Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-31 / 5. szám
1981. január 31. SZABAD FÖLDMŰVES 7 jszaka volt, fülledt nyári éjszaka. Bódult tücsökszótól zengtek a kopaszra vágott búzatáblák, s a szérű felett tüzesen szikráztak a csillagok. A jegenyék tetejéről keserű szájízzel mosolygott le a hold. Valahol távol, bizonyára a temetőben bagoly kezdett kuvikkolni. Forró, nyári szellő hozta a hanq‘fát, mely megborzongatta a fák lombfát, ahonnan leesett egy levél, s odahullott a kazal tövében alvó két cseléd közé. Vince, az idősebb, azonnal felébredt, nyugtalan álmából. Nyugtalan álmát a zsíros és szokatlanul kiadós vacsora okozta, melyet a báró az aratás befejezésének tiszteletére osztatott ki. A zsíros marhapörköltet maga az ifjú bárónő, Evelin porciózta. dog. A boldogsága azonban csak ezen az éjszakán tartott. Többé nem látta Tusitt Vágyát a tél dermesztette jéggé. Az élet azonban ment tovább... Számára talán csak annyit változott, hogy a vendégeket csengő szánok hozták. Az ifjú bárónő egyre jobban megszokta a Tusi féle gavallérok bókját, ölelését. Nekik szórta nyalábbal a szeretetet, de tőlük elszálló kalandnál többet sohasem kapott. Utolsó udvarlója egy főhadnagy volt. Keményvonású, márványtekintetű német katonatiszt. De tőle is csak egyetlen emléke maradt: A búcsú nélküli távozás. A felszabadulás után egyedül maradt. A hatalmas kastély szinte kriptaként vette körül, s talán örült is, amikor a kastély elhagyására szólították fel. A cseléd előtt újra megelevenedett az ifjú bárónő alakja. Gyönyörű lány volt: sudár, karcsú, feketeszemű, finom fehérbőrű. Csak a szája szélén volt, két mindent és mindenkit lekicsinylő ránc. Formás fejét pedig nagyon magasan hordta. Merengéséből újra a bagoly vészjósló hangja ébresztette fel. Megrémülve támaszkodott könyökére, s halk ima közben keresztet vetett magára. A neszre fiatalabb társa is felébredt. — Szól kend valamit? <— Nem ént — Csak a vészmadár hangjától rémültem meg. Valaki bizonyára megint elköltözik közülünk. A fiatal cseléd felült. Előszedte hosszűszárú pipáját, s komótosan tömni kezdte. Szája mosolyra rándult, melyet a babonás öreg váltott ki. Erőset szívott a pipából majd megkérdezte: — Bátya igaz lehet az, hogy ha valaki meghal csillaggá változik? — Valami van benne öcsém, csak az a hiba, hogy azok a csillagok, amelyeket mi látunk az uraknak vannak lefoglalva. Nekünk sajnos olyan aprók jutottak, amelyeket a főidről látni sem lehet. A két cseléd meditálását a kastély felöl egyre erősödő zeneszó szakította félbe. Az idős báró egy hozzá illő matrónával járta a vad csárdást. Arrébb egy vadászöltönyös gavallér legújabb afrikai vadászkalandjaival szórakoztatta asztaltársaságát, s közben nem győzte dicsérni legújabb angol gyártmányú vadászfegyverét. A vendégség hahotája és a tivornyába fajult mulatság egyre jobban zavarta Evelint, aki egy ifjú úrral a kastély teraszán enyelgett. Tusi Oszkár, az ifjú hódoló szaporán szórta a bókokat, s közben fürkészően, szinte lopva, a lány árnyékát figyelte, mely erősen vetődött a fal megvilágított oldalára. Tekintetével a bárónő sőt ét dús fürtjeit simogatta, melyeknek a terem megvilágított ablakai rézvörös színt adtak. Majd keze az átlátszóan fehér kezekre tévedt. Tekintete találkozott a nagy fekete szempárral, melyben fényesen csillogtak az elbizakodottság és a gőg szikrái. — Evelin, ön csodálatos! Szépségéhez még a legszebb rózsák is méltatlanok. Bája a sötét orchideákra emlékeztet. Igen! Legközelebb orchideával fogok önnek kedveskedni. Evelin a záporozó szavak hallatán úgy érezte, hogy életében először bol-A falu vezetői kényelmes lakást biztosítottak számára. A volt cselédek befogadták volna, de ő továbbra is megmaradt ördögarcúnak, ahogy a szolgálólányok