Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-30 / 4. szám
1982. január 30. SZABAD FÖLDMŰVES IVAN OLBRACHT* RÉSZLET Erzsiké Miért nem szívelheti Jura Erzsikét? Mert romlatlanul él benne az Vsi Jélelem mindattól ami ismeretlen, ami túlságosan közel van, amiből halál származhat. Ez az ismeretlentől való jélelem készteti a rókát arra, hogy — ha orra veszedelmet szimatol — farkát kinyújtva lopózzon odébb, s a szarvast, hogy néhány ugrással a legközelebbi bozótba vesse magát. Es Erzsiké ismeretlen volt Jura számára, túlságosan közel volt hozzá, és halál származhatott belőle. Most a falu közepén lakik apjáyal, az öreg Draccsal és bátyjával Jurával. Nem lehet már olyan könnyen találkozni vele, mint azelőtt, amikor még Suhajék viskójában élt távol a falutól az erdő szélén. De Suhajék viskóját azóta elemésztette a tűz, nem maradt belőle egyéb, mint néhány kormos gerenda; az új ház pedig még mindig tető nélkül éktelenkedik a réten. Mert Petro Šuhaj a jószágot, feleségét és a kiest gyerekeket fölöttié a hegyekbe a Kraszna polonyinára, 6 maga meg Romániába szökött. De Nyikola mégis találkozni szokott Erzsikével. Mert hogy is lehet Erzsiké nélkül élni? Erzsiké éjtszakánként meg-meg szökött apjától és bátyjától, s mint a ravasz nősténymenyét úgy lopózott kt a sötétség leple alatt a csendőrvigyázta viskóból, hogy kedvesével találkozzék; és amikor kétszer hetenként felment a polonyinára, hogy tejet hozzon apja teheneitől, pontosan megérezte, melyik pillanatban nem fenyegeti veszély, s ilyenkor mindig talált biztonságos helyet, ahol megbújhatott az árkokban és fatörzsek mögül leselkedő csendőrök elől, ahová Nyikola is eljöhetett, hogy egymásra nevethessenek, s hogy sietve megölelték egymást. Es ha Erzsiké sokáig nem főtt, vagy nem tartotta be a megbeszélt órát, Nyikola éjtszaka felkelt öccse oldala mellől és bemerészkedett egészen a faluba. Hangtalanul lopakodott a napraforgók szárai és az elkerített kertek babkarói között, hosszú negyedórákon át feküdt a kenderben, hogy kilesse, merre van az őrség, hogy ugorhat át biztonságban az átjárókon. „Édes szívem!" — keltette fel Erzsikét kamrájában, s arcát arcához szorította. Mert hogy ts lehetett volna élni e nélkül a melegség nélkül, enélkül a meggyfaillat nélkül, ezek nélkül a karok nélkül, amelyek oly könnyedek, mint а Коlocsavka habja. Ha Jura Dracs nem szerette volna annyira húgát, régen meggyülölle volna mindezért. Kérlelte, szidta, esküdözött neki meg önmagának is, hogy megöli Nyikolát, de Erzsiké nyugodtan tett-vett körülötte, szorgalmasan, közömbösen, nem törődve bátyja féltékenységével. Miért is kell haragudni, mikor úgyse lesz másképp, mikor a bátyja szereti, verni úgyse fogja, és ha dühében néha vállonragadja és megrázza, az nem fáj. Jura Dracs vigyázott Erzsikére. Jura Suhaj vigyázott Nyikolára. Esténként, mikor közelgő szerencsétlenséget olvasott ki arcából, gyanakodó szemmel követte nyugtalan mozdulatait, és amikor Nyikola felkelt mellőle s szó nélkül elment, Jura féltestével felemelkedett a szénáról és szomorú, szemrehányó tekintettel nézett utána. Nyikola tegnap az egész délutánt fönt töltötte a Kolocsava fölötti kopár fennsíkon, s egy szikla mögül látcsövei figyelte Dracsék udvarát és ablakait. Már tíz napja nem látta Erzsikét. S éjtszaka is, hiába vergődött keresztül a falusi kertek útvesztőjén, nem sikerült feleségéhez bejutnia. Talán megcsikordult az ajtó, amikor a pitvarba lépett, vagy talán egészen véletlenül történt, hogy a nagyszobából kirohant Jura Dracs és hangosan „Ki van itt!?