Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-06-05 / 22. szám
1 1982. június 5. SZABAD FÖLDMŰVES , я pró, vaksi, kis öregasz£1 szony — annyira látszott rajta, hogy falusi, a járókelők rögtön gondolták róla, hogy először járhat a városban. Félénken és bizonytalanul lépett be a nagy vaskapun, amely mögött ott fehérlettek a klinika épületet. A lábán új cipó, különleges alkalmakra tartogathatta: s ez most nemcsak különleges alkalom, hanem bizony félelmetes is... Egy hete levelet kapott Vaszilij fiától, s a falubelieknek küldött üdvözletek közé beszúrva, szinte mellékesen, ez állt: „Most kórházban fekszem, egy kis sérülés törtéit velem a gyárban, amint jbbban leszek, részletesen megírok mindent.“ Alatta annak a kórháznak a címe állt, ahol a fia, Vaszllij Sztrukov lakatos feküdt. Bizony sokat küszködött, amíg a legjobbak közé, az ötödik kategóriába került. De mit jelenthet, hogy egy kis sérülés történt?' Pelageja Szavvisna elment fefremovhoz, a kolhozelnökhöz: sokat látotttapasztalt ember, végigharcolta a háborút, kétszer is megsebesült, tudni fogja, mit jelent ez a szó. — Nem tudom, mit mondjak neked, Szavvisna. A fiad fémmel dolgozik, és ahol fémmel bánnak, ott bizony sok minden megeshet. Pelageja Szavvisna egészen kicstre összehúzódva, lesújtva ült az asztal túloldalán, s úgy rettegett a fiáért, hogy Jefremov kis gondolkodás után még hozzátette: — Ha már levelet írt, biztosan gyógyulófélben van. Küldj neki valamit, hogy megnyugodjon a szíved. Mondjuk, süssél rozslepényt, a városit össze se lehet hasonlítani a hazaival. Pelageja Szavvisna lecsüggesztett fejjel ült, az asztal szélét kapirgálta. — Nem ”elég ez nekem, Sztyepan Nyikityics... Elmegyek, megnézem. Azt mondják, Moszkváig tíz órát kell vona- ■ tozni, a szomszédasszony fölsegít az estire, reggelre már Moszkvában leszek, legalább egyszer életemben belülről Is látok vonatot. -— Hát tgen, Igazad van, hisz anya vagy — válaszolta Jefremov. — De a kolhoz nemigen tud támogatást adni. — Küld nekem Vaszja pénzt minden hónapban, emtatt ne nyugtalankodjon, Sztyepan Nyikityics. Ezzel el ts ment, aztán a szomszédasszonya, a háborúban elesett Szerjozsa Beszpahj anyja, aki tudja, mit jelent a gyermek, mert amikor ö elveszítette a fiát, szinte belehalt, csak szokásból végzi tovább a dolgát, az arca azóta is olyan, mintha maszk volna; szóval a szomszédasszonya másnap késő este föltette Pelageja Szavvisnát a vonatra, s ekkor egy pillanatra mintha visszatért volna az élet az arcába: arra gondolt, Pelageja Szavvisnának mégiscsak megmarad tán a fia, még ha baja történt is, de az 6 Szerjozsája, mintha sosem élt volna ... S most Pelageja Szavvisna a kórházépületek közt ődöng, fehér köpenyes lányok, fehér köpenyes és nadrágos férfiak sietnek el mellette — biztosan orvosok —, és vöröskeresztes mentók várakoznak. Pelageja Szavvisna táskájában ott a rozslepény, mégiscsak volt ideje megsütni, paradicsom, egy kts üveg méz, hatalmas bojtorjánlevelekbe sós uborkát csomagolt, a táska sarkába odadugott egy csokor búzavirágot, amit Nyura szedett, Beszpalova unokája, s bár Illata nincs a virágnak, kék színéve£ azért emlékeztet a falura ... Megtalálta az épületet, lent, a nagy üvegezett előtérben a kapuügyeletes asszony köt igetett, és szigorúan ránézett: — Beteghez jött? HaUól nyolcig van látogatás. — Egyenest az állomásról jövök, nem tudtam, ml itt a rend — mentegetőzött Pelageja Szavvisna. — Most hány óra van? — Még tizenegy sincs. Menjen csak el, pihenjen addigi De hová menjen pihenni? Pelageja Szavvisna kiment a parkba, s a végiben leült egy padra, amelyet fenyők vettek körül. Lassan elvonult előtte az egész élete. A férje elesett a háború második évében. Vaszja még kétéves se volt akkor, attól kezdve minden csak a fiáért, a fia kedvéért történt... Amikor