Szabad Földműves, 1982. január-június (33. évfolyam, 1-25. szám)
1982-03-06 / 9. szám
1982. március В. .SZABAD FÖLDMŰVES 3 Nőka nagyvilágban A nemzetközi nőnapra emlékezve, gondolatban lépjük át az országhatárokat. A világ fejlett tőkés országaiban és a fiatal fejlődő országokban egyelőre ismeretlen fogalmak az olyan jogok, amelyek a szocialista országok alkotmányai szerint a nőket megilletik. Égető kérdés a nők egyenjogúsága és egyenlő helyzete. Az, hogy társadalmi és munkaerőként is valóban egyenlő, egyenjogú partnerei legyenek a férfiaknak. A polgári demokratikus államok legtöbbjében erről az alkotmány legfeljebb hangzatos nyilatkozatot tartalmaz, a gyakorlatban azonban nem történt olyan törvényhozási lépés, amely erre valamilyen garanciát is adna. A nők társadalmi érvényesülésének egyik alapfeltétele a művelődéshez való joguk biztosítása. Az ENSZ adatai azonban arról tanúskodnak, hogy a nők körében jóval nagyobb az írástudatlanok száma, mint a férfiakéban, ez objektiven lehetetlenné teszi, hogy egyenlően érvényesüljenek akár a termelőmunkában. További nagy igazságtalanság a „gyengébb nemmel“ szemben, hogy nagyon sok országban a férfiakkal együtt végzett azonos munkáért negyedrésszel i— feleannyival kisebb bért kapnak. Pedig a világszervezet statisztikai adataiból az is kiderült, hogy a világ népességének több mint a felét alkotják, a családok harmadrészében az anyai szerep mellett a családfenntartó szerepét is betöltik, viszont csak egytizeddel részesülnek a munkajövedelmekben s a nagyvilág gazdaságából mindössze egy százalék Jut nekik. Beszédes tények: az NSZK-ban a 15—60 éves korú nőknek csak a fele kapcsolódhatott be (51,4 százalékuk) a társadalmilag hasznos munkafolyamatokba, de csakúgy, mint Franciaországban egyharmaddal kisebb a bérük, mint a férfiaknak. A tőkés világban a jövőben sem kecsegtetik rózsás kilátások a nődolgozókat. Hiszen a jelenlegi elharapódzó gazdasági válság viszonyai között elsőkként bocsátják el őket a mindinkább zsugorodó munkahelyekről. A fejlett Franciaországban például 1985-ig a ruházati iparban 135 ezer, a textiliparban pedig 170 ezer munkahely megszüntetését tervezik; itt túlnyomórészt nőket foglalkoztatnak. A szakemberek között a főiskolai végzettségű nők nem egy szocialista országban felearányban vannak képviselve. Ezzel szemben kirívó valóság, hogy az Egyesült Államokban a mérnökök között mindössze két százalékban vannak nők. A velük szembeni megkülönböztetés megnyilvánulása az is, hogy például az NSZK- ban 500 foglalkozás közül csak 16-ot választhatnak, Svédországban mindössze 25 foglalkozás közül választhatnak a nők... A nőkkel szembeni elfogultság és korlátozások még riasztóbb képe tárul elénk a fejlődő országokban. Nemcsak más kontinenseken, ahol, például Afrikában még erősen hatnak a múlt beidegződött szokásai, előítéletei, hanem Európában is olyan országokban, mint Görögország és Törökország, ahol a nő munkavállalásához a férj engedélye szükséges, mert ezeknek az országoknak a törvényhozásában mindmáig az ún. apai jog érvényesül. Ez nem a hamis csillogás, hanem a rideg valóság világa. LÖRINCZ LÄSZLÖ Testvérországok életéből Csehszlovák-magyar árucsere Prágában nemrégen aláírták az idei csehszlovák—magyar árucsere-forgalmi és fizetési jegyzőkönyvet. A jegyzőkönyv az 1981—1985. évi hosszúlejáratú árucsereforgalmi megállapodáson alapul, és az idei évre 1 milliárd 120 millió rubel értékű kétoldalú forgalmat irányoz elő. A kölcsönös szállításokban vezető helyet foglalnak el a gépipar termékei. Csehszlovákia többek között traktorokat, mezőgazdasági gépeket és ehhez szükséges alkatrészeket, járműipari gyártmányokat, építő- és útépítő gépeket, valamint szerszámgépeket szállít, a magyar gépipar pedig híradástechnikai és számítástechnikai berendezéseket,'finommechanikai termékeket, szerszámgépeket és más gépipari termékeket exportál partnerének. Folytatódik a két ország árucseréjében hagyományosan szereplő, mindkét népgazdaság számára alapvetően fontos termékek szállítása. A csehszlovák kivitel 558, a magyar kivitel 562 millió rubel értéket képvisel. A szocialista átszervezés útján A Vietnami Statisztikai Hivatal jelentése az ország déli része mezőgazdasági kollektivizálásának lassú ütemét bírálja, s a visszásságok miatti elégedetlenségének ad hangot. A párt központi bizottságának titkársága októberi konferenciáján úgy határozott, hogy a mezőgazdasági átszervezésének Í985-ig be kell fejeződnie. Ezt megelőzően pótlólagos földosztással, a meggyőzésen és nem az adminisztratív kényszeren alapuló módszerekkel kell a parasztságot előkészíteni a közösségi gazdálkodásra. A déli mezőgazdaságban a szocialista szektor még nem éri el a tíz százalékot. A kollektív gazdálkodási formákat is elsősorban a laza, kezdeti szakaszú szolidaritási termelőcsoportok (föld, gépek még egyéni tulajdonban) jellemzik. A jelentés elégedetlenségének ad hangot a kollektivizálás lassú, nem kielégítő üteme miatt. Elmarasztalja a helyi vezető szerveket, amiért még nem készítettek az októberi határozatnak megfelelő akciótervet, s az általuk indított káderképző tanfolyamok sem működnek kielégítően. Bírálja az északi országrészen általánosan alkalmazott szerződéses rendszer déli bevezetésének vontatottságát is. A déli országrész 176 termelőszövetkezetéből csak 22-ben alkalmazzák a szerződéses kvótákat, tehát bízzák rá a parasztcsaládokra az adott földarabban a rizspalántázástól kezdődően az aratásig, betakarításig terjedő munkák zömét, csak az államnak beszolgáltatandó rizsmennyiséget kikötve. (A felesleggel a család azt kezd, amit akar, ha viszont hanyag munkája folytán nem éri el az előírt mennyiséget, azt teljes egészében ki kell fizetnie vagy terményben kell megtérítenie.) Ül ROBBANÓFEJ A PENTAGON FEGYVERTÁRÁBAN [Kukrinyikszi rajza) Suoml élén új elnök áll. Emlékeztetünk rá, hogy a finn nép közkedvelt államfője, a 81 éves Urho Kekkonen elnök az ősszel súlyosan megbetegedett, s teljes felépülésére nem volt remény. Ezért az alkotmány rendelkezéseinek megfelelően a tisztségének betöltésére képtelenné vált, és lemondott államfő helyére új elnököt választottak. Ennek jegyében kezdődött az új esztendő az ezer tó országában. A kis finn állam legfelső vezetésében történt személycsere nem ügyrendi kérdés volt. Kekkonen utódlásának kérdése mélyen érintette az államrendszer lényegét, Finnország jövőbeni politikájának alakulását, nemzetközi pozíciójának fennmaradását vagy változását. Előrebocsátjuk: Suomi külpolitikájának folytatásáról vagy megváltozásáról volt szó, e mögött a belpolitika háttérbe szorult. A finn külpolitikát pedig így konkretizálták: folytatódik-e a Paasikivi—Kekkonen vonal, vagy új irányzat váltja-e fel? Ez volt a lényeg. Az 1948 tavaszán Finnország és a Szovjetunió között aláírt kölcsönös barátsági, együttműködési és segítségnyújtási szerződés hosszú időre meghatározta Finnország különleges helyzetét az európai politikában, s éppen e két ország kölcsönös viszonya szolgált példaképül földrészünk különböző társadalmi rendszerű államainak