Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-08-02 / 31. szám

1980. augusztus 2.

SZABAD FÖLDMŰVES

Rózát mindenki ismerte a lakótömbben, illetve senki sem ismerte. Akkor költözött be a nyolcadik emeleti garzonba, amikor a többi őslakó; a ház átadása utáni első héten. A közel száz család közül alig tudtak páran egymásról valamit. Tulajdonképpen senkit sem érdekelt, kik lesznek a lakótársai. Róza is igyekezett ehhez alkalmazkodni.

Korán kelt. Reggeltől estig nem látták. Ha délutános volt, akkor pedig csak éjfél felé szédelgett haza a szűk kis lakásba. Hamar megszokta a városi életet. Aklimatizálódott, akár a fecskék. Azok is régen istállókban érezték otthon magukat. Ma már körülragasztgatják fészkeikkel a panelházakat is. Így jó nekik.

Csoda tudja, az. emberek is honnan verődtek össze. Egyik faluról, másik a város túlsó széléről, Róza pedig egy majorból. Ott éltek ősei talán évszázadok óta. Cselédek voltak. Kocsisok, szekeresek, pásztorok, kanászok és analfabéták. Róza többre vitte, mint ők. Eljutott a hetedik elemiig. Igaz, egy kis elnézéssel, meri nem akarták a tanítók, hogy magas növésével nagyon kilógjon a sorból, így inkább átengedték egyik osztályból a másikba. Úgyis kétszer ismételt már. Miniszter nem lesz belőle, mondogatta az osztályfőnöke. Malacokat etetni pedig mindegy, hogy elégtelen vagy elégséges díszeleg e a bizonyítványában.

Ahogy elmúlt tizenöt éves, be is állt az apja mellé állatgondozónak. Egészen jól bánt a fejőgéppel, a trágyáé targoncát is könnyedén eltolta. Erős, izmos, nagymellü lány lett. A nyeszlett majori tanító unalmában ha be-benézett az istállóba és senki sem látta, megmarkolászta Róza melleit, közben úgy ugrált és nyihogott, mintha parázson táncolt volna. Roza a tisztesség kedvéért el-elsikkantotta magát, bár úgy érezte nem rossz d férfikéz érintése. Meghát, hogy nézett volna ki, ha a tanító úrnak ráüt. a kezére? Az is tetszeti geki, ahogy a, nyápic emberke közelített hozzá. — Had csöcsörésszelek meg egy kicsit Rózsika — mondta, és máris ágaskodott. Róza pedig engedelmesen vihogott, bár mutatta, hogy azért tudja ám, mi a tisztesség.

A Róza név itt ragadt rá a városban, a főszakács keresztelte így el. Azt hitte ezzel parasztosabbá teszi, még jobban lealacsonyítja a lányt. Otthon Rózának hívták, így is mutatkozott be a vendéglőben. Ö a Kreko Róza. Lett belőle Rozika, Rozi, végül pedig Róza, ami valóban nem megtisztelő, már a hangzása miatt sem.

Miért hagyta ott az állami gazdaságot, nem mondta. Igaz, senki sem kérdezte tőle soha. Bejött a városba, munkái keresett és talált is. Mosogatólány lett havi nyolcszázért. Hogy miből rakta össze a szövetkezeti garzon árát, pontosan senki sem tudta, de a pincérek elhíresztelték, hogy Róza is csak amolyan ötkoronás csaj. A pijások, ha nőre támadt gusztusuk, szóltak valamelyik pincérnek, aki félórán belül kerített egy „ötkoronás lányt“ fele-fele alapon. Persze nem a közszájon forgó ötösért. Hogy aztán a nőszemély szép volt-e vagy csúnya, teljesen más lapra tartozott.

Róza nem volt szép. Sőt gusztustalanul csúnya volt.

Fehér bőrét apró barna foltok tarkították. Aki régen nem ismerte, azt hihette róla, hogy „hidrogénnel“ szőkítteti a haját, pedig egyáltalán nem. Eredetileg is az érett árpatáblára hasonlított. S a szeme fehérrje pedig rózsaszín. A gyerekek angóra nyúlnak csúfolták kicsi korában. A naptól irtózott, mert nyáron ha napra ment úgy megbetegedett, majd belepusztult.

— Fene egy jány ez — mondta róla az apja. — Akár a grófkisaszszony. Rossz helyen jött a világra. Nem mezőre való.

A vendéglőben pedig úgy vélekedtek róla, hogy akár mennyire is illegeti magát, majori marad örök életében. Bár a takarítónők és a többi mosogatólányok közül feltűnően kivált. Nagy csontos teste, hosszú arca, táskás szemei és szokatlan, természetes szőkesége az első látásra meghökkentette a vele találkozót. A kerítő pincérek csodálkoztak is néha. Rájöttek, hogy az „előkelőbb“ vendégeknél Rózának mindig sikere van. Talán a mellei miatt, gondolták. De hát a fene tudja. Egyik férfit ez, a másikat meg más vonzza a nőkhöz. Inkább talán kiváncsiak. Tény, hogy Róza keresett nőszemély lett. Elhitette magáról, hogy szép, sót okos is. Másképp kezdett beszélni, mint azefÜtty amitől méú'jurább lett. Sőt mit • képzelt?! Vágy, a Róza, rövid ‘ o-bal sikkesebb, mint hosszúval, s kezdett így bemutatkozni: Róza vagyok. Erre a főszakács epésen azt mondta: hülye.

Egy idő után Róza csípője szélesedni kezdett, amiről az irodában is úgy vélekedtek „alighanem“. A főnök, mikor már biztos volt a dolog, kérdőre vonta őt. Róza bőgicsélt egy sort, de arra, hogy kire gyanakszik, csak a vállát vonogatta. Ahogy ilyenkor lenni szokott, Rózát a kellő időben kiirta az orvos, egy héttel előbb befekildt a szülészetre, s komplikáció nélkül szült egy fekete kisfiút. A szülési szabadság lelelte után vissza-A kerítő pincérek már a nevét sem merték említeni. Csak éppen az hiányozna. hogy valakinek a nyakába varrja magát. Van az embernek Róza nélkül is éppen elég gondja, nem még egy ilyen csúfsággal bevásároljon, ráadásul gyerekestől és közröhejjé váljon a haverok előtt.

S mindennek ellenére Rózának mégis akadt párja. No, nem éppen a megszokott formában. Mert a hozzá szegődött férfi sem feleségnek, sem élettársnak nem óhajtotta Rózát, csak időközönként eljárt hozzá a garzonba. Hol egy napra, hol kettőre, sőt néha hetekre is megtelepedett nála.

A vendéglőben csak annyit tudtak róla, hogy Imro, részleges rokkant és alkoholista. Bár az alkoholizmus kérdése nem volt nála egyértelmű. Imro néha sokat ivott, máskor meg éppen semennyit. Attól függően, hogy ehhez mennyire járult hozzá a mája. Az orvos már évek óta fenyegeti, nem jó vége lesz, de Imro erre nem sokat ad. Ha jól érzi magát, iszik, ha pedig rosszul, akkor jajgat. Ilyenkor kell Róza.

Róza pedig úgy ápolja, gondozza Imrot, akár az apróállatot. Babusgatja, gügyög neki, hozzábújik, csak ak- , kor riad meg, ha Imro jó egészségé- j ben felhörpint, mert ilyenkor bizony : goromba. Nem szól egy szót sem,; csak dobálja a könnyebb bútorokat, j az elmozdíthatatlanba belerúg és ami j a legrosszabb, üt. Nem nézi hogy kit,: mindegy neki, aki éppen elébe kerül, j Ökle pedig kemény akár a balta foka. Másnap már bánja, sír, jajgat. Rózának a lábát is megcsókolja, de hát mit segít ez már, ha kék-zöld az asszony. Aztán szégyenében hetekig nem mutatkozik.

A szomszédok már számtalanszor följelentették garázdaság miatt, de Róza mindig megvédte Imrot. Egyszer már fizetett is miatta háromszáz korona pírtjágot a városházán, amiért megjátszotta m haragost, de 'd'jéí'fi addig esd ekeit, fogwikazpiU.mlg Röia megenyhült és megeskettette, hogy többet ilyen rumlit nem csinál.

A pohár egyszer mégis betelt. Imro egyik tomboló jókedvében a gyereket találta megütni. A fiúcska már óvodás volt ekkor. Eléggé értelmes. Versikéket is mondott, amiből Róza arra következtetett, hogy az ő fia a legokosabb gyerek az egész városban. Már a régi szokását is abbahagyta. Nem futkosott a házbeli férftak után, nem kérdezgette tőlük, hogy „Te vagy az apukám?“ Bár ez utóbbi Rózát jól szórakoztatta, mert a kérdezettek Ilyenkor csuda idegessé, sőt dühösekké váltak. Olyan is akadt, aki odasziszegte a kisfiúnak „Menj a fenébe!“ Ha senki sem hallotta, választ is kapott rá, eléggé rövidéit: „kurva .

S általában - ezzel be is fejeződött a párbeszéd. Róza becsapta az ajtót, fújt egyet és semmi olyan szó nem jutott az eszébe, amivel a sértést visszaadhatta volna.

CSICSAY ALAJOS:

ment mosogatni, annyi kedvezménynyel, hogy mindig délelőtti műszakra osztották be. Reggel hétkor már cipelte gyerekét a bölcsődébe, és csodák-csodája, egyezer sem kellett otthon maradnia a gyerek betegsége miatt. Öt magát sem fogta sem az A sem а В vírus, csak a férfiak lettek tartózkodóbbak iránta.

Mikor Imro a gyereket megütötte, annak is csak azt bömbölte tele torokból: „Te trógel, te trógel, többet ide ne told a pofád, te trógel!“, s Imro mintha ettől kijózanodott volna, kitámolygott az ajtón és eltűnt. Róza utána se nézett, amit később nagyon megbánt, mert a férfi több mint két hónapig nem mutatkozott. Róza eleinte félvállról vette, gondolta majd visszajön, mint máskor szokott, de a második hónap vége felé már kezdett nyugtalankodni. Hiába kereste a lakásán, Imrot mintha a föld nyelte \ volna el. Végül egy este éppen olyan részegen, mint ahogy elment, beállított. Róza megrémült. Most mi lesz? A gyerek is rázendített sírni. Bújt az anyjához félelmében,, Imro meg csak állt bambán az ajtóban, keze tehetetlenül lógott, véreres szemei kidülledtek, s félvállal az ajtóragasztónak dőlt. Mintha várta volna, hogy Róza megint ráripakodik, mint a múltkor, hogy „trógel", s akkor ö megfordul és elmegy. De Róza karjára vette a szepegő gyereket és csittítgatni kezd-1 te: „Ne rí/jál no, Imro bácsi jó ember. Szeret minket. Látod azért jött j vissza, mert szeret...“, s lábával j odább tolta a széket, hogy Imro, ha j beljebb lép, megtámaszkodhasson, J

A Nemzetközi Üjságíró Szövetség üdülőközpontja a Várna melletti Aranyhomokon.

A rozsnyói bányász fúvós zenekar ünnepélyeken.

UANYSORS

A vonat egyhangúan zakatolt a komor éjszakában. Utitársaim, két néniké csendesen szuszogott a szemközti ülésen. Az én szememre nem jött álom, s ezért időnként irigykedve tekintgettem a szomszédaimra, akik az unalmas utazást álomba szenderülve ütik agyon.

Tévedtem, mert az egyikük egyszerre váratlanul mélyet sóhajtott.

— Tán csak nem szerelmes — kotyogta a másik, az idősebb kinézésű.

— Ne bomoljon már. Nagyobb annál az én bajom— válaszolta a kérdezett keservesen.

sokszor szerepel évente különböző

foto:

nyulat a bokorból, megtudja, komoly-e a szándéka a szomszédból udvarolgató legénynek.

Egy ködfátyolos őszi reggelen be is állított az egyenruhás kalauz. Szegény anyám nem tudta, mit csináljon, mivel traktálja az állami embert. Megmondom őszintén, nekem nagyon tetszett a nagyorrú sovány pasas. Különben is, mit törődtem én vele. Bakfis lány voltam, örültem, ha játszhattam a pajtásokkal, akik közül titokban azért volt szerelmem.

Mélyet sóhajtott, aztán folytatta.

— Akkor is vele hancúroztam a házunk előtt. Egyszer csak apám hangját hallom.

i— Erzsi, gyere bel

>— Mi a csudának? — feleseltem— Csedesebben, mert felébresztjük ezt az embert . böki oldalba a szomszédjá.

— Csak nem beteg — kíváncsiskodik a másik tovább.

■ A fenét, a lányom sora mardos.

i-m.'Mi történt vele?

i— Férjhez ment szegénykém.

г— Ez a leánysors.

— Igen ám, de szülői beleegyezés nélkül, egy idegen nemzetiségűhöz.

i— Biztosan szeretik egymást.

— Szereti, szeretik... az elmúlik. Különben is máshoz akartam adni.

b- Kihez?

— Régen kiszemeltem a vőlegénynek valót. Szép házuk, autójuk van, rendes, jóravaló, dolgos gyerek. Arany élete lett volna mellette. És most férjhez ment egy városi Vigéchez . sírja el magát.

t— Ismeri a fiút?

>—■ Egyszer volt nálunk, de hát szót sem érthettem vele.

•— És a fiatalok megértik egymást?

A lányom azt mondta, nem tud nélküle élni.

*— Akkor meg mit sopánkodik?

i—: De másnak szántam...

— Másnak? — vágott közbe az idősebbik. — Maga ment férjhez, vagy a lánya?

i— De hát.. i

►— Semmi de hát. A fiatalok szeretik egymást, s az a fő.

— Én sohasem nyugszom bele. Csak rá tudnám beszélni, hogy jöjjön haza.

— Hozzájuk utazik?

í— Meg- kell néznem, ki tudja, mi van szegénykémmel. Eredtek meg újra a könnyei. ,

— Figyeljen csak ide jóasszony, s csak aztán törjön pálcát a lánya házassága fölött. Egy fél évszázaddal azelőtt történt, amit elmondok. Akkoriban töltöttem be a tizenhatodik életévemet. A nővérem, Ilonka húszéves lehetett. Férjhez adni való volt, sőt az akkori nézetek szerint már vénlány. Csinos volt, s egy jómódú gazdalegény is csapta neki a szelet. Bár nagyon tetszett neki a nővérem, nem nagyon imponált neki, hogy hétgyermekes családból származó szegénylány. Ezért csak halogatta a nősülést. Közben az egyik szomszéd, aki a közeli nagyvárosban dolgozott, ajánlotta apámnak, van egy jóravaló villamoskalauz ismerőse, aki csakis szorgos, falusi leányt akar feleségül venni. Apám csak annyit mondott: „Gyűjjön, ha kedve tartja“. Közben biztosan arra gondolt, kiugrasztja a

t— Ne mondjam még egyszer..,

>— Gondoltam, jobb bemenni, mert apám nagyon összehúzta a szemöldökét, s ilyenkor könnyen eljárt a keze. Ügy ahogy voltam, kócosán, beállítotam az előszobába, ahol ott üldögélt az egyenruhás, meg az Ilonka nővérem.

— Itt vagyok, ragyogok ; köszöntem be pajkosan.

— Idefigyelj, Erzsókám — szólt az apám szokatlanul kedvesen. — Ez a derék ember elvenne téged feleségül-Torkomon akadt a tiltakozó szó a nagy meglepetéstől. Ijedten néztem a nővéremre, akinek a kezét a jóképű szomszéd öreglegény szorongatta.

— Dehát én még gyerek vagyok =■* böktem ki végre.

— Ugyan már — biztatott apám —assszonynak való vagy már te.

— Még nem is lánykodtam <— sütöttem le a szemem.

— Addig szép a menyasszony, míg nyiladozik — szólalt meg a vőlegényjelölt is.

Rápillantottam, aztán elbőgtem magam és kifutottam. Éjszaka a nővérem elmesélte, hogyan sikerült a nyulat kiugratni a bokorból. Jani, a módos legény, amikor a Trézsi nénitől megtudta, hogy kérő jött a házhoz, nem törődött szülei tiltakozásával, odarohant. Mivel kiütötte a nyeregből a kalauzt, azért kerültem én sorra.

— Szóval, ha 16 nincs, a szamár is jó — kezdtem lázongani a libapelyhes takaró alatt. A nővérem sokáig vígasztalt, míg el nem nyomott az álom. Másnap néhány atyai tanácsadó pofon után beláttam, hogy feleségül kell mennem Keményhez. Két hét múlva kihirdettek a templomban. Férjhez mentem, s jóformán azt sem tudtam, hogy mi a szerelem. Hat gyereket szültem, de talán máig sem tudom. Eleinte nehéz volt, később megszoktam ... Mi mást tehettem?

i— Minek ment hozzá ismeretlenül?, i— szólt közbe a fiatalabbik.

— Kit érdekelt az, kérdezett engem? Akkoriban úgy volt divatban, akkor menjen a lány, amikor visziki— Dehát nem szerette?

— Mégis megszoktam. Más a maga lányának a sorsa, az igazán szereti a férjét. De jó is a mai fiataloknak sóhajtotta.

— Én akkor sem nyugszom bele kezdett pisszegni a másik.

— Ahogy gondolja — ásított az idősebbik, aztán kabátja mögé bújt, s máris szuszogott, mintha aludna.

TÖTH DEZSŐ