Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)

1982-03-20 / 11. szám

1982. március 20. SZABAD FÖLDMŰVES „Ha az emberiség olvas - tudni fog” Ha képes folyóiratot lapozgatunk, gyakran a sze­münkbe ötllk valamelyik fényképésznek a felvétele az olvasó emberről. Mindegy, hogy Moszkvában, Párizs­ban, Prágában vagy Budapesten készült a kép. A te­leobjektív mindenképpen az önfeledt olvasót örökíti meg, hol a villamosban, hol a járdán, vagy a csöndes, fákkal övezett, bokrokkal szegett liget valamelyik pad­ján. A képek alá odaírhatnánk: Olvasni jól Ezt az át­szellemült állapotot foglalta szavakba a kiváló cseh költő: Vladimír Holan Vajon mit olvasott? című versé­ben. „Vajon az a lány mit olvasott a villamosban? / Időn és téren túl, szinte önkívületében. / Csupán ér­zései voltak már és olyan tűzben remegett, / hogyha szólnia kellett volna, dadogott volna tán, / s ha néz­nie kellett volna, csupán a lázadást / s az angyalok hullását látta volna... I Aki leszáll a költészet honá­ba, / föl nem bukkan soha ...“ A könyvek márciusa is a könyvet, a szellemi igényt kínálja, s felhívja az emberek figyelmét a szinte köz­helyszerű tényre: Olvasni jó! Bizonyára jó, mert év­ezredek óta olvasunk. Már a cserepekbe égetett sumér ékírást is emberi tekintetek szemlélgették, s talán még mohóbb vágyakozással, mint manapság. Olvastak már féklyafénynél, gyertyánál, olvastak petróleumlámpánál és gázlángnál, de még a telihold fényében Is. A szép­ségre szomjú embert úgy vonzotta a könyv, mint mág­nes a vasreszeléket. Igaz, valaha kevesen juthattak könyvhöz, mert ez kiváltság volt, csak a kiváltságoso­kat szolgálta. Századokkal később sem nagyon válto­zott a helyzet, mert a szegények olvasmánya leginkább a kalendárium, vagy a krajcáros ponyva volt. De ha valakiben nagy lélek lakott, minden nehézség ellené­re is eljutott az igazi olvasnivalóhoz. Még a nagy írók Is krajcáros füzetekkel kezdték, mint ahogyan Gorkij vallja Életem című önleirásában: „Szomorú is, nevet­séges is visszaemlékeznem, mennyi súlyos megalázta­tást, sérelmet és nyugtalanságot okozott nekem hirte­len fellobbant olvasási szenvedélyem! Elolvastam Misa Jevsztingnyejev semmitmondó füzeteit, egy kopejkát fi­zettem darabonként az olvasásért. Ez nagyon drága volt, a könyvek pedig semminemű élvezetet nem sze­reztek. Ügy találtam, hogy a könyvek gúnyolódnak fö­löttem, mine valami ostobán, akinek nagyképű szavakkal valószínűtlen dolgokat mesélnek le. Olvasni a fészerben szoktam, amikor fát vágni mentem, vagy a padláson, ahol ugyanolyan kényelmetlen és hideg volt. Néha, amikor nagyon érdekelt a könyv, vagy gyorsan ki kellett ol­vasnom, éjjel fölkeltem és meggyújtottam a gyertyát, az öregasszony azonban észrevette, hogy a gyertya az éjszaka rövidebb lett és attól kezdve megmérte a gyer­tyát egy forgácsdarabkával és valahová eldugta a mértéket. Ha azután reggel a gyertya nem felelt meg a mértéknek, vagy ha megtaláltam a mértéket és nem vágtam le belőle annyit, mint amennyi a gyertyából el­égett, dühös ordítozás kezdődött a konyhában, és Vik­­toruska dühösen szólt ki a függőágyból: — Hagyja már abba a veszekedést, mamuskal Nem hagyják élni az embert! Persze, hogy égeti a gyertyát, mert éjjel fü­zeteket olvas, a boltostól veszi, tudom! Nézzen csak utána a padláson... Az öregasszony fölszaladt a pad­lásra, megtalálta valamelyik füzetet és darabokra sza­kította ... Ez magától értetődően elszomorított, az ol­vasási vágy azonban még jobban megerősödött ben­nem .. Gorkij szavai sokat elárulnak a hajdani világból, amikor előbbre való volt a gyertya ára, mint az ol­vasás vágya, szeretete. De van magyar példa is éppen elég. Például Veres Péter ifjú- és legénykorában ugyan­csak lopva olvashatott pajtában, ólpadon. Abban az Időben a parasztembert megszólták, ha könyvet láttak a kezében, mondván: „Nem lehet jó dolgos ember az, aki dologidőben könyvet forgat.“ Ma sok a könyv. Nagyon szép és változatos könyvet adnak ki nálunk aránylag olcsó áron. Eléggé kiépült a könyvtárhálózat is. A könyvhöz tehát könnyen hoz: zá lehet férni. Faluhelyen sem ritka a házikönyvtár, az emberek szívesen vásárolják a jó könyveket a klasszi­kusoktól a modern írókig. Talán nem túlozunk, ha azt állítjuk, tömegigény lett az olvasás. Sem a rádió, sem a televízió nem törte meg a könyv diadalútjának ívét, ml több, jó propagandával felhívja a figyelmet egy-egy remekműre. Százezreknél a mindennapi kenyérhez hoz­zátartozik a mindennapi könyv. Victor Hugo mondot­ta egykoron: „Ha az emberiség olvas — tudni fog.“ Ez a gondolat vezessen mindnyájunkat, ha a könyvvel ta­lálkozunk. ha kezünkbe vesszük, ha elmélyedünk ben­ne. Ezt sugallja március is, a könyvek seregszemléje. Dénes György Arccal az ég felé Dr. Jozef Veneni jogot végzett. Az egyetem elvégzése után a Príroda Könyvkiadóban helyezkedett el. Sző­­társzerkesztő volt, majd a könyvgre­­fikai osztály vezetését vette át. Az eltelt évek alatt jozef Veneni ceru­zája által számos könyvborító terve született meg. De életútjának törté­netét hadd folytassa tovább a festő: — Amikor betöltöttem az 55. élet­évemet, mindig erősödött bennem az igény: a ceruzát, az ecsetet, ne csak az adott keretek, lehetőségek, elő­írások között használjam, hanem a szabad fantázia mozgatóerejével. Az­tán egyszer Prágában — a pirkadat óráiban — megszületett az első akva­­rell-képem. ecsetrajzokat is láthattunk... —i Hivatásomnál fogva rendelke­zem bizonyos irányú grafikai ismeré­tekkel, ezért mertem hozzányúlni az ecsetgrafikához. Én úgy érzem, fej­lődésemben, képi látásmódomban, az arányok tökéletes megismerésében hasznomra vált ennek az alkotásnak az elsajátítása. Máskülönben ezeket a grafikáimat a kritika is elismerté, s a szakvélemények is ennek tovább­fejlesztésére buzdítottak. — Visszatérve akvarell-képeihez, a Dúbravka felett című alkotása a né­­zőbn különleges érzéseket keltett. Talán a festő nem mindennapos technikai bravúrjának köszönhető ez? néni festészete egyéni, különleges. Amikor fest, arcát az ég felé emeli... —i Hlaváő szimbolikus mondata — vagy nevezzük véleménynek — any­­nyit jelent, hogy az én alkotásaim­ban kiemelt szerep jut az égboltnak. Mindig is vonzódtam a horizont játé­kos, változó egészéhez, színeihez, ezt a jelenséget az akvarellfestészet édestestvérének merném nevezni. Ugyanis a nedves papírra rátett szín szinte önmaga alkotja meg a formát, a festék száradásáig változik, „kap­csolatot teremt“ más színekkel. Az égbolt is ilyen változó. Itt is pilla­natról pillanatra változik a szín, a forma. — Az elkövetkezendő Időszakban milyen terveket tűzött maga elé? — Mindenesetre tovább folytatom a tájfestést, az ecsetgrafikát. Emel­lett különleges figyelmet kívánok szentelni városomnak, Bratislavának. jozef Veneni (baloldalt) a kiállítás kivitelezőjével, Ladislav Donauerral Bratislava) motívum — Igen, ez volt jozef Veneni első festménye, utána jött a többi, míg­nem megszületett az első kiállítás. Az önálló kiállításokat több csoport­kiállítás Is követte, melyek közül csak egyet, a legsikeresebbett említ­jük meg: 1978-ban a bratislavai ama­tőr képzőművészet versenyén a festő egyik alkotása első díjat nyert. Az első és az utolsó kiállítás kö­zött — ha időben nem is, de színvo­nalban — nagy a távolság. Igaz az 1077-ben kiállított képei többnyire a hagyományos akvarell-festészet nyo­mait viselik magukon, 1982-ben en­nél már többet láthattunk. — Nem mondok újat, ha azt állí­tom: maga az akvareli a legbonyo­lultabb festési módok egyike. Az al­kotónak ugyanis az alatt az idő alatt kell megkomponálnia müvét, míg a benedvesített papír meg nem szárad. Az első önálló kiállításomat a kísér­letezés, az útkeresés jellemezte. Több festési módot próbáltam, tanultam az egybeolvadó, összefolyó színek gyö­nyörű játékát. Az 1977—1982-ig terjedő Időszak valóban fejlődést eredményezett. Míg a festő Indulásakor kimondottan a tájfestészetnek szentelte idejét, ké­sőbb a külenleges színárnyalatokkal, lendületes formákban megalkotott tájban megjelentek az objektumok, tárgyak, műemlékek. — A Bratislava, Trnava környékét megörökítő akvarellek és városrész­letek mellett a legutóbbi kiállításon •—i Valóban, ez a kép más hatású, mint a többi. Az említett technikai bravúrt tulajdonképpen nem én, a természet „követte el“. Ezt a képe­met ugyanis mínusz 4 Celslus-fokos hidegben festettem, így a papírra „felhordott“ víz megfagyott. Ezáltal a képen az égbolt olyan strukturális egységben jelent meg, mely valóban kifejezte azt a zord időt, melyet tu­lajdonképpen ábrázolni kívántam. Persze — ezt én csak később tudtam meg — az említett festési módot al­kalmazza Csemicky és más elismert festőművész is. — Ľudovít Hlaváö, a művészetek egyik nagy szakértője említette: Ve-Ugyanis a Vármúzeum igazgatóságá­tól kaptam egy olyan Javaslatot, hogy örökítsem meg a főváros új arcát, s a már műemléknek számító épüle­teit. Ha tehát Bratislavával kapcso­latos képeimből futja majd egy ki­­álltásra, ezeket a munkáimat a Vár­múzeum kiállítótermében láthatja majd a nagyközönség. Persze ez csak terv, melynek realizálásán már dol­gozom. A dr. Jozef Veneni 60. születésnap­ja alkalmából rendezett kiállítás hű bizonyíték arra, hogy idősebb korban is lehet új pályára lépni, s szemet, lelket gyönyörködtetően alkotni. KALITA GABOR A. Sz. Puskin, a nagy orosz költő halálának 145. évfordulójára emlékezünk MAĎARKA A múlt idők kedves szokását Itt távol is megőrzőm én: Kiengedek egy rab madárkái A tavasz fényes ünnepén. Szelíd vigasz suhan felettem, Szívemben újra gyűl a hit: Hisz, íme, szabaddá tehettem E földön én is valakitI Kardos László fordítása A FELHŐ Elmúlt a vihar, derül újra hegy, erdő. Mit akarsz az azúrban, te kései felhő? Hol fekete árnyad a völgyre borul, A legragyogóbb nap is elkomorul. Az imént fenyegetve vad éji sötétben Szórtad villámodat a viharos égen, Haragod zengett, és záporod Mezőt, ligetet végigbotozott. El innen! Elégi Derül újra hegy, erdő, Repülj a viharral, bús, kései felhő! Szellő fut a lomb közt, csókos, csoda friss, Elűzi még az emlékedet is! Szabó Lőrinc fordítása Vannak még furcsa dolgok A minap postaládánkban egy érte­sítőt találtam. A lakótelepünkön levő posta értesített arról, hogy reggel fél kilenctől este fél hatig átvehetem azt a csomagot, amit utánvételre Prá­gából rendeltem. Mindjárt tudtam, hogy a prágai Magyar Kultúrából rendelt könyvekről lehet szó. Mivel hazaéréskor már fáradt voltam, és öt óra elmúlt már, megkértem fia­mat, hogy menjen el a csomagért. Azzal biztattam, hogy neki is rendel­tem könyvet. A fiam egyébként ra­jong a könyvekért, sok esetben még a szakkönyvekért is. Nagyon szeret olvasni. Készségesen állt rendelkezé­semre, neki adtam az értesítőt és a 106 koronát, hiszen már 10 éves is elmúlt, s úgy éreztem, hogy megbíz­hatom benne. Jó félóra múlva jött vissza, búskomoran (közben én már többször