békés egymás mellett élésére. Mondhatnánk, Finnország a maga semlegességi, de elkötelezett békepolitikájával valóban az európai béke egyik pillére lett. Az említett szerződés fátylat borított az ellenségeskedés múltjára és új vizekre terelte a két szomszéd 9rszág kapcsolatainak hajóját. Nem egyszerű békés egymás mellett élés, A százmilliós néptengert képviselő arab világ, melyet részben a múltból örökölt, történelmi vonatkozású problémák, részben a mai világban a fejlődési út megválasztásával kapcsolatos elképzelések eléggé megbontanak, eleve érdekelte a pekingi hegemonistákat. Peking kezdettől fogva élénk érdeklődéssel figyelte a közel-keleti helyzet alakulását. A maóisták stratégiai terveikben nagy jelentőséget tulajdonítottak e földrésznek. Politikájuk .alaptétele a „két szuperhatalom elkerülhetetlen összecsapása“ volt, ebből kifolyólag „meggyengülésük és egy kialakuló poltikai vákuum kedvező feltételeket teremt“ Kína hegemonisztikus terjeszkedésére a Közel- Keleten, különösen a Perzsa-öböl vidékén. Ez konkrétan olyan kifejezést nyert Peking politikájában, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a kínai vezetők és diplomáciai megbízottak hivatalos alkalmakkor, sajtónyilatkozatokban fennen hangoztatták, hogy „Kína az arabok nagy barátja“ és az „imperialisták ádáz ellensége“, később a „szuperhatalmak“ kifejezés került az imperialisták helyére, majd egyértelműen a Szovjetuniót jelölték meg „az arabok legnagyobb ellenségeként“. A pekingi vezetők ígéretekben is bővelkedtek, óm különféle formában, elsősorban haditechnikai szállításokban megnyilvánult „segítőkészségük“ korántsem volt arányban hangzatos ígéreteikkel, taktikájuk pedig leleplezte a térségben követett, rosszul palástolt céljaikat. Peking ugyanis elsősorban a Perzsa-öböl körüli gazdag olajtermelő államokkal igyekezett elsődlegesen kiépíteni kapcsolatait, továbbá olyan reakciós rendszerű arab államokkal, melyekben népi, haladó irányzatú harc bontakozott ki az elnyomó rendszer megdöntésére. Peking pedig az ilyen mozgalmak elfojtásához még segítséget is adott a kormányoknak, mint például Ománban. Erre feltétlenül fel kellett figyelnie az arab világnak. Ez a felismerés bizonyos fokú óvatosságra késztette az amúgy is megosztott arab világot. Peking terveibe beleillett, hogy a Közel-Keleten az arab térségben Amerika-barát rendszer alakuljon ki, Izraellel egyetemben amolyan stratégiai hídfőállássá váljék, természetesen a Szovjetunióval szemben. AZ ÄRULÄS ÜTjAN Kína e kérdésben különleges szerepet szánt Kairónak, a közel-keleti viszály egyik főszereplőjének. Egymást követték Hua Kuo-fengnek és Ulanfunak, a kínai országos népi gyűlés állandó bizottsága elnökhelyettesének kairói látogatásai, melyek alkalmával hangoztatták együttes „antiimperialista és anticionista állásfoglalásukat“, éppen akkor, amikor az egyetemes arab érdekek elárulását készítették elő. A Camp David-i különalku, mely a hetvenes években megosztotta az arab világot, amolyan vízválasztó lett a haladó és a reakciós erők között, meghozta a nagy leleplezést. A kai-KOMMENTÁRUNK Régi úton, új vezetéssel hanem gyümölcsöző gazdasági és kereskedelmi együttműködés jelzi mindmáig a szovjet—finn viszonyt. A Szovjetuniónak tőkés országokkal folytatott kereskedelmében az NSZK után Finnország mindjárt a második helyen szerepel. Ennek a partnerségnek különös előnye, hogy Finnország különféle készterméket szállít a Szovjetuniónak, s ezért tőle olajat, gázt, különféle nyersanyagot kap. Készpénzelszámolás helyett csereüzletre épül a két ország kereskedelme, és Finnországnak, mely energiaszegény állam, ez nagyon előnyös. A két ország viszonyának sajátossága abban rejlik, hogy a szocialista nagyhatalom partnere egy tőkés társadalmi berendezkedésű, de következetesen semleges politikát folytató szomszéd ország. Érthető, hogy a finn burzsoá államban vannak olyan pártok, erők is, melyek nem nézik jó szemmel az ország el nem kötelezettségét. Ezekre szeretne támaszkodni az Egyesült Államok és a NATO új európai elgondolásainak kivitelezésében. Ez a Finnország nincs ínyükre, mint ahogy az észak-európai atomfegyvermentes övezet gondolata is zavarba hozza őket. Az új államfőt — személyének eleve nagy jelentőséget tulajdonítottak — 301 elektornak kellett megválasztania a politikai pártok nyolc jelöltje közül. Nem véletlen esett a választás Mauno Koivistóra, a szociáldemokrata párt elnökére, aki felete nagy tekintélynek örvend hazájában, megfontolt politikus hírében áll, aki népe érdekeit fölébe helyezi minden szűklátókörű pártviszálykodásnak. Kaivistő személyében a szociáldemokraták győztek s megrendült az eddig fölényes Centrumpárt pozíciója. Az új kabinetet Kalevi Sorsa szociáldemokrata pártfőtltkár alakította meg, aki már egyszer volt miniszterelnök. A politikai egyensúly megőrzése végett kormányában a Svéd Néppárt elnöke, Per Stenbück kapta a külügyi tárcát. Az új, szociáldemokrata vezetésű finn kormány a 200 tagú parlamentben 134 mandátumos többségre támaszkodhat a szavazáskor. Ez fontos, mert belpolitikai viták zaklatják a kedélyeket. Bár a szovjet megrendelések teljesítése 150 ezer munkahelyet biztosit a dolgozóknak, Finnországnak is problémája a munkanélküliség megoldása, meg a tőkés válság következményeinek kiküszöbölése. Ezért várható a politikai belvlszály éleződése. Koivistó megválasztása, Kalevi Sorsa állásfoglalása viszont megerősítette, hogy az új kormány rendületlenül folytatja a finnszovjet barátság Irányvonalát, melyet annak idején a finnek nagy politikusa, Paasikivi fektetett le, és utóda Kekkonen rendületlenül követett. Erre vall Koivistó március elején esedékes moszkvai látogatása is. L. L. rói AI Ahremot idézzük: „Kína az első államok egyike volt, melyek teljes támogatásukról biztosították a Camp David-i egyezményt, melyet Peking pozitív és konstruktív lépésnek tekint a közel-keleti béke megteremtésére“. A kínai vezetés korántsem olyan olyan naiv, hogy kisded játékot űzzön nemzetközi téren, ugyanakkor egységbontó, az arab világnak határozottan ártó tevékenységét ne próbálja ravasszul palástolni. Tényleges szerepének ellensúlyozására megpróbált manőverezni az ún. palesztin kérdéssel, hogy az arabok felé „igazolja“: nem fordult Camp David támogatásával egyoldalúan Izrael felé, hanem valamilyen objektív megoldást keres a palesztinok helyzetének rendezésére. Csúnya szemfényvesztő játék következett — az HAMIS barat Kína és az arab népek viszonyával szorosan összefügg Peking viszonyulása az iszlámhoz. Az iszlám kérdés mindenkor érzékeny pontja volt a nemzetközi politikának, napjainkban ez még inkább érvényes. Kínának történelmileg rossz tapasztalatai voltak az iszlámmal, pontosabban a mohamedán vallás nevében folytatót idegen terjeszkedéssel. A Mohamed próféta vallását kővető arabok és perzsák már a mongol hódítások idején megvetették lábukat Kínában, először mint kereskedők gyarmatosították, később részt vettek a kánok hódításaiban. A feledés fátylát borítva a történelmi múlt árnyoldalaira, Peking az utóbbi évtizedben feltűnően