Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1982-02-13 / 6. szám

1982. február 13. SZABAD FÖLDMŰVES Mokcsakerészen (Krišovská Liesko­vá) született Galgőczy Tibor, a nagy­kaposi (Veiké Kapušany) társult szö­vetkezet elnöke, aki gazdaságvezetési teendői mellett szabadidejének jelen­tős részét olyan nemes feladat válla­lásával tölti, mint Ung-vidék pásztor­­faragás-hagyományainak ápolása. Bár így. egy mondatban elmondva ez egy­szerűnek tűnik, de nem ilyen a való­ság, a faragás, amely mögött szám­talan óra, fáradságos munkája áll. Aki nem ismeri egy-egy szarufaragás munkamenetét, ami gyakorlatilag nem éppen a legkönnyebb munkának szá­mít, az nehezen fogadja el munkának a faragást. Igaz, Galgőczy Tibor a faragást lazításnak, megnyugvásnak, kikapcsolódásnak nevezi. Nagyon, erős kezeket igényel a bicska s egyéb faragószerszámok forgatása. Például egy kürt készítése olykor egy fél évet is igénybe vesz, míg egy-egy darab megkapja végső formáját. Galgőczy Tibor az első impulzust odahaza kap­ta, amikor nagyapja ugyan még csak gazdasági használati eszközöket ké­szített, apja viszont már játékokat is faragott neki és testvérének. A második világháború előtti, illet­ve utáni években, amikor a legtöbb parasztember földhöz kötötte gyerme­ke életét, Galgóczy Tibor apja, aki gazdálkodó, parasztember volt, azt szerette volna, ha fia egy magasabb szintű gazdálkodás tudományát sajá­títja el. És bár ez így is lett, amint ezt Galgóczy jelenlegi foglalkozása is bizonyítja, a faragás iránti szeretete, vonzalma nem hagyott alább. Sőt, mi­után a vidéken találkozott néhány szemrevaló szarufaragvánnyal, melyek felklttették érdeklődését, megpróbált betekinteni a faragópásztorok „mű­helytitkaiba“. Ezentúl behatóan tanul­mányozta a szakirodalmat, hogy elméleti^Jsmereteit is bővítse. A hatvanas évek elején ismerkedett meg a szirénfalvi (Ptrukša) Lengyel Jánossal, akinek faragásait már ez­előtt is ismerte. Fokozatosan elsajá­tította tőle a szarufaragás techniká­ját. S talán épp időben érkezett, — ugyanis minden bizonnyal a vidék pásztoművészete végleg feledésbe me­rült volna, ha Galgőczy Tibor „nem veszi át“ és élteti tovább. Tudniillik a nyolcvanon felüli emberek kezében fogytán az erő, ami pedig a faragás­nál nélkülözhetetlen, ö ugyan nem faragópásztor dinasztia leszármazott­ja, szemetgyönyörködtető példányai felveszik a versenyt az egykori, de a mai darabokkal is. Elismerésben is volt már nemegyszer része, amit szá­mos kiállítás bizonyít. Ami az anyagmegválasztást illeti, az ötvenes-hatvanas években még „fel tudott hajtani“ faragásra alkal­mas szarukat, melyekből ma már, saj­nos, csak elvétve akad. A szarufaragásnak több technikáját Ismeri: a karcolást, spanyolozást, vé­sést csakúgy, mint a domborítást. (Az Ung-vidéki faragópásztorokkal fíjglal­­kozó írásomban a karcolási technikai eljárást hangsúlyozom, mint „jelleg­zetes“ Ung- vidékit). Ezt Galgóczy Tibor munkáiról Is elmondhatom, bár az utóbbi időben domborításai is szá­mottevőek. A virágmotívumos stílus Jobban kifejezhető, kiemelhető karco­lással, ugyanis ez a díszítési forma sok görbe vonalat igényel, amit vé­séssel nehezen