Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-11-07 / 45. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1981. november 7. 6 minap részt vettem iskolánk rajvezetőinek értekezletén. Munkatervük egyik mondata így hangzott: „A barásági hónap alkalmával, immár hagyományosan, meghívjnk Š v a j d a elvtársat beszélgetésre“. Ki az a Švajda elvtárs, aki már többször Is találkozott a pionírokkal? Az Iskola forradalmi emlékszobájában ülünk. Körülöttünk féknyképek, eredeti okmányok, kitüntetések, apró emléktárgyak. Néha az ember gondolatai elkalandoznak. Hogy került ide az a díszes dobozika, s mellette • „veterán jelvény“? Elmosolyodom. Emlékszem Chnoupek „Oroszlános tábornokját olvastam, amikor kissé szokatlan címzésű csomagot tettek elém az asztalra. Cirill-betűkkel rajta a nevem: Alojz Mihajlovics Csicsay. így sem Irta még le senki. Ezért tudakolta hát olyan buzgón „apai nevemet“ az az uráli mérnök. Tiszteletlenségnek tartotta volna kihagyni a címzésből. A csomag tartalmát nem csupán nekem szánta, sőt egyáltalán nem nekem, hanem a tanulóinknak, s a pedagógus kollektívának. A kartondobozban gyermekirodalom, a szokásos jelvények, fényképekkel illusztrált útibeszámoló található, és édesapjának a Egy beszélgetés fiatal résztvevői Dávid Sándor felvételei Svajda elvtára (középen) a pionírok között veterán Jelvénye, amit In memoriam kapott. A nánai Iskola épülete mellett esett el, így értesítették róla a fiát, mintegy harmincöt esztendő múltán, ki tudja hol megtalált bajtársai. A nánai iskolát ma a párkányi (Štúrovo) kihelyezett osztályok tanulói vették birtokukba. Már szüleik is a háború után születtek. A gyerekek itt jártakor találkoztak az uráli mérnökkel. A nagyobbak értelmesen rakták össze az orosz szavakat, kis segítséggel megértették a folyamatos beszédet is. A képeket szemlélve megdöbbenek. Az egyiken egy sírfelirat, jól olvasható névvel: Ján Pavlík, meghalt 1944. április 10-én Ogyessza városában. Chűoupek könyvében éppen az ogyesszai katakombáknál tartok. Visszalapozok pár oldalt: Nemcsak Pavlík partizán halt ott hősi halált. Több csehszlovák hazafi is. Véletlen párhuzamok? Az uráli fiú apja Párkányban, a mi hazánk fia Pavlík, Ogyesszában van eltemetve. Önkéntelenül Örkény István novellája jut eszembe: Mikor van a háborúnak vége? Az anya évtizedek múltán sem képes elhinni, hogy fia a háború áldozata lett. Hősök és áldozatok, idővel elmosódik köztük a határ. A fájdalom hosszan, elevenen él. Kell-e, érdemes-e fenntartani az ilyen emlékeket? Mintha azt kérdeznénk, jó-e, hogy történelmet tanítunk, vagy egyáltalán mire jó? Ml célt szolgálnak a beszélgetések Michal Švajdával, Pathó Gyulával és hasonlókkal, akik nem voltak ugyan hősök, csak részesei a közelmúlt történelmének. Nem úgy sodródtak oda a szovjet katonák mellé, önként mentek át. Az egyik szlovák, a másik magyar nemzetiségű. — Mit csináltak, hogyan harcoltak a szovjet hadseregben? — kérdezi az egyik kisfiú. S talán lelki szemei előtt az Idős bácsikét katonaruhában, nyakukban géppisztollyal képzeli el, ahogy azt filmeken látta. Svajda bácsi szanitéc volt, Pathó Gyula meg valami szakácsféle. Arról beszél, hogyan sütöttek kenyeret, vágtak dohányt az első vonalban harcolóknak. A gyerekek furcsán mosolyognak. Kényelmetlen helyzet. Hát azért álltak át, hogy Ilyen feladatokat kapjanak? Némelyik talán arra gondol, hogy