Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-11-01 / 44. szám

1980. november 1. SZABAD FÖLDMŰVES :7 BORISZ VASZILJEV: й т лш а «•гем ш. — Kolimaszov elakadt! — mondta dühösen a tábornok. — Szergej, a ko­csit! ... Az egyik géppisztolyos, aki állan­dóan a tábornok kíséretében volt, le­­buckázott a lépcsőn. — Szóval, így állunk! — mondta hangosan Larcev, aki az erdő melletti találkozást figyelte. — Megtudták a maflák! Rakétát eregetnek. Most maid az egész hadtestben elterjesztik ... — Figyelmeztetni őket! — kiáltotta a tábornok. — A parancsnokot hadbí­róság elé! A maga felelősségére, Szer­­gef Ivanovlcs! — Ellépett a távcsőtől, megigazította a tányérsapkáját: — Kolimaszovhoz megyek. A két Wilis csaknem egyszerre in­dult el a toronytól: az egyik a me­zőn át az ujjongó katonák csoportjá­hoz, akik még mindig önfeledten ere­gették az égre rakétáikat; a másik pedig lefelé indult, oda, ahol dörög­ve robbantak a lövedékek. A folyó árterét tanknyomok szab­dalták fel. A zsíros tavaszi föld, ame­lyet itt-ott már zsenge fű borított, tompán döngött a gyakori robbaná­soktól. A Wilis ide-oda cikázott, de a sofőr a kormányra hajolt, bőszen te­kergette, hatodik érzékkel megsejtve a veszélytelen irányt. Göröngyök dü­börögtek a karosszérián, amelyet már kétszer is repesz ütött át, de a fürge kis kocsi valamilyen csoda folytán még mindig egyben volt, ide-oda im­­bolyogva még mindig gurult a robba­nások közepette. Elől már látszottak a harckocsik. Kis halom túlsó lejtőjén helyezked­tek el, az ellenséges golyók vagy át­repültek felettük, vagy a dombtetőbe csapódtak. A holttérben álltak, ame­lyet a német tüzérség nem tudott el­találni, és a tankok ügyesen kihasz­nálták a helyzetet. A többitől valamivel távolabb ma­gányos harmincnégyes állt. Nem ér­te el a megmentő határt, és most — sötéten, még füstölögve — kiégett, összevissza görbült fémhalmaz volt, semmi több. A robbanás levitte a tor­nyot, amely húsz méternyire hevert a kocsitól, oldalra dőlt, és így látszott a vakító fényesre csiszolt futőgyűrű. Ketten ültek mellette: a parancsnok, szakadozott kezeslábasban, koromfe­kete, erősen megégett arccal; a má­sik eszméletlen volt, feje bepólyálva, mint egy babáé. A tábornok kiugrott a még mozgó Willisből, szemügyre vette őket: — Te vagy az, Brjanszklj? — Páncéltörők... — A parancsnok nehezen nyitotta ki égett ajkát, az állára mindjárt csorogni kezdett a vér. — A hídnál páncéltörők vannak. Három tank kiégett... — Merev szeméből és elnyújtott, hangos beszédéből a tábornok rájött, hogy a parancsnok nem hallja sem őt, sem pedig a közelben becsapódó lövedékeket. — Vidd el őket, Szergej! — mond­ta a tábornok. — Mondd meg Larcev­­nak, hogy küldje ide a felderítő zász­lóaljat. Add ide a kalapácsot! — Fog­ta a kalapácsot, elindult, nem hajolt le, csak kissé meggörnyedt a háta; nehéz tábornoki sapkáját a tarkójára tolta. A felderítő utána ment, igyeke­zett fedezni a becsapódások elől, a sofőr meg a géppisztolyos kocsiba tette a két sebesült harckocsizót. Körös-körül sivítás és robaj. A tá­bornoki csizmán göröngyök koppan­­tak. A légnyomás lesodorta a sapká­ját, a tábornok lehajolt érte, s ebben a pillanatban a felderítő erőszakkal a földre lökte, mellé vágódott és testé­vel fedezte. A fejük felett süvítve re­pültek át a repeszek. — Semmi bajod? —- kérdezte a tá­bornok, amikor felálltak. — Semmi — mondta Melesko. — Csak a kulacsom lyukadt ki. Kár érte. — Lekapcsolta a derékszíjáról a kulacsot. A repesz ütötte lyukon bugyborékolva folyt a víz. — Ne nagyon vesd rá magad a tá­bornokodra! — dörmögte zsémbesen a tábornok. — Micsoda dolog, fené­ken billenteni a tábornokodat? — Így jött ki a lépés — felelte komolyan a felderítő. Még egyszer hasra kellett vágód­niuk egy közelben becsapódó lövedék elől, átfutottak a nyílt terepen, újra hasra vágódtak, és hamarosan elérték azt a vonalat, amelyen belül már nem robbantak lövedékek, és ahol csak a repeszektöl meg a fáradt ak­náktól kellett óvakodni. — Átlógtunk — mosolyodon el a tábornok. — Rágyújtunk felderítő? Megviselt Kazbekes dobozt vett elő, nagy nehezen talált benne két ép cigarettát. A többi el volt törve, a tá­bornok elhajította a dobozt de a ta­karékos felderítő felvette: — Össze lehet nyálazní. A tábornok tévedhetetlenül azono­sította a parancsnok harckocsiját, odament. A törések zárva voltak, de a vastag, rücskös páncélon át muzsi­ka hallatszott ki odabentről. A tábor­nok meglepetten hallgatózott, azután meglendítette a kalapácsot, kopogott vele. A nyílás rögtön kicsapódott, a harcskocsiból vidám, ünnepi induló dallama tört fel, azután felbukkant a fiatal tiszt is. Sisak volt rajta, az arcán szétmázolódott a lőporkorom. — Tábornok elvtárs! — kiáltott in­kább örömmel, mint meglepetten, és intett: a zene elhallgatott. — Miért állsz? Miért nem támadsz? — Béke van! A fiúk fogták Moszk­vát! Béke van, tábornok elvtárs! A Legfelső Főparancsnok parancsa ... — Abbahagyni! — A tábornok dü­hösen koppantott a páncélon a kala­páccsal, és a tank tompán, riasztóan megkondult. — Itt az én parancsom érvényes! Az enyém, megértette? ... — Értettem — mondta halkan a tiszt. — Engedelmet... — Előre! Elfojtani a tűzfészket. Tá­madni és elfoglalni a hidat.,, — Páncéltörők vannak ott: — A felderítő zászlóalj fedezi ma­gukat. — A tábornok merőn nézett a tiszt elszomorodott szemébe, halkan hozzátette: — Az utolsó csata, Koli­maszov. Még egy órácskát, jó? — És mint aki elszégyelte magát, sarkon fordult és a szomszédos harc­kocsihoz ment, kezében lóbálva a ka­lapácsot ... Már nem vezényelt, nem kiabált, nem dühöngött. Sudáran ment a he­pehupás mezőn jól szabott katonai zubbonyában, nyalka krómbőr csiz­mában, amelyet összemaszgtolt a zsíros föld, koppintott egyet-egyet a páncélokon és mindegyik fekete, mocskos harckocsizónak ugyanazt mondta: — Az utolsó csata, gyerekek. Ké­rem! Nagyon kérem! Kért. ö — a nagyhangú és erősza­kos, a heves, a magabiztosan konok — kérlelte tisztjeit, hogy folytassák ezt az utolsó, ezerszer is átkozott csatát, és ó maga is meglepődött, mi­lyen lágy a hangja. Persze tudta, hogy egyáltalán nem kellene kérnie, hogy a harckocsizók ellentmondás nélkül támadnak parancsra is, inté­sére is, sőt akkor is, ha csak isten­igazából elkáromkodja magát. Tudta, de valahogyan képtelen volt kiabálni, szitkozódni, avagy egyszerűen dühön­­geni, mint még nem is olyan régen, amikor a meg figy előálláson mérgelő­dött. Itt, a németek közvetlen közelé­ben, akik egyébként szintén tudták, hogy a háborúnak vége, az ő számuk­ra is vége, de valahogyan mégsem akarták ezt elismerni, hirtelen rádöb­bent, nincs ereje parancsot adni a fiúknak, hogy a halálba menjenek azon a napon, amelyet már az egész föld, minden ország és minden nép a legnagyobb boldogság ünnepének nyilvánított. A harckocsik parancsnokai — ki szótlanul, ki pajkosan, sőt, volt aki szomorúan — bólintottak, lecsapták a lőnyílásokat. A motorok felbőgtek, a harckocsik letarolták a füvet, a ge­rinc jelé kúsztak az emelkedőn. A kiálló lótoronyból tüzet nyitottak, és a puskapor füstje, elvegyülve a gáz­olaj kék felhőivel, lassan lekúszott a lapályra. Hamarosan megérkezett a felderítő zászlóalj, élén az apró termetű, hall­­gatag kapitánnyal. Meghallgatta az eligazítást, amelyet a tábornok szin­tén szokatlan, kérő hangon mondott el, csöndesen azt felelte, hogy „értet­te", beosztotta az embereit, a harcko­csik megremeglek, felágaskodtak, és egymás után tünedeztek el a halom meredek gerince mögött. A tábornok levette sapkáját, s karjával megtöröl­te a homlokát, Gyújtson rá. — A felderítő oda­nyújtotta neki az ügyesen megragasz­tott cigarettát. A tábornok rágyújtott, néhányat szippantott, azután eldobta a csikket: — Gyerünk, felderítő. Felkapaszkodtak a dombra, lefeküd­tek a lejtőn, figyelték a harcot. A harckocsik legyező alakban fel­fejlődve haladtak, és menet közben lőttek. A terep roppant hepehupás volt, a műszakiak, hogy a motor le ne fulladjon, maximális sebességre kapcsoltak. A kipufogó gáz sűrű csí­kokban gomolygot a gépek mögött, a felderítők alakja beleveszett a füstbe. — Ügyes gyerek ez a Kolimaszov — mondta a tábornok. — Mindent számításba vett: még azt is, hogy a lapályon nyirkos a levegő. A gyűrődések és szakadékok szab­dalta lapály végén már látszott a kő­híd. Előtte mély lövészárkokba, és laktanya romjai közé vették be ma­gukat a védekező németek. A lövések gyakoriságából ítélve a híd védelme erős volt, jól kidolgozták, és a tábor­nok rettentően sajnálta, hogy elsiette a dolgot, belevágott a harcba, és nem vonta oda, a tüzérséget. — Elkelne ide egy kis tüzérségi támogatás — sóhajtott fel. — Már késő — mondta Melesko. Az apró alakok már ugráltak is le a harckocsikról és görnyedten futot­tak előttük, sűrű géppisztolysoroza­tokkal fésülték át a bokrokat és a mélyedéseket: minden bizonnyal ott rejtőztek a német páncéltörők. A bal­szárnyon már égett két harckocsi: a szél tömör, sötét csíkban sodorta ma­gával a füstjüket; két másik tank bombatölcsérben rekedt meg, vadul tüzelt, de meg sem tudott moccanni. — Igen, késő — sóhajtott fel a tá­bornok. — A fene egye meg ... Felpattant és előre futott, a felde­rítő elégedetlenül csóválta a fejét, és utána eredt. Később a tábornok gyakran eltöp­rengett magában: miért tette? Miért felejtette el hirtelen, ő, a hadtest­­parancsnok, hogy hatalmas megsem­misítő erő összpontosul a kezében, amely csupán jelre vár, (az 6 jeladá­sára/, hogy lerohanja az ellenséget — és miért keveredett harcba ezen a szűk területen, mintha még mindig a páncélos akadémia fiatal, frissen vég­zett növendéke Volna, mint a finn há­ború idején: tapasztalatlan és heves­­kedő ütegparanücsnok? Igen, nyugta­lanította, hogy a harc elhúzódik, hogy a harckocsibók határozatlanok, meg az is, milyen meglepően kitartó a né­met védelem a háború végén. De még­sem ez volt a lényeg. Már tizenkét órája, fél napja béke volt. Béke! Tizenkét órája egész Euró­pa dalolt és sírt, táncolt, csókolózott, ujjongott és dáridózott, mert az em­beriség egész mostoha története során még nem élt meg nagyobb örömet, nagyobb diadalt és megkönnyebbülést. Itt pedig, ebben a szűk, néptelen he­gyi szorosban, az 6 parancsára még mindig emberek haltak meg, és ebben a szörnyű és elképesztően igazságta­lan órában a fiúk mellett akart lenni, meg akarta osztani velük a veszélyt; egyszerűen nem volt joga visszamen­ni a megfigyelőállásra és onnan szá­molni, hány harmincnégyesből csinál­nak még fáklyát a német páncélvadá­szok. Alig jutottak valamivel előbbre, amikor a németek sűrű aknatűz alá vették őket a páncéltörőkkel szem­ben vak és tehetetlen harckocsiktól. A tábornok meg a felderítő egymás mellé huppant, azután egy sekély árokig futottak, a felderítő belelökte a tábornokot, ö maga pedig rávetette magát és mozdulatlanul feküdt; és amikor végre elnémult a tűz, a tábor­nok rájött, hogy a felderítő halott. Felállt és hosszan nézte a katona véres, repesz-szaggatta vattakabátját, a nemrég kiborotvált tarkóját, s egész idő alatt'gépiesen törölgette az arcá­ról a vért, amely a betört homlokából patakzott. Azután előre nézett: még mindig lövések, tankbőgés hallatszott, de a tapasztalt fül valami változást észlelt. Jól körülnézett és végre meg­értette: Kolimaszov feltört a hídra . -. > (Folytatjuk), A XIX. század első felének vl­­haros időszakában lépett a történelem és az irodalom moz­galmas színpadára Ľudovít Stúr, nemzetébresztő politikus, nyelvész és lírikus. A pozsonyi líceum ifjú diákja a romantikus ifjúságnak emlékezetes 1836. évi dévényi találkozóján ün­nepélyesen hűséget fogadott népe és a szláv nemzetközösség iránt, és elkötelezte magát, hogy első­sorban költészetével és a tudo­mány gyakorlásával szolgálni fog­ja népét, azt azonban még akkor aligha sejtette, hogy politikusként is szerepel majd a nagy drámai küzdőtéren. A következő évtizedek A nyelvész és politikus sűrűn pergő eseményei folytán azonban beigazolódott: Štúr sze­mélyében a tudás, a nemzet iránti féltés és rajongás szerencsésen párosult a kitűnő mozgósító erővel és szervezőkészséggel. Nem véletlen, hogy már diákévei alatt, de különösen Palkoviő pro­fesszor helyetteseként hallatlan vonzóerővel tömörítetté maga köré az öntudatos, felvilágosult szlovák ifjúságot. Értelmiségi kört alakí­tottak, ahol saját költeményeiket szavalták, majd cseh nyelven, kü­lönböző folyóiratokban publikál­ták. Štúr egyre inkább ráébredt, hogy az értelmiségi ifjúság minden ere­jét és tudását a nép kulturális és szociális felemelésére, azaz a jobb­ágysorból való felszabadítására és nemzeti öntudatra ébresztésére kell irányítani. Belátta, hogy mind­ez elképzelhetetlen a nép élő nyelvéből eredő egységes irodalmi nyelv nélkül. Ezek felismerése által vezérelve, nem törődve az akkori hatóságok nemtetszésé­vel, — és ebben az egyetemi előadás jogától való megfosztása sem akadályozta meg — 1843 nya­rán Hurbannal, Hodžával és az ak­kor már idős Ján Hollýval együtt megalkották a szlovák nyelv rend­szerét. Štúr hamarosan megszer­kesztette a szlovák nyelv gramma­tikáját is. Az egységes nyelv bir­tokában most már joggal követelt engedélyt szlovák újság kiadására. Alma 1845-ben valóra vált. A szlo­vák irodalmi nyelv törvényesítése, a Tatrln kulturális egylet megala­kítása, valamint az első szlovák nyelvű újság kiadása a korabeli társadalmi körülmények és politi­kai feltételek között óriási forra­dalmi vívmánynak számított, mely Ľudovít Štúr nevét örökre bele­véste a szlovák köztudatba. Ezek az események impulzust adtak a kulturális és irodalmi élet kibontakozásának. A pezsgő szel­lemi élet — népművelő könyvek kiadása, vasárnapi népi iskola, színházi előadások, népdalgyűjtés stb. — nem kendőzte el az éles­látású politikus előtt a szlovák nép nyomorúságos életkörülmé­nyeit. Mint országgyűlési képvise­lő, a negyvennyolc előtti feszült légkörben nem vonakodott hangot adni demokratikus reformok kö­vetelésének sem. A Štúr-iskola tagjai az 1848-as eseményeket, a forradalmi magyar ifjúság fellépését, következéskép­pen az úrbér megszüntetését, a sajtószabadságot hőn óhajtott vá­gyuk teljesüléseként fogadták. Per­sze, ez csupán részcél volt, melyet a szlovák nép önrendelkezési jo­gának, valamint nemzeti kultúrája szabad fejlődésének biztosítása egészített volna ki. Erre azonban a kölcsönös megértés hiánya és a szabadságharc bukása miatt nem kerülhetett sor. Mindazonáltal Ľudovít Štúr mint költő, filozófus és nyelvtudós, de újságíró- és politikusként is a szlo­vák nemzeti mozgalom első és nagytekintélyű egyénisége volt, aki társaival lerakta a szlovák nép önálló, szabad kulturális és társa­dalmi fejlődésének megbízható, szilárd alapjait. Gyepes Aranka A Magyar Területi Színház és Thália Színpadának novemberi játékterve 1. szombat 2. vasárnap 4. kedd 6. csütörtök 7. péntek 8. szombat 9. vasárnap 11. kedd % I 13. csütörtök 14-. péntek 15. Szombat 16. vasárnap 18. kedd 19. szerda 20. csütörtök 21. péntek 22. szombat 23. vasárnap 24. hétfő 25. kedd 27. csütörtök 28. péntek 29. szombat 30. vasárnap Selice (Szelice) i—« Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) 2iharec (Zsigárd) — Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Čalovo (Nagymegyer) — Naplemente Rómeóval és Jűliá-J val (19.00) Dunajská Streda (Dunaszerdahely) — Naplemente Ró­meóval és Júliával (13.30, 19.00) Košice (Kassa) — Fehér hajó (19.00) Galante (Galánta) — Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Horná Potóň (Felsőpatony) — Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Gemerská Ves (Harkács) í—< Fehér hajó (19.00) Marcelová (Marcelháza) *—• Naplemente Rómeóval é9 Júliával (19.00) Baéka (Bácska) — Két férfi sakkban (19.30) Štúrovo (Párkány) t—i: Naplemente Rómeóval és Júliával (19.30) Rožňava (Rozsnyó) — Fehér hajó (19.00) Kolárovo (Gűta) Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Košice (Kassa) — Fehér hajó (19.00) Komárno (Komárom) — Naplemente Rómeóval és Júliő-» val (19.30) Čierna nad Tisou (Agcsernyő) — Két férfi sakkban (19.30) Okoő (Ekecs) ьн Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Veľký Horeš (Nagygéres) >— Két férfi sakkban (19.30) Veľký Kamenec (Nagykövesd) »—. Két férfi sakkban (19.30) Štúrovo (Párkány) — Szent Péter esernyője (11.30) Nitra (Nyitra) — Fehér hajó (19.30) Nové Zámky (Érsekújvár) — Szent Péter esernyője (19.00) Trnava (Nagyszombat) — Fehér hajó (19.30) Komárno (Komárom) — Fehér hajó (19.30) Komárno (Komárom) — Fehér hajó (19.30) Vojnice (Bátorkeszi) — Szent Péter esernyője (19.00) Želiezovce (Zseliz) — Szent Péter esernyője (19.00) Dvory nad Zitavou (Udvard) — Fehér hajó (19.00) Bratislava — Nová scéna — Oj Színpad — Fehér hajó (19.00) Číližská Radvaň (Csilizradvány —: Szent Péter eser­nyője (19.00) Levice (Léva) Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Leles (Lelesz) — Két férfi sakkban (19.30) Ipeľský Sokolec (Ipolyszakállas) — Naplemente Rómeó­val és Júliával (19.00) Veľké Trakany (Nagytárkány) í—i Két férfi sakkban (19.30) Dolné Saliby (Alsószeli) — Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Krásnohorské Podhradie (Krasznahorkaváralja) f—i Két férfi sakkban (19.00) Zemné (Szímő) — Naplemente Rómeóval és Júliával (19.00) Debrad (Debrőd) — Két férfi sakkban (19.00) A színház a műsorváltoztatás Jogát fenntartjal

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents