Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)

1981-08-08 / 32. szám

1981. augusztus 8.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

Jelentős évfordulóhoz érkezett Dávid Teréz, hazai magyar prőzaírásunk egyik reprezentánsa, aki nemcsak a regényírásban, elbeszélésekben ért el kiemelkedő sikereket, hanem a drámában Is. Tulajdonképpen „Lidércfény“ és „Dódi“ című drámáival figyeltetett fel magára 1958-ban. Amikor a Csehszlovák Rádió Magyar Szerkesztősége, majd szlovák nyelven a Hviezdoslav Színház bemutatta „Lidércfény“ című drámáját, az írónő egyszeriben közismertté vált. Hírnevét még inkább emelte a „Dódi“, amelyet a Komáromi Magyar Területi Színház évekig műsorán tartott. Egyébként az írónőnek ezt a darabját Magyarországon és a morvaországi Frídek Mýsteken is bemutatták s maga az írónő is megjelent az ünnepélyes bemutatón.

Turczel Lajos ista róla 1961-ben: „Dávid Teréz a Dódival és a Lidércfénnyel bebizonyította azt, hogy tud drámai helyzeteket és atmoszférát teremteni, érti a drámai cselekmény bonyolításának' és a konfliktusok kiélezésének technikáját.“

Dávid Teréz 1906 augusztusában született s kissé késve, az ötvenes években tűnt fel a szlovákiai magyar irodalomban. Az írónő Erdélyben, Görgényszentimrén látta meg a napvilágot. Később innen került föl Pesetre, majd Bratislavába. Irodalommal már az első köztársaság idején is foglalkozott, hiszen első színművét 1936-ban írta, de ez csak amolyan amatőr próbálkozás volt, bár egyfelvonásossát a Bratislavai Munkás Akadémia színpada is bemutatta.

A fasizmus éveiben neki is az üldözöttek sorsába kellett osztoznia. Közel egy évtizedig nem fogott tollat a kezébe, az átélt borzalmak, az üldöztetés és a bombázások testébenlelkében megrendítették. Csak Bratislavába való visszaköltözése után, az ötvenes években fogott kezébe újra tqllat. A Szlovák Irodalmi Alapnál ekkor két drámával, a „Lidércfény“nyel és a „Dr. Svobodá“-val jelentkezett, s mind a két drámával díjat

nyert. Következett a „Fekete bárány“, a „Zivatar“, majd a „Vidor család“. Dávid Teréz egyszeriben keresett színpadi szerző lett, pályája gyorsan ívelt fölfelé. Az írónő nem csak a drámai helyzetteremtésben és a cselekmény vezetésében állta meg a helyét, de a lélektani hatásokat is ki-Prandl Sándor felvétele

válóan vitte bele színműveibe. Soha sem maradt meg a felszínes ábrázolásnál, mélyen lenyúlt szereplőinek lelki világába, és ezek az érzelmi indítékok hevítették föl a kellő hőfokra a cselekményt. További színművei „Az asszony és a Halál“, az „Időzített boldogság“, és a „Bölcs Johanna“ ugyancsak méltó sikert arattak a magyar, szlovák, cseh és lengyel színpadokon. Dávid Teréz drámáit éveken át játszották a különböző színpadokon, Csehországból,

Morvaországból rengeteg érdeklődő, köszönő levelet kapott abban az időben mind a nézőktől, mind a darabjában szereplő színészektől és nem utolsósorban a rendezőtől.

Nem maradt meg a színműírás mellett, s érdekes, hogy a mai hazai olvasóközönség elbeszélőként, regényíróként ismeri inkább. Első novelláskötete a „Kísértetek múzeuma“ 1963- ban jelent meg, ezután következett a „Kásahegy“ című szatirikus regénye, majd a hetvenes évek legelején megjelenteti „A feneketlen láda kincsei“ című ifjúsági regényét. 1973-ban megjelenik „Az időzített boldogság“ című regénye, majd 1974-ben a „Látomások“ című kötete, amelyben humoros írásait, tárcáit gyűjti egybe. Ezt követi 1976-ban válogatott színműveinek kiadása, amely az ismert „Lidércnyomás“ címmel látott napvilágot. Dávid Teréz több pályázaton nyert irodalmi díjat, s munkásságáért 1973-ban a Nemzetiségi Díjjal is kitüntették. Ma már elérkezett irodalmi munkásságának zenitjére, a csehszlovákiai magyar ikönyvforgatók kedvelik, olvassák műveit és irodalmi találkozókra hívják Dél-Szlovákia falvaiba, városaiba.

Dávid Teréz még most is fejlődő író, aki nyomon követi társadalmunk kibontakozását, sokat foglalkozik könyveiben az ifjúsággal, ugyanakkor meglátja a ferde jelenségeket, szóvá teszi a hibákat, fonákságokat. Az írónő ma is fegyverként használja a tollat, hogy segítse szocialista életünket, hogy a toll hegye azok ellen irányuljon, akik életükkel, cselekedetükkel megérdemlik a bírálatot. Mikor nála járván érdeklődtem, mik a tervei, azt válaszolta, hogy ô már sok mindenről írt, többek között az antifasiszta küzdelemről, a béke és háború kérdéséről, az ifjúságról, s most azon gondolkozik, hogy öszszehozzon egy szerelmes regényt. Az írónő tehát nem áll meg rezignáltan, hanem tovább dolgozik, hogy írásművészetével szolgálja hazai magyar kultúránkat. Az olvasók nevében szeretettel köszőntjük születésének jubileumi évfordulóján és további alkotó kedvet kívánunk mindannyian.

DÉNES GYÖRGY

Már évek óta nem láttam őket a járomban fejüket himbálni az egyik oldalról a másikra, ahogy forró nyári napon vonszolják a szekeret a poros mezei úton és a nyál tapadós fonalai csüngtek szájukból.

Kételkedni kezdtek, hogy egyáltalán volt ezen a világon őszi reggel, amikor iskolatáskával a hátunkon é? kezünkben végigmentünk a falun, ahol már elterjedt a legújabb hír: „Hallottátok? Az éjjel ellopták Kulich ökreit! A kerten keresztül vezették el őket és azt mondják, aztán rátekertek valamit a lábukra, mert tovább már nincsenek nyomok ...“ öt vagy hat héttel a visszavonulásuk előtt, borús, csendes január este német katonák, mint a tűz futkostak istállóról istállóra. A teheneket és a lovakat békén hagyták, de az ökröket elkötötték és kivétel nélkül elvezették. Csak egy maradt meg a faluban, amit tévedésből tehénnek véltek. Ahogy a fal mellől bámészkodtam, egy magas, sovány német vállon ragadott, hogy menjek én is ökröket hajtani a városba.

JÄN BEŇO:

Nagyon kellett anyámnak könyörögnie és mutogatnia, hogy mindjárt jön az este és én még kicsi vagyok, amíg legyintett és békén hagyott.

II

Négy év múlva már a barázdában lépkedtem az ökrök után és fogtam az ekeszarvát. Büszke voltam rá. hogy elmehetek velük egyedül a mezőre, dolgozni és alkonyaikor fáradtan hazatérni. Az elkövetkező nyáron búzát hordtam a földekről. Az egyik mezei útról a másikra a szekérrel vagy négyszáz métert az országúton kellett mennem. Az ökröket egészen az útszélen vezettem, a járomnál fogva tartottam őket, hogy meg ne riadjanak az autóktól. így látott meg az egyik osztálytársnőm, szép szőke lány, akire a gimnáziumban órák alatt és szünet közben többet figyeltem, mint egy közönséges osztálytársnőre szokás. Nyitott fedelű autóban ült, a volán mögött az apja ült, az ügyvéd, és hátul a lány mellett és csokoládészlnüre bámult fiatalember sötét napszemüvegében magabiztosan vigyorgott.

Aztán télen az iskolából sítanfolyamra mentünk. A vonatban egy fülkében ültem Verával és mindjárt az első este a turistaházban lefekvés előtt arról álmodoztam, hogy a sítanfolyamon belém szeret. És 6 rögtön másnap este a vacsora után azt mesélte és mutogatta a lányoknak, ahogy nyáron az ökrökkel az országúton mentem, nagyon hangosan hevettek és tekingettek rám. Ha az ökrök akkor ott lettek volna mellettem, kirántom a járomszöget és addig verem azt a kemény fejüket ás nagy orrukat, amíg csak teljesen bele nem fájdul a kezem___

III

A szövetkezet mindjárt az aratás után alakult meg. Akkor már leérettségiztem, segítettem az első elnöknek a beszéde megírásában, amit másnap reggel a mezsgyék felszántása előtt kellett volna elmondania. Az elnök azonban a papírt a zsebében hagyta, fejből mondott egy pár mondatot és aztán a két traktor úgy neki eresztette áz ekét a kiszáradt, lejtős tarlónak, hogy vödör nagyságú göröngyök maradoztak mögötte, az öreg gazdák csaknem a hajukat tépdesték a láványtól.

Másnap reggel a nagyapám keltett fel és azt mondta, szántani kell menni, ne hagyjuk a traktoroknak tönkretenni a földeket, mert a szövetkezet egy-kettőre csődbe jut. Nem mondhattam, hogy nincs kedvem, igyekeztem őt a legjobban meggyőzni, hogy írjon alá a szövetkezetbe, még rá is ijesztettem; majd a legroszszabb földet kapja az egész határban. így jártam egész héten szántani, hat pár ökör húzta az egyik barázdát a másik után, pedig még száz méter hosszúak sem voltak, de hát a férfiak nem akartak belemenni, hogy mindenki a maga részét szántsa, és úgy majd többre megyünk. A közösben együtt (kell dolgozni, mondogatták és gyakran rágyújtottak.

Ahogy a hatodik napon hazafelé tartottunk a szántásból, sűrű, apró cseppekben megeredt az eső. Egyre jobban rájött — egyszerre csak az ökrök fogták magukat, leszaladtak az útról és vágtattak árkon-bokron keresztül, mintha megvadultak volna. A férfiak nevettek:

„Aha, hogy szaladnak a közösből!“

Csak akkor álltak meg, amikor futás közben elvesztették az ekét a boronával együtt. Az ostornyél vastagabb végével jól orrba vertem őket és nemsokára az Udvaron, életemben utoljára, fogtam (ki ökröket.

IV

Otthon várt a meghívó a főiskola előtti brigádmunkára, két nap múlva elutaztam és amikor egy hónap múlva visszatértem már nem volt a faluban egy pár ökör sem. Még segítettek felszántani az őszi vetés alá és aztán a szövetkezet eladta őket...

v

Tavaly valahol Brno fölött a repülőgépen jutott eszembe, hogy milyen jóízűen tudták magukba szívni a vizet a szomjas ökrök, ami néha úgy csobogott bennük, és hogyan kellett ökreinknek az erdőben egy dombra kihúzni egy szekérnyi fát a lovak helyett, amelyek majd beleszakadtak és mégsem bírták megmozdítani. Rájöttem, tulajdonképpen már régen nem láttam ökröket szekeret húzni, az oldalukon feküdni vagy böglyöket riasztgatni véresre mart hátukról.

Fejemmel az ülésnek támaszkodtam, lehunytam a szememet és nagyon kívántam valamikor még egyszer hanyatfeküdni a szekér aljában, amit az ökrök húznak a kocsikerekektől kitaposott mezei úton, nézni a felhőtlen kék eget és hallgatni, ahogy nyikorog a fajárom az ökrök nyakán.

VI

Nyáron, amikor autóval lent délen jártunk, egy ismerősöm azt mondta, nem messze, valamelyik állami gazdaság részlegén még használnak ökröket. Látni akartam őket nagyon, de utitársam és felettesem kijelentette:

„Csak nem fogok közönséges ökrök miatt feleslegesen tíz kilométert kerülni, ha valami komplex gépesített brigád volna, nem mondom ...“

A sofőr indított és az autó elindult a legközelebbi járási székhely felé.

Fordította: Kovács Zoltán

i

.....................................;................... '.........:......................................................... .

Búcsú Borisz Polevojtol

Nagyon fáj. Nem megy... Mégis megy, mert mennie kell. Az ember tudattal rendelkező élőlény, mondta valamelyik elfeledett görög bölcselő. Az ember politikai élőlény, mondta Arisztotelész, majd tételét továbbfejlesztette Marx.

Az ember könyvcsináló élőlény, mondta az egyik nyilatkozatában Örkény István. Az ember tehát egyebek között azzal magaslik ki az őt körülvevő élőlényvilágból, hogy tárgyiasítani és tárgyilagosan megfogalmazni képes az őt marcangoló érzéseket.

Tárgyszerűek igyekszünk tehát mi is maradni, annál is inkább, mivel Borisz Polevoj gyakran szólt arról, hogy újságíróként kezdte pályafutását, és egész élete a sajtóhoz kötötte.

— Aki újságíró, az mindig az események sűrűjében van — hangoztatta, s a valóságról mindig frissen és valóhűen számol be, akár életi kockáztatásával is. A második világháború idején például haditudósítóként járta a harctereket, s tudósított a harcok szomorú vagy diadalmas, de számára mindig kockázatos eseményeiről.

Harcolt Sztálingrádnál, jelen volt a Szlovák Nemzeti Felkelés dicső harcaiban is. Az utóbbiról 1975-ben könyvet írt Harminc év után címmel. Tudósított a nagy számonkérésről: a náci hóhérok nürnbergi peréről is.

Hogy milyen és mekkora író volt, annak megítélését hagyjuk az utókorra. Az érvényes közhelyeket mindenki tudja Polevoj olvasói közül. Legnevezetesebb regénye, az Egy igaz ember voltaképpen a mai dokumentumirodalom előzményének és kezdeményezőjének tekinthető.

A regény hőse, Alekszej Mereszjev ma is fogalom az ifjú és a felnőtt olvasók előtt. Az akaraterő, a kitartás és a hősiesség példaképe ő. A történei ismert: eg fiatal szovjet pilóta légíharc közben ellenséges területen lezuhan. Súlyosan megsebesül, de akaratereje csorbíthatatlan. Tizennyolc napon át vonszolja magát a hóban, míg visszatalál övéihez. A legnagyobb megpróbáltatás azonban még hátra van: Alekszej Mereszjev elhatározza, hogy megkísérli azt, amire ta repülés történetében még nffm volt példa! Műlábbal is képes lesz irányítani repülőgépét. Emberfeletti kitartását siker koronázza. Ismét repülőgépre ülhet, s mint a szovjet hadsereg legkiválóbb repülője harcol a fasiszták ellen.

Borisz Polejovnak megadatott az. amit író ritkán élhet át. Regénye hősével együtt vett részt az író-olvasó találkozókon, melyek a valóság és a művészet szembesítésének fórumaivá váltak.

Életművét számos kitüntetés koszorúzta. A világ legnagyobb példányszámú irodalmi folyóiratának, a Junosztynak volt a főszerkesztője, és a Szovjet írószövetség titkári tisztjét is betöltötte.

Hetvennégy évesen távozott el örökre. A test elporlad, mert az ember halandó. Polevoj esetében viszont a halálnak nincs hatalma, mert életműve halhatatlan. Szeretetet sugárzó ember volt ő, amíg élt, s az marad, amíg csak érző és olvasó ember él ezen a földön. -CsIKls novellánk szerzőjét nem a technika, az ötlet izgatja, hanem az ember viselkedése abszurd helyzetekben, ezt firtatja, humorral fűszerezve.

urdock úr felállt, hátrasimította rendezetlen ősz haffUrtfeit és mélyen ülő apró szemeit érdeklődve körbejáratta a hallgatóságon.

— Nagyon örülök, hogy ennyien eljöttek. Megmondom őszintén: féltem, hogy sokan Önök közül kétségbe vonják eddigi eredményeimet és csalónak, szélhámosnak tartanak. Örülök, hogy tévedtem ... Azt hiszem e rövid bevezetés után rögtön a tárgyra térhetünk. Témánk az időutazás. Az előzetes tájékoztatás alapján bizonyára értesültek róla, hogy milyen körülmnyek között kellett dolgoznom.

SZŰCS ROBERT:

Az időutazó

Többen nevetni kezdtek, néhányon összeverték a tenyerüket. Murdock úr szerényen elhárította a tapsot, majd folytatta.

— Hát igen — sóhajtott —, egyedül az idő állt korlátlanul a rendelkezésemre. Rengeteg elméleti ismeretanyagot áttanulmányoztam, amíg teljes bizonyossággal állíthattam, hogy az időutazás — akár előre a jövőbe, akár vissza, a régmúlt századokba — megvalósítható. Munkám eredményét egy könyvben foglaltam össze. Előadás helyett azonban szeretném, ha kérdés-felelet formájában kapnának választ az önöket érdeklő kérdésekre.

Az utolsó sorban egy fiatalember keze emelkedett a magasba.

— Mennyi időre volt szüksége ennek a szenzációs munkának az elvégzéséhez?

— Mindent egybevetve, körül-belül hét évre. Ez idő alatt sikerült elvégeznem az összes elméleti számítást.

Egy magas, bajuszos férfi emelkedett fel a második sorban.

— Murdock úr, Ön ezek szerint bármelyik pillanatban itthagyhatja korát és elutazhat az időnek abba a részébe, amelybe csak tetszik?

— Igen, pontosan így van. Visszamehetek, mondjuk, az időszámításunk előtti nyolcadik évezredbe, vagy akár előre a tizenkettedikbe.

— Ftssza is tud jönni?

— Erre még nem tudok egyértelmű igennel válaszolni. Eddig még csak a kérdés elméleti oldalával foglalkoztam, a gyakorlati megvalósításra a körülmények miatt még nem kerülhetett sor.

— Meddig tart egy ilyen utazás? — hallatszott a bal oldalról.

— Egyetlen rövid másodpercig.

— Mire van szüksége az út során?

Murdock úr elmosolyodott.

— Ne gondoljanak semmi rendkívüli dologra, egyszerűen csak a személyes holmijaimat viszem magammal, amely bármely korban nélkülözhetetlen.

— Tehát beszáll egy gépbe és eltűnik? Ilyen egyszerű lenne az egész?

— Még ennél is egyszerűbb. Ahhoz, hogy az időben haladjak, nem kell semmiféle gép vagy műszer. Csak a testemre van szükségem. Az időből való kilépésre egyedül az emberi agy alkalmas. Gép nem birkózhat meg ezzel a feladattal.

Murdock úr arcán furcsa, eszelős kifejezés jelent meg, hirtelen mozdulattal megfordult és felugrott a fal mellé tolt asztalra. Ököllel belevágott az ablakba, amely csörömpölve a padlóra hullt. Kilépett az előre széthajlított rácson és imbolyogva megállt a keskeny párkányon.

A betegek ijedten felugráltak, amikor kivágódott a társalgó ajtaja és két markos ápoló rontott be a szobába. Egyikük a kitört ablakhoz ugrott, de elkésett.

Murdock úr dicsőült mosollyal az arcán kilépett az időből és megkezdte rövid utazását a távoli századokba .. t

)

Bémé Teréz köszöntése