Vaszja befejezte az iskolát, Moszkvába jött, belépett egy gyárba, amellett technikumba járt, néha azt írta, hogy előléptették vagy kitüntették, egyszer küldött fényképet is a dlcsöségtábláról, a sok arckép között ott volt a Vaszilij Sztrukové is. Ült, térdére ejtve barna, kidolgozott kezét. Egy asszony ment arra, ránézett, tovább lépkedett, aztán visszafordult és leült melléje. — Látogatni jött valakit? — kérdezte. — A fiamat. Csak nem jókor jöttem, nem tudtam az itteni rendet. Beszélgetni kezdtek, ahogy kórházlátogatók közt szokás, s folytatták, mint két anya. Az asszonynak a lánya feküdt valamelyik osztályon, még majdnem kislány, egy éve jár főiskolára, de történt valami a veséjével, pedig abban a korban rendszerint nem is tudja az ember, hogy van veséje... — Ml, anyák sok mindent megélünk — szögezte le Pela-VLAGYIMlR LIGYIN: — Hát ml történt veled, kisfiam? — kérdezte óvatosan. Vaszja tompán maga elé meredt. — Elvesztettem a bal lábfejemet, anyám. Pelageja Szavvisna feljajdult, bizony, most már nem tudta színlelni, hogy csak úgy féltőit Moszkvába, hogy az elnök csak úgy elhozta magával, hullottak a könnyei. — Mi lesz most, Vaszenyka? — kérdezte. — Majd művégtagot hordok. A háború után ezrek hordták. De az anyja most nem gondolt azokra az ezrekre, hanem csak őrá, a fiára... — Hol szálltál meg? — kérdezte a fia. — Sztyepan Nyikityiccsal a kolhozszálóban, vagy hogy hívják. Eszbe kapott, kezdte kirakni a táskából, amit hozott. — A kedvenc rozslepényed, hoztam sós uborkát, ebben az évben jó nagyok az uborkák, a méz Ivan Kuzmicstól való, mostanában kezdett hozzá a geja Szavvisna, az idegen aszszony meg fölfelé nézett, valaki Integetett neki egy harmadik emeleti ablakból, biztosan megegyeztek, hogy a lány mikor jej tön az ablakhoz, hogy legalább messziről lássák egymást. Aztán az asszony egy hatost írt a levegőbe, ez azt jelentette, hogy még egyszer idejön, ha majd beengedik a látogatókat, a lánya bólintott, hogy érti, és ezzel be is fejeződött a délelőtti találkozás. Amikor Pelageja Szavvisna egyedül maradt, kivett a táskájából egy darab kenyerei, és kiválasztotta a legkisebb uborkát. Hal óráig előtte az egész nap. Hová menjen?! Ide eljutott valahogyan, kérdezgette a járókelőket, sokan nem is tudd tűk, hol van a kórház. Susog tak körülötte a fák, és hogy el ne aludjon a susogásuktúl, fölállt, elindult az ösvényen. Egy téren autók: „Mentő", „Mentőszolgálat“, „Egészségügy"; a nővérek ágyneművel megrakott kiskocsikat tolnak, hordágyat cipelnek. Kegyetlenül hosszú ez a nap, de hatig már csak kibírja valahogy. — Hány óra van? — kérdezte az egyik mentőkocsi vezetőjétől. — Negyed kettő, mama — felelte a mentős, karórájára pillantva. Akkor nemsokára kettő lesz. Ha lárkál még egy kicsit, aztán elüldögél néhány órát valahol, máris kezdik beengedni a látogatókat. Es Pelageja Szavvisna járkált még egy darabig, aztán a park legtávolabbi sarkában leült egy padra, és elszunnyadt, amikor pedig felébredt, már özönlöttek befelé a látogatók. A kapuügyeletes asszony megismerte: — Aztán ne felejtse el, mikor van látogatási — Nem fogom elfelejteni. Fölment az első emeletre. Azt irta a fia, hogy a negyvenegyes kórteremben fekszik. Sokáig járkált a folyosón, mire megtalálta. A körterem két oldalán három-három ágy állott. Pelageja Szavvisna vakstn nézegette az ismeretlen arcokat, aztán a legközelebbi ágyon meglátta a fiát. Az öregasszony odalépett az ágyhoz. — Anyáml — Vaszja csak ennyit mondott. — Hozzád jöttem — mondta Pelageja Szavvisna élénk hangon. Leült az ágy szélére. Igyekezett vidámnak látszani, elmesélte, milyen szerencséje volt, hogy a kolhozelnök, Jefremov Moszkvába jött, magával hozta, egyáltalán nem hosszú az út, meg amúgy sem ült még vona ion... pergetéshez, de alma még nincs, kései fajták vannak a kertünkben. Minden hazait kirakott a táskából, Vaszjának még nem volt ideje megnősülni, udvarolt ugyan egy kedves kislánynak, de kell-e majd így neki — lábfej nélkül? — Hogy történt, Vaszenyka? — Siettem, és a balesetvédelem sem valami híres nálunk. Szomorúan ült, nem tudta elképzelni, hogy az 6 egészséges, erős fia nyomorék lett, és bőrből vagy miből lesz a lábfeje, mint Sztahejevnek. a lovásznak, akinek nyikorog és kopog a lába járás közben. — Most már késő bánkódni, meg kell tanulni élni így is — mondta Vaszja. — Legalább a te kedvedért meg kell tanulnom így is élni. Pelageja Szavvisna előhúzta táskájából az összenyomódott virágot. — A búzavirágot Nyura szedte neked, Dasa nént unokája, kért, hogy adjam át a jókívánságait, és Dasa néni ts sok szeretettel üdvözöl. Elsorolta, hogy még kt mindenki üdvözli, azokat is, akik ugyan nem mondták, de küldhették volna köszöntésüket a fiának. Az egyik beteg vizet töltött egy üvegbe, egykettőre föléledtek a búzavirágok. Pelageja Szavvisna elmondta a fiának az összes otthont hírt, hogy a kolhozelnök nyomban felajánlotta, hogy eljön vele Moszkvába, jó ember ez a Sztyepan Nylkittcs, megérti más baját, neki ts kijutott belőle a háborúban. Reggel együtt mennek vissza. — Elutazhatnék már az éjszakai vonatai, de holnap is szeretnélek látni, ha csak egy pillanatra le. Fel tudsz kelni? — és az ágy melletti mankóra pillantott. — Lassan föl tudok. — Akkor holnap reggel, úgy tíz felé menj oda az ablakhoz, integetek majd neked. Az tán Indulok Is a pályaudvarra... már Ismerem az utat. Vaszja csak annyit mondott. — Köszönöm, anyám. Az első emeleten a saroktól számítva a harmadik ablak az enyém. Pelageja Szavvisna addig üldögélt ott, amíg maradhatott, aztán megcsókolta a fiát, az ajtóból még visszanézett egy pillanatra, a fia meg őt nézte, s mintha nagyon csillogott volna a szeme, de lehet, hogy a saját könnyel miatt látta így... Pelageja Szavvisna kiment a parkba, csüggedten elvánszorgot a kapuig, és pár lépésnyire maga előtt észrevette azt az asszonyt, akinek a kislánya a veséjével beteg — No, megtalálta a fiát? — kérdezte az asszony, és megállt. — Találkoztunk, nagyon jó volt, és holnap még látjuk egymást. Kedveském, nem tud itt valahol a közelben egy szállót? Csak egy éjszakára kellene, azt mondják, a pályaudvaron tilos éjszakázni. — Nem tudok szállót a környéken. — Az asszony ránézett, gondolkodott egy kicsit. — Egy éjszaka nálam is megálltát, itt lakom a közelben, a Horosevszkoje úton, most úgyis egyedül vagyok. — De hát nem akarok a terhére lenni. — Magának fia van, nekem lányom, majd csak megértjük egymást. Pelageja Szavvisna erre nem tudott mit válaszolni. Az asszonyt Polina Ivanovnának hívták, takarékpénztárban dolgozott. Elmentek a Horosevszkoje útra, eltöltötték az estét, meséllek egymásnak az életükről, közben megteáztak, aztán Polina Ivanovna megágyazott a díványon, ahol a lánya szokott aludni, s Pelageja Szavvisna halkan lefeküdt, nesztelenül aludt, s reggel olyan csendesen kelt fel, mint egy kis egér. — Nagyon, nagyon köszönöm, kedveském__megbeszéltük a fiammal, hogy pontosan tízkor odajön az ablakhoz, hogy legalább messziről láthassuk még egyszer egymást. Ezt meg fogadja el emlékül, a szomszédasszony unokája fűzte bogyókból... olyan már, mint a kő. Nem valami drága dolog, de otthonról való. Pelageja Szavvisna levette nyakáról a berkenyebogyóból fűzött nyakláncot, amit Nyurocskától kapott ajándékba Újévkor. — jaj, de gyönyörűt Senki se hinné, hogy nem köböl van. Es Polina Ivanovna elfogadta emlékül a nyakláncot. Pelageja Szavvisna elment a kórházhoz, megállt az ismerős épület előtt, és az első emeleten, a saroktól számított harmadik ablakban rögtön megpillantotta a fiát, már várta öt, integettek egymásnak, az ablakban ott volt a búzavirágcsokor, Vaszja lehajolt, és megszagolta a virágot — falu-, gyermekkor-, anyaszaga volt a virágnak, lllattalanságában is benne volt az anyai szív — mindaz, ami nélkül nem lehet élni, és ehhez képest mi az az elvesztett lábfejt Félóra múlva Pelageja Szavvisna már a kapu 'elé tartott, az arcáról meghtt öröm sugárzott, a szembejövők azt gon dolhatták, hogy ennek az öregasszonynak meggyógyult vala kije. Mert bármi történt is, 6, Pelageja Szavvisna mégiscsak boldog egy kicstt, kétszer látta a fiát, most elviheti magával ennek az emlékét, elrejtheti magában, hogy soha senki ne ts sejtse. Kiment a kapun, megvárta az autóbuszt — és este hétkor már otthon volt. — Ügy, de úgy örült Vaszja a virágodnak — újságolta mindjárt Nyurocskának. — A nyakláncot meg, amit tőled kaptam, egy jó asszoynak ajándékoztam, aki befogaaott éjszakára, nem kellett valah .l egy parkban, pádon aludnom. Vaszja minden jót kíván neked. Es Nyurocska nagyon elégedett volt, hogy Vaszja minden jót kíván neki, és hogy a nyaklánca egy jó asszonyhoz került, majd ősszel, amikor érik a berkenyebogyó, fűz majd másikat. —No, hogy van Vaszja? — kérdezte Dasa néni, a szomszédasszony. — Egy kis baleset érte a gyárban, de nincs nagy baj — felelte Pelageja Szavvisna, és valóban úgy gondolta, hogy Vaszjával csak egy kis baleset történt, nagy baj nincsen ... még vesz ki szabadságot, és elmeg megint a fiához, már ismeri a vonatot meg az autóbuszt,• és hát a bánatot Is, ha már így történt, meg kell tanulni avval élni, élnie kell a fia kedvéért, mert a fia is megígérte, hogy ha másért nem, az édesanyja kedvéért meg.anul így is élni.., CSEHSZLOVÁKIÁI MAGVAK IRODALOM Az 1953-as születésű, gömöri munkáscsaládból származó Köt esdi Károlynak sok a mondanivalója, témáinak tárháza dicséretesen gazdag. Más-más hőfokon bár, de indulatokat keltenek föl benne önéletrajzi, Irodalmi, szerelmi és közösségi élményei egyaránt. E motívumok határozzák meg Romvárosi beszélgetés című kötetének mondanivalóját. Indulatának árnyaltságát, témáinak színességát stílusa teljesíti ki, amely szertelenségeivel együtt bizonyítja Kövesd! nyelvi teremtű erejét, ájltásra, eredetiségre törekvését. Verseinek ez a legbiztatóbb vonása. Mifelénk a fák Földim az árnyéka, uram, bár mifelénk a fák hosszában nőnek úgy általában s mindig fölfelé. Arcukat nyújtják az esőknek, s hangozzék alig hihetőnek: ők pörgetik a vén Föld tengelyét. Pedig ők mozdulatlanok. Főidet porítnak, és a levegőt szelik; legyen minden a család asztalára, ha megtéríttetik. Uram, ön zabálja az erdőt! Pohos árnyéka mindent elborít! A hallgatás kínját ön ismeri? (Mert csak a szálkák cincognak e lezárt deszka-arcban, a mosoly szombatja nem tálé Csitt, jönnek a férgek, vigaszbakái a tavasznak.) Virágok átka A pitypangot kifeledtem a sorsból, s rám szállhat a pipacsok átka; már oly szédületes a menetelés, ha betoppanok a régi házba, nem találom az alkony izét, a régi szagok is sutba bújnak, s megütközve bámulnak a rigók: ki ez? Betegen gubbaszt; sorsunk testőre ő lehetne, s csak ül, mint egy eldobott kesztyű, szájába mézet hogy szerezzünk, ha nem segít, fejet se miccent? Homlokában havazás zizzen, s már orrán, fülén ömlik a hó, dűl, ragyog, szikrázik a szobában, telet hoz ránk a legszebb nyárban, pipacsok, fegyverbe, pipacsok! Nyári éj, pirosban Dűl le az alkony halni a rétre, kancacsikója-horkan a szélnek. Kancacsikőja tör magasába, szférák fölé, a menny kapujába. Piros a vérünk, jaj, sose vássa fekete varjak horgas lába! Piros a vérünk, zendül, fordul, harang a nyelved, jaj, bolondul űz! a felhőt, magja kicsordul; sose jön hajnal, röpköd a toliunk. Szállva, kerengve hull a tilosba, rejtelmet vetkőz, magát kibontja. Fáj a magasság, dűl zuhanással, sikolt a lélek, kapuit tárja. Piros a vérünk, jaj, sose vássa fekete varja horgas lába!
