Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-17 / 42. szám
x 1981. október 17. . SZABAD FÖLDMŰVES И ét bolondunk volt a vállalatnál. Az egyiket már a híre те gelőzte. Tudtuk, hogy dilipapírja is van. Ennek ellenére a bemutatkozás teljesen normális volt. Magas, szőke nő, kontyba jésült hajjal; négyéves körüli kisfiával jelent meg. Hosszú gyöngyöt viselt új divatú, horgolt blúzán. Magasan tartotta a fejét. Szimpatikus volt. Köszönt az embereknek, megnézte a mosogatót, ahol dolgoznia kell, rögtön észrevette, hogy kicsi a hely, ahol a szennyes edényt tárolják. A főnökkel megegyeztek: másnap reggel munkába áll. Másnap reggel fehér köpeny volt rajta, ugyanúgy kontyba fésülve a haja, és törölgetett. Egy hétig szavát se hallottuk. A pincérek elől kitért; ha szóltak hozzá, nem válaszolt. látszólag senkit észre sem vett, valójában azonban mindenkit figyelt. A presszósnő egyszer kávét küldőt neki — megitta. A csapos máskor maradék sört küldött neki — megitta. Később a presszósnő megkérdezte tőle: miért jött el az előző munkahelyéről? Katinak hívták ezt a bolondunkat, s hogy nem is volt annyira bolond, az is bizonyítja: erre a kihívásra sem válaszolt. Az egyik szakács azt kérdezte Katitól: „Kitől van a gyereke?“ Ekkor történt, hogy Kati nálunk is bolond lett. Igazi bolond. Hogy mit mondot, máig sem tudom, de az bizonyos, hogy Kati kioktatta alaposan a szakácsot, hogy hogyan illik Erzsébet királynő unokájával beszélnie... fis hogy hogyan van a gyerek, ki csinálta — azzal senki se törődjönI Pár napig nem is törődött senki vele. De Sanyika, az éretlen kis inaska, a nagyoktól ellesett pillantásokkal ostromolni kezdte Katit. Kati nevetett rajta, s nem tudni, hogyan, de gyorsan összebarátkoztak. Kati elmesélte Sanyikénak, ki a gyerek apja — sajnos, nem veszi el őt, mert bolondnak tartja, pedig ő nagyon jó felesége tudna neki lenni. A fiú bányász, minden hónapban rendesen küldi a gyermektartást, és minden hónapban egy alkalommal Katit is meglátogatja. A presszósnő nem bírta már türelemmel Sanyika és Kati őszszemelegedését. Nagy hangon rákiabált Sanyikára: — Ha szóbaállsz azzal a bolonddal, többet hozzánk ne szóljál! Sanyika is, Kati is kiborult. Sanyika, aki kamillával mossa a haját, és tejben az arcát, hogy mindig ilyen szép szőke és aranyos kisfiú maradjon, most egyáltalán nem volt aranyos kisfiú; olyanokat mondott a presszósnőnek, hogy az a főnökhöz ment panaszra. Ettől kezdve a főnök állandóan be volt kapcsolva az incidensekbe. Katira többször rájött az ötperc, és már mindenkinek tudott valami gorombaságot mondani. S a győztes mindig ő maradt, mert dilipapírja volt, és a vita vége felé királynői kézmozdulattal és emelt fővel jelentette ki: „A kihallgatást befejeztem, elmehetnek“.... Amilyen szép volt Kati, olyan csúnya volt Marika, a másik bolondunk, öt nem hozta el a főnök bemutatni, akkor találkoztunk vele először, amikor munkába állt. Negyvenéves volt, de legalább ötvennek látszott. Azt mondták róla, hogy elvált aszszony. Foga egy se volt, haja szanaszét hullt, s bandzsal volt. De ez még mindig nem elég. Sánta is volt, mind a két lábára, és szőrös az arca. Talán borotválkozott is. Azonnal felfedezte Katit. Nagyon jó barátnők lettek, s a szakácsok legnagyobb bőszszúságára, Katit se lehetett kihozni béketűréséből. Marika minden szóbeszédet elsimított. Katit istenítette, Kati viszont nem engedte, hogy Marikát kihasználják. Marika gyors munkás volt, s mosogatni is szeretett, hemcsak törölgetni! Égett a keze alatt a munka, s bármit kértek tőle, szívesen és szó nélkül mindent megtett. Erre aztán a csúnya Marikát maid szétszedték a szakácsok. Kati ilyenkor jött segítségére, és kijelentette, Marika nem ér rá ... Gyöni örü kislánya volt Marikának. Olyan okos tekintetű, hogy mindenki megbámulta, mikor behozta. Mikor Kati meglátta a kislányt, kiszámította, hogy Marikának a fizetéséből nem fut már semmire, ha kifizette az albérletet, a gyerek után járó gondozást, s az óvodát. Odament a főnökhöz, és kijelenteňe, nem hajlandó tovább dolgozni, ha ennek az asszonynak nem szereznek lakást. Marikának a szeme kerekre tágult, szégyenében kiszaladt az ötlözöbe. „Még hogy lakást“ ... Nagyon félt. Eddig falun napszámba járt, ott se jutott eszébe, hogy lakás is kellene. Lakás. .. és semmi nem ködlött fel benne. „Lakás ... lakás ..." — aztán hazaszaladt. A kislányt átölelte, és neki mondta el először, hogy lakásuk lesz .. .ö A hetvenéves ember nevetni lesz... A hetvenéves ember nevetni de Marika egyre ölelte-szorította a kislányt, és most már el ts tudta képzelni, mi az a lakás. A kérvényt Kati írta meg. Szép írása volt, szépen meg is volt fogalmazva, és minden lényeges adatot tartalmazott. Kati vitte be a tanácsházára is. Marika szinte semmit sem értett az egészből. Két hétbe se telt, s Marikának megígérték, hogy három hónapon belül lakása lesz. Eddig van, és nem tovább. Marika három hónap múlva lakást kapott. Katit pedig három hónap múlva elküldték a vállalattól. Délelőtt volt. — Magának olyan a képe, hogy akármit mond, nem tudok haragudni magára — mondta Kati az egyik szakácsnak. Ez a szakács ideges, fiatal, jólelkú fiú volt. Örök életében félreállítottnak érezte magát. Hát így kezdődött. A szakács mindenféle hülyének elmondta Katit, csodálkozott, amiért a főnökség dilipapírral együtt hajlandó dolgoztatni, mire Kati teljesen megbolondult. Agyon akarta vágni a szakácsot, aki felöltözött, és az irodán azon nyomban lemondott az állásáról. Fél óra múlva Katinak kezében volt a felmondás, és sírt. Azt mondta, nem mer hazamenni. Mit mond majd otthon az anyjának? Miből tudja majd eltartani a gyerekét ...? Hol kap 6 ilyen hülyén állást? Milyen jövő vár rá, amíg rokkantsági nyugdíjba mehet? ... Egyik állásból ki, a másikba be... ?! Hirtelen összekuszálódott benne minden. Megint Erzsébet királynő unokája lett, és kijelentette, hogy a nép majd bosszút fog állni — miatta. Jól tudta, hogy őt azért küldték el, mert meg merte mondani az igazságot. De ő akkor is megmondja! Este Kati és Marika kart karba öltve mentek haza. A kiharcolt lakásba ... DÉR ENDRE A taíni indiánkultúra telephelyén Negyven fokos novemberi hőségben Havannából, Kuba fővárosából légkondicionált autóbusszal száguldtunk a Karlb-tenger partján fekvő Zapatafélszlget irányába. A szocialista Kuba legnagyobb félszigetét a múltbeli indiánkultúra értékei miatt nemzeti parkká nyilvánították. Vezetőnk tájékoztatása alapján ezen a tájon az 1959-es kubai forradalom előtti években főleg szénégető családok húzódtak meg, akik éhbérért voltak kénytelenek