is kinéztem az ablakon), sőt mérgesen mondotta: „A néni nem adta oda a csomagot, mert még kis­korú vagyok“. Ha nem lehet, hát nem lehet — gondoltam, s mivel már fél hat el­múlt, úgy döntöttem, hogy másnap munkából jövet elmegyek a csoma­gért. IUgyanis reggel nem tehetem, mert 7 órakor indulok otthonról, a posta pedig csak fél kilenckor nyit ki.) Másnap úgy is lett, ahogy azt egy nappal korábban kigondoltam. Bementem a posta épületébe, de leg­nagyobb meglepetésemre a „csoma­­gos ablaknál" nem volt ott a sze­mélyzet. Türelmesen vártam. Már el­telt öt perc, majd további öt perc. Ekkor már egy kicsit türelmetlen voltam, hiszen már negyed hat el­múlt. Közben felfigyeltem a „pénzes ab­laknál" sorakozók beszédére is. Az egyik ügyfél hangosan és magabizto­san állította, hogy a lakbér kifizeté­sére hivatott figyelmeztetőt a földön, sárosán találta meg a postaláda alatt. Figyelmeztette a posta sze­mélyzetének egyik tagját, hogy a postai kézbesítők nem a postaládába teszik a küldeményeket, értesítőket A posta alkalmazottja viszont állítot ta, bizonygatta, hogy a kézbesítő biz tosan nem a földre tette az értesítőt Ez a szócsata még egy ideig folyta tódott, végül is az ügyfelek megnyu godtak, a panaszos fizetett és morog va távozott. Hogy kinek lehetett igaza, azt bizonyára csak a postai kézbesítő tudta, dehát ő nem volt ott. Később, mert még mindig nem lőtt a személyzet számomra fontos tagja, egy további beszélgetésnek voltam szem- és fültanúja. Egy 9—10 éves kislány hozta be kis táskában az egyik üzlet aznapi pénzbevételét. Hogy pontosan mennyi pénz lehetett nála, azt nem tudom, de láttam, hogy jó vaskos ötszázascsomót és százas­csomót meg egyéb papírpénzt nyúj­tott át az átvevőnek. A két fél között a következő párbeszéd alakult ki: — Ezt a nagy összeget egyedül hoztad a postára? — Igen. Anyukám küldte, mert 6 nem ért rá. — Ezen én nagyon csodálkozom, hiszen neki tudnia kellene, hogy az ilyesmit nem szabad. Amúgy is egy kísérővel kell a pénzbevételt a pos­tára hozni. Te túl fiatal vagy, és egyedül jöttél. Mt lett volna, ha va­laki megtámad, és elveszi tőled a pénzt?! Azután mintha semmi sem történt volna д postai alkalmazott átvette a pénzt, megszámolta, kiírta az átvett pénzről szóló bizonylatot, átadta a kislányok, aki távozott. Ez az eset engem is egy kicsit el­gondolkoztatott. Néha ugyanis elő­fordul, hogy az aznapi pénzbevételt a postára siető személytől, illetve személyektől ellopták, még annak ellenére is, ha a jelnőttek vitték. Hogyan bízhatta meg egy felnőtt 9— 10 éves leányát azzal, hogy pár ezer, vagy pár tízezer koronát egyedül vi­gyen a postáral Tényleg, mi lett vol­na, ha ellopják tőle a pénzt, ki lett volna a hibás? Nehéz magyarázatot adni arra, hogyan lehetnek ilyen fe­lelőtlen személyek, akik ezt tudato­san teszik. Mikor e gondolatokból felocsúdtam, végre megjött a tisztviselő, mintegy negyedórás várakozás után. A késé­séért. távollétéért nem szóltam neki semmit. Aláírtam az átvételi lapot, fizettem és siettem haza, mert engem is érdekelt, hogy a megrendelt köny­vek megjöttek-e. Otthon, amikor ki­bontottam a csomagot, sajnálattal ta­pasztaltam, hogy nem érkezett men az összes megrendelt könyv, többek között az sem, amelyet a fiamnak szántam. Így sajnos a meglepetés el­maradt, majd legközelebb sikerül — gondoltam. Akarva nem akarva volt azonban még egy meglepetés. A pos­tától egy nap elteltével újabb értesí­tést kaptunk, ami tulajdonképpen már az első figyelmeztetés volt a csomag átvételére! Még szerencse, hogy közben elhoztam a csomagot. (blm)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents