Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-06-20 / 25. szám

1981. június 20.

SZABAD FŰLDMOVES

7

TISZTCJÍTAS

RÉSZLET'

tndulatúak, kik még a kákán is csomót keresnek, ezt is másképp magyarázták. Ádám úr bizonyára legnagyobb kincsét akarja megmutatni Zselinszki grófnak, a szomszéd birtok ifjú urának, aki ugyancsak a hivatalra, amellett pedig még Ádám úr egyetlen leánygyermekének, Anna leányaszszonynak, a gazdag örökség várományosának a kezére is pályázott. Ahogy volt, úgy volt, való tény, hogy Zselinszky gróf itt volt, de itt volt hívével Potocky is, a másodaltspán, Ádám uram ellenfele a tisztújításon.

Anna leányasszony, aki Zselinszky gróf mellett ült az asztalnál, felhasználva, hogy a gróf édesanyjával beszélget, gyorsan felállt a helyéről, és elébe sietett az érkezőknek s az őket tessékelő és vendégelő Istvánnak. Gyöngéden megfogta István karját, és mosolyogva így szólt:

— Pista, neked aztán van magadhoz való eszed, mindent magad akarsz intézni, s nem

hogy Anna leányasszony már geymekkorában megszokta a...

— Nincs igaza méltóságodnak — szakítja félbe öt Ádám úr, hogy az esetleges kellemetlenebb szóra sor ne kerülhessen. — Én úgy vélem, hogy minden nemesember, így vér szerinti rokonom, Mátyás úr és Barina Péter uram is méltó arra, hogy asztalomnál a tulajdon lányom szolgálja ki őket.

Fontosságának tudatában Barina Péter uram is megemberelte magát, s mivel az alispán szavai amúgy is lovat adtak alá, okító célzattal ó is megszólalt:

— Jól beszél, vicispán uram, de hadd tegyem hozzá, hogy minden nemesűr arra is érdemes, hogy méltóságod leányának kezéért versengjen. Ezért hát az úristen soká éltesse Levický István urat és Anna leányasszonyt! Nagyon is öszszetllenek ők, az egész megye sajnálná, ha nem lennének egymáséi!

Csakhogy ezek a szavak nem tetszettek sem a grófnak, sem Ádám úrnak, aki kelletlenül meg is jegyezte:

— Kedves bátyámuram, kegyelmed igen messze kalandozott, és megfeledkezett arról, hogy ehhez még nekem is van szavam, és a leányomnak is van szava!

Tovább azonban nem folytathatta, mert megszólalt Levický András, a fiatal Levický szolgabíró nagybátyja.

— Ügy ám, tisztelt sógoruram — kezdte —, ideje volna már véget vetni az egész históriának, mert mindenki azt beszéli, hogy ez másképp nem is lehet. Látja ezt mindenki, az egész megye a két fiatal szerelméről beszél, márpedig nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Így hát, sógoruram, ideje lenne a dolgot végre rendbe tenni.

Ádám uram alaposan megütközött ezen a beszéden, nem tetszett neki ez a nem várt fordulat, no de mit tehetett? Mint házigazda kénytelen volt lenyelni ezt is, s most, tisztújítás előtt, a legrongyosabb nemes szavát is derős arccal kell fogadni: jól tudta 6,hogy Péter is, András is csak azért merik beleártani magukat családi ügyeibe, mert közeleg a tisztújítás. Lenyelte hát mérgét, mosolyt erőltetett arcára, és Levický András uramhoz fordulva, így szólt:

— Megmondtam már: majd ha István alispán lesz! — válaszolja Ádám.

— Az igéret szép szó, ha megtartják, úgy jó; a kutya ugat, a karaván halad, biztosan kegyelmed is így gondolja, sógrouram — szólt közbe az öreg Levický András. — De ne legyen Levický a nevem, ha nem fog csalatkozni, mert akit akasztani visznek, nem fullad az a folyóba.

Az alispán őrült, hogy a bölcselkedést kedvelő öreg figyelmét sikerült más kérdésre terelnie, jól ismerte ama szokását, hogy ha egyszer belefeledkezik elméncségeibe, akkor hamar elfelejti, hogy valójában miről disputáit. Tudta, hogy István, fiatal volta és szegény származása miatt, alispán nem lehet; az a világ rendje, hogy aki gyalog született, nem járhat hintóbán. Jól nevelt, a szülei akaratának mindeddig engedelmeskedő leányának pedig száz alkalma is lesz még meghallgatni a szülői tanácsot. Ezért csaknem vidáman így válaszolt:

— Ügy ám, sógoruram, amit mondtam, megmondtam: ha István alispán lesz, hozzáadom Annuskát — közben azonban ezt gondolta: Majd ha fagy, s hó lesz nagy.

A beszélgetés egyre érdekesebb lett, most már asz asztal túlsó végén ülő urak is belebeleszóltak. Persze mindenki a maga szája íze szerint. Mindennek Potocky, a másodalispán örült a legjobban, felismerve, hogy Ádám úr mindjobban eltávolodik legjobb híveitől, s mert tudta, hogy az alispán nem gondolja komolyan unokaöccse elispánságát; igyekezett hát ütni a vasat, amíg meleg. Ezért Ádám felé fordulva kárörvendő, de leplezni igyekezett mosollyal megszólalt:

— föl gondolja meg, nagyságos uram, mit mond, mert az ökröt a szarvánál, embert a szavánál fogják meg!

— Amit mondtam, megmondtam! Ha Istvánból alispán lesz, megkapja lányom kezét!

Fordította: Bodvos György

j PILINSZKY JAMOS: |

Apokrif

I.

Mert elhagyhatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökre a világvég! esett földeké, s megint külön a kutyaólak csöndje. A levegőben menekvő madárhad.

És látni fogjuk a kelő napot, mint tébolyult pupilla néma és mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben, mert nem elhatom akkor éjszaka, hányódom én, mint ezer levelével, és szólok én, mint éjidőn a fa: Ismeritek az évek vonulását, az évekét a gyűrött földeken?

És értitek a múlandóság ráncát, ismeritek törődött kézfejem?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

És tudjátok, miféle fájdalom tapossa itt az örökös sötétet hasadt patákon, hártyás lábakon?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt, a rézsut forduló fegyencfejet, ismeritek a dermedt vályúkat, a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten a haragos ég infravörösében.

így indulok. Szemközt a pusztulással egy ember lépked hangtalan.

Nincs semmije, árnyéka van.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2.

Ezért tanultam járni. Ezekért a kései, keserű léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarával az éjszaka, s én húnyt pillák alatt őrzöm tovább e vonulást, e lázas fácskákat s ágacskáikat.

Levelenként a forró, kicsi erdőt. Valamikor a paradicsom állt itt. Félálomban újuló fájdalom: hallani óriási fáitl

Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött 6 is a Bibliában.

Irtóztató árnyam az udvaron.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

S már jönnek is, már hívnak is, szegények már sírnak is, ölelnek botladozva. Visszafogad az ősi rend.

Kikönyöklök a szeles csillagokra —

Csak most az egyszer szólhatnék veled, kit úgy szerettem I Év az évre, de nem lankadtam mondani mit kisgyerek sír deszkarésbe, a már-már elfúló reményt, hogy megjövök és nfegtalállak.

Torkomban lüktet közeled.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédet én nem beszélem. Élnek madarak, kik szívszakadva menekülnek mosten az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek, és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet, és nem beszélem a te nyelvedet. Hazátlanabb az én szavam a szónál!

Nincs is szavam.

Iszonyú terhe omlik alá a levegőn, hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy. Éles kövek közt árnyékom csörömpöl. Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

Látja Isten, hogy állok a napon.

Látja árnyam kövön és kerítésen. Lélegzet nélkül látja állanl árnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok; halott redő, ezer rovátka rajza, egy jó tenyérnyi törmelék akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok, csorog alá, csorog az üres árok.

A közelmúltban kaptuk a szomorú hírt, hogy hatvanéves korában elhunyt Pilinszky János Kossuth-díjas költő. Az egyetemes magyar irodalom egyik legmegrendítőbb versének közlésével búcsúzunk tőle.

i

■J

•I

*

Ján Kalinčiakra, a szlovák romantikus szépprőza legismertebb képviselőjére, irodalomkritikusra és teoretikusra emlékezünk halálának 110. évfordulója alkalmából. Figyelemreméltó költői próbálkozásai után igazán újat mind műfaj, mind pedig nyelv és szerkezet, valamint szemlélet tekintetében is prózája hozott. Az író polgári démokratikus szemlélete már történelmi novelláiban és regényeiben is tükröződik, nagy sikerű szatirikus regényében, a Tisztújításban Reétavrácia) pedig nevető, helyenként feddő gúnnyal ábrázolja a vidéki földbirtokos nemesség tespedt, lápos világát.

I.

De bizony ügy lesz az, ahogy én mondomI — Abból ugyan nem esztek, isten engem úgy segéljen! — A ti semmirekellő, félresikerült ficsúrjattok közül akkor sem választunk, ha a fejetek tetejére álltok. Csak szájaskodni tudnak, de semmire se jók. Nekünk olyan ember kell, akinek van sütnivalója, látod-e, sógor, itt ni — mutatott homlokára Besenyovszky Mátyás uram —, meg emitt is — s tenyerével rácsapott kabátja oldalzsebére.

— Éppen ezért nem őt választjuk — kapott a szón Barina Péter uram —, mert itt is van neki, meg ott is. Fineszes, mintha az ördögök anyja szülte volna, agyafúrt, minden hájjal megkent róka, aki szereti lóvá tenni a tisztességes embert. S persze hogy van a zsebében is, hisz éppen eleget összeharácsolt a becsületes emberek verítékéből, hogy az ördögök hegedülnének rajta!

— Hm, szóval lóvá teszi a tisztességes embert? — gúnyolódot Mátyás uram. — Ve arról miért nem beszélsz, hogy ha egy nemesember mellett ki kell állni, akkor Besenyovszky Ádám Öméltósága, szeretett vicispánunk, ősi famíliánk büszkesége — vivát! — személyesen áll a pártjára, még ha nincs is igaza? És ugyan ki más merne ellenszegülni és nemet kiáltani azoknak a ti híres mitugrászaitoknak, akik alighogy kibújtak a tojásból, máris sarkaiból akarják kifordítani a világot, s arról papolnak, hogy a nemesember is fizessen porciót, ha nem Besenyovszky Ádám vicispán Öméltósága, akit az isten éltessen sokáig — vivát! Es kihez fordulsz segítségért, ha üres a kamrád, he? Megint csak Besenyovszky Ádám úrhoz! — vivát!

— Igen, segít, persze hogy segít, de mikor? Tisztújítás előtt! Es utána? Felfújja magát, akár a pulyka, amikor ingerük, s ha te, szegény nemes, az egykori barátság alapján azt mondod neki, hogy domine spectabilis“, hát felhúzza az orrát, nyírott bajuszát mozgatja, fújtat, mint a sün, és olyan gőgösen szól rád, hogy a becsületes nemesembernek szikrát hány tőle a szeme: „Urambátyám ide, urambátyám oda, mikor őriztünk mi együtt disznót?“

— Látod sógor, ebben megint nincs igazad! — válaszolja Beszenyovszky Mátyás uram. — Az alispán úr sohasem emleget disznót, van annyi magához való esze, vagy ha úgy tetszik: fortélya, hiszen magad mondtad!

— Legyen, bánom is én. Hanem hallod-e, tisztújítás előtt „kedves, szeretett bátyámuram" voltam, úgy bánt velem, mint a hímes tojással, ölelgetett, hátba veregetett, még az anyjukomat is összevissza csókolta, pedig az olyan, mint a száraz kóró. No de a tisztújítás után — és hát tudod, ha az ember egész esztendőben i nem csinál semmit, úgy él, mint a paradicsomban, bizony nehezen szokik vissza a járomhoz —, tisztújítás után elfeledi mindazt, amit előtte ígért! Ha olyankor keresi fel az ember, mindenre azt mondja: „niksz dájcs“. Mitévő lehettem? Nagy bajban voltam, a kamra üresen állt, mert bizony én nem sokat törődtem a gazdasággal; vetni csak kell, s mag egy szem sincs. Így aztán a régi barátság alapján elmentem az alispánhoz, és kértem, adjon kölcsönbe néhány véka gabonát. Tudod, mit mondott, hogy a kutyák kaparnák el? Azt mondta — és e szavaknál Barina a kellemetlen emléktől felindultan vállon ragadta Mátyást, rázta, rázogatta, mintha a lelkét akarná kirázni —, képzeld csak, azt mondta: „Kegyelmed is olyan, mint a tücsök, akkor hegedül, amikor az Üristen másoknak már a bért fizeti.'

Nagyot fújt Barina a megkönnyebbüléstől, úgy érezte, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, s kíváncsian leste,

hogy egy nemesemberrel való ilyen istentelen bánásmódtól égnek áll-e a sógor haja.

Csakhogy Mátyás kétszer is meggondolta, mit tesz, s mit mond; ezért csak forgatta a szemét, mintha a leghelyesebb választ koponyája legmélyebb zúgából akarná előkotorni. Egyszer-kétszer még köhintett is, hogy időt nyerjen, majd — csodálkozást színlelve — megszólalt:

— Hát, sógor, bizonyára nem ismert meg; hiszen annyi ember kilincsel nála, mindegyik akar valamit, mindegyik belé akar kapaszkodni, ő már azt sem tudja, kivel hányadán áll. Egyáltalán, megmondtad neki, hogy ki vagy?

— Mondtam én, sógor, hogyne mondtam volna — bizonygatja Barina.

— Csakhogy, sógor, a lónak négy lába van, mégis megbotlik. Es azt is tudod, ugye, hogy az egyik név hasonlíthat a másikra; talán mégiscsak összetévesztett valakivel. Most, pedig — folytatja Mátyás —

gyere, sógor, menjünk el hozzá, meglásd, jószívű úr ő. Ha megtudja, hogy te vagy az, és nem más, mindent megtesz, amit csak kérsz tőle. Ami történt, megtörtént, felejtsd el.

— Eh — vág szavába kedvetlenül Barina —, ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát! En nem könyörgök senkinek!

— Nonono! Hiszen nem is kell könyörögnöd, de hát lásd be, a jó tanács aranyat ér. Különben is, ma az egész vármegyéből összegyűlnek az urak a vicispánnál, hogy meghányjákvessék, hogyan lehetne a két pártot békésen egyesíteni. Ott lesz a ti híres Potockytok is, aki a mi nagyra becsült Ádám urunk helyébe szeretne ülni. Csakhogy nem halad a szekér, ha nem kenik!

— No, sógor, akkor hát szót értettünk!

— Velem ugyan nem, amíg szusszal bírom! — válaszol Péter uram, aki a pénz csábításának egyelőre még hősiesen ellenáll. — Sose fogok veletek egy tálból cseresznyézni! De hogy lásd, nem tartok tőletek, nem bánom, legyen, ahogy akarod, elmegyek veled. Hadd lássam, hogyan sündörög majd körülöttünk az a híres vicispán, ha legközelebb mégiscsak szüksége lesz ránk.

II.

— Látod, sógor, így fogadják a vicispán úr házában a derék nemesembert! Nem megmondtam? Előre megmondtam — ismételgette örömmel Mátyás uram.

Bizonyára Péter uram is azt gondolta, hogy ez a parádé az ő tiszteletére készül; ezért csak úgy a bajusza alól dünynyögte sógora felé:

Legyen teszerinted, bánom is én, hiszen mindenhol mulathat az ember, s azt tartják, hogy még az akasztóját is meg lehet szokni.

Ám szembekerülve a szolgabíró úrral, kezét nyújtotta és megjegyezte, hogy már csak ők ketten hiányoznak, Péter uram még -könnyíteni akart a lelkén, ezért hát sietett a válasszal:

— Ej, nagy kár, tisztelt öcsémuram, hogy kegyelmed nem tart velünk; különben már senki sem volna ellenünk. No, így is örülök, hogy láthatom kegyelmedet.

István fiatalúr megszorította Péter uram kezét, s így válaszolt:

. — Amt késik, nem múlik. Tessék, kerüljenek beljebb.

A két érkezőt karon fogta, és bevezette őket a nagy terembe, ahol két hosszú asztalnál már lakomáztak az urak. De olyan is volt az a lakoma, amilyenre régóta nem volt példa a megyében. Persze a rosszhagyod meg nekem azt az örömet sem, hogy az urakat én szolgáljam ki; így aztán csak a te egészségedre isznak, s rólam megfeledkeznek.

— Miért innánk mi az egészségedre, amikor megteszi azt más helyettünk — válaszolja mosolyogva István. — Ezektől a szegény nemesektől pedig azt is sajnálod, hogy egy gróffal kezet foghatnak.

— Talán bizony irigyled, hogy grófok is forgolódnak körülöttem? De hát beszélj csak, majd megunod.

— Hát bizony — szól közbe Barina —, akárhogy is van, de kegyelmedék csudára összeillenének. A szolgabíró úr délceg ifjú, a leányasszony fekete szeme pedig ..» hej, lennék csak fiatalabb!

Ekkor az asztalnál felállt Zselinszky gróf, kezébe vette poharát, és beszélni kezdett.

— Emelem poharam házigazdánk egészségére. — Igyunk barátaim, Ádám úr egész családjának, a ház asszonyának és Anna leányasszonynak egészségére!

E szavaknál arrafelé fordult, ahol az előbb még Annuska ült, s mivel őt nem látta ott, elvesztette beszédének fonalát, s olyan hangon, mely sehogy sem illett tósztjához, kiszaladt száján a kérdés:

— De hová tűnt el Anna leányasszony?

— Hja, gróf úr, őrá bizony kegyelmednek jobban kellett volna vigyáznia — szólt oda az asztal másik oldaláról Potocky, Ádám úr riválisa, akinek a tószt félbeszakadása kapóra jött. A gróf ugyanis éppen azért fogott össze Ádám úrral, hogy segítségével öt a hivatalából kitúrhassa. Ezért hát mást kárörvendően folytatta:

— Leviczky szolgabíró úr igen derék legény, ami pedig Ánna leányasszonyt illeti, alighanem az szomorította el, hogy méltóságod az édesanyjának tette a szépet, őt pedig pillantásával sem méltatta.

Ádám úr, átlátva a szitán, szigorú pillantást vetett a lányára, majd felderülő arccal a grófhoz fordult:

— Méltóságos uram, elmondom, mi az igazság. Unokaöcsém, Levický István, gyermekkorától házamban nevelkedett. Mindkét gyermekből igyekeztem jó házigazdát nevelni, hogy méltóképpen elláthassák a vendéglátó tisztét; István, ki mint patvarísta kezdte, most pedig szolgabíró, igyekszik is legjobb tudása szerint ellátni feladatát. A lányom pedig azt hiszi, hogy még mindig gyermek, s úgy tesz, ahogy gyermekként megszokta...

— Engedelmet kérek — szól közbe fanyalogva Zselinszky

én igazán nem tudhattam,