Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-01-30 / 4. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1982. január 30. Beszélgetés Ladislav Janigával, a Tátrai Hegyi Mentőszolgálat tagjával Roman Rojko barátom említette: ^Találkozhatnál Laco Janigával, érdekes ember. Többet nem mondok róla, ő úgyis elárulja magát." A csorbatói Panorama hotel nappali bárjában többnyire a civilizáció ártalmait arcukon viselő, felüdülni vágyó vendégek ücsörögtek. Éppen ezért nem volt nehéz megállapítanom, hogy az ajtón belépő magas, kisportolt férfi itteni „bennszülött", amit a síöltözetén lévő szolgálati jelvény is elárult. ■ Az adó-vevő készüléket csak azért tettem az asztalra, mert szolgálatban vagyok, így előre elnézését kérem, ha a kötelesség elszölít. — A mentőszolgálat tagjait gyakran szólítja a kötelesség? — Sajnos, elég gyakran. Gyakrabban, mint erről a közvélemény tudomást szerez. Ugyanis megelőző jellegű kiszállásaink is vannak, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy hóviharban vagy hirtelen Időjárásváltozás esetén olyan helyekre széliünk ki, ahol a feltételezés szerint több amatőr hegymászó és turista tartózkodik. A tátrai időjárás — percrőlpercre változtatja arcát, s nem mindig van idejük és módjuk biztonságos helyre jutni. — Szólhatna a legutóbbi akciójukról ... — A múlt napokban két lány komolyabb hegyi túrára indult. Céljukat elérték, vissza azonban már nem jöhettek: a kijelölt turistámat — lavina zárta el. Az volt a szerencséjük, hogy a turistaház tapasztalt vezetője — ahol a lányok el voltak szállásolva — időben jelentette az esetet, s a túra célját. Bár Időben érkeztünk, a fagyhalál szélén álló lányok így is többhetes körházi kezelésre szorultak. — Önök részéről milyen veszéllyel járnak az efféle mentési munkálatok? — Előre kell bocsátanom, hogy a hegyi mentőszolgálat tagjai mindanynyian sokat próbált, tapasztalt „sarkvidéki medvék". A technikai felszerelésünk is elsőrendű, s az állandó rádióösszeköttetés is segítségünkre van. Persze mindez nem jelenti azt, hogy ez a mesterség ne járna ve széllyel. Dióhéjban elmesélnék egy esetet. Két évvel ezelőtt 2 ezer 400 méter magasságban hóviharba került egy hegymászócsoport. Amikor helikopterrel megközelítettük a bajbajutottakat, leszállás után a gépmadár a vastag hőrétegen megbillent, összetört. Az eset után hosszú ideig betegeskedtem, mivel komoly sérülést szenvedtem. — Ennek ellenére sem adta fel a nagy fizikai teljesítőképességet követelő hivatást. .. — Hát ez a privát szerencsémnek is köszönhető. Kaukázusi túránk, melyen tavasszal vettünk részt, bizonyította, hogy folytathatom a mesterséget. — Korábban hallottam, hogy a hegyi mentőszolgálat néhány tagja lelkes híve a Sky-alpinizmusnak. Szólhatna bővebben erről az új, s egyelőre még sokak számára ismeretlen sportágról. — Szívesen. A Sky-alpinista alapvető felszerelése a hátizsák, benne a könnyű sátorral, élelemmel. Ennek a batyunak -a két oldalára vannak erősítve a Speciális sítalpak. A Sky-alpinista gyalogszerrel, vagy vízszintes területen sítalpon halad célja, a hegycsúcs felé. Lefelé már siklik. Azok számára, akik közelebbről nem ismerik ezt a sportágat, elmondanám, hogy ezt csakis olyan egyén gyakorolhatja, aki a síelésben nagy-nagy gyakorlattal rendelkezik. — A Sky-alpinista számára a Kaukázus „paradicsomi“ körülüményeket teremt — — Amint már említettem, tavaly Marian Gertnerrel, s még néhány mentőszolgálatossal Sky-alpinista túrán vettünk részt a Kaukázus legmagasabb