Szabad Földműves, 1981. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-10 / 2. szám

1981. január 10.

SZABAD FÖLDMŰVES

7

GUI DE MAUPASSANT:

A két barát a vacsora vége felé fárt. A kávéhál ablakán át a körúti tolongást láthatták. Néha meglegyintették őket azok a langyos fuvallatok, melyek enyhe nyári éjszakákon suhannak végig Párizson, s a járókelők ilyenkor felütik fejüket, arra gondolnak, milyen jó volna most elmenni valahova, mindegy, hogy hova, csak ki az erdőbe, és holdfényes folyókról, szentjánosbogarakról, csalogányokról ábrándozni.

Az egyik vacsorázó, Henri Simon nagyot sóhajtott:

— Hajaj, öregszem. Szomorú dolog ez. Ilyen estéken valaha úgy éreztem, az ördög bújt belém. Ma már csak keserűséget érzek. Repül az élet, repüli

Már pocakosodon egy kissé, talán negyvenöt év nyomhatta a vállát, és erősen kopaszodott.

A másik, Pierre Cornier valamivel idősebb, de soványabb és elevenebb férfi, így felelt:

— Én úgy öregedtem meg, barátom, hogy a legcsekélyebb jelét sem tapasztaltam. Mindig vidám voltam, nagy kujon, vasgyúró, meg minden. És mivel az ember mindennap belenéz a tükrébe, nem látja, hogyan dolgozik az idő — mert lassan, folyamatosan dolgozik, fokról fokra mintázza át az arcot, úgyhogy az átmeneteket nem lehet érzékelni. Csakis ez az oka, hogy nem öl meg bennünket a bánat már két-három évi pusztítás után. Nem vesszük észre. Ahhoz, hogy észrevegyük, fél évig nem volna szabad megnéznünk magunkat — hű, az volna csak a meglepetésl '

És a nők, a szerencsétlen nők, barátom: őket sajnálom legjobban. Egész boldogságuk, egész hatalmuk, egész életük a szépségükön nyugszik, amely tíz évig tart.

Egyszóval megöregedtem, anélkül hogy sejtelmem lett volna róla, szinte ifjúnak éreztem még magam — közel az őtvenhez. Egészségemmel nem lévén semmi baj, boldogan és nyugodtan éldegéltem.

Hogy én se vagyok már a régi, arra igen egyszerű, de döbbenetes módon ébredtem rá, fél évig nem tudtam kiheverni..., aztán beletörődtem.

Gyakran voltam szerelmes, mint minden férfi, de igazán csak egyszer.

Etretat-ban, a tengerparton találkoztam vele, vagy tizenkét esztendeje, nem sokkal a háború után. Nincs kedvesebb látvány, mint az ottani strand, délelőtt, fürdés időben. Kicsiny, patkó formájú, körülötte magas, fehér sziklafalak, különös nyílásokkal, a Kapukkal — az egyik sziklafal hatalmas nagy, óriás lába belenyúlik a tengerbe, a szemben levő viszont kerek, s mintha kuporogna; egész sereg nő verődik itt össze, szinte ellepve a keskeny, kavicsos földnyelvet, mely világos ruháiktól úgy tarkáink a magas sziklák keretében, mint egy virágoskert. A nap teljes hévvel tűz a partra, a legkülönfélébb színű napernyőkre, a zöldeskék tengerre; vidám, megkapó, szemet gyönyörködtető kép. Az ember leül a víz szélén — egész közel —, nézi a fürdő nőket. Jönnek egymás után, flanelt fürdőköpenyükbe burkolódzva, amit kecses mozdulattal ledobnak, mihelyt elérik a rôvľh hullámok tajtékvonalát; és apró, gyors léptekkel, csak egyszer egyszer torpanva meg az édes borzongástól, fulladva el egy pillanatra, belegázolnak a tengerbe.

Kevesen állják ki ezt a vízpróbát. Ilyenkor ugyanis tökéletesen végig lehet mustrálni őket, a lábikrájuktól egész a keblükig. Különösen a kijövet leleplező, bár a tengervíz hatalmasan felfrissíti a petyhüdt idomokat,

Az a fiatal nő, akiről beszélek, első látásra elbűvölt, megszédített. Kemény húsú volt, rugalmas minden porcikája. És vannak arcok, melyeknek bája azonnal szétárad bennünk. Ogy érezzük, megtaláltuk azt a nőt, akit szeretnünk kell, ez az életcélunk. En ekkor ismertem meg ezt az érzést, kcrptam meg ezt a lökést.

Barátaink bemutattak neki, s én csakhamar belegabalyodtam, mint még senkibe. Egészen feldúlta a szívemet. Iszonyatos, mégis gyönyörűséges dolog egy nő uralma alá kerülni. Majdnemhogy kínszenvedés, és ugyanakkor hihetetlen boldogság. A tekintete, a mosolya, a haja, ahogy a könnyű szél meglibbentette tarkóján, arcának legparányibb vonása, e vonások legapróbb rezdülése mind elbűvölt, felkavart, megőrjített. Övé voltam testestill-lelkestül, rabul ejtett a mozdulataival, tartásával, sőt még a holmikkal is, amiket hordott. Ha megpillantottam a fátylát egy bútoron, a kesztyűjét egy karosszékre vetve, máris elérzékenyültem. Ruháit páratlanul ízlésesnek találtam. Egy nőnek se voltak olyan kalapjai, mint neki.

Asszony volt, de férje mindig csak szombaton főtt le, és hétfőn már ment is. Egyébként cseppet se törődtem vele. Nem voltam féltékeny rá, magam se tudom, miért, de soha senkit sem éreztem ennyire közömbösnek, soha senkit se méltattam ily kevés figyelemre.

0, hogy szerettem ezt az asszonyt! Es milyen szép volt, milyen kecses és fiatal! Maga' volt a fiatalság, az elegancia, az üdeség. Soha nem éreztem át ennyire, hogy a nő csinos, finom, előkelő és kényes lény, bájból és kellemből összeszőve. Soha nem tapasztaltam ilyen meggyőzően, mennyi megejtő szépség lehet egy arc hajlatában, egy ajak mozgásában, egy fülecske gömbölyű kagylójában vagy akár annak az idétlen szervnek a formájában, amit orrnak hívunk.

Három hónapig tartott az ügy, aztán 9- összetört szívvel — elhajóztam Amerika felé. De az emléke — örök, diadalmas emléke — bennem maradt. Éppúgy az övé voltam, miután elszakadtunk egymástól, mint miután találkoztunk. Evek múltak el. Mégse felejtettem. Elragadó képe ott lebegett a szemem előtt, ott rejtezett a szívemben. Es érzéseim is hívek maradtak hozzá, ha meg is csitultak lassan — szeretettel gondoltam rá, mint az élet legszebb, legnagyszerűbb ajándékára.

Tizenkét év oly csekélység egy férfi életében! Észre se vesszük, és elszállt! Telnek-múlnak az esztendők, lassacskán, mégis gyorsan, lomhán, mégis sebesen, mindegyik hosszúnak látszik, holott máris itt a vége. Es oly szaporán követik-váltják egymást, oly kevés nyomot hagynak maguk után, oly tökéletesen elenyésznek, hogy aki visszafordul, semmit sem lát már a tűnő időből, és sehogy sem érti, hogyan lett egyszerre — öreg.

Szavamra, nekem úgy tetszett, alig pár hónap választ el az étretat-i boldog nyártól.

Tavaly tavasszal aztán egyszer Maisons-Laffitte-ba mentem, barátaim hívjak meg vacsorára.

A vonat már-már indult, amikor egy testes hölgy szállt be hozzám a kocsiba, nyomában négy apró lány. Egyetlen pillantást szenteltem csak a derék kotlósnak: nagyon széles volt, nagyon gömbölyű, telihold ábrázata fölött szalagos kalappal.

Zihálva lélegzett, kifulladt a sietéstől. A gyerekek csacsogni kezdtek. Kinyitottam az újságomat, és beletemetkeztem.

Asniéres után szomszédnőm hirtelen odafordult hozzám:

— Bocsásson meg, kérem, nem Garnier úr ön?

— De igen, asszonyom.

Elnevette magát, s ebben a nevetésben — egy derék asszony nevetésében — az öröm mellett egy kis szomorúság is bujkált.

— Nem ismer meg?

Tétováztam. Igen, csakugyan láttam

már valahol ezt az arcot; de hol? És mikor?

— Igen is, meg nem is — feleltem.

— Hogy ismerem, az biztos, de a neve nem jut eszembe.

Elpirult egy kissé.

— Julie vagyok, Lefévre-né.

Soha ilyen menny kőcsapást! Egy pillanatra úgy éreztem: befellegzett. Mintha valami fátyol hasadt volna ketté, csupa kínos és elszomorító dolgot tárva elém.

ö volna az? Ez a kövér asszonyság — ő? Es ezt a négy lányt azóta. szülte a világra, mióta nem láttam. A kicsik egyébként éppúgy megdöbbentettek, mint az anyjuk. Belőle származtak; de már nagyobbacskák voltak, megvetették lábukat az életben. 6 viszont, a kacér és finom bájnak ez a tüneménye — nem számított többé. Szinte csak tegnap váltunk el, és így kell viszontlátnom! Valóság ez? Heves fájdalom mart a szívembe, és lázadozni kezdtem a természet ellen, balgán háborogni e kegyetlen, gyalázatos pusztítás miatt. .

Szinte rémülten meredtem rá. Aztán megfogtam a kezét; könnyek szöktek a szemembe. A fiatalságát, a halálát sirattam. Mert ezt a kövér asszonyt, ezt nem ismertem.

ö is meghatott volt, töredezetten beszélt:

— Nagyon megváltoztam, ugye? De hát így van ez, minden elmúlik. Látja, anya lettem, semmi más, csak anya, jó anya. Minden másnak vége, befejeztem. Ö, gondoltam, hogy nem fog megismerni, ha találkozunk valaha. Egyébként maga is megváltozott; eltartott egy ideig, míg megbizonyosodtam, hogy nem tévedek. Egészen megőszült. De hiszen nem csoda. Tizenkét éve annak. Tizenkét éve! A legnagyobb lányom már tízéves.

Ránéztem a gyerekre. Csakugyan volt benne valami anyja hajdani bájából, de ez a valami határozatlan, kialakulatlan volt még, puszta ígéret. és rádöbbentem, hogy rohan az élet

— elsuhan, mint egy vonat.

Megérkeztünk Maisons-Lafitte-ba.

Kezet csókoltam öreg barátnőmnek. Egész úton szörnyű közhelyekkel traktáltam. Túlontúl megrendített ez a találkozás, nem tudtam okosan beszélni.

Este aztán, otthon és egyes-egyedül, hosszan, nagyon hosszan szemléltem magam a tükörben,. Olyan hosszan, hogy végül is megjelent előttem régi valóm, láttam barna bajuszomat, fekete hajamat, egész fiatal arcomat. Öreg voltam. Elbúcsúztam.

A könyv minden időszakban a legjobb barát Fotó: —tt—í

^XXXXXXXVXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXЧXV\.XXXXXX^^XXXXX^XXXXXXVSЛXXX\XXXXXX\^Л.XXX^X\XVЧ^.V^XXXX'^^X^XVЧV

E ogvacogtató hideg volt, s Esz■ térén pulőveres kisbabát. „Odaadhattam volna neki a bundámat“ — mondotta az egyik elsőéves bölcsészlány. Percekig azon tanakodtak a szobában, mielőtt Eszter elindult volna, mit ikellene még kölcsönözniük, esetleg az arcát kicsit kipúderezik tán ... Kesztyűje sem volt.

Valahogy a kolesz minden leánya szeretettel vette körül Esztert, akinek nagy szürke szeme ijedten rebbent, mindentől félni látszott, aki egyébként remek, s aki mindenkit meghallgatott, akár a pap fülbe gyónásánál s akiről mindenki mindig megfeledkezett.

DÉR ENDRE:

LENINGRAD TELIDŰBEN

Eszter belépett az étterem halijába. Körülnézett. A fiú sehol. A lépcsőket figyelte hát, amelyek a szálloda szobáiba futottak fölfelé. Kérdezősködhetne, a portástól érdeklődhetne__

De ez valójában éppen csak átfutott a tudatán, nem mozdult. Hirtelen a lépcsőkön egy vékony, nyugtalan szemű férfi loholt lefelé. Egyenesen feléje tartott.

— Jő estét, Péter. Mindjárt tudtam, hogy maga az.

— Én is...'

Nem árulták volna el a fél világért sem, hogy egészen másként képzelték a másikat...

— Vegye már le a kabátját. Megvacsorázunk.

Ettek, ittak, s mivel zene is szólt, táncolni kezdtek.

— Maga remeg.

— Fázom.

— Hogy fázhat? Fűtenek itt!- Vagy tán más baja van?

— Mi bajom lenne?

Hirtelen az a gondolat suhant át az agyán, ez a férfi azt hiszi tán, annyira kívánja őt, hogy még remeg is belé... Haragudott magára, haragudott az önmaga gyanúsításáért is, és sajnálta, amiért vége szakadt a leVelezgetésnek, s helyette, íme, itt ez az ismeretlen fiú, akivel nem tud mit kezdeni.

Vacsora után Péter a szobájába invitálta.

— Iszik valamit, egy feketét talán?

— Nem, már nem kérek semmit. Inkább meséljen magáról.

— Miről meséljek? Talán az anyámról, aki gyerekkorom nagy-nagy varázslója volt, sárkányokat készített nekünk, gyerekeknek, fatalicskát faragott a saját kezével, olyan erőset, hogy két gyerek is nyugodtan beleülhetett... Még korcsolyát is fabrikált, fából, a szánkóról nem is beszélve, amelyeket elnyűttünk. Derűs és soha nem veszti kedvét. A kevésnek is tud örülni, hat gyereket szült, minden gyereke elhagyta, magam is, s most a hét minden napján levelet küld valamelyőnknek ... Hogy remegett értem! Tudja, nagybeteg voltam nemrég, a vesém... Halálos navalyától épültem föl, saját magam legnagyobb megdöbbenésére. Otthon, a falumban praktizálok, de van kitekintésem a városra is, havonta egyszer felruccanok Pestre, vannak barátaim, rokonaim ... Maga hogy él?

— Kollégiumban.

— Nézze, a napilapunkba írok is, a közeli városka napilapjába. Riportom jelent meg egészségügyi, persze, elolvassa?

Eszter elolvasta. Nem rajongott az

írásért. Csupa nagy szavak, épp ahogy az első levélben.

— Na, hogy tetszett?

— Hát... tetszett.

— Gondolja? Ha megengedi, elolvasom én is.

A fiú még egyszer hangosan elolvasta cikkét, időnként mosolygott, de valahányszor ránézett a lányra, rémület markolta össze a szívét.

— Maga sír? Beszéljen, mi baja van?

— Semmi, csak maga ... tudja, maga olyan, mint egy ordas. Magának nem szeretet kell, maga egy önimádó! Mi a frászt olvassa el hangosan is ezt a vacak írást?

— Évekig haldokoltam, meg kell

értenie, ez az egyetlen érvényesülési lehetőségem. Mint orvos, nem fogom sokáig bírni. Ahhoz sokat kellene tanulnom, továbbképeznem magam, s nem is nekem való ez a hivatás. Féltem magarrr a betegektől, és ez nem helyes. De ha nem féltem magam ... Csak egy vesém van, a másik is zsugorodik, ha nem félteném, hamarabb elpatkolnék.. Így is sor kerül rá eíőbb-utóbb. Az újságnál meg keresik a szakember-újságírókat. Én az egészségügyben tán otthon vagyok. Hát ezért írtam__

— Bocsásson meg — csókolta körül a leány a fiú szemét s arcát. Péter a lány kezét fogta, majd vállára hajtotta a fejét. Mintha nem is egyetemista lány, hanem a saját anyja lett volna Eszter.

— Nem veted le ezt a kis vacak kabátot?

— Nem, mennem kell.

— Ilyen nyomorult kiskabátban jársz ebben a hidegben?

— Mostohaanyám van.

— Meglátod tavaszra veszek neked egy gyönyörű kosztümöt, télire meg jó meleg bundát, a legújabb divatút. A barátaim jő haverok, sokszor megyünk majd üdülni, meglásd, utazni, világot látni...

— Jósoljak neked?

i— Meghibbantál?

— A tenyeredből. Mutasd csak. Hosszú életű leszel és feleségül fogsz engem venni.

— Ah, nem igaz. Melyik az a vonal, amelyik ezeket mutatja?

— Látod itt az életvonal, ez mutatja, hogy hosszú életű leszel. A nyavalyáid ellenére is. Hogy pedig engem veszel feleségül, az abból látszik, hogy a sorsvonalad 25 és 35 között ugyanolyan kettőzött, mint az enyém.

— Az mást is jelenthet. Én nem hiszek az ilyen babonákban.

— Nem kell hinned, én se hiszek tulajdonképpen, csak játszom. Játszani azért szabad. És a feleséged sem akarok lenni. Van énnekem kérőm kettő is. Csak nem akarok a terhűkre lenni...

Péter nagyon elbámult. Kicsi, vékonyka nő, akiért ketten is harcolnak? S én lennék a harmadik? Semmi kedvesség benne, bár olyan melegséget sugárzik, megmagyarázhatatlan ... Kellemes érzés vele lenni, semmi több. Vagy mégis?

— Mondja, beteg maga? Ogy értem miért ilyen sovány?

г— Semmi szervi bajomi Ideges vagyok, néha lázas is, de az is idegi eredetű,

— Sok szénhidrátot kellene fogyasztania — magázta továbbra is a lányt — sokat kellene levegőn lennie és sokat aludnia.

Eszter nevetett, s megint megcsókolgatta a férfi szemét, s elköszönt.

— Mennem kell! Ne haragudjék!

Péter kikísérte a lányt, a hallban

elváltak, megsimogatták egymás karját