eladni a szenet a kízsákmányolőknak. A forradalmat követő években a szénégetők helyzete Is gyökeresen megváltozott. A kormányprogram értelmében lecsapolták a félsziget mocsaras részeit, s a vizet folyónak Is beillő csatornahálózatba terelve a Kincsek-tavába (Laguna del Tesoro) vezették. Az édesvizű tő területe közel kilenc négyzetkilométer, átlagos mélysége pedig hat méter. A kedvező éghajlati adottságok lehetővé tették ezen a tájon egy nagy kiterjedésű krokodiltenyésztő farm kialakítását, ahol látogatásunk alkalmával mintegy huszonötezer példányt tartottak számon. Táplálásukra a halfeldolgozőipar hulladékanyagát használták fel. A farm megtekintése után motoros vizijárművel a tekervényes csatornahálózaton keresztül a Kincsek-tava felé igyekeztünk és háromnegyedórás hajózás után célba érve a Guama elnevezésű Indiántelepülésen szálltunk partra. Mit Jelent a Guama elnevezés? A szájhagyomány és a korabeli leleteik, valamint adatok szerint az egyik indián törzsfőnököt nevezték így, aki abban az időszakban, amikor a szigetország földjét indiánok lakták, csapatával tíz éven keresztül hősiesen küzdött az állig felfegyverzett spanyol gyarmatosító hadsereggel szemben. Bátor harcosaival a hős Guama törzsfőnök a legnagyobb és a legjobban felfegyverzett spanyol haditelepeket is eredményesen megtámadta. Végül saját testvére ölte őt meg álmában. Diego Velasques serege alig két év alatt szállta meg Kuba szigete partvidékét, és katonái hatalmas vérfürdőket rendeztek az indiánok megfélemlítésére. Mindent elkövettek a legendás hírű aranykészlet megszerzésére, mégsem sikerült nekik minden úgy, ahogy tervezték. A siboney és a taíni indiánok, akik az arawach törzs leszármazottal voltak, a legnagyobb kincsnek nem az aranyat, hanem a szigetország rendkívül gazdagon termő földjét tartották, s bármennyire is nagy volt a spanyol terror, többen mégis bevették magukat a gyarmatosítók által ismeretlen ősrengetegbe, és ott tartózkodtak. Csak így védekezhettek biztonságosabban a korszerű fegyverekkel rendelkező túlerővel szemben. Akiket pedig foglyul ejtettek a gyarmatosítók, azok rabszolgasorsban, láncrafűzve, az ültetvényeken vagy a bányákban sínylődve lelték halálukat. Ezért az indiánok közül sokan inkább az öngyilkosságot választották, mint a rabszolgasorsot. A gyarmatosítást kővető évek után az arawach indiánkorszak többé nem verhetett gyökeret Kuba szigetén. Guama szigetét a Batista elnyomó rendszert felszámoló forradalom korszerű indiántelepüléssé varázsolta, ahol a hazai és a külföldi látogatók szívesen elidőznek. A kubai szocialista építőművészet és urbanisztika szakembereinek a keze nyomán épült fel a hajdani indiántelepülés. Még a legkorszerűbb objektumokat is hagyományos anyagoikból, pálmatörzsekből Színházunkról egy csésze kávé mellett... Amikor a MATESZ évadnyitó bemutatója végén a függöny összecsukódik, és a néző megpróbálja fölbecsülni, mit is hagyott benne az előadás, mindenekelőtt gondolat- és értelemvilágával öerül párbeszédbe. És hogy ez önmagával folytatott dialógus mégse maradjon pusztán egyoldalú vélekedés, diszkurzusra van szüksége, még akkor is, ha tudjuk, hogy az így elhangzott megítéléseket sok minden befolyásolhatja. Monológusa ellenben akkor alakulhat csak hasznos eszmecserévé, ha a