Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-06-20 / 25. szám
1981. június 20. SZABAD FÖLDMŰVES A szarvasmarhák célszerű takarmányozási technikája A gazdasági állatok egészségi állapotuk és gazdaságos termelésük fenntartásához bizonyos mennyiségű ás bizonyos minőségű tápanyagot igényelnek. A tápanyag-fölösleg és hiány egyaránt káros. A szabványozás fő feladata tehát az állatok legkedvezőbb (optimális) vagy legkisebb (minimális) tápanyagszükségletének meghatározása. A gyakorlatban a legkedvezőbb tápanyagszükségletet rendszerint a gazdasági állatok egyes fajai és haszonirányuk szerint szokták megszabni. A tápanyagszükségletet a takarmánynormák fejezik ki. A takarmánynorma a gazdasági állatok egyes fajai és csoportjai számára tudományosan megállapított napi tápanyagszükségletét jelenti, tekintetbe véve az állatok élősúlyát és hasznosításuk módját. A takarmánynormák segítségével ellenőrizzük az állattenyésztés gazdaságosságát és az állatok takarmányozásának színvonalát a mezőgazdasági üzemekben. Ez gyakorlatilag annyit jelent, hogy a szabványnál kisebb tápanyagfogyasztás tökéletes takarmányozási és termelési technikáról tanúskodik. A takarmányszabvány meghatározza a szárazanyag,^ az emészthető fehérje, a keményftoérték, valamint a fö ásványi anyagok szükségletét. A szárazanyag mennyisége kifejezi a takarmány terimésségét, amely a belek perisztaltikájához és a jóllakottság érzésének kiváltásához szükséges. Minél termékenyebbek az állatok, annál nagyobbak az igényeik a tápanyagok koncentrációja iránt. A NAGYÜZEMI TECHNOLÓGIA KÖVETELMÉNYEI A gazdasági állatok termelőképességének növelését elsősorban a szükséges mennyiségű takarmányok előállításával, termesztésével, az állatok helyes takarmányozásával biztosítjuk. Az elmúlt esztendőben a csapadékhiány jelentős mértékben csökkentette a tömegtakarmányok termését, és számos olyan üzem akad még a dunaszerdahelyi (Dunajská Streda) járásban is, ahol jelentős takarmányhiány mutatkozik. Éppen ezért szükséges a még meglevő és az új termésből begyűjtött takarmányokkal úgy gazdálkodni, hogy azok felhasználása célszerű és gazdaságos legyen. Nem is olyan régen az áprilisi Szent György-nap volt az, amikor a nyájat, a kondát, a gulyát és a ménest kihajtották a legelőre, majd késő őszig kint tartották. Ez az eljárás, a külterjes állattenyésztési forma megfelelőnek bizonyult. A mai belterjes állattenyésztés más formákat követel. Viszonyainknak megfelelően — Dél-Szlovákiára gondolva —, amit valamikor a legelő oldott meg, ma a szántóföldön termelt tömegtakarmányok biztosítják. Közülük legértékesebbek a herefélék. A gazdasági állatok nvári takarmányozásának alapja a jelentős menynyiségű vegetációs vizet (70—80%) tartalmazó zöldtakarmány. A vegetációs víz számos oldott állapotban levő szerves savat tartalmaz, melyek a takarmánynak jó ízt adnak és elősegítik a tápanyagok felszívódását. Valamennyi zöldtakarmány szárazanyagában megtaláljuk az állatok számára könnyen felvehető fontos tápanyagokat. A kérődzőkre vonatkozóan a szerves anyagok kihasználási együtthatója hetven-hetvenöt százalékot tesz ki. A jé őszi vagy tavaszi takarmánykeverékek, de főképp a herefélék tápanyagértéke gyakran felért az abraktakarmányok tápanyagértékével. A fehérjék biológiai értéke és külünösen a vitamintartalmuk nagyobb, mint az abraktakarmányoké. A zöldtakarmányokban a nitrogéntartalmú anyagokat a fehérjék és az amidok képviselik. Az összetett fehérjék (proteinok) túlsúlyban vannak az egyszerű fehérjékhez (proteinokhoz) viszonyítva. A fehérjék értéke hetven-nyolcvan százalék, éppen ezért gondosan ügyelni kell arra, nehogy túl etessük az állatokat zöldtakarmányokkal. Ez egyrészt takarmány (tápanyag)-pocsékolás, másrészt a túlzott zöldtakarmányetetés árthat az állatok egészségének is. Sok gazdaságban „ad libítnm“ famennyit meg bir enni) adagolják a tehenek részére a zöldtakarmányokat. Ez pedig nagy mértékben megdrágítja az egységnyi tej előállítási költségeit. A zöldtakarmány egyébként kedvező hatással van a tej és vaj színére. MINDIG FRISS ZÖLDTAKARMÄNYT ETESSÜNK! A gazdasági állatok jé minőségű zöldtakarmánnyal való ellátősát kora tavasztól késő őszig a zöld futószalag biztosítja. Természetesen a zöld futószalagot helyesen kell összeállítani. A takarmány minősége a kaszálás és legeltetés közötti idő alatt lényegesen megváltozhat. Féldául a lekaszált lucerna tápértéke jelentősen csökken, ha etetésre a következő napon kerül sor. Mikroszkópos elbírálásakor az a döntő, hogy milyen a jászolba adott takarmány minősége. Mindig friss zöldtakarmányt etessünk! A zöldtakarmány minősége nemcsak az etetési idő nyüjtásától, hanem a botanikai összetételétől is függ. A zöldtakarmányok értékét növényi és állati kártevők is ronthatják. A taikarmányérték szempontjából az is fontos, hogy milyen a virágoknak és a leveleiknek a szárhoz viszonyított aránya. A leveles zöldtakarmány értékesebb. Ha a lucerna vagy a vöröshere már virágzásban van, a tápanyagértéke harminc-negyven százalékkal kisebb, mint virágzás előtt volt. A zöldtaíkarmány akkor kifogástalan, ha a színe természetes. A sárga, barna vagy fekete elszíneződés a zöldtakarmány eső okozta kilúgozását és bomlási folyamatot okozta elértéktelenedését bizonyltja. A fülledt zöldtakarmány Is értékét veszti és az állatok egészségére is ártalmas. Könnyen felfúvódást vagy hasmenést idéz elő. A zsenge takarmány etetésekor óvatosan kell eljárnunk, mivel jelentős mennyiségű, könnyen erjedő cellulózt és szabad cukrokat tartalmaz. Ezek erjedésekor jelentős menynyiségű gáz fejlődik. Ezek nedvességéről és fülledtségéről tapintással győződhetünk meg. A zöldtakarmányok kaszálására legkedvezőbb napszak a reggel vagy az este. Mindig csak egy napra szükséges mennyiséget szabadna lekaszálnunk. Számos gazdaság éppen a herefélék zölden etetésekor követ el súlyos hibát, mert nemcsak a tápanyag, a fehérjepazarlás veszélyeztet, de a jövő takarmányalap is kockán forog. Az olyan gazda, aki csak annak örül, hogy a tehenek a nagy mennyiségben feletetett keverékektől jobban tejelnek, s pem számítja ki a takarmányozással járó költségeket, az előbb-utőbb saját kárán tanulja meg a zöldtakarmányok ésszerű etetésének módját. Az illetők, de főleg a tehenek elvárt hasznossága megköveteli, hogy tavasztól késő őszig ne hiányozzék a zöldtakarmány. Éppen ezért szükséges, hogy a zöldtakarmányozás egész ideje alatt különös gondot fordítsunk az adagok összeállítására, mert a takarmányokban jelenlevő tápanyagok akkor hasznosulnak legkedvezőbben, ha a nitrogéntartalmú és nttrogénmentes anyagok aránya A tejfalui Kék Duna Efsz-ben gyors ütemben haladt az évelő takarmányok begyűjtése Fotó: Barkák A begyűjtött takarmány jelentős hányadát szárítóba szállítják, hogy a téli időszakra bőséges takarmányalapot biztosítsanak az egyes állatfajok, korcsoportok termelési irányának megfelel. Célszerű, ha már vetés idején gondolunk a takarmánykeverékek helyes megválasztására. A gabona — hüvelyes keverékek — a rozs és a bükköny vagy a búza, a zab és a borsó, esetleg borsó és csalamádé vagy borsó és napraforgó stb. — etetésével sokkal jobb hasznosítási eredményeket érünk el, mint a tiszta vetésekből származó zöldtakarmányokkal. Amilyen káros következményekkel jár az állatok hiányos fehérje-ellátása, éppoly pazarlás a többletfehérje etetése. A tejelő állat csak tejelőképességének megfelelő mennyiségű takarmányfehérjét alakít át tejfehérjévé, illetve a kifejt tej mennyiségévé. A növekvő állat is csak a növekedőképessége arányában alakítja át a takarmányfehérjét testfehérjévé. Amíg az állati szervezet a szükségleten felül etetett zsírt, cukrot és keményítőt tartalmazó tápanyagot, zsír formájában lerakja a test szöveteiben, addig a fehérjéket csak csekély menyiségben képes tartalékolni. A felesleges nitrogéntartalmú anyagok a vizelettel eltávoznak, nitrogénmentes rész pedig (keményítő, cukor, stb.) elég, vagy zsír képződik belőle, fgy a fehérje, a takarmány legdrágább része, ugyanúgy használódik fel, mint a lényegesen olcsóbb cukor vagy keményítő. A többlet fehérje etetése már csak azért sem helyes, mert a fehérje szétbontása és a bomlási termékek kiküszöbölése növeli a vese és a máj munkáját. A NYÄRI ETETÉS GONDJAI Nézzük meg, mit mutat a gyakorlat, ha a nyári időben csupán magában takarmányozzuk a lucernát, vagy esetleg egy-két kiló takarmányszalmát adagolunk hozzá: egy kilő virágzás kezdetén kaszált zöldlucernában 0,24 kg szárazanyag, 0,10 kg keményítöérték és 30—32 g emészthető fehérje található. Maradjunk a fehérjéknél. Egy hatszáz kiló élősúlyú tehén, tíz literes napi fejési átlag mellett naponta nyolcszáz gramm emészthető fehérjét igényel. Ebben benne van a létfenntartó és a hasznosság eléréséhez szükséges mennyfr ség. Ha az állat jóllakottság! érzését fel akarjuk kelteni, legalább 53—55 kilő zöldlucernát kell feletetni, ez a mennyiség pedig 1540—1600 gramm emészthető fehérjét tartalmaz. Adott eeetben ez a 740—800 grammal több, mint amennyire az állatnak szüksége van. Ez a veszteség csupán egy tehénre vonatkozik, viszont számos mezőgazdasági üzemben a tehenek száma több százra, sőt ezerre is tehető. Ha száz tehénre számítjuk a veszteséget, naponta 74—76 kiló emészthető fehérje vész kárba, amelynek értéke jelentős. A helye* éa célszerű takarmányozás az lenne, ha a zöldtakarmányok etetésekor, — legyenek azok keverékek, lucerna stb. — minden gazdaság részére elegendő szllázs állna rendelkezésre. Ez azonban a jelenlegi viszonyokban kevés gazdaságról mondható el. Hogy a fehérjével történő hazárdjátékokat megakadályozzuk, a takarmányalappal úgy kell gazdálkodnunk, hogy ne kerüljön sor herefélék nagymérvű zölden történő etetésére. A zöld futószalagot úgy állítsuk össze, hogy megfelelő mennyiségben képviselje a keményítőben gazdag és fehérjékben dús takarmányt. Ha a keverékek kitartanak a nyári időszakban, a herefélék jő minőségben kazlakba kerülhetnek. Ezek után a zöldtakarmányok mellett száraz hereszéna is jut az állatoknak egész évben. A keverék helyes őszszeállítása minden gazdaság állattenyésztőjének saját ügye. Erre nincsen előírás: rugalmas takarmányozást technikát és szakértelmet kíván. Napjainkban úgy bánjunk a friss zöldtakarmánnyal, hogy az minden esetben arányos legyen az éllatok szükségletével. Kideikázni ugyan nem lehet a takarmányt, de célszerű etetési technikával, a helyes takarmány és táparány összeállításával azonban lényeges többlettermelés érhető el az állattenyésztésben. Minden szakembernek arra kell törekedni, hogy a takarmánybézis alapjait már a nyár első felében biztosítsa, különben nehézségei lesznek a téli hónapokban. , MOLNÄR FERENC A növények gyökérzónáját befolyásoló tényezők Megemlítettük, hogy a növény gyökérzőnáját, vagyis a növény és a talaj közötti érintkezési térfogatot rizoszférának nevezzük. Ennek minősége és szerkezete alapvetően befolyásolja a növények fejlődését. A rizoszférának két nagyon aktív összetevője van: a növény gyökérzete és a talaj-mikroorganizmusok. Az utóbbiak a növény gyökérzetén és a talajrétegben egyaránt megtalálhatók. A talaj ásványi anyagai aránylag passzív komponensek. A gyökérzet és a mikroorganizmusok egyaránt rendkívül aktív felületet képeznek. Például a rozs fö gyökérzetének felülete eléri a százhatvankét, a hajszálgyökérekkel együtt a gyökértömeg összmennylsége — szárazanyagban számítva — a föld feletti hozam szárazanyagának a felét teszi ki. Egyes növényeknél még ennél Is többet. Ezért a gyökérzet és a föld feletti növénytömeg szárazanyagának aránya fontos mérési mutató, mely megadja, hogy a termés betakarítása után menynyi szervesanyag marad a talajban bioenergetikai képességének növeléséhez. A gyökérzet aktív felülete a mikroorganizmusok elszaporodásét segíti elő. így jön létre a talajban visszamaradó gyökérzet szerves lebomlása. A gyökérzet felszínét kutln hártya borítja, amelynek a felületét pektocellulóz hártyaréteg védi. Erre települ rá a rizoszféra mikroflórája, amely a növény és a talaj között a víz és a tápanyagok anyagcseréjét közvetíti. Ebben aktíven közrejátszanak a jelenlevő enzimek, vitaminok, a növekedést elősegítő anyagok és számos biológiailag aktív tényező is. Ezek a talaj szervesanyagának tíz-tizenöt százalékát képezik és döntően befolyásolják a talaj bioenergetikai képességét, amely májusban fejti ki legnagyobb aktivitását. Ezzel a kérdéssel kapcsolatban egy nagyoe fontos tényezőre szeretném felhívni a figyelmet. Ugyanis Kudrna akadémikus szándékosan nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a rizoszféra két legfontosabb összetevője a gyökérzet és a talaj mikroflórája, nem pedig a talaj ásványi anyagai, melyek az előbbiekhez viszonyítva passzívnak tekinthetők. Ebből kiindulva Kudrna minden alkalmat megragadott annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet a talaj szervesanyag-tartalmának növelésére. Azt a talajösszetevőt kell növelnünk, mely a leglényegesebb. Ez pedig a talaj aktív felülete, melynek egyensúlyban kell lennie a növény aktív felületével. Az utóbbinak — az említettek szerint — nagy jelentősége van. Csak akkor beszélhetünk a talaj jó bioenergetikai körülményeiről, ha a szervesanyag utánpótlásáról rendszeresen gondoskodunk és a trágyázást gondosan végezzük el. A szervesanyag utánpótlásától függően változik a talaj fizikai tulajdonsága is. A talaj vízkapacitása — vagyis az a vízmennyiség, melyet felületileg kötni vagy vezetni képes — nagy mértékben összefügg a talaj szervesanyag tartalmával. Hiszen egy kilő istállótrágya hét liter vizet képes megkötni. Mindez nagy jelentőségű a rizoszférában végbemenő folyamatok szempontjából, amelynek a talajnedvességével és vízszállítóképességével szorosan függnek össze. Ha megszűnik a rizoszféra kapilláris vízutánpótlása, akkor a vizet a talaj mér csak a szemcsézetének kölcsönös átnedvesítésével képes vezetni. Ez a folyamat — a talajszemcsék vízburkolata által fennálló nedvesség — a hő hatására lasabban megy végbe. Káros hatása főleg fagy esetén mutatkozik. A talajszemcsék vízburkának nedvességét a fagy fölfelé húzza. A felső rétegekben a víz megfagy és jégszemcséket alkot. Ezáltal mechanikailag károsíthatják a zsenge növények gyökérzetét. Tulajdonképpen ez az oka az őszi vetések fagykárosodásának. Ez a veszély gyakoribb a nagy szemcsés szerkezetű, mint a gyengébb, kötött talajoknál, mert az előbbieknél nagyobb jégszemcsék alakulnak ki. Az ilyen talajok esetében a vetés után végzett hengerezés — a tél beállta előtt — nagyon hatásos védelmet nyújt, mert ezáltal csökken a talajréteg térfogata és a víz lecsapódása. A talaj víztartalmának fagyokozta felszívódása a talaj felső rétegeibe és a jég lerakódása komoly problémát jelent a talaj vízkészletének megőrzését illetően is. Ugyanis a talaj alsóbb rétegei ezáltal kiszáradnak. Az első tavaszi felmelegedés hatására a talajfelszín felolvad és a nedvesség elpárolog. Ez komoly fiziológiai szárazságot okoz, mely főleg a gyümölcsfákra veszélyes. Ezért előnyös a talajnedvesség megőrzése érdekében a hőtakaró. A vízelpárolgás veszélyét leghatásosabban a korai vetéssel és a kora tavaszi talajlazítéssal csökkenthetjük. Ezáltal levegővel telített hőszigetelő réteg jön létre, amely gátat vet a korai kiszáradásnak. Ahol érvényesülhet a talaj kapilláris hatása, ott ez a veszély nem áll fenn. Ezt pedig a talajszerkezet és a talajvízszint mélysége befolyásolja. A kapillaritás nedvesítő hatása két méter talajvízszint mélységig érvényesül. A talajszemcséket burkoló víz —3 eC- nál megfagy. A fagyhatás ezen érték beálltától számított idő-, tartam négyzetének értékével arányos. A hőmérséklet növekedésével szintén erősödik a párolgás. Ha a talajnedvesség a hervadáspontig csökken, akkor a talajrétegben a víz már csak pára formájában mozoghat. Ha fellazítjuk a felső talajréteget, az alsó réteg hőszigetelő állapotba kerül, a talaj páratartalma a rizoszféra legmélyebb rétegébe vonul és itt kapcsolódik. Kedvező viszonyok között a rizoszféra alsó rétegében száz százalékos páratelttettség is elérhető. Ez a leghatásosabb módja a nedvesség megőrzésének, melynél döntő fontosságú a talaj jő vízháztartás! tulajdonsága, s ezt csak a jó szervesanyag-visszapőtlással lehet fokozni. TARR GYULA vegyészmérnök A növények fejlődésének újszerű értelmezése