csúcsán, az Elbruszon. Ütünk folyamán minél magasabbra jutottunk, a hó — érdekes módon — annál jobban süppedt, s a ritkább levegő is nehezítette a mozgást. Felszerelésünk szerencsére kiváló volt. A speciális sátor mindössze 1,80 dekát nyomott. A sílécek — melyet TOULE EXTREME márkajelzéssel egy osztrák cég gyárt — a legmostohább körülmények között, 45 fokos lejtőkön is állták a próbát, ötezer méter magasságban aztán visszafordultunk, s az utat jóformán végigsíeltük. — Ha ilyen igényes túrákon is részt vesznek, akkor a Tátra számukra már csak annyit jelenthet, mint a tengerész számára az enyhén hullámzó tó... — Nem egészen , így van. Persze hadd fokozzam az általam megtett magaságsot. Évekkel ezelőtt én is tagja voltam a Csehszlovák Himalája Expedíciónak. — Aháá... Tehát Roman Rojko —■ a lelkes alpinista — ezért említette: „ö majd elárulja magát...“ — Hát a ml szakmánkban sem árt a szerénység — szólt, s mintha az ördög akarta volna így, az adó-vevőkészülék zúgó hangja szakította őt félbe: „Itt ipszilon, kiszállásra felkészülni, vége, vétel. Itt zéró, értettem, vége...“ Ezzel végződött a ml beszélgetésünk is. —kalifa— Didergők dicsérete A tél már karácsony előtt megmutatta vasfogát. Bratislava utcáin ktsebb-nagyobb hókupacok között bugdácsoltak az emberek, s a hőmérő higanyszála alaposan a fagypont alá süllyedt. A hideg persze nem mindenkit szólított melegebb környezetbe. Például azokat a könyvárusokat sem, akik — kezüket leheletükkel melengetve — sátor alatt, száz számra adták el könyvkiadóink terméken. A pult mögött állók többnyira munkát vállaló főiskolások voltak, akik különböző trükkökkel igyekeztek elűzni az arcpirító hideget. Voltak olyanok, akik rockzenére topogtak, mások pedig villanyégövel melengették elgémberedett kezüket. Az árusítás módja tehát sátoronként változott, a munka eredménye azonban mindenütt azonos volt: még azok is, akik egyébként gondjaik és problémáik fergetegében nem Igen '„tévedtek" volna be a könyvesboltba, megálltak a sátrak előtt, válogattak a különböző témájú könyvek között. Mikor Juraj Charvátot, az egyik alkalmi könyvárust — különben a bölcsészkar hallgatója — arról kérdeztem, hogy milyen könyvek iránt érdeklődnek leginkább az emberek, a felelet érdekes volt: „A szépirodalmi kiadványok mellett nagy sikerük van a szakkönyveknek is. Az ajándékkönyv vásárlók Goethe verseskötete vagy a filozófiát szótár mellé becsomagoltattak a barkácsolással vagy a kisállattenyésztéssel kapcsolatos szakkönyvet is. Persze — számomra legalábbis — ebben a párosításban nincs semmi rendkívüli. Az olvasók széles körű érdeklődését jelzi ez, ami semmi esetre sem nevezhető negatívumnak.“ Tehát karácsonykor, hagyományosan, kikerült a könyv az utcára, hogy ajándékként a karácsonyfa alá jusson. Elismerés, köszönet jár azoknak, akik fagyban és hidegben könyvárusítással járultak hozzá a kultúra terített asztalának bőségéhez. A könyvterjesztéssel foglalkozó illetékes szervek ezt a jó szokást az év folyamán többször is gyakorolhatnák. —lta— Ä vasútállomást igencsak régen építhették, hiszen mór puszta látása — a faragot gerendáival, a muskátlikkal — alaposan megmozgatja az ember fantáziáját: a krúdys környezetben — filmen, antikváriumban vásárolt régi újság megsárgult fotóján látott — kalapos hölgyek, bakaegyenruhába bújtatott legények helyett — az ébredés pillanata után - kosarukban libát cipelő nénik, fáradt vasutasok, munkába igyekvő férfiak voltak a főszereplők. A pirossapkás állomásfőnök