nevezték őt. Színtelen, dermedt ajkai néha megrándultak, hogy a közeledő köszöntését elfogadja, de mindannyiszor dacosan összeszorultak. Lábat a megszokott mozdulattal csúsztak egymás elé, s ez a két mozgó láb volt az, mely leginkább magán viselte a léha élet jelét. A szeretetet viszont, melyet maga taszított el, egyre jobban hiányolta. Nem nyújtották számára többé élményt a bőrkötetes albumok sem, melyek eltékozolt ifjúságát idézték. Eljött karácsony, a szeretet ünnepe. ö ott állt egyedül, dermedten a karácsonyfa előtt. — Hát élet ez? Egyedül, elhagyatottanI Szinte már félek a csendtől, mely körülvesz. Hát majd keresek zajt. Meg kell alázkodnom! Elmegyek a régi szolgálómhoz. — Szövődtek agyában lázasan a gondolatok. Majd felvette bundáját, s szinte menekült ki a házból. A volt szolgáló háza elé érve megtorpant. A félig befüggönyözött ablakon keresztül csodás látvány fogadta. Ott álltak a karácssonyfa előtt: a volt szolgáló, a fia és egy életvidám fiatalasszony. No, és az unoka... Göndör fürtjei Murillo „Angyalka“ című festményét juttatták hirtelen eszébe. Most újra erőt vett rajta a gőg, a gyűlölet. Az ablakon keresztül szerette volna kilopni közülük azt, amit ő sohasem kapott meg, a szeretetet. Az ördögarcú villogó szemekkel irigyelte a mások boldogságát. A hó csontra fagyott bundáján, szinte érezte teste merevedését, de valami utolsó dactól fűtve, dermedten állt. Testét zsibbadás fogta el, a falnak dőlt. Utolsó ép gondolatát a szél ébresztette agyában, amely arcába vágta a jeges havat. Az ördögarcú élettelen, dermedt testét csakhamar fehér lepellel borította be a decemberi hó. Csiba László Elkötelezetten ACSEMADOK losonci (Lučenec)Járási Bizottsága elnökségi ülésén köszöntötte Sólyom Lászlót, az elkötelezett kultúrmunkást, publicistát, a CSEMAOOK alapító tagját, születésének hetvenedik évfordulója alkalmából. Sólyom László neve Dél-Szlovákia szerte Ismert: Több éves publicisztikai tevékenységével kellő népszerűségre és elismerésre tett szert. Losoncon született, irodalmi és újságírói tevékenységét at helyi gimnázium irodalmi önképzőkörében kezdte, ahol olyan egyéniségek segítették a diákot mint: Sándor László, Komlós Aladár, dr. Szalatnay Rezső és Berkó Sándor. Írásai és tudósításai rendszeresen megjelentek a Losonci Hírlapban, a Pozsonyi Híradóban és az Esti Gjságban. Az érettségi után Bratislavába került, ahol a Híradó címó magyar újság sportrovatát szerkesztette. A felszabadulás után több éven keresztül állandó tudósítója volt az Oj Szónak, a Fáklyának, a Hétnek, a Népművelésnek, a Szabad Földművesnek és a Csehszlovákiai Sportnak. Közben a losonci járási lapban megjelenő közérdekű írásaival is hatékonyan hozzájárult a nagyüzemi mezőgazdaság alapjainak lerakásához, és annak megszilárdításához. Tudósítói tevékenysége mellett, nemzetiségi kultúránk ápolásából is aktívan kivette részét. Több éven keresztül tagja volt a CSEMADOK központi, kerületi és járási bizottságának, s szülővárosa kultúrális életének ma is az egyik fáklyavivője. Több évtizedes publicisztikai és kulturális munkájáért ezúton is köszönetét mondunk. További alkotótevékenységéhez, kultúránk ápolása terén végzett munkájához sok egészséget, és sikerekben gazdag éveket kívánunk. CSÄK ISTVÁN-----------------------------------------► Tánc és költészet: a komáro* mi (Komárno) kisszínpad előadásában Foto; Szűcs Jenő CSONTOS VILMOS: A csend is él A csend is él, a csend is lélek. Nyugalmat ád és menedéket. Suttogó, szép szavai vannak, Elhessegetik az unalmat. Én nagyon szeretem a csendet. Sokszor úgy jön — szívemre csenget. Sokszor úgy jön — csókot akarva, S múzsaképpen gyújt fel a dalra. Jön, mint emlék, mint régi álom, S átélem újra ifjúságom. Körülvesznek, akik szerettek, Egykor