lehetne kihozni, s nem is lenne olyan mutatós a faragás. Ha szép fehér a szaru, akkor karcolja, a szürkébb árnyalatúakat pedig dom­borítja: . Van olyan eset, hogy a szarunak csak egy bizonyos részét lehet fel­használni. Ilyen esetben a használ­ható részt lehasítja, amelyből például sótartót készít. Ha pedig, mondjuk, pásztorkürtöt akar faragni, első dol­ga lepucolni a szaruról az évgyűrűt. Esetleg le is smirglizi, hogy lássa, milyen az alap, miből kell kiindul­nia. Ezután a fúrás következik. Mi­előtt ehhez hozzákezdene, levágja a szarv végét, leméri a meddőréteg hosszát, amit „átüt“. Az említett részt igyekszik minél rővidebbre vágni, ugyanis nem ajánlatos hosszan fúrni. Volt olyan esete, hogy belefúrt a sza­ru oldalába, tudniillik a szarv kanya­rulata beleesett a fúró útjába. Ezután jön a belső rész kitisztítása, hurolása. Ez aránylag nehéz fázisa a munka­­folyamatnak és rendkívül munkaigé-Galgóczy Tibor bőven merített abból a tiszta forrásból, melyet az üng-vidék faragópásztorai hagytak örökül. A fel­vételen látható pásztorkürt jellegze­tes virágmintákkal készült. (A szerző felv.) nyes. Erre a célra egy merev,“ acélból hajtott vaskaparót használ. Amikor kikaparta a szaru belsejét, utána új­ból „átcsiszolja“ belülről, esetleg fi­nom smirglipapírral letisztítja. A lé­nyeg az, hogy a szaru fala egyenlő vastag legyen. Ezután választja meg a mintát. Fi­gyelembe veszi a színátmenet (fekete fehérbe és fordítva), hogy a díszítés­nél ezt is kihasználhassa árnyalásra. Galgóczy Tibor a karcolásnál többnyi­re tulipánmintákat használ az Ung­­vidék faragópásztoraihoz hasonlóan). Valaki kisebb körből indul ki mintá­zás közben, ő Volosin János (egykori Ung-vidéki faragópásztor) híres pél­dáját követve, minél nagyobb körből indul, amennyire ezt a szaru mérete megengedi. Ahol kezdi a mintát, ott karcol egy törést (kettős gyűrűt), amely között kitölti a kettős vonal közé eső részt. A központi téma be­fejezése után a kettős gyűrűt ugyan­úgy rákarcolja a szaru másik vógére is. Mikor ez megvan, lesmirglizi vagy lereszeli az egészet, hogy a faragás után maradt szaruszilánkokat eltávo­lítsa. Ezután disznózsírba kormot ke­ver, ezt egy vattaesomóra viszi, és ezzel a keverékkel bekeni a szaru fe­lületét, hogy ez a lehető legjobban bekerüljön a karcolt vonalsávokba. Miután a zsír jól beleette magát a szaruba, egy űvegdarabbal vagy kés­sel letisztítja a felületen maradt zsír­réteget. Természetesen óvatosan, ne­hogy megsértse a mintát. Végezetül finomszemcséjű smirglipapírral át­­tisztítja. Ezután következik a válasz­tóvízzel történő díszítés. Ezzel vagy a mintát emeli ki, vagy pedig a hát­teret. Attól függően, melyiket látja jobbnak. A salétromsav (választóvíz] ugyanis feloldja a szaruban a zsír­savakat, ettől enyhe, sárga színt kap. Végül pedig filckefével kissé megfé­nyesíti, természetesen csak annyira, hogy a matt szín megmaradjon. (Ré­gen a faragőpásztorok ezt nem csi­nálták.) A domborítás! technika már sokkal igényesebb. Ennél többféle megoldás van. Galgőczy Tibor spirális alakban viszi fölfelé a mintát. Ez mindenek előtt attól függ, milyen jellegű a sza­ru. Részekre osztja a felületet, amit tulipánokkal, levelekkel, rózsákkal tölt ki. Esetleg beilleszt virágmintái közé egy-egy Lengyel Jánostól vagy Babincsák Jánostól (híres Ung-vidéki faragópásztorok) ellesett figurát (ku­tyát, bogarat, legelésző tehenet vagy csak tehéntejet, pásztor felső testré­szét), attól függően, milyen méretben fér el rajta egy-egy figura. Az átme­netnél viszont ügyel arra, hogy ezek a figurák ne legyenek kirívóak. A minta lezárásánál (ezalatt a fő motívumot értjük) a faragást fonatra emlékeztető csomókkal, apró körök­kel, egymásba kapcsolódó szívekkel, tulipánokkal díszíti. Az anyag diktál­­já a mintát, tehát megérzés dolga, hogy mit, hol és hogyan helyez el. A mintát rárajzolás ufán nem egy­szer leradírozta, ha az nem tetszik. Karcolás, vagy vésés közben erre már nem nagyon van lehetőség. Dom­borításnál a mintát két-háfom milli­méterre is bevési az anyagba a fehér .ránövés teljes hosszán. Néhány szóban ismerkedjünk meg a faragás munkaeszközeivel. Ezek csoportokra oszthatók attól függően, hogy milyen technikáról van szó. A vésők egy része egyenesélű. Egy má­sik csoportba tartoznak a félkörala­kú csipkézővésők. Egy továbbiba pe­­dik a különböző késfajták: hurolókés, ka'nálvájókés, nagyolókés, kaparókés, karcolókés, majd a kaparó (horog­szerű huroló). Vannak még a fűrész­félék, amelyeket kisebb mitázásokra, átvágásokra, benyúlásokra használ. Galgóczy Tibor az utóbbi időben, a szaru hiánya miatt egyre gyakrabban foglalkozik egyéb, csontból, illetve fából készült faragásokkal. Bár Galgóczy Tibor nemegy pász­torfaragással foglalkozó szakirodal­mat áttanulmányozott, munkáin tuda­tosan alkalmazza azokat a jellegze­tes Ung-vidéki virágmotívumokat, me­lyeket a vidék egykori faragópászto­rai használtak. Megőrizte tehát, s bő­ven merített abból a tiszta forrásból, amelyet az Ung-vidéki művészkedő pásztorok hagytak neki és nekünk örökül. Ma már ő az egyetlen vidé­künkön, aki továbbviszi a faragópász­torok művészetének féltve őrzött ha­gyományait. VARGA LÁSZLÓ IMI rendezvénysorozatra hazánk több mint Szeretném megjegyezni, hogy szí­­száz városában került sor. nes, de nem szélesvásznú, fíatalko-A sors véletlenül úgy hozta, hogy rúaknak alkalmas filmről volt szó. január 24-én, vasárnap este felesé- Kár viszont, hogy csak feliratos és gemmel együtt (kisebb gyermekünket nem szinkrenizált film volt. Szerin­­betegség következtében már koráb- tem — a filmfesztiválra való tekintet­ben a tőlünk 85 kilométer távolságra tel — ez a film ennyit legalább meg­lakó szüléinkhez vittük), indultunk a érdemelt volna, hiszen a feliratok sok Minden mozi, ami mozog iadóvállalatunkban a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom üzemi bizottsága jóvoltából már szinte ha­gyománnyá vált, hogy a dolgozók filmfesztiváljára jegyet, illetve jegye­ket Igényelhetünk, maximálisan két filmvetítésre. Mármint a nőtlen, illet­ve hajadon dolgozók egy-egy, a fér­jezett, illetve nős dolgozok pedig két­­két jegyet. Az ember objektív (általában kis­korúak nevelése)“ és szubjektív (nagy elfoglaltság stb.) okok következtében gyakran ilyenkor ébred rá, hogy megint eltelt egy bizonyos, rövidebb­­hosszabb