tekintete furcsán megrándult, mikor irodája bejárata előtt megpillantott. A meglepetés érthető volt, hiszen mi „leltáron kívüliek" voltunk, s nem azok, akiket a főnök naponta; hetente lát átmenőben a pályaudvaron. — Mi járatban? — szélt hamarább, mint mi, s kezét nyújtva várta válaszunkat: — Vanyó Gergelyt keressük. Azt mondták: itt dolgozik .. . — Itt. A tájház ügyében keresik. — Igen. — Hát őszintén megmondom — szólt bizalmasan —, ilyen embert, akiben ennyi tűz van, tán még nem is láttam. Ö harminc évig volt Itt, a zsérei (Žirany) állomáson az alkalmazottunk, s pályamunkásként, majd váltókezelőként dolgozott. Munkájával kapcsolatban egy rossz szót sem lehet szólni. Most már mint nyugdíjas dolgozik itt, így több ideje jut a gyűjtésre. Amint tudják, falumúzeumot alapított. Hát kérem, azt meg kell nézni... RECEPT AZ INDULÁSHOZ Vanyó Gergely nyúlánk termetű, csontos ember. Mialatt együtt ballagunk a falumúzeum felé, beszélgetünk. — Több éven keresztül foglalkoztatott a gondolat: a faluból mindig több és több régi tárgy, a népi múltat idéző műérték vándorolt ki, melyekkel víkendházakat díszítenek, vagy a panelházak konyháiban is találkozhatunk ilyenekkel. Egy ilyen kesergés alkalmával megszületett az ötlet: ha lédecen össze tudták gyűjteni egy helyiségbe a régi tárgyakat, emlékeket, mi mért nem vagyunk erre képesek? Később arra is gondoltam, miért is ne lehetne egy eredeti népies építészeti elemeket magán viselő — házikót átalakítani falumúzeummá. Mint rangidős Csemadoktag, egy gyűlés alkalmával tervemet a tagság elé terjesztettem. A javaslatot elfogadták. Mellém állt a hnb elnöke, Gál László elvtárs Is. Az 6 közreműködésével aztán e célra a falu megvett egy öreg épületet. Mikor a feleségével beszélgettem, panaszkadott... — Hát mit is mondjak. A helyében azokban az időkben én se tettem volna mást. Otthon is lett volna hatja — itt Is sorban megtalálhatók, például női- és férficsizma, vászongatya, vászoning, lajbi, ez a pántltkás Vanyó Gergely, a „lencse“ kedvéért régi parasztruhába öltözött: Aki ételt, italt vitt a határban dolgozóknak, ilyen ételhordót, kulacsot vitt magával. szénvonő, — tájnyelv szerint szivono — mind-mind a kenyérsütés illatára emlékeztette a látogatót. A belső szoba, tiszta szoba bérén-* dezésének egyik „termetes“ darabja a szövőszék, vagyis a szátva. Nem véletlenül, ugyanis a Zobor vidékén is p kender volt az az alapanyag, melyből készült a ruha, az asztal-, az ágyterítő, a babakelengye stb. A zséreiek kétféle szátvát ismertek: a „nagyot“ s a 40 centiméterrel kisebb testvérét. A kívülálló számára érdekesek a szövőszékek alkotóelemeinek elnevezései: az oldalfa a szátva hoszszúságát jelölte, a tekerő, vagyis az eresztöfa a szélességét. A billa, a bordatartó mellett a csigákon függött, a nyistre volt rákötve a ponnusz, vagyis a lábnyomó. Vanyó Gergely a sziövés szokásairól így szólt: — Karácsonykor, húsvétkor, újévkor és a farsang alkalmával sohasem szőttek az asszonyok. Főleg farsang utá kezdték a szövést. A fonalat sohasem hét végén, hanem hét elején „eresztették fel" a szátvára, azértj hogy „kedvesebb" legyen a munka. Szombaton és vasárnap például soha* sem használták. Az ügyes asszony szövéskor fürgén rángatta a bíllát, nyomkodta a ponnust azért, hogy a 7—8 rőföt le tudja szőni. (Egy rőf egyenlő 75 centiméterrel.) MÉG TERVEIM VANNAK női viselet, 4 cifraszűr. A szuszék, a melyben a fehérneműt tartottuk, nem Vanyó bácsi volt olyan díszes, mint a kasznyl, az ecsetelt: asszonyok