Szabad Földműves, 1981. július-december (32. évfolyam, 27-52. szám)
1981-08-22 / 34. szám
1981. augusztus 22. SZABAD FÖLDMŰVES Makszim Gorkij 1868 - 1936 „A munkásosztály Intellektusának diadala ő, egyénisége és a proletariátus egymástól elválaszthatatlanok“. R. Rolland Csak költő fogalmazhat Ilyen tömören és kifejezően. Ebben a kurta mondatban valóban benne foglaltatnak a szovjet-orosz Irodalom géniuszának főbb személyiségjegyei. Hogy lángelme volt, bizonyság életműve. S vajon kit fűzhet szorosabb kapocs a munkásosztályhoz, mint azt az írót, aki már árva gyermekként megízlelte a nyomorultak, a mezítlábasok, a kiszqlgáltatottak keserű kenyerét, aki bebarangolva az orosz földet, kijárta az élet egyetemeit. A vizsga nem volt könnyű: megtanulni a kiábrándító, szfvszoritó élmények súlya alatt is talpra állni, s az emberi lélek mély ismeretének birtokában nem csupán hinni a világ megváltoztatásának lehetőségebén, de harcolni az új arcú életért. És Gorkij jelesre vizsgázott. Már húszéves korában kapcsolatba került a narodnyikokhoz tartozó fiatal értelmiségiekkel, akik hatottak írói indulására és eszmei fejlődésére. Aktív résztvevője volt az 1905-ös forradalomnak; kiáltványában az önkényuralom megdöntésére hívta fel a tömegeket, letartóztatták, de a nemzetközi közvélemény nyomására szabadon engedték. Mint a bolsevik párt tagja ez évben találkozott Leninnel. A forradalom vereségét követő eszmei válság hatására kezdetben nem ismerte fel a forradalom jelentőségét, de Lenin befolyására felülvizsgálta nézeteit. Közben 1915-ben alapított folyóirata köré tömörítette a demokratikus szellemű írókat, és sok fiatal tehetségnek adott publikációs lehetőséget. Előkészítője, majd elnöke és előadója volt az egységes írószervezet 1934 évi, első kongresszusának. Gorkij regény- és drámairó, elbeszélő és publicista. Első írói korszakának romantikus és naturalista hangot váltogató elbeszéléseiben (Makar Csudra, Cselkas) a spontán lázadók, az „ötödik rend“ mezítlábasainak világát tárja fel, akikkel maga is együttérez, de egyben bírálja is a „csavargók szabadságának“ illúzióját. Foma Gorgyejev című regénye már témaváltásra utal, megkezdi az orosz polgárság elemzését. Ehhez kapcsolód-MAKSZIM GORKIJ Aznap sirokkó fúlt, párás afrikai szél — komisz szél! — felzaklatfa az idegeket, rontia az emberek kedvét. Ezért is kapott hajba két fuvaros: Giuseppe Cirotta és Luigi Meta. A szóváltás szinte észrevétlenül keletkezett, senki se tudta, melyikük kezdte, az emberek csak azt látták, hogy Luigi nekirohan Giuseppének, és torkon akarja ragadni, az meg válla közé kapja a fejét, behúzza vastag vörös nyakát, és egyre csak erős fekete ökleit mutogatja. Nyomban széjjelválasztották őket és megkérdezték: — Mi a baj? Luigi dühtől elkékülten kiabált: — Mondja csak még egyszeri Mondja ki az az ökör, mindnyájatok előtt, amit a feleségemről állít. Giuseppe el akart vonulni: apró szemét megvető grimasz ráncai közé rajtette, s rázta kerek fejét, nem akarta megismételni a sértést, de Méta maga mondta ki hangosan: — Azzal dicsekszik, hogy a feleségem az övé voltI — Hohól — mondták ae emberek. — Ennek fele se tréfa, ezt komolyan meg kell vizsgálni. Ne félj, Luigi! Te nem vagy idevalósi, de a feleséged itt nőtt fel köztünk, mind ismerjük kicsi kora óta. Ha sérelem esett rajtad, a bűn mindnyájunk fejére száll: igazságot fogunk tenni. Es körülfogták Cirottát. — Csakugyan azt mondtad?-r- Mondtam — ismerte el. — Es igaz? — Mikor kaptatok már engem hazugságon? Cirotta tisztes polgár volt és jó családapa, az ügy tehát komoly. Az emberek elkombrodtak, elgondolkodtak, Luigi hazament, és azt mondta a feleségének. —■ Concetta, én elutazom. Tudni sem akarok rólad, míg be nem bizonyítod, hogy rágalom, amit az a gazember állít. Az asszony persze sírt, de hát — a könny nem bizonyság. Luigl eltaszította magától, és 6 egyedül maradt gyerekével, pénz és kenyér nélkül. nak a századforduló demokratikus mozgalmait erősen befolyásoló színművel is (Kispolgárok — Mescsanye), de már színre lép a társadalom új hőse, az öntudatra ébredt munkás. Amerikai tartózkodása alatt írja a szocialista eszmeiségű, agitativ erejű Az anya (Maty, 1906) című regényét. Főhőse, Pelageja Nyilovna, a fiatal bolsevik forradalmár anyja elnyomott félénk asszonyból a forradalmat megértő, abban életének értelmét megtaláló, szimbolikus erejű hőssé magasodik. Gorkij ezzel a regényével új művészi irányzatot nyitott, megalapozta a szocialista realizmust, melynek lényegét így határozta meg: „A szocialista realizmus igenli az életet mint cselekvést, mint alkotó munkát, melynek célja az ember legértékesebb képességeinek állandó fejlesztése, hogy legyőzhesse a természet erőit, egészséges és hosszú életű legyen, boldogan éljen a földön, amelyet szükségletei szüntelen növelésének megfelelően teljesen az egy családdá egyesült emberiség gyönyörű otthonává akar varázsolni.“ A polgárság egymást váltó nemzedékeinek témáját kompozíció és emberábrázolás szempontjából legtökéletesebben Gyelo Artmanov (Az Artmanövok) című családregényében bontakoztatta ki. A harmincas évek elején ismét a drámához tér vissza, e korszakának legjobb darabja a Jegor Bulicsov és a többiek (Jegor Bulicsov í drugije). Befejezetlenül maradt Klim Szamgin élete (Zsizny Kiima Szamgina) című nagyszabású „regénykrónikáját“ életműve összegezésének tekintette az író. Gorkij rendkívül sokoldalú publicisztikai és elméleti munkássága a kultúra, az irodalom és a művészet szinte valamennyi ágára kiterjedt. Esszészerű visszaemlékezéseket írt Leninről, Lev Tolsztojról, és számos érzékeny polemikus cikket az új szovjet irodalom gondjairól. • • • Súlyos tüdőbaja miatt Gorkij hét évet töltött Capri szigetén. Az egzotikus táj szépsége, a tenger kékje, az olasz halászok, munkások és parasztok temperamentumos, érzelemgazdag élete, az emberi együttélés, összetartás bensősége ihlette az Itáliai mesék novellafüzérét, melyből alább közlünk agy rövid történetet.-gye-Ekkor az asszonyok vették kezükbe a dolgot, elsősorban Catarina, a zöldséges kofa; ravasz róka, külseje amolyan hússal és csonttal kitömött ócska zsák, helyenként erősen ráncos. — Signori! — szólt a férfiakhoz. — Jól mondták, ez a dolog mindnyájunk becsületébe vág. Nem holmi gyerekcsínyről van szó, amilyenre egy holdas éjszaka csábítja az embert. Két anya sorsa forog kockán, igaz? En magamhoz veszem Concettát, nálam lakik, amíg ki nem derítjük az igazságot. Ügy is történt. Akkor Catarina meg Luaia, a kiaszott boszorka, aki anynyit karattyol, és olyan nagy hangon, hogy három mérföldre elhallik, elövették a boldogtalan Giuseppét, közrefogták, és csavarták a lelkét, mint valami ócska rongyot. — No, atyámfia, valid meg: hát megkaptad Concettát, töbsször is! A pocakos Giuseppe felfújta az arcát, gondolkodott, csak aztán felelte. — Egyszer ... — Ezt fontolgatás nélkül is megmondhattad volna — jegyezte meg Lucia hangosan, de inkább csak úgy magának. — Este történt? Vagy éjjel? Vagy reggel? — vallatta Catarina, akárcsak egy bíró. Giuseppe most habozás nélkül rámondta, hogy este. — Világos volt még? •— Világos — felelte a jámbor. — Ügy. No hisz, akkor láttad a testét, ugye? — Persze. — Hát mondd meg, milyen? Akkor értette csak meg Giuseppe, mire való a faggatás, és kitátotta a száját, mint a veréb, mikor torkán akad az árpaszem. Megértette és morgóit, méregbe gurult, fülig elvörösödött, elkékült. — Ugyan már, mit mondjak róla — fakadt ki. — Nem nézegettem én mint a doktor ... — Csak úgy befalod a gyümölcsöt, és nem gyönyörködsz benne? — kérdezte Lucia. — No de valami különlegességet talán azért észrevettél rajta, nem! — firtatta tovább, és hunyorgott hozzá a ravasz kígyó. — Olyan gyorsan történt, hogy igazán nem vettem észre semmit — felelte Giuseppe. — Akkor nem is kaptad meg! — jelentette ki Catarina, a jószívű öregasszony, aki, ha kellett, tudott szigorú is lenni. Egy szó, mint száz, úgy összezavarták, ellentmondásokba keverték, hogy végül is lecsüggesztette a fejét és megvallotta: — Semmi se történt. Csak dühömben mondtam. A két öregasszonyt ez nem lepte meg. — Gondoltuk ml azt — mondták. Eleresztették békességben, és átadták a férfiaknak, bíráskodjanak ők fölötte. Másnap összegyűlt a munkások közössége. Cirottát megidézték rágalmazás vádjával, és az öreg Giacomo Fasca, a kovács, szépen, kereken szólt az egybegyűltekhez: — Polgártársak, barátaim, jó emberek! Mi igazságot követelünk maguknak, hát legyünk mi is igazságosak egymás között. Mutassuk meg, hogy tudjuk, mi az igazság, a mi szánkban nem üres szó az, mint a gazdáink nyelvén. Ez az ember itt megrágalmazott egy asszonyt, megsértette munkástársát, feldúlta egy család életét, és megkeserítete a másikét — mármint a magáét, mert hiszen az ő feleségét is emészti a féltékenység és a szégyen. Ítéljünk szigorúan fölötte. Mit javasoltok? Hatvanhét torok harsogta egyhangúan:' — Ki vele a közösségből! De tizenöten úgy gondolták, hogy ez túlságosan szigorú ítélet, és vita támadt, torkuk szakadtából ordítottak — egy ember sorsáról kellett dönteni! Nem is egy emberéről, hiszen felesége van és három gyereke! Mit vétett az asszony meg a három gyerek? Aztán háza van, szőlője, két lova, négy szamara külföldiek szállítására, és mindennek a terhét egymaga hordozza, nem csekély munkával. A szerencsétlen Giuseppe a sarokba gubbasztott egy es-egy edül, komoran, mint gyerekek között az ördög. Görnyedten ült, lecsüggedt fejjel, sapkáját nyomorgatva: a szalagot már leszakította róla, most a karimáját tépdeste, úgy táncoltak az ujjai, mint valami hegedűsé. Mikor megkérdezték végre, hogy mi a mondanivalója, nagy nehezen kihúzta a derekát, felállt és azt mondta: — Bocsássatok meg! Senkt se bűntélén. Ha elűztök a földemről, ahol több mint harminc éve dolgozom, és ahol apáim dolgoztak, az nem lesz igazság! Az asszonyok ts a száműzés ellen szóltak, és Fasca végül azt ajánlotta: — En úgy gondolom, barátaim, megJ felelő büntetés lesz, ha kimondjuk, hogy Giuseppe köteles eltartani Luigi feleségét és gyermekéi: fizessen neki félannyit, mint amit Luigi keresett. Még sokáig vitáztak, de végül mégis ebben egyeztek meg. Giuseppe Cirotta boldog volt, hogy Ilyen olcsón megúszta, és a többiek is örültek, hogy bicskára sem kerül sor, bíróság elé sem viszik az ügyet, eldöntötték ők maguk. Nem szeretjük, signore, mikor az újságok irkáinak a dolgainkról, és úgy írják meg, hogy abban érthető szó csak hellyel-közzel akad, mint fog az öregember szájában. A bírák pedig nem ismernek bennünket, és nem értik az életet: úgy beszélnek rólunk, mintha vademberek volnánk, ők mag csupa angyal, aki azt se tudja, milyen íze van a bornak, asszonyhoz pedig sose nyúlt életében. Egyszerű emberek vagyunk mi, és egyszerűen is gondolkodunk. így hát határozatba ment: Giuseppe Cirotta köteles eltartani Luigi Meta feleségét és gyerekét. Csakhogy a dolog nem maradt' any - nyiban. Mikor Luigi megtudta, hogy Giuseppe hazudott, és az asszonya ártatlan, meg hogy hogyan ítélkeztünk, magához hívta a feleségét. Röviden csak ezt írta neki: „Gyere hozzám, éljünk megint együtt szépen. Es ne fogadj el egy centesimót se attól az embertől: ha pedig már elfogadtál, dobd vissza, vágd a pofájába! Ne ródd fel bűnömül: hát gondolhattam, hogy valaki hazudik, mikor szerelemről van szó.“ Cirottának is írt. „Három férfi testvérem van, és megesküdtünk egymásnak, mi négyen, hogy levágunk, mint egy birkát, ha bármikor eszedbe jutna eljönni a szigetedről a szárazföldre, Sorrentóba vagy Castellamaréba. Torréba vagy akárhova is. Mihelyt tudomásunkra jut, leszúrunk. Ezt jól vésd eszedbe, mert éppen olyan igaz, mint az, hogy a közösségbeliek, derék, becsületes emberek. A feleségemet pedig ne segítsd, arra semmi szüksége, még a disznóm se fogadna el moslékot a te kezedből. Élj ahol vagy, és ki ne mozdulj a szigetedről, amíg én nem mondom, hogy lehet!“ Mondják, hogy Giuseppe élvitte ezt a levelet a bíróhoz a falunkban, és megkérdezte, nem lehet-e Luigit elmarasztalni ezért a fenyegetésért. És a bíró állítólag azt felelte neki: — Lehet, hogyne, csakhogy akkor még biztosabban elbánik magával az a négy testvér. Idejönnek és leszúrják. En azt tanácsolom, hogy várjon! Jobb lesz úgy. A harag nem szerelem, nem él sokáig ... Lehet, hogy ezt mondta, derék ember a mi bírónk és okos, szép verseket is irkái. De én alig hiszem, hogy Giuseppe hozzáfordult és megmutatta neki azt a levelet. Nem, Giuseppe elég rendes ember, és nem követhetett el ilyen tapintatlanságot. Ki is nevették volna érte. Egyszerű munkásemberek vagyunk, signore, a magunk módján élünk, a magunk nézete, gondolkodása szerint. Jogunk van úgy intézni a dolgainkat, ahogy akarjuk, ahogy a legjobb nekünk. Hogy szocialisták vagyunk? Jó uram, én azt hiszem, a munkásember szocialistának születik. Könyveket nemigen olvasunk, de az igazságot megismerjük. Mert erős szaga van — mindig és mindenütt verítékszagú. NADÄNYI ZOLTÁN: Te már sehol se vagy ◄--------------------=—_ Falumúzeum a Szovjetunió poltavai területén A kezedet már nem adod, a szádat nem adod és a ruhámon nem hagyod az édes illatod. Almomban is, jaj mindig oly hideg vagy, csupa fagy. Már elhagytál álmomba is. Te már sehol se vagy. És egy sírdomb, egy hamvveder, még annyi se maradt. Te már sehol se vagy, se föld színén, se föld alatt. Csak nézek és találgatom, hol az én kedvesem. Álomban, ébren egyre csak keresem, keresem. Mert megvan ő, tudom, tudom, csak elmaradt, de hol? És addig, addig keresem, én se vagyok sehol. Valahol együtt járhatunk, talán egy régi nyár kanyargó, kedves útjain, a régi, régi pár. A hídon túl kis gyalogút, kökénybokrok szegik, ott mennek ők! Hogy szeretik egymást! Be jó nekik! A A