időszak, amely alatt nem tudott eljutni a filmszínházba. Így volt ez a dolgozók idei téli film­­fesztiváljával kapcsolatban Is, amely január 22-től február 11-ig tartott. A SLOVAN filmszínházba. Egy kicsit ko­rábban érkeztünk, így módunkban állt szétnézni. Néhány perccel a be­járati ajtó megnyitása előtt arra let­tünk figyelmesek, hogy kevesen va­gyunk. Sajnos aggályaink beteljesül­tek, mert a filmhíradó alatt szinte alig voltunk a teremben. Mi az utol­só sorban ültünk, így alaposan körül­nézhettünk. A filmhíradó után még egy páran bejöttek, lepergettek egy színes rajzfilmet, majd megkezdődött „Az én fényes karrierem“ című auszt­rál film vetítése. esetben olvashatatlanok voltak és tá­volról sem tükrözték a valódi szöve­get. Enpyit röviden a filmről, termé­szetesen még azzal kiegésztíve, hogy mindkettőnknek nagyon tettszett, — gyönyörű környezetben játszódott. Alig telt el öt perc a kezdés után, az egyik hátul ülő pár fogta magát és eltávozott, de úgy, hogy először a jobb oldali kijárati ajtóhoz indul­tak, majd áthaladtak az ellenkező oldalra, s csak azután hagyták el a termet. Ekkor még nem gondoltam semmi rosszra, hiszen az ilyesmi meg­■■■■■■■■■■■■aaaaa*.. 7 Különböző érdeklődés Tóthpál Gyula felvétele Szereted a tejet, agronomies elwfárs ? Péter barátom meglepődött, amikor megkérdeztem tőle: — Szereted a tejet, agronómus elv­­társ? Rám nézett, gyufáért nyúló keze egy pillanatra elakadt a levegőben. — Talán fölcsaptál véleménykuta­tónak? — kérdezett vissza, és össze­kapta a szemöldökét. — Azt hittem, a munkám, a növénytermesztés felől akarsz érdeklődni. Elmosolyodtam. — Tévedés kizárva, valóban a mun­kádról szeretnék beszélegtni. De azért érdekelne, szereted-e a tejet? — Hát, megiszom, mint mások, de őszintén szólva, nem hiányzik, ha a feleségem történetesen teát tesz elém reggel. 6 — Szóval nem szereted. Lehet, hogy ezért lett nálad huszadrendű kérdés a tehenészet igényeinek kielégítése? — Újabban furcsa módszerekkel dolgozol — nevette el magát Péter. — Hátulról mellbe ... — A te módszereid talán becsüle­tesebbek? — emeltem föl a hangom, mire Péter fölugrott és bezárta az ablakot. — Előbb, kiadós tartalékokat számítva, szétírod a számodra fontos mutatóként szereplő növények vetés­­területét, azután a kevésbé fontosa­két, s ami marad, arra „berajzolod“ a takarmányokat. Nem sokat töröd a fejed: ennyi takarmányt kér az állat­tenyésztő, ekkora terület maradt, az annyi mint... a számítógép adja a hektárhozamot. De a föld nem, és ezt te is nagyon jól tudod. Lehet, hogy egy pillanatra megáll a kezedben a ceruza, de aztán csak legyintesz. Ha nem lesz tej, azért a Jóskát fogják elmarasztalni. Az elnököd nem szól, mert neki is inkább a gabonáért, meg a kukoricáért veregetik a vállát. Ez talán jobb tészta? — Túlzásba viszed a dolgokat, fiúi — Úgy, túlzásba viszem. Emlékszel esik az emberrel. Sajnos nem úgy történt, ahogy azt én gondoltam, mert öt perc elteltével ismét ketten, utána pár perc múlva hárman távoz­tak a teremből és ez így ment a film­vetítés végéig. Hozzátartozik még a dologhoz az is, hogy az eltávozókat az egyik hátsó sorban ülő két fiatal­ember humoros, és