hangsúlyozza barátságát az iszlám országok iránt* Kínai fáliozatok V. PEKING ES AZ ARABOK ENSZ-lg terjedően — a palesztinéi arabok visszatérési és államalapítási jogának „magyarázásával“. A kínai diplomácia magatartásával lényegében igazolta Mao egykori mondását, hogy neki mindegy, ki kit győz le, „írmagjuk sem marad-e a zsidóknak, vagy eltűnik-e a palesztin nép a föld színéről“. Mao titkos beszédében kifejtette, hogy Kína számára a fő nagyhatalmi ambícióinak érvényesítése. Milyen ellentétben hangzik ezzel Teng Piaonak, a kínai államtanács elnökhelyettesének a megnyilatkozása: „a kínai és a zsidó népet nagyobb hazaszeretet fűzi szülőföldjéhez, mint bármely más népet“. A kínai vezetők folytonosan azt hangoztatták, hogy Kína nem ismeri el Izraelt, és semmi köze sincs hozzá, ám a néhai Ben Gurion vezető izraeli politikus kevésbé diszkréten már akkor kijelentette, hogy „a közel-keleti békéhez Pekingen keresztül vezet az út“, amivel kifejezte, hogy Washington mellett Peking is beavatkozik a térség ügyeibe. Ami pedig a közel-keleti viszály békés rendezését illeti, ez egyáltalán nincs Peking ínyére, zavarja elképzeléseit, melyek szerint a Palesztina! Felszabadítás! Szervezet szeretné a maga oldalára állítani szovjetellenes politikájában, és szeretné, ha Jasszer Arafat szervezete örökös békétlenség eszközéül szolgálna. Peking számára tehát korántsem békés rendezésről van sző, mert akkor nem halászhatna a zavarosban, s ezért az arab—izraeli viszály békés megoldását „politikai trükknek“ minősítette, mellyel „kapitulációt követelnek az arab országoktól“. Ebben a szellemben szavazott a Biztonsági Tanácsa vonatkozó 242. számú ismert határozata ellen. összegezve, Peking álláspontja a közel-keleti kérdésben: kétarcú politika s immár a kínai politika fő jellemzőjévé vált pragmatizmus, az elvek tetszés szerinti feladása, jellemtelen köpönyegforgatás. Mao Ce-tungtól ered az a mondás, hogy „Mohamed bal kezében a Koránnal, jobb kezében pedig karddal hódította meg a világot“. A „hódítás“ szó nemcsak Maónak tetszett, hanem utódainak is, s úgy gondolják, az iszlám harcos szellemét a maguk terveinek kivitelezésére is felhasználják. A maóisták az első években ugyan elnyomták .asszimilálni próbálták az iszlám vallású nemzeti kisebbségeket, ám amióta nyíltan szakítottak a nemzetközi munkásmozgalommal, és kalandos útra tértek a külpolitikában, mind nagyobb külső szerepet szánnak a kínai mohamedánoknak. A mohamedán vallásközösségek szövetségén és vezetőin keresztül próbálják érvényesíteni befolyásukat az iszlám világában. Mondanunk sem kell, hogy a reakció szolgálatában. Rajtuk keresztül tartják a kapcsolatot a szélsőséges elemekkel és támogatják megmozdulásaikat Pakisztánban, Egyiptomban, a Perzsa-öböl országaiban, Bangladesben, Indonéziában, Malaysiában, Indiában, Ománban, Bahreinben, Kuwaitban, Szomáliában, Szudánban. Mohammed AH Csan-ce, a kínai muzulmánok vallási szövetségének vezető tagja nemrégen kijelentette, hogy szervezetük egyik fő feladata a baráti kapcsolatok ápolása más országokban élő hitsorsosaikkal. Vajon nem Peking meghoszszabbított kezét látjuk benne? Egyébként a kínai vezetők és az iszlám világ kapcsolatának „őszinteségét“ mi sem „bizonyítja“ jobban, mint hogy Peking mindent megtesz az iráni sah (vele jóban volt) rendszerét felváltó iszlám demokratikus állam, Khomeini rendszere aláásására, a népi demokratikus Afganisztán fegyveres megdöntésére stb. LÖRINCZ LÄSZLÖ Következik: VI. Kísérletek a Washington-Peking tengely létrehozására
