Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-10 / 41. szám
1981. október 10. SZABAD FÖLDMŰVES 7 9/M ’m a of ft-ANDREJ PLÄVKA: A nyáron több jelentős népművészeti fesztiválon volt szerencsém jelen lenni. Közülük kettő — Zseliz (Želiezovce) és Gombaszög (Gombasek) — hazai nemzetiségi kultúránk, Kalocsa pedig a Duna menti népek népművészetének hírnevét öregbítette. A két első fesztivál segítségével átfogó képet kaptunk hazai magyar népművészeti tevékenységünkről, népművészeti hagyományaink feltárási folyamatáról, a hagyományőrzés jelenlegi lehetőségeiről, s annak anyagi feltételeiről, szervezeti felépítéséről, színvonaláról, a hagyomány művészi-színpadi feldolgozásáról, a gyermek- és felnőtt táncegyüttesek munkájáról, valamint az e munkához kapcsolódó más művészeti ágak — zene, dal, népviselet stb. — jelenlegi helyzetéről. A harmadik fesztivál — Kalocsa — lehetőséget nyújtott hazai eredményeink más szemszögből való értéke-. lésére, mivel összefoglaló áttekintést adott a magyarországi néptánc-hagyományőrző és ápoló csoportok, népművészeti együttesek munkájáról, a vendégként részt vevő tíz külföldi Az Ilosvai táncegyüttes gombaszögi felépése Fotó: Takács A. Nagyobb részt ezzel az ő feladatkörük véget ér. Itt kéne, hogy kövesse őket, illetve az előző feladatot Is velük párhuzamosan végezze a néprajztudomány hivatásos apparátusa: a néprajz, a népdal, a népszokások, a hagyományok, a népi viseletanyag, a tárgyi népélethagyományok, tudományos kutatóinak, gyűjtőinek, raktározóinak, tudományos feldolgozóinak és muzeális közkinccsé tevőinek a gárdája, a tudományos intézmények, a néprajzi és járási múzeumok apparátusa, hogy az önzetlen áldozatkészség eredményeként feltárt és újból közkinccsé való, a népi kulturális élet A Táncolj és dalolj velünk c. műsor záréjelenete. (Gombaszög 81) együttes pedig alapos betekintést nyújtott a Duna menti, a Kárpátmedenceí és a Balkán-népek népi kultúrájába. Ezeket látva és az eredményt öszszesítve, megállapíthatjuk: Az a tevékenység, amit a csehszlovákiai magyar amatőr táncegyüttesek, folklórcsoportok, éneklőcsoportok, gyermektánc kollektívák stb., főleg a CSEMADOK és az iskolák irányításával, s azok szervezésében kifejtenek, közép-európai színvonalú. Különösen kiemelkedő a hagyományőrzés terén elért eredmény. Sajátosan szegény és szerény anyagi lehetőségeink mellett, a CSEMADOK fennállása óta az e téren elért eredmény önmagáért beszél. Az elődeink által évszázadokon keresztül létrehozott, állandóan gazdagított, a parasztság kulturális életét jelentő és szolgáló néphagyományok, népszokások, dalok és táncok a feledés homályából kiemelve, az elkallódás veszélyétől megmentve, újból népünket szolgálják, szocialista jelenünk kulturális életének jelentős részét képezik. A CSEMADOK helyi szervezetei, az alapiskolák, a szakszervezeti és szövetkezeti klubok, és az egyéb művészeti kollektívákat fenntartó szervek keretében munkát kifejtő folklórcsoportok, táncegyüttesek, dalkörök, gyermektánccsoportok tagjai és vezetői a hagyományok felkutatói, és a felkutatott, feltárt anyag műsorra formálói. részét képező népéleti hagyományanyag ne válhasson martalékká rohanó technikai világunk áldozatává. Hazai amatőr néptáncegyütteseink, folklór, éneklő- és gyermektánccsoportjaink műsorpolitikai és társadalompolitikai szempontból, jó úton haladnak. Tevékenységükkel jelentős nevelői, művelői, művészeti feladatokat látnak el. Nevelői feladatuk önmagunk alaposabb megismerése, és