szakbírálattól és az összefoglaló kritikától segítségei kap, hogy így értékelő nézete tárgyilagos részévé válhassék a színházról, előadásról kialakult közvéleményünknek. Nehéz dolog tartalmasán vitatkozni. A néző pedig sohasem lehet anynyira szubjektív, hogy csak a maga színházeszményét kérje számon valamelyik bemutató láttán. Mert mit is állíthatna szembe például egy olyan elvi szemponttal, amely J. N. Osztrovszkij nagysikerű vígjátékát jellemzi. Ha nevetni, vitatkozni akar a néző, ezen a bemutatón bőven van alkalma. S ha ez így elegendő, akkor a kritikának sem lenne egyéb „kötelessége“, mint elcsevegni azon, hogy nini, ez a klasszikus orosz drámaíró egy olyan kellemesen bonyolódó játékot produkált (már- annak idején), amelynek gondolati anyaga bőségesen utal a mi jelenünkre is. Sőt nagyszerű alakításokra ad lehetőséget, amelyek gyakran egymást váltó ötletekkel a nézőt hasznos kikapcsolódásra serkentik. A néző örül, hogy ez alkalommal senki sem próbálta őt „művelni“, csupán szellemesen és tárgyilagosan szórakoztatni, hogy a színházat valóban sajátjának tekintse. Mulasztása a kritikának, hogy keveset foglakozik a közönséggel. Fontos lenne, ha egyik-másik bemutatót követve, premiert-értékelő írásain kikészítették, s azokat ugyanúgy náddal vagy pálmalevéllel fedték be, akárcsak az indiánviskókat. A sziget építményeit és szigetecskéit királypálmából készített padlók és hidak kötik össze. Guama szigetén díszfák és pálmák teszik vonzóbbá a tájat. Külön kuriózuma a Guama-szigetnek az indián múzeum, amelynek termeiben ősi kőszerszámokat, csontból formált gyöngyöket, különféle szobor és más faragványokat sorakoztattak fel az utókor okulására Nagy érdeklődést váltanak ki az idegenben a hajdanán használt kerámia edények, amelyeket emberi vagy állati vonalak díszítenek. A múzeumhoz tartozik a Taíni Indián falu is. Az etnográfusok ennek a felépítésére minden hozzáférhető leletet és anyagot, valamint történeti adatot felhasználtak. A képzelőerő szárnyán szinte megelevenedett előttünk a Taíni indiánfalu. A nádkunyhőkban felsorakoztatták mindazokat az eszközöket, amelyek valaha az indiáncsaládok szerény tulajdonát képezték. Mindazt leírni, ami minket Guama szigetén hatalmába kerített, nagyon nehéz. Látogatásunkat Guama szigetén, talán úgy jellemezhetném, mint a modern korszak emberének kiruccanását a hajdani indián kultúra varázslatos világába, ahol némi betekintést nyerhettünk abba az életmódba, amit a tizenkettedik században élő taíni indiánok — szintén hús és vér emberek — folytattak, de a spanyol gyarmatosítók kapzsisága miatt a százezres néptörzset lemészárolták, s ma az ősrengetegek mélyén leszármazottaik közül csupán néhányan hirdetik az évszázados indiánkultúra diadalát. A szocialista Kuba dolgozó népe büszke ősei hagyatékára. Tiszteletben tartja a tainii indiánok kultúráját .Ezt bizonyltja a Guama szigetén megépített skanzen, vagyis a régi indián település pontos mása is. HOKSZA ISTVÁN 7 vül, sor kerülne a falusi előadások elemzésére is. Itt persze nem a drámát, a reidezői koncepciót vagy a színészi játékot vizsgálná, hanem a színpad és a nézőtér kapcsolatát, és az előadás többféle hatását kutatná. Megkérdezné az embereket, hogy milyen lehetőségük van az önművelődésre, a magasabb rendű