az ellenséggel szemben, a németek erőszakot vettek a feleségén, s már június óta járja az erdőket, így került Grigorij osztagába. Michal szakaszvezető sebesült lábát testéhez húzva, összegömbölyödve, fejét mellére hajtva alszik, a nap sugara éppen borotválatlan, szakállas képére esik. Nem tűrhette, hogy a németek elfogják, néhány társával együtt megszökött az eperjesi kaszárnyából. Azóta jár az ellenség nyomában, ártani igyekszik neki, ahol teheti. Szidja a magasrangú tiszteket, akik cserben hagyták őket, és erőnek erejével 'el akar jutni Besztercebányára, hogy beosszák valamelyik frontszakaszra. Mikulás fölött beleütközött egy ostoba golyó, így került ide. A fiatal Jožko kevéssel nap kelte előtt szunnyadt el, mégcsak tizenhét éves, árvái pásztor fia. Alig tanult meg járni, már terelnie kellett a birkákat, így nőtt fel. Nemrég Antonínnal együtt a kvaöányl völgyön ereszkedett le Liptóba, Mikulásra akartak menni, fontos hírekért. De már nem jutottak be a városba.

jk szeplős OndriS ébredt elsőül nek, de ő is csak azért, mert csiklandozták arcát a hangyák. Köpött egyet, azt sem nézte, hova, aztán feltápászkodott.

— Az istenit, hát mit gondoltok, nyaralni jöltünk ide? Agyba ■ parancsolják a reggelit az uraságok? Hé, hisz megsüti a feneketeket a nap! — bökdöste a többieket, hogy lelket verjen beléjük. Nem kellett sokat erőlködnie. Első szavára fölriadtak.

Nyújtózkodtak, egymásra néztek — nappal még nem • találkoztak. Csak Micfuil szakaszvezető marqdt ülve, sebesült lábát tapogatta.

— Leöldöshettek volna bennünket mind egy szálig, akár a birkákat — mondta szemrehányóan a fekete Peter, és Jožkóra pillantott, aki röstellkedve nézegetni kezdte a környező hegyeket, hogy eltereje a figyelmet a bűnéről.

— Az ott az Ostrő, olyan közel van, szinte megfoghatnád, mögötte meg a Sivá — magyarázta —, Árva felől egész másképpen fest. Ez a hosszú hátú pedig alighanem a Baranec.

— Igazad van — válaszolt Peter —^de azért beszéljünk inkább a te dolgodról.

Mégse hánytorgatta tovább, a tarisznya után nyúlt, szalonnát, kenyeret meg egy üveg pálinkát vett ki belőle. Mindegyikük ivott egy kortyot éhomra, aztán Peter bedugaszolta a palackot, s már rakta is vissza a zsákba. A szalonna majdnem féloldalnyi volt, mindenki szelt belőle. Evés közben nem sokat beszéltek, itt-ott eseti egy szó, a bicskákkal mutogattak a környező hegyek felé.

— Azok ott a Liptói-havasok — mutatta Peter —, jobbra a nagy agyarú a Choö.

— Choö, da, da — bólogatott Grigorij, mintha valami jól ismert hegyről volna szó. Elővette a térképet, azon követte a Peter magyarázatát. Fejét ingatta, dünnyögött a bajsza alatt, mutatóujjával bökdöste a papirost, de szavát alig lehetett hallani. Mintha valami nem tetszenék neki. A többiek tőle várták a döntést.

— Tennünk kell valamit — jegyezte meg a fiatal Jožko, csak éppen hogy mondjon valamit.

— Te aztán eltaláltad — vágta hátba a szeplős OndriSt. — Előbb tudni kell, meddig jutottak el a németek. Keresztülmentek-e a kratovanyi szoroson, és meddig nyomultak előre Rózsahegyen túl a revúcai völgyben. Na meg azt is, hogy mi van a falvakkal, melyiket szállták meg és melyiket nem.

— A mieinket Árvában elvágták a többiektől — állapította meg szomorúan Antonín, és a térképen Kralovanyt mutatta.

£ zemjon gondolkodott, töp£ rengett valamin, aztán oda . lépett a térképhez, és ujjával megrajzolta, körülbelül, mekkora terület maradt a felkelők hatalmában. A többiek körülállták, egymás válla fölött néztek a térképre, komoran hallgatták a szófukar Szemjon magyarázatát, akt semmiképpen sem szépttgette a helyzetet, megmagyarázta, miért zsugorodott össze a szabad terület.

Grigorij megkérdezte Michalt, a szakaszvezet öt, el akar-e még jutni Besztercebányára, helyette azonban katonatársa, a fekete Peter válaszolt:

— Itt maradunk, az ellenség

hátában.

A többiek hallgatagok egymásra

pillantottak, aztán egyetértőén bólintottak.

Egri Viktor

1898-1982

Kihunyt egy élet, megtért Egri Viktor állami és nemzetiségi díjas írá magasan ívelő művészi pályája. Nagy veszteség ez nemzetiségi írásbeliségünknek, hiszen szellemi jelenlétének folytonosságával, alkatéi módszerességével és hallatlan munkabírásával példaképe volt kortársainak; vesztes az olvasó is, akinek emlékezetében nemcsak maradandó értékű alkotásai, de a szerzői estek, a vele való személyes találkozások bensőséges légköre is él.

A csehszlovákiai magyar irodalomban Egri Viktor futotta be eddig a leghosszabb pályát. Gyermek- és' ifjúkorát polgári család sarjaként még az Osztrák-Magyar Monarchiában élte meg, kint volt az első világháború harcterein, harcolt a Magyar Tanácsköztársaság katonájaként, felnőtté és íróvá az első Csehszlovák Köztársaságban, ki-' sebbségi sorsban érett. A hátországban szenvedte végig a második Világháborút, megélte az ezt követő évek Jogfosztottságát, tevékenyen részt vállalt nemzetiségi kultúránk és irodalmunk újraélesztésében. Cselekvő részese és tanúja 1948 februárját követő új életünk legfontosabb mozzanatainak (a falu szocializálása, a hagyományos paraszti létforma fokozatos megszűnése, az 1965- ös árvíz, az 1968/1969-es válságos évek sth.j. Számos kritikusa mutatott rá, hogy a világháború érlelte meg, tette őt frővá. Sőt maga az író vallja Gorkijnak olaszországi találkozásuk kapcsán: „Nagyon fiatalon jártam a háborúban — Megismertem a kisember nyomorúságát, megaláztatását, értelmetlen szenvedéseit. Ez adta a tollat a kezembe, róluk írok, azokról, akiket meghalni küldtek...“

A két világháború közötti fről gyakorlatában Я regényé volt a főszerep. Ezalatt a két évtized alatt egy novelláskötet mellett öt regénye jelent meg. Az elsőt, az 1924-ben megjelent Rácsablakos házat, majd a Pier találkozását a már kiforrott, magyarországi hangadó körökben is figyelmet keltő Fülkéi a nap című regény követte, amely a felszabadulás után Márton elindul címmel jelent meg. Egy magára hagyott árva fiú életét ábrázolja gyermekkorától férfivá éréséig. A cselekmény rendkívül fordulatos, érdekfeszltő, a mű Egri első nagyobb jelentőségű alkotásának tekinthető. Illyés Gyula is elismerően méltatta a Nyugatban 1928-ban: „ ... ott, ahol miliórajzolásra kerül a sor, oly lendületes, eleven tud lenni ez a stílus, hogy a ditirambikus sorok szinte már versbe csapnak át.

A front borzalmairól s a hinterland senyvedő életéről kevesen írtak megrázóbb erővel, s nagyobb őszinteséggel. Van egy-két részlet ebben a regényben, amely sosem fog kimenni'az olvasó fejéből. Katonák, akik betegségeket vásárolnak maguknak, . hogy ne kelljen a frontra Indulni. Egy baka, aki három napig szagolja ruháján egy ledöfött ellenséges katona vérét. Egri ezekre a részletekre helyezte a fő súlyt, s ilyen részletekből építette fel regényét...“

Az Égő föld történelmi tárgyú regény, forrásául a Rozamunda-monda szolgált. A Főikéi a

nappal szemben elsősorban a jellemrajz a szerelem és a bosszú lélektani ábrázolásának hitelességével tűnik ki. A népvándorlás korának harcait megelevenítő cselekmény izgalmas olvasmánnyá teszi Egri művét.

A fasizmus és a második világháború elnémították az írót, de éppen a hallgatás évei alatt válik öntudatos antifasisztává, szocialista művészszé. Sorra jelennek meg drámái: a Gedeon-ház, a Közös út, az Élni kell, a Hazugság, az Örök láng, a Pünkösdi királyság, a Szarkafészek, a Virágzik a hárs. Művészi értékeivel valamennyi drámai alkotása közül kiemelkedik az Ének a romok felett című verses tragédiája. Ezekben az években — Turczel Lajos fogalmazásával élve — „drámaírásunk egyetlen egy írónak, Egri Viktornak a kényszeromonopóliuma volt“. Ez a műfaj, sajnos, a mai napig mostohagyerek irodalmunkban.

Csodálatra méltó szorgalma, munkabírása eredményeképpen a hatvanas évektől szinte évenként jelenik meg Egri-kötet (Agnus Dei, Festett világ, Angyalbőrben, Társakkal, és társtalanul, A hallgatás évei stb.). Néhány novelláját (Keserű égbolt, A máglya, Anna, Befejezetlen levelek) a műfaj legjobbjai közé kell sorolnunk.

Egri Viktor mint szerkesztő óva vigyázta a fiatal tehetségek botladozó lépteit, s mint író könyvei révén osztotta bölcs élettapasztalatait, hirdette ejnberszeretetét, emberségeszményét. E- melt. fővéí vállalta a híd szerepét, szorgalmas irodalomszervezőként, színházi szervezőként és kritikusként is szolgálta nemzetiségi kultúránk ügyeit. j-esf

ľ orró, tikkasztó volt a nyál f ezerkilencszáznegyvennégy ben. A vetés elszáradt, s t rétek barnállottak a hegyoldala kon, annyira perzselt a nap. t parasztok már lemondtak arról hogy a sarjú illatot árasztva ki zöldell még az őszig. Szomorúan jártak-keltek, s ott délebbre, aho't már javában arattak, arrafelé se dalolt és nem is ujjongott boldogan senki. Fullasztó volt a hőség az emberek sóhajtoztak, és esténként agyongyötörtén dőltek végig az ágyon, elcsigázottan, de nem ts a munkától; valamiféle szorongás nehezedett rájuk. Ez a szorongás a levegőben lógott, égy volt a levegővel; megjelölt mindent, ami mozgott, ami élt. Éjjel füttyentésükkel riogattak a mozdonyok, nehéz rakománnyal telt vagonokat vontattak maguk után, s mindenki sejtette, ml van bennük, és az emberek átkozódtak. .Keletre, mindent keletre. A Vág meg a Garam völgyében hosszúhosszú vonatok száguldottak, hogy valahol arra, keletebbre kirakodhassanak belőlük, kirakhassák a pokolt rakományt. Az emberek tudták, hogy ezek a rakományok a borzalmat és a szenvedést hoszszabbítják meg, hogy a szabadságot hozó harcosok, a szovjet hadsereg eljövetelét késleltetik. Es a nép a Tátra alatt keltében-fektében átkozta a hazai hatalmasságokat, akik lakájok módján a német fasiszta megszállók talpát nyalták, s így hosszabbították meg a háború borzalmait és a szenvedést. Szlovák anyák fiait a halál torkába hajtották, az elnyomók érdeken védve, a Szovjetunió szabadságért harcoló, békeszerető hős ftai ellen. De a kizsákmányolt szlovák föld fiat már különbséget tudtak tenni az igazság és a hazugság között, külön tudták válaszatní a kettőt, akár az éjszakát a nappaltól. Az igazság oldalára álltak, hogy harcolhassanak érte, a leghősiesebb harcosok, a Szovjetunió katonái oldalán. —

Es otthon? Amikor a front a haza határai felé közeledett, amikor a fasiszta ragadozó az utolsókat rúgta, véres karmokkal a puszta életért küzdött, és hátrálva romokat, meg temetőket hagyott maga mögött, a szlovák nép szenvedett a megcsonkított hiéna kegyetlenkedéseitől. Azt a fullasztó nyarat ezerkllencszáznegyvennégyben nemcsak a várakozás tette feszültté, de az érdeklődő elszántság Is: nem szabad tétlenül kivárni a közelgő eseményeket.

Es így azon a nyáron egyre több férfi ment a hegyekbe, elszántan, hogy segítsenek leverni a fasiszta zsarnokoskodást, és egyszer s mindenkorra leszámoljanak odahaz az olyan renddel, amely támogatta a zsarnokokat. A szlovák erdők mélyén találkoztak a szabadság daliái, a dolgozó népet ért jogtalanság és igazságtalanság ellen vívott évszázados harcok folytatói, akiknek most a győzelem hite szikrázott a szemükben, mert nem voltak magukra hagyatva. Már ott a hegyekben egyesültek a szovjet partizánokkal, s azok erősítették öntudatukat, harci kedvüket, és az igazság ért való önfeláldozás példáját mutatták. A szlovák hegyekben tábortüzek gyűltök, s fölöttük acélmadarak köröztek, hogy minden szükségessel ellássák a partizánokat, mint ahogy a fecske száll a fészkére, hogy éhező kicsinyeit megetesse.

Amikor a német fasiszta bandák a hazai árulók segítségével arra készülődtek, hogy a szlovák kunyhókra vetik magukat és tömegmészárlással kiirtják a nemzet legjobb fiait, mint ahogy ezt a testvéri cseh nemzettel tették, éppen akkor, ezerkilencszáznegyvennégy augusztusának utolsó napjaiban a szlovák nép elszánta magát, s felemelte az öklét, az elnyomott és kizsákmányolt munkás öklét, a kiszipolyozott paraszt öklét, az elnyomott nemzet minden becsületesen dolgozó fiának öklét, hogy a gyűlölt jogtalanság szeme közé vágjon, s határozottan, harcra készen nemet kiáltson. A szlovák emberek most lapát és kapa helyett puskát és gránátokat fogtak a kezükbe, és golyószórók fölé hajoltak.

— Irtsd háti — dörgött sok ezer torokból a harci kiáltás, és völgyből völgybe, kunyhóból kunyhóba szállt, zengett az erdőkben és megremegtette a levegőt, s az augusztusi hőségben eldördültek a felkelő nép első lövései.

A Szlovák Nemzeti Felkelés megkezdődött.

★ ★ *

«eten voltak, akiket összehozott a sors abban a zűrzavarban. A magas rangú tisz-