a szocialista hazafiságr^ nevelés terén bír nagy jelentőséggel. Ez általában természetes velejárója az ilyen jellegű és tartalmú tevékenységnek. A saját nemzeti és nemzetiségi kulturális haladó hagyományok megismerése, azok megismertetése a művészeti kollektívákban kifejtett tevékenység lényege. A munka hatékonyságának növelését szolgálják a nyilvános fellépések. A színháztermi előadások az elmélyültebb élmény lehetőségét biztosítják, de aránylag kis létszámú közönség előtt, míg a jól megszervezett szabadtéri rendezvények szinte korlátlan számú közönség jelenlétét teszik lehetővé. Ebben az esetben is azt kell megállapítanunk, hogy művészeti csoportjaink fellépési fórumlehetőségeí menynviségl és minőségi vonatkozásban is jók. Kulturális tevékenységünk kivívta magának azt az igen megtisztelő helyet kultúrpolitikai életünkben, hogy a párt- és állami ünnepek, a társadalmi és kulturális szövetségek „jeles napjai“ alkalmából a népművészeti csoportok biztosítják az adott ünnep tartalmasabbá tételét. Gondoljunk a május elseje, a felszabadulás és államalapítás évfordulója, a Szlovák Nemzeti' Felkelés emlékünnepélye stb. alkalmából rendezett ünnepi manifesztáciők és évfordulók kulturális műsoraira vagy az aratási és szüreti ünnepélyekre, illetve a társadalmi és kulturális szövetségek által rendezett békeünnepélyekre, a forradalmi szakszervezeti napokra, a szövetkezetek évzáróira, s végül nemzetiségi kulturális szövetségünknek, a CSEMADOK-nak tavasztól őszig tartó helyi, körzeti, járási és központi népművészeti rendezvényeire: a CSEMADOK-napokra a dal- és táncünnepélyekre, a népművészeti és kulturális fesztiválokra. Ezeken az ünnepélyeken és az ezekhez hasonló további rendezvényeken ők, az amatőr művészeti kulturális csoportok a kultúra képviselői. És ez így jó, mert a szükségessék tudata jelentősen fokozza tevékenységünk fontosságát, értékében emeli e társadalmi tevékenység jelentőségét. A feladatot végzők felé pedig nagy mozgósító hatással van. Az amatőr művészeti tevékenység sikeres fejlődésének és aktivitásának egyik lényeges előfeltételét a fenntartói szervek és szervezetek jelentik. A munka végzéséhez szükséges feltételekkel kapcsolatos biztonságtudat, a szervezeti-szervezési kérdéskomplexumok megoldottsága, a színpadra állított műsorok esztétikuma, a csoport perszonális ellátottsága, a zenekari kérdés megoldhatósága, a fellépéssel kapcsolatos szervezési problémák elrendezése, a társadalmi-politikai képviselet, a kérdések összességének tisztázása. Lényegében minden ezzel kapcsolatos, illetve ettől függ. Nemzetiségi kulturális életünknek ezen a téren még sok a tartaléka. Például ezen a téren Jóval többet tehetnének az egységes földművesszövetkezetek, állami gazdaságok. Követésre méltó példák vannak, ahol vagy társként, vagy önálló szervezőként és fenntartóként van jelen a szövetkezet, illetve az állami gazdaság: a nagyidai Ilosvai táncegyüttes, a búcsi éneklő- és folklórcsoport stb. Sajnos ez nem tömeges jelenség, hanem csak kis létszámban előforduló példa. Az a baj, hogy a település — falu vagy város — egyik legjelentősebb — ha nem a legjeientősebbl — gazdasági egysége nem tartja természetes kötelességének a falu kulturális életének megfelelő szintű anyagi támogatását, és az egész településre kiható szervezését. Pedig erre is van jó példa, a szövetkezeti élet — Búcs (Búő), Hosszúszó (Dlhá Ves), Szőgyén (Svodín), Nyárasd jTopoInlky) stb. — és az ipar — Fülek (Filakovo), Gömörhorka (Gemerská Hôrka), Komárom (Komárno) stb. — területén is. Az adott mezőgaídaságl, illetve ipari kulturális központok szervezői és mecénásai az egész település kulturális életének. A munka végzését minden esetben társszervekkel, közösen biztosítják. TAKÄCS ANDRÁS Hegyaljon s a réten őszi illat árad, a szüretre szépen szóló dallal várnak. Őszi verőfényben friss menyecske nótáz, én a venyigével dúdolom a nótát. Megérett a dalom, mint az asszony keble, mint az őszi napon a szőlőfürt nedve. Tüzes bor a dalom, világgá eresztem, nyár tüzétől kaptam, épp most szüretelem. Megérett a szavam aranyló fürt módra, de talán hazátlan meg nem érett volna. S ha nem ragyog napja, nem hull langy esője, minden pillanatja, hogy lesz édes tőle. Szüretről dalolva szállj, dalom, vidáman, sej-haj, nem vagyunk ma árvák a világon. Lukács Pálra emlékezve Aratók tánca Kalocsán a Fotem folklóregyüttes előadásában Nehéz híres emberekről írni, de az elfeledettekről még nehezebb. Ügy érzem, hogy még az irodalomban jártas olvasó sem találja meg egykönnyen Lukács Pál helyét a magyar irodalomtörténetben. Egyik méltatója, BOROSS KÁLMÁN az 1930-as Szeretet Naptárban így ír róla: „56 év óta porladozik Lukács Pál a kamocsai akácfás temetőben. Emléke most is él, emlékének nem szabad elenyészni.“ E sorok megjelenése óta kerek 51 esztendő telt el és szomorúan kell megállapítani, hogy Lukács Pál emléke már nem él, de azért nem is enyészett el teljesen. Szülőfalujában már csak egy-két idős ember és két-három rokoncsalád emlékezik az egykori versíróra, de ők is csak szüleik, nagyszületk elbeszéléseiből. Ma már irodalmi körökben sem emlegetik nevét, ,könyvecskéit“ és verseit nem adják ki és nem olvassák. Az irodalmi lexikonokban — abban sem mindegyikben — szerényen húzódik meg neve, rövidke életrajza és müveinek felsorolása az „L“ betű alatt híres névrokonai, LUKÁCS LÁSZLÓ, (1906—1944) költő, műfordító, LUKÁCS MÓRIC (1812— 18811 író, műfordító és filozófus és LUKÁCS GYÖRGY (1885—1976] társaságában. Mégis érdemes nevét megtisztítani a több évtizedes porrétegtől, s bevinni újra az irodalmi és olvasói köztudatba, születésének 180. évfordulóján pedig tisztelegni emléke előtt. Az olvasó most meglepetten kérdezheti. Miért? Azért, mert — s olvassuk csak a fentebb említett méltatójának további sorait: „Miként az arany setét sziklarétegéből, vagy a folyó szürke fövenyéből kerül felszínre és ékességére, hasznára lesz másoknak, úgy emelkedett ki Lukács Pál szegény földművelő szülők köréből, saját tehetsége, szorgalma által országos hírű közhasznú emberré.“ Azért, mert közülünk került az irodalomba, lett ifjúsági íróvá és költővé, azért, mert ő a magyar gyermekköltészet úttörőié, mondhatnánk — tulajdonképpeni megalapítója. Az 6 munkásságából merítettek és voltak annak továbbvivői, a későbbiekben a magyar gyermekirodalom jeles képviselői: POSA LAJOS és BENEDEK ELEK. Lukács Pál 1801-ben született Kamocsán. Tanulmányait a híres losonci és sárospataki iskolában végezte, de tizennyolc éves korában kénytelen volt abbahagyni, mert szegény sorban élő földműves szülei elhaláloztak. A kor több fiataljához hasonlóan „Tháliával“ jegyezte el magát, és vándorszínészkedéssel kereste kenyerét. Később — közel fél évszázadon át — az ország előkelő családjainál tevékenykedett mint nevelő és házitanító. Szinte játszva tanított, többnyire saját —verses tankönyveiből, gyermekverseket tartalmazó füzetet adott ki. Nyomtatásban megjelent verses földrajza JFöldismertetö, Kis utazó}, természetrajza jKis kert, Kis természetf, történelme, erkölcstana. Lukács Pál az elsők között hangoztatta, hogy a gyermekek számára olyan könyvecskéket“ kell írni, amelyek szem előtt tartják a gyermek életkorát, tárgyi tudását, érdeklődési körét és szókincsét. Művein keresztül meg is találta az utat az tfjúság minden korosztályához. A legkisebbeknek írta például a Kis mesélgető, Dalkönyvecske, Kis köszöntő, Kis verselgető és a Kis citera című füzetjeit. Az iskoláskorúanknak és a serdülőknek szánta a Lukács Pál hegedűje és a Kts utazó című könyvét. Könyvein keresztül megismertette a kis olvasóval a más vidékeken élő gyermekek életkörülményeit, szokásait és a népi hagyományokat. A nép gyermeke volt, s mint ilyen munkásságának célját abban látta, hogy az egyszerű falust nép gyermekeinek írjon. Tanítsa őket a szépre, a jóra, a nemesre, a tiszteletre, a tudományra és hazaszeretetre. Méltán nevezték őt a „gyermekszívek ismerőjének“, mert azt volt, és ennek szellemében alkot* ta műveit. Az ШО-es években a reformkor haladó, hazafias eszméit terjesztette verseivel, támogatva az úgynevezett centralistákat: Eötvös, Szalag L., Lukács M., Csengery A., Kemény, Madách stb. Ebben az időben a nemzet egész sor nagytehetségű férfiút adott az irodalomnak, olyanokat, mint Petőfi, Jókai, Arany, Tompa, Vörösmarthy, Bajza, Czuczor, Erdélyt, Eötvös, Gorái, Vahot, Kemény, Madách vagy a lapszerkesztő Kossuth. Ezeket az éveket joggal nevezzük a magyar irodalom legnagyobb korszakának, és Lukács Pál is ezekben az években alkotott legtermékenyebben a maga szerénységével és tehetségével. Lukács Pál is, mint elődjei vagy korabeli író és költő társai, sokat vándorolt, járta az országot, világot, Egyrészt a megélhetés hajtotta szükség adott kezébe vándorbotot, de valószínűbb, hogy az emberekkel, a tájakkal, a világgal való ismerkedés, a költészethez fontos anyag és tapasztalatgyűjtés, élményszerzés ösztönözte tartózkodási helyének gyakori megváltoztatására. Lukács Pál legutolsó „állomáshelye" Kurtakeszi volt, ahol a Bárányát családnál nevelősködött. A megöregedett és fáradt költő a félévszázadnyi küzdelmes és viszontagságos vándorlása" után, így emlékezik vissza: „ötven éve múlt, hogy utoljára Tevém be a kilincses ajtót, ötven éve múlt, hogy elrebegtem Szüleimnek Itt a búcsúszót... Hej! azóta sok földet bejártam, Jártomban sok jót és szépet láttam.“ Lukács Pál élete alkonyán visszatért oda, ahonnan elindult, szülőfalujába, Kamocsára. Továbbra sem szakadt meg kapcsolata az irodalmi élettel, szorgalmasan küldözgette írásait, a Légrády Testvérek kiadójába. Nem sokkal halála előtt, egyik, (talán utolsó?) — „Óhajtásom“ — című versében a hozzá illő szerénységgel, mintegy végrendeletként, annak a kívánságnak ad kifejezést, hogy „vajha a síromra egy, az égi madarakat tápláló eperfát és egy, méhecskédnek mézet adó akácfát ültetnének“. Ezt a kívánságát meg is tették a kamocsaiak, de az évek múltával, a temetőrendezések alkalmával az eper- és akácfák sorban kivágásra kerültek. Lukács Pál, noha nem kívánt helyet magának a magyar irodalomban, —> mégis megnyerte azt, s annak oltárďra el is helyezte, amire szerény, de nemes tehetsége, szorgaTma és tudása alkalmassá tette. Mötyusföld szülötte volt, nevét tanuljuk meg (újra], hogy az ne merüljön mindenestül feledésbe, mert méltán emlegethetjük őt a többi híres mátyusföldivel: Czuczorral, Jedlikkel, Kassákkal, Sellyéivel, Bábival, Jócsikkal és Morvayval egyetemben, Vörös Péter