“ kiáltással a csendőröket hívta. Nyikolának aligalig sikerült kiszöknie a sötétbe. Már virradt, amikor dühösen és boldogtalanul visszatért a hegyekbe. Jura Suhaj ébren volt. Mint a féltéken asszony, úgy várta bátyját. Ott ült az oboroh alatt, egyik kezében kés, másikban kukoricakenyér, s vizsga szemmel figyelte a közeledő Nyíkolát. Nyikola sem feküdt már le aludni az oboroh fedele alá. ö is csak úgy, ülve dűlt neki a szénakupacnak, puskáját maga mellé állította és nézte a most születő reggelt. Hallgatott. De Jura megszólalt. „Erzsikénél voltál." Nyikola nem felelt. „Ott voltál." A nap még nem kelt fel a Kraszna mögül. Az eget csak hideg fény világította meg; a nap előhírnöke. A szemközti lejtőn álló oboroh karójára kánya telepedett le és fázósan várta az első napsugár melegét. ,Jáert olyan sápadt vagy. Mindig ilyen sápadt vagy reggel, ha tőle jössz." Nyikola hallotta öccse hangját, s szavalnak képe is kibontakozott előtte, de nem érdekelte, mit mond Jura. A szavak két lépésnyire maradtak tőle. Mintha nem is Jura beszélt volna, s nem is hozzá beszélt volna. „Oleksza Dovbus is sebezhetetlen volt és senki sem tudta, hogyan lehet megölni. De a szeretője, Dzvinka' kicsalta belőle a titkot." A Kraszna mögül kibukkant a nap. Sugarai fájdalmat okozva fúródtak bele a két testvér szemébe. A tájat percek alatt aranyszínű ragyogás borította el. A szemközti hegycsúcsok már büszkén világítottak, és fényük egyre lejjebb ereszkedett a lejtőkön a völgyek felé. Senkinek nincs joga ahhoz, hogy megtagadja tőle az aszszonyt, akit Isten adott neki. Le kell majd lőnie Jura Dracsot? Miért gyűlöli őt, mikor sohasem vétett ellene? A kánya olyan mozdulatlanul ült az oboroh karóján, mintha ki volna tömve. Azután Jura kimondta a szörnyű szót, amely már oly régen kísértett lelkében. „Erzsiké boszorkány." Csendesen szólt, s kimondott szava olyan félelemmel töltötte el, hogy szemét mélyen a földre szegezte. Átellenben, az erdők közötti fekete vájat mentén, egy fehér felhőcske haladt felfelé, egymagában az egész ragyogással teli tisztafényű tájon. Olyan tömör volt, mint a jól meggyúrt cipó; a fenyők csúcsai meg sem karcolták, ahogy végiggörgőit rajtuk. Mit szól majd Erzsiké, ha bátyját egyszer holtan találják a polonyinán? „Tudom, mit csinál veled Erzsiké éjtszaka, és miért vagy reggel mindig olyan sápadt.“ Ha hosszúra nyúlik a szavak lánca, bár egyenként gyermekesen bátortalanok és csendesek, értelmük végül is eljut az emberhez. ,Jjóvá varázsól éjtszakánként és reggelig lovagol rajtad.“ Mit kalatyol ez a fiú? „Te, Nyikolka, nem próbálnád megtenni vele, amit az a vereckei gazda tett a feleségével?“ A vereckei gazda? Persze, Nyikola ismerte a vereckei gazda történetét. Annak is boszorkány volt a felesége és éjtszakánként lóvá varázsolta férjét. De a gazda egy vajákos asszony tanácsára egyszer úgy tett, mintha aludnék, és amikor a felesége föléje hajolt, hoyg elvarázsolja, megragadta a haját, jól megmarkolta, és íme: a haj sörénnyé változott a kezében, s az asszony kancává. Akkor éjtszaka a gazda lovagolt a kancát és bekötötte az istállóba. Utána elment munkába. Mikor délben hazajött ebédre, a felesége bent feküdt a szobában és haldoklóit. A gazda ránéz és látja: az asszony keze-lába szöggel van átütve, s patkó van rajta... No jó: de mi köze van neki, Nyikolának, a bereckei gazdához? „Vagy jobbat mondok, Nyikola: Öld meg!“ Nyikola tekintete a fénylő égbolt és a hegyek határvonalán bolyongott. Mit beszél ez a fiú? „Vagy ne, Nyikola, nem kell megölnöd, majd én lelövöm." Nyikola csak most nézett rá öccsére. Hosszasan nézte s valahogy úgy, mint a kölyökkutyát, aki gazdáját féltve ínyét vicsorítja s harapni akar- Aztán megszólalt: „Erzsiké semmiről se tehet." • Az egész világ fehér fényben ragyog. A kánya begye tollai közé dugta csőrét és nyújtózkodva kiterjesztette szárnyait maga alatt; majd hirtelen felröppent. Nyikola már tizenegy napja nem látta Erzsikét! Valami baj van talán? Erzsiké ki akar repülni a kezéből? Igen, igen, valami baj van itt. Érzt, hogy baj van. ölelésének szinte észrevehetetlen másféleségén érzi, egy-egy röpke megrezdülésen, amilyet csak a nagyon vágyódó szerelmes tud megérezni, és még az se biztosan. De Jura, akinek érzés és tudás még nem különült el annyira, Jura tudja. Tudja és közelgő halált sejt. Pavel Koyš ötvenéves ötvenéves a költő, publicista, közéleti ember, a Szlovák Szocialista Köztársaság kulturális miniszterének helyettese, érdemes művész. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amely már három évtizede különböző fontos tisztségekben vesz részt hazánk szocialista építésében; ez a sokoldalú tevékenység költészetének is egyik fő forrása. A kerek évforduló jő alkalom arra, hogy a művész felmérje eddigi munkáságát. A költő egyik lapnak adott interjújában arról panaszkodik, hogy úgy érzi még igen sok az „adóssága“. Közismert, hogy Pavel Koyš életének jelentős részét az ifjúsági mozgalomban, a mozgalom vezetésében töltötte el. Hat évig volt a Smena ifjúsági lap és hat évig a Smena Könyvkiadó szerkesztője. Ezekre az évekre így emlékezik vissza a költő: „Ezek voltak életem legszebb' évei. Hiszen lehet valami szebb az ifjúságnál? Szerkesztőkoromban vált a Smena napilappá. Tulajdonkéopen ez az időszak volt a lap reneszánsza. Soha nem lehetek elég hálás a lap akkori munkatársainak azért, amit tőlük megtanultam. Egy ideig a mezőgazdasági rovatban dolgoztam. Ezek az évek épp a koliektivizáció forrongó esztendei voltak. Az egyre magasabb terméshozamért harcoltunk, ám ez egyben küzdelem volt az emberek gondolkodásmódjának megváltoztatásáért is. Ebben az időben én, a hegyek ■ fia, áttekinthettem Dél-Szlovákia síkságait. Ha ma időnként arrafelé járok, eszembe jut: itt traktorosokról írtam, emttt Ifjúsági aratóbrigádokról, másutt kiváló, zootechnikussal ismerkedtem meg, aki — egyebek között — nagyszerű házikolbásszal vendégelt meg. Ilyenkor egy kicsit összeszorul a szívem. Akkoriban talán fel sem fogtuk, milyen komoly munkát végzünk.