ez ugyan nem igen érte meg. Hogyan értessük meg a tíz-tizennégy éves gyerkőcökkel, hogy a háború nemcsak puskaropogásból áll. Az ellenség gépe csak -úgy vaktában történő lövöldözésre nem zuhan le fekete csíkot és szétszórt roncsokat hagyva maga után. Hogy a lelőtt repülőben, a lángoló tankban, a bedőlt lövészárokban emberek voltak, s nem mindig az ellenség katonái pusztultak el. Vagy egy ilyen kérdés, ami ritkán jön szóba, de fölfölbukkan: Nagyapa is volt a fronton, vajon ő hová, kihez tartozott? A jó vagy a rossz oldalon harcolt? S miért itt vagy ott? — A katonának ennie is kellett, ruha is meg új fegyver — magyarázta Pathó Gyula. — Javítóműhelyekre volt szükség és istállóikra a lovak számára. Lovak? ÖRÖk íbőkRe JK ki lova illllillllillllllllllllllllllll Igen, a második világháborúban a lovakat is besorozták hasonlóan, mint az embereket. Mikor van a háborúnak vége? Alig bírjuk elterelni a szót a békés hétköznapok felé. Pathó Gyula, jelenleg a Muzslai Hnb elnöke, Szovjetunióbeli útjáról beszél és a szovjet turisták fogadásáról idehaza. — Nálunk is jártak szovjet állampolgárok — mondja egy locska kislány. Svajda elvtárs felesége is..., toldaná meg a másik, de a többiek kinevetik. Nincs tisztában a fogalmakkal. Michal Svajda már nyugdíjas, ám megmaradt a tiszteletbeli feladatköre — a Csehszlovák-Szovjet Baráti Szövetség járási elnöke. Felesége valóban szovjet állampolgár volt, nemzetiségét tekintve belorusz. Szavain ma is érződik az idegen akcentus. — Hogyan ismerkedtek meg egymással? — érdeklődött egy kamaszlányka. Nem lettek volna gyerekek, ha nem kacagnak rajta a többiek. Előbb csak huncutul kuncogva, de látják, hogy az idős házaspárnak tetszik a kérdés, ezért a kis teremben szabad teret kap a vidámabb hangulat. A találkozókról, beszélgetésekről fényképek készülnek. Az iskola A pavilonjának bejárati folyosóján egy faliújság a szovjetbaráti szövetség alapszervezetének munkájáról tájékoztat. Újságcikkek — rólunk vagy tőlünk —, fényképek, levelek ... Miféle levelek? azbukával írt gyerekes írás. Évente harminc-negyven levél is cserélődik. Nemcsak egyének, csoportok is írják „Zdrasztvuj Eva!“ Ez is szokatlan megszólítás. Bár manapság a szokatlan, a meglepetésszerű Is csak villanásnyi Ideig tart. Mi az, amit ne tudhatnánk meg egymásról a hírközlő eszközök segítségével. Mit adhat egyáltalán egy-egy Ilyen levél? A lélekközelséget. A félve szerkesztett tőmondatok mögött mindig ott van az írójuk, az aggódó kisdiák, hogy a kevés szóval megfogalmazott szerény mondanivalót elofgadják-e azok a messze élők, akiknek az arcát csak fényképen láthatják. Eleve tudja egyik és másik is, talán kár leírni a kedves hívó szavakat, hiszen a találkozás szinte lehetetlen. A távolság, a költségek... vagy ha minden akadály leküzdhető lenne, figyelmen kívül hagyható, vajon melyik gyereket engednék el szülei több ezer kilométer távolságba, ismeretlen emberek közé? Vagy mégis? Bár az teljesen más. Majdnem minden évben eljut tőlünk egy-egy tanuló külföldi nemzetközi táborba, ahol szovjet gyerekek is tartózkodnak. Nem egy esetben a Szovjetunióba, Kuba, Anglia, Norvégia, Németország, Románia, Jugoszlávia s természetesen Magyarország... — sorolja a csapatvezető. Természetes. Nekik. Még egy emberöltő sem telt el azóta, hogy a falusi gyerekeknek élmény volt, ha a szülei fél napra magukkal vitték a városba vagy akár a harmadik községbe is. Szaratov. Város a széles Volga partján. Néha úgy kerül szóba, mintha Itt lenne valahol a Duna túloldalán. Két óra repülőút Moszkváig, s onnan csak egy éjszaka és fél délelőtt vonattal a baráti terület központja, Szaratov. Csupán a mi kisvárosunkból kapásból fel tudnék sorolni vagy tíz embert, akik megfordultak ott. Iskolánkból Is négyen. Szovjetunió: Lvov, Kíjev, Leningrád, Kazany, Volgograd, Ogyessza, Moszkva, Szuzdal. — Ezeket a városokat láttuk. Gyárakat, szövetkezeteket, Iskolákat, kulturális Intézményeket, sportközpontokat és embereket. Egvszerű, jóindulatú, kedves embereket, akik barátként fogadtak bennünket'. Meghallgattuk az ünnepi köszöntőket, elfogvasztottuk az ünnepi ebédet, összekoccintottuk poharainkat, énekelgettünk. S ha beszélgettünk, akkor nemcsak az eredmények, a gondok Is szóba jöttek. A világé, az emberiségé, a közös és egyéni, ahogy ilyenkor lenni szokott. A szovjet emberek nagyon érzékenyek. Mondta nekem egyszer valaki. A szovjet emberek? Lehet egyáltalán az érzékenységet nemzeti mentalitásként vagy egy nép, sok nemzetiségű nép sajátságaként feltüntetni? Attól függ, miről van szó. És magam is elérzéikenyüitem Pathő Gyula iskolánk gyakori vendége gyerekes csacskaságokon, hogy ne említsek mást, mint a Tancuj, tancuj vykrúcaj kezdetű szlovák dalocskát vagy a Szánt a babám című magyar népdalt, amikor más népek fiai (a szoros értelmében fiai — gyerekek) énekelték rossz kiejtéssel, de (hibátlan dallammal. Vagy mikor a párkányi szovjet temetőben a katonasírok fölött őrtálló kisdiák a szovjet delegáció távozása után azt kérdezte tőlem: — Miért sírtak a nénik és a bácsik, talán a fiaik vannak itt eltemetve? Megint a háború. Nehéz tőle, a szüntelenül kísértő gondolattél megszabadulni. Mintha az ötezer-párszáz katona szelleme járna vissza, akiknek némelyikéről az életben maradt hozzátartozók még ma sem tudják, hol tették őket a földbe. Az iskola címére küldött csomagból néha zománcozott táblácskák kerülnek elő, rájuk másolt sárguló fényképekkel, levelek kíséretében: .„Kérem, szíveskedjenek valamelyik tömegsír betonperemére elhelyezni szeretett testvérünk képmását!“ Novemberben ismét koszorúzás lesz. Úgynevezett kerületi ünnepség. Himnuszok, internacionále, gyászindulő. kegyelet. Űrt álló katonák, népi milicisták, kéktnges fiatalok és pirosnyakkendős kisdiákok. Lesz könyvkiállítás, ünnepi akadémia a művelődési házban, szovjet filmhét, sőt még szovjet konyha hete is. Eljön a gyerekek közé Svajda elvtárs, s a gyerekek (évről évre mások) megint megkérdezik tőle hol és miért kapta a kitüntetéseit, hogyan ismerkedett meg a feleségével, és hogy milyen volt a háború. Milyen volt a háború? Ok, s általában a fiatalok innen számítják a két nép barátságát. Pedig nem is itt és ekkor kezdődött. Sokkal előbb. Ahogy az idő múlik, a pedagógus feladata egyre Egy emléktábla, amely — emlékeztet összetettebb és felelősségteljesebb lesz, ha az Internacionalizmus fogalmát akarja megértetni tanulóival. Nemzet, haza,' nemzetiség, emberi és szocialista közösség, hovatartozás... Felszabadult, megosztott világunkban, a kaotikusán hömpölygő híranyag hallatán, felmerül-e a gondolat a felnőtt nemzedékben, nemcsak a pedagógusban, hogy megkérdezze néha a legkisebbeket: Te emberke, vajon van-e némi fogalmad arról, hogy hová és kihez tartozol? CSICSAY ALAJOS t