ruhásszekrénye. A szövőszék megcsodálása után egy ’ néphagyományt — Volt régebben felénk egy szó* — A másik helyiségben nyitott tűzhelyet látok ... — Igen — szólt kísérőm lelkesen — az rendszebrint a kemence mellé volt építve. Ebben a helyiségben amolyan kiskonyhát rendeztünk be, Itt sok-sok cserépedényt is kiállítunk. A legértékesebbje — a látka. Ez kétfülű edény, melyet fedővel fedtek, s a leggyakrabban — otthon égetett — pálinkát tartottak benne. A sarokban látható vasfazék a kender fehérítésére szolgált. Az asszonyok lepedőbe hamut tettek, ezt kifőzték, az innen kifőtt lúggal történt aztán a fehérítés. Ez a függő babaágy a mai kiságyat helyettesítette. A háttérben a kemence, elótte a kenyérsütés eszközei: a dagasztóteknó, a szakajtó, a kenyérvető lapát. A szerző felvételei kás. Ha eladó lány volt a háznál, szövés után a föltekert fonalat, a cstpkőt kivetették az ablakon. Kíszaladt a lány a ház elé, fölvette a csipkét, s várt. A néphit azt mondta, hogy amilyen nevű férfi jön az utcán, úgy hívják majd a leendő férjét, s amerre gurul a gombolyag, arrafelé megy férjhez a lány. Miutáji tovább nézegettem a gyönyörű tárgyakat — a masszív parasztbútort, a pipagyűjteményt, régi okmányokat, cselédleveleket — kísérőm kezembe adta a falumúzeum krónikáját. Néprajzosoknak, iskolák diákjainak bejegyzései, magyarországi látogatók kézjegyei voltak itt láthatók, akik közül néhányan csodálatukról szőlő, apró, kis üzeneteket le hagytak maguk után. A nézelődés után a fáradhatatlan Vanyó Gergely terveiről mesélt: — Habár még itt az épületen belül is nagy munka vár ránk — a tárgyismertető cédulák elhelyezése és hasonlók —, a legfőbb gondunk most az épület környékének rendezése. Elterveztem, hogy nyitott kocsiszín alatt régi mezőgazdasági gépeket állítunk ki. Sok ilyen van még a faluban, s ha nem gyűjtjük össze ezeket^ — holúap már hiába keressUk.., De van az épület alatt egy boltíves pince is, amely tárolóhelye lehetne a borkészítés hajdani eszköezinek. Én úgy érzem, hogy Vanyő Gergely szavai közül illik kiemleni a következőt: „Ha Lédecen össze tudták gyűjteni egy helyiségbe a régi tárgyakat, emlékeket, mi miért nem vagyunk erre képesek?" A zséreiek felmunka, de hát a múzeum megnyitásának időpontja sürgetett. A kőművesmunkákat magam végeztem, persze segítőtársaim is voltak: Molnár András, Földesi László, Bús János, Kovács László, Gál József személyében. LÄTOGATÄS A FALU KINCSESTÁRÁBAN- A röpke beszélgetés után — megérkeztünk./ Az alápincézett régi házikó pillérekkel díszített bejárati ajtaján kinyílt a zár, s olyan látvány tárult elénk, ami a ma emberének korántsem megszokott. Szőttesek, régi parasztöltözetek, szátvák, kulacsok és szuszákok együttese egy csodálatos világba — a népművészet világába — kalauzolta a nézőt. Kísérőm, aki még a népszokásokat maga is, gyakorolta, és az itt bemutatott ruhák némelyikét maga is viselte, szinte újjászületett, mikor a kiállított tárgyakra terelődött a szó. —* A népművészeti fesztiválok', felvonulások alkalmával rendszerint bemutatjuk a hajdani zsérei népviseletet. Ezek a viseletek, m amint látMagát a kemencét — vagy ahogy itt nevezik, a siskót — minden mai építész megcsodálhatná. Szép vonalai, a mellette levő pemete — a belső égéstér tisztítására használták — a kenyérvető szakajtók, a falapát, a tették maguknak a kérdést, majd cselekedtek. De vajon ez az egészséges néphagyományokat megőrizni óhajtó igyekezet 'másutt, más falvakban is cselekvésre szólítja az embereket? KALITA GABOR