régen karjukba vettek. Sokszor viszont csak hűvös árnya surran be halkan a szobámba, S idézi könnyes jajdulásorn —. Otverte sebeimet látom. Idézi elment apám arcát, Életének harcát és kudarcát, Szép terveit, mik rám maradtak; Azokhoz én is hű maradjak. A csend ilyenkor már bennem él, A csend ilyenkór már nem mesél: Lángot vet, gyújt, csontomig éget S jelzi, tovább merre s mi végett. Tompa Mihály szobra a rimaszombati parkban Foto: i— Ehrenburgra emlékezünk Kilencven esztendővel ezelőtt, 1891. január 27-én született Kljevben Ilja Grigorjevics Ehrenburg, a kiváló békeharcos, a szovjet irodalom egyik világszerte ismert egyénisége, ötéves volt, amikor a család Moszkvába költözött. , Ehrenburg gimnáziumi tanulmányait is Moszkvában végezte, majd a bolsevíkok moszkvai csoportjának lett a tagja. Részt vett a zamoszkvorecsjei kerület agitáclós munkájában, s kapcsolatba lépett a bolsevikok katonai csoportjaival. 1908. januárjában letartóztatták a gimnázium szociáldemokrata szervezetének vezetőit, s Ehrenburg az egyik fővádlottként került börtönbe. Óvadék ellenében szabadlábra helyezték. 1908. decemberében Ehrenburg már Párizsban volt, ahol több alkalommal találkozott Leninnel az avenue d'Orleanson levő kávéházban a bolsevik csoport gyülekezőhelyén. Párizsban kezdte el irodalmi ténykedését is. Miközben rendszeresen eljárt a bolsevikok gyűléseire — ahol vitatkozott a mensevikekkel és az eszerekkel — verseket Irt és 1909. végén a pétervári Szevernije zori című folyóiratban megjelent az első költeménye. 1910-ben pedig Rirahovszkij orosz nyomdász 200 frankért kinyomtatta Ehrenburg első verseskötetét 200 példányban. A kötet költeményei a francia dekadens költészet hatását tükrözték. Ezekben az években műfordításokat is készített, francia és spanyol költők verseit fordította. 1914—1917 között a nyugati arcvonal eseményeiről irt haditudósításokat, amelyek az oroszországi lapokban láttak napvilágot. 1917. júliusában Anglián és Skandinávián át a politikai emigránsok csoportjával tért vissza Oroszországba. 1921-ben szovjet útlevéllel visszatért Párizsba, ahol regényírással és publicistikával foglalkozott. írásai folyamatosan jelentek meg a szovjet lapokban. Publicistikai jellegű írásai, de a többi művei is arról tanúskodnak, hogy a nagy műveltségű író sokat merített az európai műveltség kincsestárából, ugyanúgy ismerte az antik művészetet, mint a francia impresszionistákat, csodálta és értette Stendhalt és Picassót, a preklasszikus muzsikát és Prokofjev zenéjét. Ezért vált és válhatott Ehrenburg századunk egyik legjobb tollú publicistájává. Első regényét, a ,Julio Jurenito és tanítványai csodálatos kalandjai“ címmel Belgiumban írta, miután a francia hatóságok letartóztatták és kiutasították az országból. A regény számos önéletrajzi mozzanatot tartalmaz és annak ellenére, hogy a regény műfajában ez Ehrenburg első műve, magán viseli mindazon jegyeket, melyek Ehrenburg egész további írói működését jellemzik. Az író ugyanis már ebben a művében is a költészet és az igazságosság találkozási pontjait kutatja és a jelenhez kötődve igyekszik megérteni és megértetni népe történelmi útját és ábrázolni mindazt, amit a humanizmus fogalmával lehet megjelölni. Д932-Ьеп Kuznyeckban járt. Ott szerzett élményei adták az anyagát „A második nap“ című könyvének, amelyet Ehrenburg írói útja fontos határköveként emleget a szovjet irodalomtörténet. Az írót lenyűgözte a gyárépítők lelkesedése és kitartása, akik bár rendkívül nehéz körülmények között dolgoztak, mégis vágyódtak mindazon lelki gazdagság után, melyet kultúrának szoktak nevezni. A spanyol polgárháború idején Spanyolországban tartózkodott, mozigéppel és nyomdával felszerelt teherautókkal járta az országot, agitációs munkát végzett az aragőnlai fronton, ahol találkozott két neves spanyol antifasiszta költővel, Rafael Albertival és Antonio Machadóval. 1939—40-ben ismét Párizsban élt, ott volt akkor is, amikor Hitler katonái bevonultak a fővárosba. Moszkvába visszatérve kezdte el írni „Párizs bukása“ című híres regényét. Ez a mű történelmi regénynek is tekinthető, bár az író mindennemű történelmi távlat nélkül írta meg ezt a könyvét. Párizs eleste után rövidesen elkészült a monumentális „regénytudósítás“. S nem sokkal ezután, amikor még füstölögtek a romok és véreztek a háború okozta sebek, máris elkészült további nagy regénye, a „Vihar“,, melyet úgy is jellemezhetnénk mint a második világháború valamennyi döntő jelentőségű frontjáról szóló monumentális haditudósítást. „A kilencedik hullám“ című regényében is a második világháború utáni világ, a hidegháború és a kibontakozó békemozgalom széles panorámájú képét rajzolta meg. Ezekről a monumentális regényekről találóan írja Komlós János egyik tanulmányában: A Párizs bukása, a Vihar és A kilencedik hullám óriási történelmi freskók, de szerkezetileg útijegyzetek, riportok. Mozaikszerűségük, rengeteg szereplőjük, az egyes fejezetek kerek komponáltsága és könnyed leíró stílusa úgy hat, mint egy óriási, folytatásos ríportgyűjtemény. És valóban, e regényeket olvasva azt tapasztalhatjuk, hogy cselekményük kevésbé fordulatos és zárt, mint a romantikus regényé és a hősök lélekrajza sem olyan mélyenszántó, mint a pszichológiai regények esetében. Munkássága Is tanúsítja, hogy Iljá Ehrenburg a békemozgalom elkötelezett, aktív harcosa volt. 1918-ban „Versek az ágyúkról“ címmel jelent meg egy verseskötete, amelyben a szerző síkraszéllt a világbéke megteremtéséért és ettől kedzve életének fő célkitűzése és szenvedélye lett a világbéke megvédéséért, a tartós béke megteremtéséért folytatott harc. E harcában minden eszközt felhasznált, a diplomáciai és szervezőtevékenységet ugyanúgy, mint a világ nagy íróival való személyes érintkezést, az agítációt, szónoklatokat, polémiát, levelezést és a legkülönfélébb műfajú irodalmi alkotásokat. A békemozgaom kiváló egyéniségeként — éveken át a Béke Világtanács alelnőke volt — bejárta nemcsak Európát, hanem az Egyesült Államokat, Kanadát, Kínát, Chilét, Argentínát, Indiát és Japánt is. Mint fró, publicista és békeharcos sok elismerésben részesült, többek közt kétszer tüntették ki a Lenin-renddel, 1952-ben pedig nemzetközi békedíjat kapott. Később megjelent művel közűi a legjelentősebb a sok vitával kísért „Olvadás“ című regénye, amely a személyi kultusz felszámolását követő esztendők atmoszféráját tükrözi és egyértelműen elítéli a személyi kultusz Időszakának túlkapásait. Az „Emberek, évek, életem“ címmel kiadott többkötetes visszaemlékezése, számos érdekes emberrel való találkozását, problémát, irodalmi, politikai és kulturális eseményt villant fel és kiváló módon járul hozzá a jelentős író és békeharcos portréjának megrajzolásához. Hatvannyolc esztendős korában —- 1958-ban Irt önéletrajzában — többek közt így jellemezte önmagát: „Mint korosztályom más tagjainak, nekem is sok nehézséggel kellett megküzdenem. Sokszor a szememre vetették, hogy szeretem latolgatni a dolgokat, amit — igazságtalanul —i néha szkepticizmusnak minősítettek. Nem szeretem a vak hitet, de a hűséget tisztelem. Az embernek meg kell tanulnia, hogy győzze le magában a sértődöttség és az elkeseredés lobbanásait. Mindvégig hű maradok ahhoz az Ideálhoz, amelyet ifjúkoromban magamévá tettem, és azokhoz a barátaimhoz, akik az-' életüket áldozták érte: a szovjet néphez, amely — a munkájából, a lelkiereiéből s aztán a könnyeiből és véréből — eleget áldozott már azért, hogy joga legyen a boldogságra“. SÁGI TÖTH TIBOR
