Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-09-05 / 36. szám
1981. szeptember 5. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Ä magyar felvilágosodás második szakaszának legnagyobb íróegyénisége, literátora és szervezője, aki minden kortásának „lelki élménye“ lett. Tiszántúli (bihari) előkelő köznemesi család sarja, aki alapos és sokoldalú, a képzőművészetre is kiterjedő tanulmányok után a megyei, majd állami pályán indult el, az érzelmek polgárosításának, az újszerű érzékenységnek első, tudatos és nagyhatású hirdetője volt. Mint a II. József császár elrendelte világi iskolarendszer harcos és aktív szervezője, korán kihívta kálvinista hitfeleinek s a konzervatív magyarságnak rosszalását, ami csak fokozódott felvilágosult világnézeti propagandája miatt. Kazinczy külön folyóiratot indított, a rövid életű Orpheust, melyben Helvetius, Rousseau s a radikális szabadgondolkodók tanait hirdette. E szélsőséges és őt el is szigetelő gondolatvilága, antifeudalizmusa hozza szoros kapcsolatba a jakubinusokkal, akiknek sorsába is részes, hét évi börtönt szenved el, s csak kiszabadulása (1801) után lát hozzá, 42 éves korában, élete tulajdonképpeni feladatához. Széphalom, ez a kis Abaúj megyei praedium, ahol feleségével és hét gyermekével haláláig élt, egyre nagyobb szegénységben, mert mindenét az irodalom, mások könyveire s támogatására pazarolta — 1805-től közel húsz éven át a magyar irodalmi élet középpontja. Nagyszerű episztolájában, melyet Szécsényi Istvánhoz intézett, benne van életpályájának egész értékelése: Sűrű köd és borongó jellegek Fogják el tájainkat, amidőn Egyenként kezdénk itt-ott a menést; Ügy hitte minden, jó ösvényen ő jár XXX En láttam a zavart, s láttam hogy az Rendén vagyon; úgy volt az mindenütt, Míg a nyelv hívei, írók és olvasók, Egymást korholván, össze szerkezének; S a versenygőket nem békére vontam, Hanem hevesb és még makacsb vitára. Ki nyugtot óhajt, harcra kél. Kivívánk A szép tusát s most béke boldogít. ■ A nyelvújítás országos nyelvi, irodalmi és esztétikai mozgalmát Kazinczy 1811-ben indítja, el, támadó epigrammákkal a maradi (főleg debreceni) értelmiségiek, írók ellen, akik az élet változatlanságát, a magyarság gyökeres, változhatatlan (feudális) eredetiségét, az európai gondolatoktól s ízlésformáktól való mentességet vallották ideálul. Valójában többről volt tehát szó, mint a nyelv megújításáról (vagyis több ezernyi új magyar szónak, kifejezésnek, modern, addig magyarul ki nem fejezhető fogalmak számára), s többről, mint pusztán a nyelvkíncs bővítéséről: a nyelvújítás lényegében a polgári haladás gondolatait vitte érvényre a feudális restauráció légkörében, tehát mikor a nyílt politikai akció útja eltorlaszolódott. Az irodalom így vált Kazinczy korában s az 6 hatalmas szervező irodalmi munkája nyomán az öntudat megváltoztatásának fő eszközévé, lett akkor a nemzeti haladás fő kifejezőjévé s előmozdítójává. A nyelvújítás egyben az irodalmi nyelv stilisztikai alakítását is jelentette, Kazinczynak tudatos törekvése volt a nyelvnek mindennapiság és tájnyelvi elszigetelődés szintjéről való felemelése és az európai nagy irodalmakban már jó ideje meghonosult polgári stílusnemeknek és műfajoknak, ízlésformáknak nyelvileg szabatos átültetése és meggyökereztetése. Kazinczy lényegében a tizes évek vége felé fogott hozzá legnagyobb eredeti művéhez, két ragyogó emlékiratához (Fogságom naplója, Pályám emlékezete). E két könyv teszi íróklasszikussá, valamint az a 23 vaskos kötetre rúgó irodalmi levelezése, amelynek végtelen változatosságából, színeiből, emberi és krónikás, politikai és esztétikai gazdagságából szűrődött le a két emlékirat, formálódott ki sajátos tömörsége. Kazinczy költészeti elveit az érett, goethei klasszicizmus alapján alakította ki (Rousseau és Goethe voltak bálványai). A szabályos, nagy tudatosságot követelő formáknak volt jeles mestere (epigramm, szonett), a filozófia és tudós tartalmakat episztolában is bravúros művész — de nem forróság, mély eredetiség nélküli költői tevékenysége, hanem nyelvújítása és egyetemes stílusreformja, valamint irodalomszervező munkássága és emlékiratai teszik klasszikussá. Kazinczy legfőbb érdeme azonban az, hogy az addig általános (felvilágosult) műveltségi reformot stílusreformmá irodalmasította. így találta meg az előző évtizedek eszmei és politikai harcainak folytatását egy oly korszakban, amikor a magyar polgárosodás fő útja a nyelv és irodalom területén át vezetett. rp. ■■■■■■■■■a ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■i Az a megtiszteltetés jutott nekem, hogy küldött voltam a négy legutóbbi pártkongresszuson. És minden alkalommal meggyőződöm, hogy a párt itt kidolgozott irányvonala változatlanul az élei legmagasabb rendű problémáira orientál: békét a földön, boldogságot az embereknek. Idén Ismét azzal az érzéssel léptem be a Kongresszusi Palota termébe, hogy itt vannak összesűrítve korunk kis és nagy feladatai: a szibériai folyók meg-Feltörekvés fordításának grandiózus tervétől a lakossági vegytisztítókig. Közöttük pedig egy hatalmas mező terül el, amelyen mindannyiunknak megfeszítve kell dolgoznia. Dolgozni barátaink és ellenségeink figyelő tekintete előtt. A lényeg, hogy a század leghatalmasabb eszméjének — a világbéke eszméjének -forrása a mi társadalmunk. Az imperializmus ma nyíltan tá madja ezt a kincset. Mennyire fontos ilyen körülmények között a nyugodt, magabiztos hang, hogy senki sem téríthet el minket a békéért folytatott harc útjáról! És ez a hang keményen elhangzott a szovjet kommunisták fórumának emelvényéről. A kongresszus munkája során nagy figyelmet fordítottak az ország gazdasági fejlődésére. Ez érthető is: hiszen ez az az alap, ami lehetővé teszi, hogy megszilárdítsuk és tökéletesítsük a szocialista életmódot. Csak meg kell sokszoroznunk erőfeszítéseinket a termelés még gyorsabb és hatékonyabb fejlesztésére. Az energiának azonban van egy más fajtája is: a szellemi. Nem lehet százalékokban kifejezni, de szerepe az ember és a társadalom életében felbecsülhetetlen. Erről — a tudomány, a művészet és a kultúra problémájáról sok szó esett a kongresszuson. Számomra a pártosság és népiesség iránytű a mély, igaz, demokratikus irodalom felé. Ügy gondolom, irodalmunk ebben a mederben fejlődik. Az utóbbi időben gondolati mélységével megörvendeztetett bennünket a filmművészet is, a legjobb színházi előadások pedig megsokszorozták a szovjet színházi kultúra dicsőségét. Mind nyilvánvalóbb, hogy a szocialista kultúra nem egyszerűen a világkultúra alkotórésze. Üjító szemlélet, filozófiai mélység és olyan szférák kutatása jellemzi, ahová ritkán merészkednek a polgári világ művészei. Mindenekelőtt a munka emberének ábrázolásáról beszélek. A mi művészetünkben központi alakká vált. Legutóbbi regényemet írva, melynek címe Az évszázadnál hosszabb nap, egy kis állomáson dolgozó vasutas köré csoportosítottam az eseményeket. És 6 megbirkózik ezekkel a terhekkel. Mint ahogy — biztos vagyok benne — a szovjet emberek is megbirkóznak a tervekkel, amelyeket olyan mindent átfogó érdeklődéssel vitattak meg a Kreml Kongresszusi Palotájának üféstermébenn. Csingiz Ajtmanov ОБ RADNÓTI MIKLÓS: Nagyon fiatal volt a lány, nagyon tapasztalatlan és nagyon kíváncsi. A férfi ugyanolyan kíváncsi volt, nem éppen tapasztalatlan és majdnem húsz évvel idősebb. Ennek ellenére egy s mást tanulhatott a lánytól, hiszen az, ha lány is, mégiscsak nő volt, 6 pedig, há férfi is, mégiscsak gyermek. Persze őket nem foglalkoztatták ilyen kézenfekvő gondolatok. De talán az is lehet, hogy ügyeltek arra, nehogy ilyesmikkel foglalkozzanak. Azokon a napokon, amikor a férfi titkon fölkereste a lányt, hogy lerajzolja, megfejtse vonásai varázsát, néha-néha így szólt hozzá: — Nyugodtan beszélhet, amíg dolgozom. Elvégre nem fényképeket készítek magáról. Beszéljen csak nyugodtan, gyermekemI — Nem vagyok gyermek — felelte erre nyugodtan a lány. Így hát a férfi helyette is beszélt, s közben pillantása a rajzmappa és a lány arca között ingázott. A lány hallgatott. Idegenül nézte a férfit, és néha azt dünnyögte: — Ahál — vagy: — Persze, persze, — vagy: — Bizony, bizony. — Szokott szerelmes regényeket olvasgatni? — kérdezte a férfi egy szép napon. Es amikor, mint általában, nem kapott választ, folytatta: — Ne is olvasson, gyermekeml Azokból nem tanulhat semmit, gyermekem. — Nam vagyok gyermek — mondta nyugodtan a lány. — Semmi sem olyan alávaló — folytatta a férfi —, sehol sem hamisítják meg annyira a valóságot és az igazságot, mint a szerelmes regényekben. Ha egy író azt írja le, hogyan öl meg valaki valakit, vagy hogyan szabdalja darabokra áldozatát a gyilkos, vagy hogyan akasztja fel magát az öngyilkos, vagy hogyan gyújt fel egy várost a gyújtogató — pontossága nem ismer határt. Eszébe sem jut senkinek, hogy rossznéven vegye tőle alaposságát. Egyetlen hatóság sem tiltja meg neki. Némely regény valóságos kézikönyv a rabolni vagy gyilkolni szándékozóknak. Ha viszont a költő a szerelem dolgait ecseteli — amelyek a legnagyobb, ha nem az egyetlen boldogságot jelentik —, akkor a szó szoros értelmében elveszett ember. Jobban tenné, ha megölné magát, mielőtt ezt mások megtennék helyette. A borzadályt föltárhatja, de a leggyönyörűségesebb dolgokra még csak utalnia sem szabad. Persze, az utalás maga is főbejáró bűn lenne. Az állam, az egyház, a társadalom alapjai reszketnének meg belé. Es minden, ami csak erre épült, kártyavárvárként omlana össze. A hagyományok védelmezői éjjel-nappal rettegnek a boldogság és a szerelem elementáris hatalmától. A lány szemtelenül nézte a férfit, és tétován így szólt: Ahál •i}-'n‘‘ — Alapjában véve — mondta a férfi egy más alkalommal — ha két ember szereti, vagy azt hiszi, hogy szereti egymást, soha nem ismerhetik meg egymást. Válószínüleg kételkedik ebben az állításoban, gyermekem. — Nem vagyok gyermek — válaszolta a lány szelíden. — Egy híres mai francia költő — folytatta a jérji — érzékletes és peszszimista allegóriában jelenítette meg ERICH KÄSTNER: az egymás megismerésének lehetetlenséget. A két szerelmes, írja a költő, olyan, mintha durva vászonzsákban varrták volna, úgy hogy nem láthatnak, és nem mozoghatnak. Ilyen korlátozott lehetőségekkel, állnak egymással szemben, érzik a másik boldogító közellétét, érékelik a fájdalommal határos vonzalom világát, a sötétséget, vászonfal érintkezik a vászonfallal, gyámoltalanul és elégtelenül, és egyikük sem tudja, milyen is a másik a valóságban. A hasonlat nem valami költői, s nem is nagyon vigasztaló, de úgy érzem, találó. Azt mond/а a Biblia, hogy Ádám és Éva szakított a megismerés fájáról, és elfogyasztotta az almát. Szerintem ez tévedés. Csak elfelejtették érvényteleníteni. Az a titokzatos alma még mindig ott lóg a fán, és mindörökké elérhetetlen marad az ember számára. A lány szemtelenül nézett a férfira, és halkan így szólt: — Bizony, bizony. — A szerelem mifelénk szokásos tisztelete olyan régi, mint maga a világ — mondta a férfi egyik délután. De vajon valóban eszerint viselkedünk-e? Nem rejtegetünk-e, és nem rejtegetjük-e ma is a szerelmet, mint valami bűnt és szégyent? Mintha méltán hallgatnánk róla, éppúgy, mint arról, ha az ember ezüstkanalat lopkod a rokonaitól. Pedig ez nem mindig volt így, tudja ezt minden gyermek. — En nem vagyok gyermek — jegyezte meg szemtelenül a lány. — Ez nem mindig volt így — ismételte meg a férfi. — Gondoljon csak a régi görögökre, akik templomokban imádták a testi szépséget. Nem mindig volt így, és ma sincs mindenhol így. Gondoljon csak a szerelem indiai tankönyveire. És ne feledkezzék meg a japánok természetes, őszinte nézeteiről, amelyeket a mai nyugati civilizáció gyermetegen agyonhallgat, vagy amelyen gusztustalanul csámcsog. De kérdem én, hogyan beszélhetünk őszintén a szerelem lelki és földöntúli részéről, ha megvetjük a földi szerelmet, és szégyenkezünk miatta? Így az egész hazugsággá válik. A lány szemtelenül rápillantott, és így szólt: — Valóban. Így és ilyesformán beszélt a férfi, míg szakadtalanul rajzolta a lányt, aki azonban szüntelenül hallgatott. Mígnem elérkezett az a délután, amikor a férfi, fejét félrebiccentve vizsgálgatta az utolsó rajzot, és így szólt: — jobban már nem tudom megrajzolni az énjét, gyermekem. A lány hallgatott. — Könnyelműség lenne, ha továbbra is azt kérném, hogy találkozzunk — folytatta. — A rajzok nem roszszak. Pontosan ennyi telik a tehetségemből. Nem nézné meg ezt a >lapot, gyermekem? A lány szó nélkül felállt, és a férfi mögé lépett. A férfi a torkát köszörülte, majd megkérdezte: — Magának ajándékozhatom, gyermekem? — Nem — felelte a lány. — Majd odaakasztjuk a heverő mögé. A férfi ámultán nézett rá. A lány elmosolyodott, szeme végigpásztázta az ablakokat, és megjegyezte: — Oj függönyöket is kell vennünk, ha te is úgy gondolod. A férft elképedve nézett rá, megfogta a kezét, és azt suttogta: — ö, én gyermeki Fordította: К. E. Hetedik Ecloga Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, bakra oly lebegő, felszívja az este. Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését. Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, megtöretett testünket az álom, a szép szabadító oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor. Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok, Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra. Búvó otthoni táj! Ö, megvan-e még az az otthon? Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk? És ki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e? Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is? Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva, úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek, vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron; zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra. Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó, a hegyekben, szétdarabolt, lázas test s mégis egy életet él itt, — jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot, s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat. Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már. Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Alszik a tábor, látod-e, drága, suhognak az álmok, horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren, féligszít cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár. Lager Heideman, Zagubica fölött a hegyekbehi 1944 július Y * nt \ Kazinczy Ferenc (1759—1831)