szellemi életre. Természetes, a színház, a színész, s így a rendező sem lehet meg „önmagát is ellenőrző kritikai szemlélet nélkül“, legyen az közvélemény, szakvélemény vagy inagasabbrendű kritikai megnyilvánulás. (szuchy) Hetvenöt éve született Sosztakovics Az emberiség nevében ■ Dmitrlj Sosztakovics tizenöt j szimfóniát, ugyanennyi kvartettet, i triót, kvintettet alkotott. Komponált ezenkívül két zongora-, két ! hegedű, két csellóversenyt, egy ' oratóriumot, huszonnégy zongora* i prelúdiumot és fúgát, szonátá- I kát, dalciklusokat és számos film* ! zenét. ! Sosztakovics Leningrádban szü-I letett. Apja vegyészmérnök volt, ' Kilencéves korában kezdett zon. gorázni édesanyja felügyelete alatt I zeneiskolában, majd konzervató* i riumban folytatta tanulmányait, 1 1923-ban sikerrel elvégezte a zon* ! goraszakot Leonyid Nyikolajev i osztályában, majd 1925-ben a ze* ' neszerzői szakot is, MakszimiUan i Stejnberg osztályának növendéke- I ként. 1927-ben indult az első nem, zetközi Chopin-zongoraversenyen, ■ ahol dicsérő oklevelet kapott. ’ 1926 május 26-án tartották Sosz* I takovics I. Szimfóniájának ősbe* i mutatóját. A mű a fiatal zeneszer\ ző diplomamunkája volt, és világ* i hírt szerzett alkotójának. Nem I sokkal később megszülettek a hí\ rés Sosztakovics-operák. 1 A humanizmus eszméjéhez a ! művész egész életén ét hű maradt, i Ötödik szimfóniájáról például így j beszélt: „Szimfóniám témája a . személyiség kialakulása. Művem I alapmotívuma az ember egész j benső világa“. ■ Attól a pillanattól kezdve, hogy \ a fasiszta Németország megtámad- I ta a Szovjetuniót, a zeneszerző ’ minden erejével a megszállók el. len harcolt. Leningrád ostroma I idején a blokád hónapjai alatt tűz* I oltóosztag tagjaként a zeneakadé* ’ mia tetején őrködött, Az ostrom* \ lőtt városban született Sosztako* i vies világhírűvé vált VII. úgyne- I vezeti Leningrádi szimfóniája. . Ugyancsak hatalmas sikere volt j a zseniális VIII. szimfóniának is, i amely a Sosztakovlcs-szimfóniák ■ tragikus vonalának legkiemelke\ dőbb darabja. i A háború után Sosztakovics a ' béke egyik legaktívabb harcosa . lett. Kilencedik szimfóniáját a bé■ keharc eszméje hatja át. A Dal az i erdőkről című oratórium ugyan■ ezt a témát folytatja, már a szov* I jet nép alkotó munkájának bemu. tatásával. j Élete utolsó éveiben figyelme a 1 vokális zene felé fordult. Kíséret nélküli kórusműveket, dalciklusokat és románcokat írt. Kiemelkedő ■ jelentőségű az Alekszandr Biok \ verseire komponált dalciklus. A i szimfóniák alkotója, a tragikum, a ■ hősi pátosz művésze itt, mint a ! finom líra ihletett megszólaltatója i jelenik meg. \ Súlyos betegen, de akarata és ■ alkotóereje teljében született utolsó, XV. szimfóniája, és a tizen* I ötödik kvartettje. A Michelangelo ' szövegére írt vokális szvit szinte ! összefoglalta legfontosabb témáit: i ismét felhangzik az igazságtalanj ság elleni tiltakozás, újra megszó■ lal az alkotásnak, az embereknek I szentelt élete, gondolata. Az utolsó , előtt rész címe: Halál az utolsóé: ■ Halhatatlanság. Sosztakovics 1975-ben halt meg. Guama szigetén a mesterségesen kialakított indiántelepülés egyik fő építménye. A tetőkupola alatt kör alakban kilátót építettek, ahonnan jól belátható a Kincsek-tavának minden zuga Fotó: —hal— \ ú \