“ Pavel Koyš egyik verskötete a Kegyetlen hűség (Ukrutná vernosť) címet viseli. Vajon hogyan lehet egy ember kegyetlenül hűséges? „Az említett versgyűjtemény a megkésett pubertás bűne, amit ma már nem lehet kiradírozni az életemből. És hogy miképpen legyen hűséges az ember az ifjúsághoz? Az ifjúság az álmok, szándékok, eszmények, eszmék világa. Boldog lehet az az ember, aki egész életén át megőrizhet valamit napfényes, forró ifjúságából. Aki évtizedek múltával is szeretettel gondolhat vissza hajdani szerelmeire.“ Pavel Koyš költészetének két pólusa: a politikai és a szerelmi líra. „Való igaz, hogy írtam számos, kimondottan politikai verset, igen időszerű motivációval, s ugyanakkor erotikus töltetű szerelmes verseket. Am eközben született számos természetleíró, önéletrajzi poémám, útirajzom stb. Mindenkor azt igyekeztem elhitetni az olvasóval, hogy ,az élet gyönyörű, semmi mással nem pótolható. Éveim szaporodásával gondom is növekszik. S ezt ily módon igyekszem közölni olvasóimmal: Nézzétek mennyi minden mocskolja be, értékteleníti el életünket. S a legfőbb kérelmem: legalább védekezzetek, valamit tegyetek azért, hogy az élet, életünk szép maradjon.“ Pavel Koyš költszetének elsődleges célkitűzésévé válik az élet felfedezése, az alapvető kérdések megválaszolása: mit nyújt az embernek az élet — hogyan teheti széppé az ember az életet. De Koyš kihangsúlyozott lírai világában az élet — közösség: politikai és társadalmi közösség, szűkebb és tágabb távlatokban kibontakozó haza és világ, s az ember — a költő — ennek a közösségnek elkötelezettje. ötvenedik születésnapján Pavel Koyš elvtársnak ehhez a nem könnyű munkához, alkotáshoz kívánunk sok sikert. PAVEL KOYŠ: * Száz éve, 1882. januárjában született az első Csehszlovák Köztársaság korának harcos írója: lvan Olbracht. Első a cseh írók közül, aki az 1920-as évek elején hírül hozta a Nagy Októbert Szocialista Forradalom nyomán épülő szocialista társadalom igazságát. A munkásosztály élén mint újságíró, mint a népgyűlések lánglelkű szónoka és mint a cseh nemzet kiváló írója tevékenykedett. Szülőföld Hol a szülőföld már, hol a szülővidéknek meghitt kis darabja? Bilincsként vésődik belé gyermekkora az emberbe, át nem vágja, le nem tagadja. A gyermekkor tócsáiból a nedvet egy élten át szívjuk. Ki ugraná át? A Vág partján a friss rügy ha kifeslett, belőlük itta fel szemem hazáját. Apám ültette szilvafák — már mind kiszáradt, fát fára dönt acéljával az idő. Hol már az árny, a nyári kéjes árnyak, a kék tisztás a hegytetőn? Sárgul az élet lapja, egyre fogy, de a föld még mindig hevít. Jobb szívem — vérbeli szülőföldem te vagy, élek, míg be nem járom tájaid, hogy aztán végül visszatérjek a Vág völgyébe, a lágy hajlatúba, hol szépségtől csilingelnek a rétek, amelyekért szívesen élnék újra. Bár gyakran a cement pora havazzon ezüsthajú szülőfalum felett, nekem közeli, mint a drága asszony, pótolhatatlan és egyetlenegy. Tótfalusi István fordítása Duna-partl csendélet Foto: Tóthpál Gyula Gyengédén szeress, olyan friss szerelemmel jöjj felém, mint mikor hószín virágot perget a cseresznyefákról a szél. Végtelenül szeress, vezess, mint a kék szemű csillagok Nem rettegem a vak végtelent, ha a te szerelmedben bízhatok. Szörnyen szeress! Minek nekünk a cukros szerelem. A te kegyetlen szenvedélyedbe élve eltemetkezem. Kulcsár Tibor fordítása