tegyük hozzá, kis­sé hangos megjegyzése kísérte ki, amin a hátul ülők nagyon jól mulat­tak, de hangoskodásukért senki sem figyelmeztette őket Csak azt az egyet nem értettem, hogy vajon mit éreztek azok, akik tudajdonképpen a filmet szerették volna megnézni, még akkor is, ha esetleg kevesen voltak. Annyi biztos, hogy bennünket egy kissé lehangolt az eset. Ezért nem véletlen, hogy a filmszínházból való távozáskor én is tréfásan megjegyeztem: még szeren­cse, hogy csak ritkán járunk moziba, így a hasonló eseteket — Tegyen szó a dolgozók filmfesztiváljáról — könnyen elviseljük. (blm) hetvennégy nyarára? Együtt jártuk a határt. A csalitosnál derékig gázoltál a szőkülő árpában, az örömtől meg­­részegülve simogattad a tenyeredben reszkető, kövér gabonaszemeket. Az aratóünnepélyen akkora medált kap­tál, alig tudtál egyenesen járni. Akár­csak az elnököd. De a Jóskát, az ál­lattenyésztőt az ünnepélyre sem vitté­tek el. Neki is járt volna abból a plecsniből. Akadt, aki megsúgta, hogy az ötven hektáros árpatábla „dobott föl", melyen tulajdonképpen silókuko­ricát kellett volna termelned. — Te bepörögtél... — Ne áltasd magad, öregem. Ta­valy nyár végén a negyedik faluban találkoztam a traktorosaiddal. — Szántani voltak, nem. csavarog­tak. — Tudom, Sanyi barátodnak segí­tettél. A járást lap megdicsért érte. Tapsoljak? Ha nem tudnám, hogy közben itthon két hetet késtetek a silózással, bólintanék: nemes cseleke­det. De neked Sanyi volt fontos, hogy a következő távoli iskolázás alkalmá­val megint jó nagyokat mulathass az ő számlájára. — Te tényleg megőrültél! Ki akarsz nyírni? — kérdezte döbbenten, és belevágta magát a legközelebbi karos­székbe. — Kár, hogy így fogtad föl. Késő lesz, ha már mások is a szemedbe merik mondani. Alapfában véve, jó szakember vagy, okos dolgokra hasz­náld az eszed! Ha megragad a sár, egyszer lerántja rólad a csizmát. Mindez öt éve történt. Péter elfor­dította a fejét, kezet sem adott, ami­kor búcsúztam. Tegnap ismét ott ültem a kopott, sárga széken. Mintha csak megismert volna, nagyot nyikordult, amikor rá­telepedtem. Mielőtt kérdezhettem volna, Péter kibökte: — Nem szeretem. Tudtam, hogy ezzel fogja kezdeni, mégsem volt kedvem válaszolni. Mert kérdés volt ez, !\g nem is úgy hang­zott. Inkább csak néztem őt. Az arca frissen borotvált, a ruhája rendezett, mint mindig. Megkomolyodott. S meg­öregedett. Hány éves is lehet? Har­mincöt, harminchat? Máris őszül. Az ujjain nikotinfolt, keze ügyében szem­üveg. Vajon hány dioptriás? — Jó, hogy akkor ktmondtad — sóhajtotta, és a szemembe nézett. —, Hogy te mondtad ki... — Nem azért jöttem, hogy megkö­szönd. Ennyi év után. , — Hanem miért? — Megtudtam, hogy földet értél, ember lett belőled. Cigarettát dugott a szája szegleté­be, s rágyújtott. Ujjai között meg sem rezdült a gyufaszál. — Ki mondta? — Senki, és mindenki. Nem így mondták, mégis megértettem. Másként csillan az emberek szeme, ha felőled beszélnek. — Pedig így a nehezebb. — Tudom. De talán szebb? Bólintott, mire én is előkotortam a cigarettát. Hosszú idő óta ez volt a legszebb napom. Kádek Gábor »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents