Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1981-05-23 / 21. szám
1981. május 23. SZABAD FÖLDMŰVES Forradalmi hagyományaink szellemében emlékezünk a kosúti sortízre Az Iskola, a vendéglő, a templom és a kultúrház gyűrűjében terül el Kosút (Kosúty) fűtere, melyre a „tér“ megnevezés bizonyára csak találóbb kifejezés híján ragadt. • Az iskola, a vendégló és a templom képzeletbeli „tartóoszlopai“ fölé boruló égkalap alatt, valamikor a szegény ember ebédnek nevezte a reggelit, az ebédet pedig vacsorának keresztelte. A viskóját háznak, j a rongyait ruhának becézte, f: s még a rozsdás szöghöz is m hozzá tudott képzelni valami- é| lyen szépséget; s annak megfe- m lelóen örülni tutlott a legkisebb Jff valaminek a semmiben. A névadás idején a kosúti út- fii kereszteződésből is így lett tér. || Tér, melyből egy tenyérnyit || még kiszakítottak a szenthárom- Щ ságszobor részére. A falu akkori elöljárói bizonyára úgy okos- „ Ikodtak, hogy a szobor és a templom jói megfér majd egy- Щ más mellett. Itt állok ezen a „téren“, amely számomra egyszerre az emlékek országújává válik. Az azúrkék tavaszi égbolt frissebbé teszi a gondolatokat, élethűbbé az emlékeket. Az utca túlsó oldalán az ablakok lassan elmerülnek a sötétbe, csupán az emlékek „ablakai“ árasztanak láthatatlan fényt s a költő Radnótit idézik: .mItthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét, • virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az úton...“ Órámra pillantok ... A percmutató vad vágtába kezd. Az idő rohan. így vágtattak az évek és évtizedek is, hogy helyüket átadják a jelennek, amely az ifjúság mohó vágyával — mit sem' törődve a múlttal — leigázta a tegnapokat. LÄMPÄK A KÖDBEN Május! Azon hónapok egyike, amikor volt munka. Harmatos, friss napfölkelték; rigófütty, pitypalatty a lóherében. A mátyusföldi földmunkások számára ez megszokott dolog volt — különben sem volt idejük gyönyörködésre. Szünet nélkül vágták a rendet, szúrták-emelték a villát, vágták a kapát, amely sokszor pengve pattant vissza a kemény földből. Fantasztikus erőkifejtéssel, már-már a megszállottságig menő szívóssággal dolgoztak. Szerették a munkát, noha gyötrelmet és szenvedést okozott. A szükség parancsára dolgoztak, mert ott zakatolt a fejükben a létminimumért folytatott küzdelem. Egyetlen terület maradt, ahol a lélek szomját a mátyusföldi szegény ember kielégíthette: a munka. Tragikus párosodása volt ez annak, hogy éppen abban lelje valaki örömét, amiből a gyötrelme fakadt, de akkor itt így adódott. Az örökös kenyérgond és a megalázó nyomorúság következtében a galántai járás mezőgazdasági dolgozói elsőként sorakoztak föl a bérharcra. A sztrájkot „Az éhhalál ellen, a csehszlovák-magyar pénzmágnások ellen, a nagyobb darab kenyérért!“ jelmondattal 1931. május 18-án hirdették meg. Az első napon a diószegi (Sládkovičovo) cukorgyár három gazdaságában szüntették be a munkát. A következő két napon a sztrájk további gazdaságokra és nagybirtokokra is átterjedt: az idénymunkások most már Hodyban, Deákiban, Galántán és Kajaion sem dolgoztak. Május húszadikán már több mint kétezer mezőgazdasági idénymunkás és napszámos vett részt a sztrájkokban. Egyébként a sztrájkokat — s azok előkészítését —■1 az első pillanattól a kommunisták irányították. A párt tagjai közül különösen Major István parlamenti képviselő tett tanúságot kiemelkedő szervezőképességéről és politikai elhivatottságáról. A munkaadókkal folytatott tárgyalások zsákutcába jutottak, a szervezett sztrájkmozgalom viszont tovább szélesedett. Ilyen előzmények után került sor a további tárgyalásokra — a Vörös Szakszervezet vezetésével — a sztrájkoló munkások képviselői és a nagvbirtokosok megbízottai között. A földmunkások hajthatatlan álláspontja engedékenységre kényszerítette a munkadókat. A nagybirtokosok és a járási hivatal urai nemcsak a sztrájkolók harci egységének láttán hátráltak meg, hanem főképpen azért, mert attól tartottak, hogy a sztrájkIIBBHÍIIBIb K A művelődési ház falán elhelyezett emléktábla hullám más gazdaságokra és járásokra is átterjed. A négynapos sztrájkharc tehát meghozta a győzelmet. A bérek harminc százalékkal emelkedtek: A férfiak órabérét 1,30, a nőkét 1,10 koronában, a fiatalkorúakét pedig 90 fillérben határozták meg. Az a tény, hogy a CSKP hatása Dél-Szlovákiában mind észrevehetőbben érvényesült, a burzsoáziát sem hagyta nyugton. A földmunkás-sztrájk eseményeinek gyors egymásutánja, s kiemelkedő sikere épp elegendő bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a galántai járás példája a költő szavait idézve lámpás legyen a ködben: „S oly jól esik most ez az üzenet, ez az akarás, piciny fény szemek biztatása, hogy vannak, vannak még lámpák a ködben." S a burzsoázia döntött..> Elhatározta, hogy a legérzékenyebb pontján támadja meg az ellenséget, tehát megindítja a harcot a CSKP ellen, amely az egész mozgalmat irányította. Elérkezettnek látta az időt, hogy rábizonyítsa a kommunistákra: nem mások mint „felforgatók“. E cél eléréséhez a terror Ígérkezett a legalkalmasabb eszköznek, amely elképzeléseik szerint megtöri majd a forradalmi mozgalom lendületét. FEKETE IRTVÄNYON Május 25-re a kommunisták összehívták Kosútra a földmunkások nagygyűlését, hogy a sztrájkot befejezettnek nyilvánítsák, értékeljék eredményeit, s meghatározzák a további harccal összefüggő teendőket. A tervezett összejövetel jelentőségét fokozta, hogy azon részt akart venni azoknak a községeknek a lakossága is, amelyekre a sztrájkhullám nem terjedt kí, s ahol a komunisták összejöveteleit betiltották. A galántai járási hivatal azzal az indoklással tiltotta be az összejövetelt, hogy a rendezők nem nyújtanak semmiféle készséget arra, hogy képesek lesznek a rend- és csendháborítást megakadályozni. A betiltásl végzést csak az utolsó pillanatban kézbesítették s így a szervezők már nem értesíthették a környéken levő majorok lakosságát. A belügyminiszter a Kosútról szóló indoklásában kijelentette: „Mivel zavargások várhatók, megtettük a szükséges biztonsági intézkedéseket“. Ez abból állott, hogy Kosútra, a hivatalos jelentések szerint negyven, a valóságban hatvan csendőrt vezényeltek. A csendőröket Kelet-Szlovákiából vezényelték Kosútra, s a parancsnoksággal Soutíek törzskapitányt és Jánošík csendőrhadnagyot bízták meg. A helybeliek gondterhelten csavargatták fejüket a csendőrelőkészületek láttán. Valami félelmetes előérzet szállt meg mindenkit, a burzsoázia által vágott „fekete irtványon“ érkező csendőrök láttán. OLY NEHÉZ VOLT A GYÄSZ, MINT SZAZMÄZSÄS HARANG A Hegy községet Kosúttal összekötő, fákkal szegélyezett úton körülbelül negyven földmunkás igyekezett Kosútra: Major István parlamenti képviselő vezette őket. <». .■ i, i e . . - m i..x V .. Kosüt főtere, ahol eldördült a csendőrsortűz lap s Major István eszméletlenül a földre rogyott. összeesése rémületet váltott ki a tömegben. Az első sorból néhányan odafutottak, hogy segítsenek rajta. Talán három lépést sem tehettek, amikor eldördült az első sortűz. A lövések után pánik keletkezett. A tömeg megfordult és futni kezdett, de a menekülés sem volt elegendő ahhoz, hogy a csendőrök beszüntessék a tüzelést. Nyolc ember hevert az utca porában. Három halott — Gyevát János, Thurzó István és Zsabka Sándor — valamint öt súlyosan sebesült: Pszota Ferenc, Pszota Erzsébet, Popluhár Jó-Major István szobra A község határában csendőrjárőr igazoltatta őket. Miután kiderült, hogy Kosútra tartanak, nem állták útjukat. A majorokból érkező csoportok, a községháza előtt találkoztak az időközben összesereglett mintegy negyven kosúti munkással. A csendőrök mintha csak erre vártak volna. Félkör alakú kordont képeztek, s megkezdték a körülbelül 100 főnyi munkáscsoport bekerítését. Jánošík csendőrfőhadnagy felszólította Major Istvánt, hogy lépjen közelebb hozzá. —i Ha a gyűlést betiltották, nincs más hátra, mint hogy szétszéledünk — mondotta Major István a mellette állóknak, s a hadnagy felé indult. Az események ezután gyorsan követték egymást. Amikor a későbbiek során Major ismét tisztázni szeretett volna valamit a főhadnaggyal, a csendőrök vezényszó nélkül gyűrűbe szorították. A levegőben hirtelen villant a kardés Ш: A sortűz áldozatainak síremléke Fotó: Krajcsovics Ferdinánd zsef, Kugler József, Molnár Dániel Rapan Gyula. Kevésnek sikerült a gyűrűből kijutnia. Az egyiket így verte a sors, a másikat úgy. Procházka, Molnár, Pszota, Szagan és Kurucné munkásokat megbilincselve Galántára hurcolták, ahol Hučkovával, a CSKP pártmunkásával együtt a járási hivatal fogdájába zárták őket. A polgári lapok természetesen nagy hűhóval harangozták be az „orosz ügynökök“ és a „magyar irredenták“ kommunista szövetségeseinek a letartóztatását. Az őrizetbe vett HučkOváról például azt írták, hogy végre hűvösre került a bolsevik ügynöknő, aki éppen most tért vissza Moszkvából, ahol elvégezte azt a tanfolyamot, amelyen a tüntető felvonulások és lázadások szervezésének a tudományára képezték ki“. Major Istvánt a helyszínen nem tartóztatták le. „Bűnösségét“ csak néhány óra múlva állapították meg, miközben állandóan csengett a telefon Kosút, Bratislava és Prága között. Major „bűnössége“ csak a telefonbeszélgetések után vált nyilvánvalóvá, s mint a vérfürdő „előidézőjét“ nyolc hónapi börtönre és pénzbüntetésre ítélték. A három halott temetésén csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt, de a falura és környékére úgy nehezedett a gyász, mint százmázsás harang. A borzalmas kegyetlenség nemcsak könnyeket fakasztott a bizonytalanságban élők szemében, hanem az egyszerű emberek képzeletvilágát is tevékenységre serkentette, s a pünkösdi vérfürdő emlékét még a terror sem tudta kilúgozni a dolgozók emlékezetéből. Őrzése, ápolása hatására született meg a következő dalszöveg: „Fölszántatom, jölszántatom A kosúti Fő utcát. Vetek bele, vetek bele Piros pünkösdi rózsát. Ha az utca, a Fő utca Piros rózsát teremne, Minden szőke, barna kislány Kommunistát szeretne.“ KENYÉR HELYETT SZURONY ÉS ÖLOMGOLYÖ A kosúti vérfürdő újabb megdöbbentő bizonyságot szolgáltatott arra, hogy milyen is volt a burzsoá módra összekotyvasztott demokrácia és szabadság a München előtti köztársaságban. Kosút volt ez első a tíz-egynéhány község közül, ahol az 1929-től 1933-ig tartó gazdasági válság éveiben tüzet nyitottak a munkásokra. Kosút, Krompachy, Ardenová, Rumanová, Trenčín, Zólyom (Zvolen) és Alsóköröskény (Dolné Krškany) utódja. Történelmi tanulmányt kívánna; ha minden esetben le akarnánk írni azt a légkört, amely a sortűzhöz vezetett. Elegendő, ha rámutatunk arra, .hogy a sortüzek mindig a munkásság felháborodásának a kicsúcsosodásánál dördültek el, akkor, amikor az urak, a gyárosok, a nagy vállalkozók és a földbirtokosok a meghátrálás előtt álltak. A korompai halottak szegélyezték Szlovákia ipari leépítésének útját, a trenčíni sortűz azoknak a munkásoknak a húsát hasította, akik harcba indultak a magasabb bérért, s az alsóköröskény! földmunkásnő mártírhalálét figyelmeztetésnek szánták az 1928 tavaszán sztrájkoló és sztrájkra készülő földmunkásoknak. A gátlástalan, becstelen politikai háttérre mesteri módon világított rá Klement Gottwald a Rudé Právo hasábjain közzétett cikkében, melyben egyebek között ezt írta: „Kik azok, akik a kosüti mezőgazdasági munkásoknak 50 filléres és legföljebb egykoronás órabért fizetnek? A kommunisták vagy pedig a csehszlovákmagyar nagybirtokos urak, akik között a diószegi uradalom főrészvényeseként az állam is képviselteti magát? Ki az, aki megtiltja a munkásoknak, hogy védekezzenek az effajta szolgai kizsákmányoltak ellen? S ki az, aki mindenkor és mindenütt bátran kiáll a kizsákmányoltak védelmére? A kommunista párt vagy pedig a kormány hét „szocialista“ minisztere? ... Ki az, aki a puszta létükért harcoló munkásokat csendőrökkel akarja megfélemlíteni? Ki adott parancsot a csendőröknek a sorlűzre? A kommunista párt-e vagy a kormány? Nem vitás, ugye, hogy a kormány és a miniszteri bársonyszékekben ülő hét „szocialista“ miniszter. Semmi kétség tehát, hogy kinek a lelkén száradnak a kosúti véres események. A kosúti sortűz nem véletlenül, nem a váratlanul kedvezőtlenre fordult körülmények következménye volt. Egy olyan társadalmi rendszer gyengeségét és ziláltságát jelképezte, amely a kenyér helyett szuronyt és csendőrgolyót adott. UTÖSZÖ Mottio: Testet öltöttek benne mind a dolgok — tengerek, folyók és emberi sorsok, a napsütötte végtelen mezők. Fábry, dementis, Poničan, Száraz, Plevza és Kiss elvtársak után nehéz tollat fogni, s fél évszázad távolából a kosúti eseményekről írni. E cikk megírására Kugler János elvtár?, az események résztvevője buzdított, aki kezembe nyomta a CSKP megalakulásának 60. és a kosúti események 50. évfordulója tiszteletére a Pravda Könyvkiadó gondozásában „Kosúton már helyreállt a rend és nyugalom“ címen megjelent könyvet. — Felnőnek a gyerekek, elénk állnak, s megkérdezik, mit adtunk útravalónak? — mondotta, s szemében fiatalon csillant a fény. Oly formán, mint amikor 50 évvel ezelőtt harcba indultak az emberibb életért, gyermekeikért még akkor is, ha a kosúti „téren“ Jánošík főhadnagy „Második szakasz, vigyázz!... Puskát vállhoz, tüzelj!“ vezényszóval próbálta megállítani őket. Bebizonyosodott: az emberi létért harcba indulókat fegyverrel sem lehet megállítani. CSIBA LÄSZLÖ
