Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-07-26 / 30. szám
1980. július 26. SZABAD FÖLDMŰVES 7 KONSZTANTYIN PAÜSZTOVSZKIJ: VÝCHODNÁ ’80 Szénakaszálás idején jobb nem halászni a rét menti tavakban. Mi tudtuk ezt, mégis kimentünk a Proruára. A baj már az Ördög-hídjánál kezdődött. Tarkaruhás asszonyok gereblyézték a szénát. Elhatároztuk, hogy megkerüljük őket, de észrevették. — Hová, ti nagy legények? — kiabáltak hahotázva. — Kár horgászni menni, úgysem lesz abból semmi! — A Prorvára igyekszenek, persze, hogy oda! — kiáltott Grusa, a magas, sovány özvegy asszony, akit „jósnőnek“ hívtak. — Erre nem is mehetnek máshová a szerencsétlen jlőtások! Az asszonyok egész nyáron csipkedtek bennünket; nem foghattunk annyi halat, hogy ne fitymálták volna: — Na, egy kis hallevesre talán futja! Örüljetek, hogy ennyi is van! Az én Petykám tegnap tíz „ilyen" kárászt fogott! Es milyen kövéreket! Csak úgy csöpögött a zsír az uszonyukból! Jól tudtuk, hogy Petyka mindössze két sovány keszeget vitt haza, de hallgattunk. Petykával külön számadásunk volt. Elvágta Ruvim angol zsinórját, és kileste a beetetett helyeinket. A horgásztörvények szerint Petykát jó helyben kellett volna hagynunk, de mi megbocsátottunk neki. Amint kiértünk g még kaszálatlan rétre, az asszonyok elhallgattak. Az édeskés lósóska mellünket verdeste. A tüdőfü olyan erősen Illatozott, hogy a napfény, amely elöntötte a rjazanyi tájat, folyékony méznek érzett. Beszívtuk a füvek meleg leheletét, körülöttünk poszméhek dongtak, tücskök csiripeltek. Fejünk fölött százéves fűzfák fakóezüst levelet zúgtak. A Prorva felöl vízililiom és tiszta hideg víz illata áradt, letelepedtünk, bevetettük a horgokat, de most a kaszálóról odaballagott az öregapó, akit „Tízszázalékosnak" csúfoltak. — No, hogy viselkednek a halak? ‘— kérdezte a napfényben szikrázó vízre hunyorítva. — Van-e fogás? Köztudomású dolog, hogy a horgászásnál nem szabad beszélgetni. Az öreg leült, mahorkára gyújtott, és kezdte kifűzni bocskorát. Sokáig vizsgálgatta rajta a fesléseket, majd hangosan felsóhajtott: — Végleg tönkretette a kaszálás... Ne-em, nem harapnak ma a halak. Szeszélyes jószágok. A fene tudja, milyen csalétek kellene nekik. — Elhallgatott. A part szélén álmosan brekegett egy béka. — No, nézd, hogy vartyog ... ■— mormogott megint az öreg, és fölnézett az égre. Halvány rózsaszínű pára lebegett a rét fölött. Fátyolán átvilágított a sápadt kékség. Az ezüst fűzfák fölött sárga nap úszott. — Nagy a szárazság — sóhajtott az apó. — Lehet, hogy estére kiadós esőt kapunk. Hallgattunk.. —- Nemhiába kuruttyolnak a békák ■— magyarázgatta tovább, és látszott, nyugtalanítja komor hallgatásunk. — A béka, a kedves, így zivatar előtt magánkívül van, nem fér a bőrébe. A minap a révésznél éjszakáztam. Hallevest főztünk szabad tűzön, bográcsban. Hát egy béka — lehetett vagy egykilós — nem egyenesen beleugrott? Meg is főtt benne. £n azt mondom: „No, Vaszilij, oda a halleves!" „Ö meg azt feleli: ,Miért? Nem halunk meg tőle! A háború alatt Francaországban voltam. Ott eszik a békát. Egyél, és ne törődj vele!" Ki is kanalaztuk. — No és? Meg lehetett enni? —> kérdeztem. — Egészen jó ízű volt. Az öreg hunyorgott, elgondolkozott. — Ahogy látom, kedvesem, mindig a Prorván bolyongsz. Ha akarod, fonok neked zubbonyt, füzfaháncsból. Csináltam egy egész öltönyt: kabátot, mellényt, nadrágot, az országos kiállításra. Nincs nálam különb bocskorfonó az egész faluban. Két órába telt, míg az öreg elment. Hal, persze, nem akadt horogra. Senkinek sincs annyiféle ellensége, mint a horgásznak. Elsősorban a kisfiúk. A'legjobb esetben órákig ott állnak a háta mögött, és szuszogva merednek rá az úszóra. Rosszabbik esetben fürdeni kezdenek valahol a közelben, és buborékot fújva merülnek a víz alá, mint a lovak. Ilyenkor nem marad más hátra, mint fölcsavarni a zsinórt, és helyet változtatni. A kisfiúkon, az öregasszonyokon és fecsegő vénembereken kívül komolyabb ellenségek is akadnak, víz alatti tüskök, szúnyogok, békalencse, zivatar, rossz időjárás, és a folyók meg a tavak áradása. A tüskök környékén horgászni roppant csábító, A nagy, lusta hal ott búvik meg. Lassan, de biztosan pedzl a horgot. Az úszót mélyen lehúzza. Aztán rágombolyftja a horogzsineget a tuskóra, és végül letépi az úszóval együtt. A hegyes szúnyog fullánk is rémít. 'A nyár egész első felében szúnyogcsípésektől véresen és feldagadva jártunk. Szélcsöndes időben, amikor napokon át ugyanazok a puha, vattaszerű felhők álltak az égen mozdulatlanul, az apró öblökben és tavakban parányi penészszerű moszat jelenik meg: a békalencse. A vizet ragadószöld réteggel borítja, melyet még a horogólom sem tud átütni. Zivatar előtt a hal nem harap. Fél tőle, fél a vihar előtti csendtől, amikor a föld tompán remeg a távolt mennydörgéstől. Rossz időben és áradásban sem akad horogra. De azért szépek a ködös, friss reggelek, amikor a fák árnyéka messzire elnyúlik a vízen, és a part mellett lomha falkában vonulnak a dülledt szemű pontyfélék. Ilyen reggeleken szeretnek a szitakötők ráülni a tollas úszóra, és mi lélegzetvisszafojtva lessük, hogyan merül el lassan szitakötőstül. De a szitakötő felröppent, csak a lábacskáit vizezve be, a horogzsineg végén pedig lomhán a mélybe siklik a jókedvű, erős hal. Milyen szépek voltak a piros uszonyé halak, amint eleven ezüstként siklottak a sűrű fűre, majd magasra pattantak a gyermekláncfű meg a lóhere közül! Szépek voltak a fél eget elöntő naplementék, a felhők áttetsző fátyola, a liliomok hűvös szirmai, a rőzsetüz ropogása, a vadkacsák hápogása. Az öregnek igaza volt: estére megjött a zivatar. Sokáig dörgött az erdőkben, aztán hamuszíníl falként emelkedett az égbolt tetejéig, és a távolt szénaboglyok táján lesújtott az első villám. Éjfélig a sátorban üldögéltünk. Akkor alábbhagyott az eső. Nagy tábortüzet gyújtottunk és megszárítkoztunk, aztán lefeküdtünk egyet aludni. A réten panaszosan kiáltoztak a madarak, és a Prorva fölött fehér csillag hunyorgott a kora hajnali égen. Elszunnyadtam. Pürjkiáltás ébresztett föl. „Pitypalatty, pitypalatty, pitypalatty!“ — szólt valahol a vadrózsák és a bengebokrok sűrűjében. Kiálló gyökerekbe, fűbe kapaszkodva leereszkedtünk a meredek parton. A víz villogott, mint a fekete üveg. A homokos fenéken tisztán kivehetők voltak a csigák kis csapásai. Nem messze tőlem Ruvim bevetette a horgot. Néhány perc múlva, halk, hívogató füttyjelel hallottam. Ez volt a horgásznyelvünk. Háromszoros rövid fütty azt jelentette: „Jlagyj mindent, gyere gyorsan"! Óvatosan közeledtem. Némán mutďtott az úszóra. Furcsa hal pedzhette a horgot. Az úszó imbolygott. Óvatosan kilengett, előbb jobbra, majd balra, megremegett, de nem sülyedt el. Ferdére állt, kissé lemerült, majd újra felemelkedett. Ruvim sóbálvánnyá dermedt. Így csak nagy hal viselkedik. Az úszó gyorsan elsiklott, megállt, kiegyenesedett, aztán lassan alámerült. — Megszökik! Húzd! Ruvim jókor rántotta meg. A horgászbot ívbe hajlott, a horogzsineg sziszegve vágódott a vízbe. A láthatatlan hal megfeszítette, és lassan húzta körbe-körbe. A fűzfák lombját közül napsugár vetődött a vízre. Es a víz alatt megcsillant valami vakító bronzos ragyogás; a horogra akadt hal vonaglott, és a mélység felé hátrált. Beletelt jó néhány perc, amíg sikerült kihúznunk. Óriási, lomha compó volt, sötétarany pikkelyes, fekete uszonyú. Ott feküdt a nedves fűben, és lassan mozgatta vastag farkát. Ruvim letörölte homlokáról a verejtéket. Rágyújtott. Nem horgásztunk tovább. Felcsavartuk a horgokat, és bementünk a faluba. Ruvim vitte a compót. Súlyosan lógott le válláról. Víz csöpögött róla, és pikkelyei káprázatosán ragyogtak, mint az egykori kolostor kupolája. Tiszta napokon harminc kilométerről is látni lehetett ezeket a kupolákat. Egyenesen átvágtunk a réten az asszonycsapat mellett. Amikor megláttak bennünket, abbahagyták a munkát, és míg a compót nézték, tenyerüket ernyözték a szemük fölé, mint aki a kibírhatatlan fényű napba néz. Hallgattak. Aztán a lelkesedés könnyű suttogása borzolta végig tarka soraikat. Nyugodtan és öntudatosan vonultunk el az asszonyok mellett. Egyikük fölsóhajtott, és mialatt újra kezébe vette a gereblyét, utánunk szólt: — Micsoda gyönyörűség! Szinte belefájdul az ember szeme! Végigballagtunk az egész falun. Az öregasszonyok kihajoltak az ablakból, utánunk néztek. A kisfiúk mögöttünk talpaltak, könyörgő hangjuk makacsul faggatott: — Bácsi, hé, bácsi, hol fogtad? Bácsi, hé, bácsi, mire pedzett? „Tízszázalékos“ nevetve paskolta meg a compó kemény aranykopoltyűit: — Most majd befogják a szájukat az asszonyok? Mert eddig csak a hahotázás meg a viháncolás járta. De ennek aztán már a fele se tréfa! Attól kezdve nem kerültük el az asszonyokat. Egyenesen feléjük tartottunk, ők meg barátságosan kiáltották: — Csak horgásszatok, mindet úgyse tudjátok kifogni! De az se volna bolondság. ha nekünk is jutna belőle! Ilyenformán győzött az igazság! Huszonhat évvel ezelőtt hangzott el először a Magas-Tótra alatti kis faluban, Východnán az akkor még csak járási szinten rendezett folklórfesztivál kezdőaktusa. A falu lakosságának kezdeményezésére létrejött járási, később kerületi dal- és táncünnepély, 1969-től szlovákiai méretű folklórfesztivállá vált azzal a céllal, hogy nemzetközi rendezvénnyé szélesedjen. Huszonhat év már történelem ... Ennyi év alatt több is történhet egy rendezvény életében, mint egymásutáni, melletti események szürke sororatának puszta ténye. Ennyi idő alatt szándékok világosodhatnak meg, kísérletek érhetnek értékké, törekvések nemesedhetnek hagyománnyá, spontán társulásokból közösségek fejlődhetnek, karakterré válhatnak a kezdeményezők arcvonásai. Az életképességet, a változó követelményekhez való kapcsolódás mozgékonyságát igazolta a népművészet idei východnái seregszemléje is. A východnái folklórfesztivál — az eltelt huszonhat esztendő alatt — hazánk ilyen jellegű fesztiváljainak egyik legrangosabb rendezvényévé vált, amelyet az idén besoroltak az UNESCO Nemzetközi Folklórfesztivál Szervezeti Tanácsába, a CIOFF programjába. A fesztivál idei megnyitó műsorában a Szlovákiából ídesereglett népművészeti együttesek léptek fel, s mutatták be az egyes tájak hagyományos néptáncait és dalait. Gyermekek az én hazámban című rendezvénysorozat keretében 34, a Hegyek, völgyek dalai megnevezésű műsorbiokban pedig 20 férfi, női, illetve vegyes csoport adott Ízelítőt a hazánkban folyó átgondolt népművészeti munka és a hagyományápolás legfrissebb terméseiből; a néző közelebbről is megismerhette azokat a törekvéseket, amelyek műkedvelő együtteseinket foglalkoztatják. Ez a fesztivál is igazolta, hogy az ember és a táj a fő ihletöerő, a hagyomány és a korszerűség a legfontosabb művészi kérdés. Ezekre a kérdésekre minden együttes a saját tehetségével a népművészet és a hagyományápolás iránti elkötelezettségével válaszolt. A külföldi vendégegyüttesek közül Bulgáriából a botevgrádi kultúrotthon táncegyüttese, a lengyelországi Pilské Zsiviec népművészeti együttes, a Szovjetunióból a voronyezsi Rossziáne együttes, valamint a békéscsabai Balassi együttes mutatta be a testvéri népék dalait és táncait. A népművészeti seregszemle zéró részében a Peter Colotka elvtárs vezette szlovák párt- és kormányküldöttség tagjai találkoztak a népművészeti együttesek vezetőivel és köszönetét mondtak a művészi élményért, amelyben a fesztivál többezres közönsége részesült. A folklórfesztivál a szlovák népművészet fejlődésének eredményeit, és újjáéledését igazolta. Ettől vált puszta szállásadóból vendéglátó gazdává, a népművészet országos eseményévé, a továbbgondolásra sarkalló mfihely- Iyé, az alkotásra vágyó népművészeti együttesek és a szellemi gyarapodásra áhító közönség rendszeres találkozóhelyévé Východná. S ettől léphet a népművészet misszióját vállaló folklórfesztivál immár nemzetközileg is elismert felnőttkorba. «—esi—i CSONTOS VILMOS VERSEI: Tökdudaszó Egy töklevelet nyisszantva, Szárát a számba vettem, — Repesztve hasadást rajta: Szóljon, ha fújni kezdem. Tökdudaszóra, *-< társaim, Harcba veletek mentem, Az ifjúság várfalain Jussomért verekedtem, — Sok, sok évtized elfutott, Harcosok, merre vagytok? Nevetek számon, — s ámulok: Már hiába kurjantok ... Rohamra kellene menni Újra a kerek dombra. Várunkat alkonypír festi, S már az éj ostromolja... Bástyára kellene kúszni.., — Búgatom dudám hangját. — Jaj, késő toborzót fújni: Társaim már nem hallják .., Ne kérdezzétek, nem tudom, Miért nem mentem másik úton?, S miért hozott vissza lábam, Amikor már messze jártam. Mily erő az, mi szívemet __ A röghöz úgy kötötte meg, Hogy elszakítani soha '4P Nem bírta az idő foga. jJJJ Itt a fény nem égből ragyog: Ott gyűl, amerre ballagok. Kivirágzik a barázda, Ha verejték csordul — rája . ,. — Kérdezzétek, most már tudom; Nem mehettem másik úton: Sorsomat törvénybe írták, Fölöttem szálló pacsirták. Á mezőkön az életért folyik a nagy csata, szívemre dűl a végtelen földek paraszt szaga. Látom az omló gabonát; delelőn áll a nap. 3^ A tarlón zengve ömlik át '<3 a víg arany-patak. Brummogva jár a gép 2J s körül a gyűrűs ég lobog, áldott kévét ölelgetnek szoborszép asszonyok. Jó volna onnan egy marék gyöngyfényű búzamag, hogy benne őrizzem tovább a szép paraszt-nyarat.
