Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-24 / 43. szám
1981. október 24. SZABAD FÖLDMŰVES Századunk géniusza készült Picasso főműve, a Guernica. Ebben a mindent megidézni szándékozó alkotásmódban, az analitikus kubizmus öröksége ismerhető fel. Száz éve, 1881. október 25-én született a spanyolországi Malagában századunk képzőművészetének legnagyobb egyénisége: Pablo Ruiz-Picasso. Apja, Don Jósé Ruiz Blasco, a festészet tanára volt; anyját Mária Picasso Lopeznek híyták: innen ered a Picasso művésznév. A fiatal Pablo kivételes tehetsége korán kibontakozott; alig tizenöt éves, amikor már a Barcelonai Képzőművészeti Főiskola növendéke, s egy évvel később első kiállítását is megrendezte. Többször járt Franciaországban, s 1904-ben végleg Párizsban maradt. A párizsi Montmartre egyik műteremházában gyűjtötte maga köré azokat az írókat, zenészeket, festőket, szobrászokat, akik elismerték tehetségét. Pablo Picasso kezdeti szakaszában hagy áhítattal csüng híres elődei — Cézanne, Van Gogh és Toulouse-Lautrec — alkotásain, de csakhamar új utakra tér, s lassan kikristályosodnak azok az újító érvek, amelyek megalapozzák századunk legmaradandóbb izmusának, — a kubizmusnak alapjait, mely egyet jelent Picasso nevével. Ez az irányzat kezdetben csak a csendélet és a tájfestészet tárgykörében mozgott. Picasso mindig újra vágyó fantáziája tovább halad a megkezdett úton. Megfesti az Avignoni kisasszonyok című aktkompozícióját, s ezzel megszületik az első kép, ahol a geometriai szerkesztés az emberi test ábrázolásában is érvényre jutott. Ettől kezdve a kubista problematika kikísérletezései váltak Picasso életútjává. A történelmi-politikai események hatására mindig felújult Picasso képi világa. A harmincas évek során — minden bizonnyal — a spanyolországi polgárháború eseményeinek hatására művészi alkotásai az igazságtalanságok és a jogtalanságok elleni tiltakozásból fakadtak. Ekkortáit festette kiméráit és szörnyalakjait, ekkor készítette el szörnyszoborterveit, s ezekben az években alakította ki azt a jelképi nyelvezetet, amellyel az elkövetkező évek során élt. Például 1937-ben — a nyári hónapokban — fejezte be a Franco álma és hazugságai című grafikai sorozatát. A sol rozat első része egy „flamenco“ (lovag) kalandjait és azok balszerencsés kimenetelét mondja el, vagyis Franco bukását. A második részben Picasso a terror megjelenését és a nép szörnyű szenvedéseit mutatja be. Még ugyanebben az esztendőben el-Pícasso a háború alatt Párizsban tartózkodott, és szakadatlanul dolgozott. Képein felváltva jelent meg a csendélet és a figura. 1944-ben belépett a Francia Kommunista Pártba, 1945-ben pedig első ízben vett részt az Őszi Szalonon. 1947-ben Dél-Franciaországba költözött. Antibes-ben a Grimaldi-palotában alkotott. Az ott festett műveiből jött létre a Picasso Múzeum. Ekkortájt ismét felszabadultan alkotott, újra feltűntek régi témái, a portrék, a tájképek, a csendéletek. Feleségéről, gyermekeiről sok nagyszerű, jól sikerült képet festett. Majd ahogy a nemzetközi politikai légkör egyre feszültebbé vált, Picasso ismét visszatért a történelmi témához. A Koreai mészárlás című képe az erőszak áldozatává váló ártatlanok életéről szól. Picasso nem sokkal ezután fogott hozzá két nagyméretű festménye, a Háború és a Béke megalkotásához, melyet első ízben a milánói nagy kiállításán mutatott be. Pablo Picasso teljes életművét, sokoldalú tehetségét e rövid írás keretében lehetetlen bemutatni. Művészete változó, sokszínű és termékeny volt. Ö volt az a zseniális egyéniség, aki évtizedeken át példája volt elméletnek, gyakorlatnak, politikának, esztétikának, művészeti alkotásoknak. Pablo Picasso nemcsak nagy festő volt, de nagy grafikus és szobrász is; író, később kommunista. A nagy művész minden korszakban maradandó művet alkotott. Drámai hangvételű, sajátos jelképiséget teremtő festészetével döbbentette rá nézőit korunk ellentmondásos, sokrétű és bonyolult valóságára. A nagy Mester 1973-ban hunyt el. Halálával századunk legnagyobb festője távozott el, de művei tovább élnek az emberek szívében. -nt-Csehszlovákia magyar szerző sikere Budapesten Élmény volt ez a találkozó. Az összbenyomás maradandó emléke, s így az előadás bármely részletének a kiragadása csak megzavarná emlékképünket a Töklámpás budapesti bemutatójáról. Mert sokan voltunk ott, a gyermekszínház előadásán: gyerekekfelnőttek egyaránt, hogy lelkesítő tapsunkkal jutalmazzuk Batta György szerzői sikerét, Nyilassy Judit igényes rendezését és a színészek kiváló játékát. Szívesen néztük meg újra — új változatban — Batta György költői hangvételű ifjúsági színművét. És nem csalódtunk. A körültekintő rendezés, a helyes és helytelen, ellentéteire utaló koncepciójában láthattuk, hogy mennyire élvezik a gyerekek a fantáziadús, nem didaktikus ízű történeteket. Megérzik, amikor a szereplők karakterrajzából — a színház és a közönség közötti megismételhetetlen kapcsolatából — sugárzik feléjük a tartalmas szórakozás öröme. Batta György Töklámpás című zenés játéka a 6—10 évesekhez szól. Témája emberi magatartást sugall. Igazságszeretetre, együttélésre, önvizsgálatra, harcos pacifizmusra ösztönöz és azt véli igazolni, hogy mindennapjaink valósága is sugározhat magából varázslatot, „ha összefogunk az erőszak, az emberi gonoszság, a fegyverek igénybe vétele ellen“. A darab egy mondatban arról szól, hogy a szereplők „hogyan próbálnak győzni a bajon, s miként akarják ártalmatlanná tenni a gonosz Plityit, mindenki rémét, aki pisztollyal, puskával, ágyúval felfegyverkezve rettegésben tartja a környék madarait, s rémisztő lövöldözéssel félemlíti meg a békés embereket“. Nagyon jó alakításokat láttunk. Rovó Terézia kedves serdülő fiút formál a főszereplő Bertalan szerepéből. Az édesanyát alakító Kassai Ilona, rangjához méltó játékkal árasztja felénk a szülőföld és a családi élet szeretetét. Korcsmáros György, Fityfiritty bácsi alakjában és Andai Kati a világ legszelídebb kutyusának, Gubának sikeres maszkjában, felszabadultan játsszák szokatlan szerepüket Minden szavuk, mozdulatuk jól poentírozott, s jelenlétük ezzel is a tartalmas nevettetés forrása lehet. Igen fontos feladatot kapott Sirkó László (Bertalan ellentéte], Kalóz Plityi szerepében. Jelmezével és sajátos humorának alkalmazásával hatásosan járul hozzá a megérdemelt sikerhez. Kedélyesen lép elénk Dugó Dömötör, akit Móna Ottó személyesít meg, és az édesapát alakító Rendt Rudolf. S végül, de nem utolsósorban a két madár stilizált alakja, akiket egyéni varázsukkal élve, rangos szereppé formált G. Szabó Sándor és Marschek Ottilia. ' Piros Sándor jelmeze és díszlete, a helyénvaló koreográfia (Árva Eszter), az ügyesen variált zenei- és hanghatások (Nagy Árpád) és az egész színpadi megjelenítés, a harsányság mögött azt az évezredeken át csiszolódó jelleget hangsúlyozta, ami a színpadi művészetben talán a legtöbbet jelenti: az egyszerűséget. Eseménynek számít, amikor egy bemutató sikere összecseng a közönség véleményével. A Töklámpás című színmű tetszett a közönségnek, ezért az év végéig mintegy negyvenszer játsszák majd a Gyermekszínházban, elsősorban a hétvégeken, a kora délutáni órákban. Szuchy M. Emil Tóthpál Gyula: Találkozó koronák MIROSLAV VÄLEK: Tébolyodj meg, vagy idd le magad halálra. Nyirkos kezét válladra teszi az ősz, és tüzet kér, kabátja ujján egér didereg, s rimánkodik az ősz: — Ne menjen még, vegye meg a rubinjait, el ne szalassza! S mert nem veszed meg — téged vesz meg az ősz. És többé nem szabadulsz lépteitől — hátad mögött lopakszik — s a tudattól: ok nélkül mért menekültél — és ugyan hová futsz? Almodban is úgy hallod, mintha az ősz az óráját húzná föl éppen, s plüssgallérját dühödten elsimítva, kapkodna, nehogy elkéssen ... Röppen a vonatfütty, s vele Immár az udvarok fölött száll a madarak végső, bús gyökvonásjele. Jegyezz föl mindent, bolond kis számvivő: Sokszor voltál