Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-26 / 39. szám
X 1981. szeptember 26. SZABAD FÖLDMŰVES 7 ARI KÄLMÄN: Szaniszló Gergely temetőcsősz bogaras öreglegény hírében állt faluszerte. Különös szokásaival, váratlan lépéseivel gyakran meghökkentette környezetét, s mire az emberek valamelyik furcsaságán napirendre tértek, máris újabb témát szolgáltatott, ilyenformán személye úgyszólván állandóan terítéken volt, Amikor aztán hetvenévesen nyugállományba vonult, jó ideig csend honolt körülötte. Mondták is az emberek: — Na, a vén Szaniszló, úgy látszik, észhez tért végre. De váratlanul nemsokára ismét ráirányult a közfigyelem. — Hallottátok? — állították meg egymást az utcán az emberek. — Szaniszló Gergely eladta a házát. S tudjátok, mit csináltatott az árából? Egy kriptát. S mit gondoltok, most hol lakik? Felvétette magát a szociális otthonba. Miközben a falu szája így adta-vette a hírt, Szaniszló Gergely, a községi szociális otthon legújabb lakója, foglalkozásának jelvényével, egy könnyű kis kapával a vállán, naponta kiballagott a temetőbe. Leült a frissen vakolt kripta elé, s mélázva nézte a különks építményt, amely a falubeliek szerint a szövetkezet mázsaházának stílusjegyeit viselte. Ez teljesen érthető, ha meggondoljuk, hogy mindkét épület ugyanazon mester, Vakulya Illés téesz-kőmíves alkotása, avval a különbséggel, hogy a mázsaház szolgálati időben, a kripta pedig munkaszüneti napokon, fusiban készült. Egy verőfényes délután Szaniszló Gergely, elmaradhatatlan kapájával a kezében, éppen szokásos sétájára indult, amikor Borbála asszony, azaz özvegy Gyalog Antalné, a szociális otthon női szárnyának egyik lakója tűnt fel az udvaron. — Jöjjön Borbála! — invitálta Szaniszló az öregasszonyt. — Megmutatom a kriptámat! Borbála asszony mintha várta volna a meghívást, mert így szólt: — Rögtön, csak előbb magamra terítem kendőmet. Ettől kezdve a két idős embert mindennap együtt látták a temetőben. Ott bolyongtak a sírhalmok között, egy-egy korhadt fejfa előtt megálltak, s hosszasan betüzgették a neveket, főleg az évszámokat, amelyek mindjárt alkalmat adtak arra is, hogy Szaniszló Gergely a munkájáról beszéljen. Ezek a beszélgetések általában a következőképpen zajlottak le: — Itt nyugszik Varró Gáspár, élt 78 évet. I860—1938. Béke poraira — olvasta hangosan Borbála asszony. — Abban az évben már itt dolgoztam — kapott a szón a nyugalmazott temetőcsősz —, Gáspár bátyám volt a kilencedik halottam. Hires presbiter volt őkelme. Emlékszem, hogy két pap imádta: az egyik a háznál, a má sik a sírnál. Abban az évben már nem is volt több Hyen jó halottam. Mikor elfáradtak, leültek szusszantani a kripta előtti lócára. Egy ilyen pihenő alkalmával történt, hogy Szaniszló Gergely kapája nyelével a vasajtóra bökött és a következő meglepő kijelentést tette: — Jut ebben hely magának is, Borbála! Az özvegyasszony ekkora nagylelkűség láttán először szipogott egy sort, majd zsebkendőjét gyűrögetve elérzékenyült szavakkal hárította el a különös ajánlatot: — Ugyan, Gergely ... Hogy jönník én ahhoz, hogy maga mellé feküdjek ... Házastársakhoz illő az ... Mi pedig, hogy úgy mondjam, csak amolyan jó barátok vagyunk ... A szemérmes elutasítás indoklásán Szaniszló Gergely elgondolkodott és mindjárt kész volt az áthidaló válaszszal is: — Hiszen azon éppenséggel segíthetünk ... — Min? — nézett maga elé ártatlan tekintettel az özvegy. — Hát, hogy maga is ebben a fájin kis házikóban pihenhessen. — Ja, vagy úgy... Aztán hogy gondolja? A nyugalmazott temetőcsősz ünnepélyessé vált hangon válaszolt: — Ogy, hogy öszeházasodunk! így történt, hogy Szaniszló Gergely nyugalomba vonulása másodszor is a falu szájára került: — Hallottátok? Szaniszló Gergely megházasodott. Borbálát, a Gyalog Antal özvegyét vette el. A szociális otthonban szűrték ősze a levet. Még lakoma is volt: a szociális otthon adta a vacsorát. Hanem mindez még hagyján ... Az igazi szenzációt az jelentette, amikor egy járókelő a szociális otthon melleit elhaladva, az ablakban a következő különös hirdetésre lett figyelmes: „Egy vadonatúj kripta jutányos áron eladó. Bővebbet a szociális otthonban, Szaniszlónál." Kiss Péntek József versei Kristályos emlékük Ma már a tarka lepke-rajz farkas-álmod szép félelmeid kivont kardja összegyűrt papíros kormos reggel kopott sétapálca — csak kristályos emlékük nem suhant tova Mikor elindultunk Álltunk lenn a parton Szellőivel ránkköszönt Az este Mikor elindultunk Megmozdult a nyírfaerdő Folytatódott a történelem В , arta Gyulát, mint festőművészt nem kell különösebben bemutatnunk. Gazdag és rendkívül sokrétű alkotása nem szorul reklámra. piaci árusításra. Festményeit 1952—1980-ig hetven esetben állította ki. Emberhez szélé realista, de ugyanakkor modern felfogású munkáival megismerkedhetett Bratislaván kívül Moszkva, Leningrád, Berlin, Budapest, Weimar műértő közönsége, de ugyanolyan szeretettel állít ki Banská Bystricán, Komáromban, Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda), vagy az ország bármely sarkában, ahol művészi programját megértéssel és kellő társadalmi megbecsüléssel fogadják. Berta Gvula nem tartozik azon művészek közé, aki „begubózik“, vagy csak magának, illetve egy szűkebb körű műértő környeztnek alkot. A festészeten kívül művészi hírnevét 1960-tól napjainkig, országszerte mintegy hatvan monumentális műalkotás is gyarapítja. A technikai kivitelezés igen gazdag skáláját alkalmazza (színes kerámia, üvegmozaik, kovászolt réz stb.). Valamennyi művét az architektúrához viszonyuló kapcsolatban is teljesértékű, önálló alkotásnak tekinthetjük. Barta Gyuláról alkotott képünk azonban nem lenne teljes, ha nem ejtenénk szót alkotó módszerének, művészi fejlődésének geneziséről. A művész 1322-ben született Párkányban (Štúrovo). Művészi tanulmányait Budapesten kezdte, majd idehaza, a Bratislava! Képzőművésezti Főiskolán, Ján Mudroch keze alatt fejezte be. Barta Gyula festői stílusa azonban merően különbözik hajdani tanítómesterétől. Képein, az egyenes, horizontális és vertikálisan elhelyezett vonalak dominálnak. Kompozíciója szigorú, szinte rideg, de ugyanakkor áttekinthető. Amit Barta Gyula a múltból magával hozott, az talán maga a színskála, mely „ipari képeit“ meleggé — emberségessé teszi. Jiíí Kostka műtörténész egy tanulmányában Barta Gyuláról így vélekedik: „Ügy gondolom, hogy épp Bart3 Wyula az a thai festő, aki alkotásaiban valóban a mát tükrözi vissza, képein új, esztétikai értékké fogalmazva azt, új technikát alkalmazva — az új tájat azonban új költészettel gazdagítja!“ Saját vallomása szerint apja hajdani kovácsműhelyéből, ahol gyermekkorában oly sokat settenkedett, az üllő, meg a fújtató körül, az alkotó Barta Gyulának sikerült magával hoznia az anyagi ismeretét, megbecsülését és ugyanakkor mindazt az erőt és szívósságot, amit maga a vörössn szikrázó vas rejtett magában. Hosszú volt az út a kezdettől, a máig. A romantikusnak tűnő Dunamenti, vagy helpai viskókat, lakótelepek, gyárkémények, pályaudvarok, erőművek, festői megörökítése váltót-ŰZ erünnk vonzásában ta fel. Lélektani szempontból Barta Gyula mai alkotására a rend, a kiegyensúlyozottság és mértéktartás a legjellemzőbb. A napot egy vasúti pályaudvar, vagy kikötő felett azonban mégsem redukálja csak geometriai formára, azaz körré, vagy elipszissé, a házakat csak négyszögre, vagy mesterségesen összekötött vonalakra. Nem! Színei a Napnak meleget és fényt kölcsönöznek, épület-kompozícióját pedig — bár koncentrált és színekben leszűrve — de körülveszi a levegő vibrálása, valahol a háttérben a dolgos hétköznapok alkotó emberének jelenléte is. Politikai s korkövetelmények szempontjából Barta Gyula alkotása valóban elkötelezett. Méltó és érthető módon tükrözi vissza társadalmunk fejlődését, mely törvényszerűen öszszefügg hazánk dinamikus gazdasági fejlődésével ipari bázisunk kiépítésével. A technikai csodák megteremtésében — létrehozásában azonban benen van az ember is, mert gigantikus művek teremtésére csak maga az ember képes. Barta Gyula is új vasból kovácsolt, szilárd alapokon álló erőtornyokat örökít meg képein. Olyan tornyokat — erőműveket, melyek számunkra a békés szocialista alkotó munka bástyáit, a biztonságot és a jövőt jelentik. GERSTNER ISTVÄN A Shakespeare szobra az angolparkban (A szerző felvételei) A született weimarl úgy néz a turistára, mint egy díszletre, amely a városhoz tartozik. Nem csoda, hiszen csupán egy nap folyamán annyi itt a látogató, mint fán a levél. Az NDK-beli idegenvezető ezt a tényt pontosabban fogalmazza: — Évente 1 millió 800 ezer külföldi látogató Jzlelgeti“ a város hangulatát, tekinti meg a látnivalókat, melyben az egykor eisenachi, majd türingiai nagyhercegséghez tartozó városka valóban gazdag. — Mondja, látott már ilyen főteret életében? — kérdezte tőlem — a Neptun szökőkút szélén ülő aggastyán. A kérdésre persze nem is várt választ, hiszen ezrek — köztük filmrendezők, festők, építészek — bizonyították igazát. Az újgótikus stílusban épült városháza, a Lucas-atelier, a város első könyvesboltja az egykori céhek hangulatos üzletei, a gerendázott falú épületek külön-külön is építőművészeti értéket jelentenek, együttesen viszont szavakkal ki sem fejezhető — csodát. A város egy másik, hasonló nagyságú főterét a művészetek paradicsomának is nevezhetnénk. Liszt Ferenc nevét — aki több alkalommal, is tartózkodott a városban — Weimar szívébe fogadta. A róla elnevezett zeneművészeti akadémia olyan egyéniségeket nevelt, akiknek nem kell szégyenkezniük a világ legelőkelőbb koncertpódiumán sem. Az akadémia mellett található Károly Ágost lovasszobra, akinek a város emléket emelt Az újgótikus stílusban épült városháza — humánus cselekedeteiért. Anna Amália hercegnő egykori palotája, Wieland és Herder volt lakóházának megtekintése után a Schiller-ház irodalmi töltésű hangulata mélyebb gondolatokra készteti a látogatót. A weimarl bolyongás egyik színfoltja a Goethe élte alatt épült 150 hektár területen elterülő angolpark. A német precizitás, tökéletességre való törekvés nyomai itt is érvényre jutottak. A gyönyörű egzotikus fák tövében, az angolgyep ölelésében harmonikusan „feszítenek“ azok a szobrok, amelyek Goethe, Schiller, Shakespeare, Puskin, s más nagyságok alakját öltötték magukra. A parkot nyugodtan nevezhetjük az irodalmárok oázisának: minden év áprilisában itt ad találkozót a Goethe — Shakespeare Egyesület. Ilyenkor tizenöt ország fiai gyűlnek össze, s színvonalas kulturális rendezvény keretében ünnepük a két irodalmárt és a várost. A Goethe-ház talán a leglátogatottabb pontja a városnak. A kiállítási tárgyakra felügyelő teremőr vicces megjegyzéseivel zavarja meg olykor a nézelődő érdeklődőt: „Ha ezek a gerendák, melyek a padlót tartják, tudták volrfa, hogy. naponta ennyi embert kell a hátukon cipelniük, akkor bizonyára megmaradtak volna fának az erdőben.“ Hát igen. Naponta több ezren sétálnak át a Goethe-ház szobáin, s szemlélik azokat a hagyatékokat, melyek a nagy irodalmárt kísérték életében. A németek — tükörfordításban — városi kerttemetőnek nevezik azt a csöndet, nyugalmat árasztó helyet, ahol a német múlt legnagyobb alakjai vannak eltemetve. A „fejedelmi“ kripta érckoporsóit mindenki megszemlélheti. A honi látogatók többsége hosszasan álldogál Schiller és Goethe koporsója előtt. Amikor az antikváriumban hozzájutottam Goethe éltében, Lipcsében kiadott nyomtatott művéhez, még nem is sejtettem: Weimar nyugalmával, csöndjével, építészeti csodáival, a maga fenséges szépségével igazi, embert, kultúrát emelő alkotókörnyezetet nyújtott a német szellemi élet hajdani legnagyobbjainak. KALITA GABOR A sírkert „fejedelmi“ kriptájában nyugszik Schiller és Goethe ▼ Wb I i \ 4