szerencsés, s rettegtél is nagyon, jutott aranyból néked zsákszám, nehéz vagyon! Jegyezz föl mindent, az ősz majd összeadja a számlát. A söntések sötétek. Fél évre sötét lesz. Hazaviszik rubinjaikat a pazarlók. Már minden érthető lett: a fák lehorgonyoztak, láncpk csörögnek mélyen a földben; mint a forgács, ropog a híd a vizek felett. A ki nem mondott szó oly nehéz szárnyon lebeg, hogy a félelem szinte szívedbe döbben. Valaki tapsol itt magában. Számol az ősz, csordogál a pénze egyik tenyeréből másik tenyerébe. Eladott gyermekek kuksolnak az ágyban. Garal Gábor fordítása Hiába akarom alakját többféleképpen felidézni, nem sikerül. Csak ügy látom őt most is — negyven év távlatából — amint ül és hallgat. Szenvtelen, indulatváltást soha nem tükröző múmiaarccal ül a kemencepadkán és makacsul hallgat. Ha éppen nem szunyókál, akkor színtelen szemeit a semmibe függeszti, mint akinek édesmindegy, ragyogó fényben, vagy vaksötétben ül-e. Kezeit ölébe ejtve pihenteti, azt a benyomást keltve, hogy 6 — a Szüle — a világ számára minden érzékszervét kikapcsolta. Fia, menye, unokái mind egyformán szólították, én sem tudtam másként nevezni, csak úgy, hogy: Szüle. „Talán a sírkeresztjére is ezt írják majd...“ — ötlött fel bennem a banális gondolat, de illetlen dolognak éreztem utána érdeklődni. Édesanyám testvérhúga, Mariska néném, a Szüle menye volt. Talpraesett, betűszerető, eleven fantáziájú asszony lévén, sok érdekes dologhoz értett az ö egyénisége vonzott a házhoz. Még a politikához is hozzászólt. Már ezerkilencszáznegyvenben megmondta, hogy Hitler elveszíti a háborút. Ma is csodálattal adózom emberfeletti tehetségének, mellyel a héttagú család nyugalmát kiegyensúlyozta, boldogságát a nádfedeles szoba konyhás házban megőrizte, ahogyan a kis közösséget férje keresetéből ellátta, az már az életművészet határát súrolta. Mint más hasonszőrű családoknál, úgy természetesen náluk is az ennivaló jelentette a legnagyobb gondot. Azért, ha nevezetesebb napokon kalács, vagy baromfihús került az asztalra, azt Mariska néném igazságosan hét részre osztotta. Az ínyencfalatokból a Szüle éppen úgy részesült, mint mondjuk a legjobb étvágyú családtag ,a Laci, aki olykor mind, a hét adagot be tudta volna kebelezni. A ízű le Laci alig tízéves, hallgatag gyerek volt. Néha, néha odatelepedett a kemencepadkára a Szüle közelébe és segített a szótlan ücsörgésben. Am, mint később megtudtam, az ö hallgatásában némi kis célratörő tartalom is lappangott. Megsúgták, hogy a Szüle a neki juttatott adag felét se fogyasztja el, de vissza sem adja, a finom falat mégis eltűnik. — Vajon hová lesz? — álmélkodtam a rejtély fölött. — Majd alkalomadtán megtudod — mosolygott titokzatosan Mariska néném. — Csak, ha egyszer váratlanul oldalba löklek, jusson eszedbe észrevétlenül a kemencepadka felé figyelni! Ez az alkalom a legközelebbi vasárnap estén adódott. A megadott jelre a Szüle felé tekintettem. S azt láttam, hogy Laci esetlen gyengédséggel simogatja a Szüle karját, vállától egészen a kezefejéig. A símogatást érzékelve, Szüle lassú mozdulattal felemelt maga mellől egy szakajtókendőbe bugyolált kislábast és azt a Laci ölébe csúsztatta. Eközben a család között zavartalanul folyt a meghitt tere-fere és én meg voltam győződve, hogy a két „cinkos“ a leleplezést még csak nem is gyanítja. Laci a „zsákmányát“ a testvérbátyjától átörökölt bő kabátja alá csúsztatta, a népes családnak hátat fordítva, óvatosan homlokon csókolta a Szülét, és mint dki csak úgy unalmában teszi, kisomfordált a konyhába. Kis idő múltán az előbbihez hasonló „játékszabályok“ szerint visszajuttatta Szülének a közben üressé vált kislábast. Dünnyögött is valamit, de azt senki sem értette. Visszatelepedett a kemencepadkára és mint az imént, végigsimogatta a Szüle kezét. Mire a Szüle alig észrevehetően pár aprót bólintott és összeászott, ezer ránctól barázdált múmiaarcán széles, boldog mosoly húzódott végig. KOVÁCS JÓZSEF,
