Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)

1980-07-12 / 28. szám

198B. július 12. SZABAD FÖLDMŰVES Füstbe mentek az álmaim Az egyik éjjel azt álmodtam, hogy az illetékesektől táviratot kaptam. Utazzam a járási székhelyre, s jelent­kezzem a járási mezőgazdasági igaz­gatóság vezetőjénél. Volt nagy lótás­­futás a háznál: a lakodalmam őta лет használt sötét ruhát vette elő az asszony, rendbe hozta, s az ügy komolyságának megfelelően nyakken­dőt is kötöttem. • A járási székhelyre érkezve volt időm megbámulni az „olcsón“ átala­kított dísztermet. Majd belépett a jmi igazgatója és az ő közvetlen modo­rával csakhamar megnyerte tetszése­met. Egy órás kertelés után megtudtam, hogy engem szemeltek ki a Zavaros székhellyel gazdálkodó egyesült szö­vetkezet élére. Egy kicsit haboztam, aztán meggyőztek, s elfogadtam a megbízatást. A részleteket nem írom le, hogy milyen formaságokon men­tem keresztül, míg végül kézbekap­tam a kinevezést. Zavarosban, akikről tudtam, hogy ellenzőim, irigy arcuk egyszerre mo­solyra rándult, amint szembetalálkoz­tunk és hétrét görbültek előttem. Én magamban jót mosolyogtam pálfordu­­lásukon. Ténykedésem az elnöki iroda ajta­jánál kezdtem. Az ajtó kilincséről letöröltem a bürokratizmus porát, s leszereltettem a mindig pirosat jel­ző villanyportást. Utána közvetlen munkatársaim irodájában is bekuk­kantottam. Leendő titkárnőm íróasz­talán egy megkezdett szerelmes levél tartalma izgatta fel képzeletem. A fő­mérnök pedig a tátrafüredi hotel igazgatójához írt levelét hagyta ott. Alighanem oda készül üdülni... Sze­rettem volna tudni, hogy most merre vann^c?! Köztien volt időm a telefonközpon­tot is ellenőrizni. A központ alkalma­zottjának azonnal megparancsoltam, hpgy minden magáhbeszélgetést kap­csoljon szét. A portást motozási jog­gal ruháztam fel, s utasítottam, hogy reggel a manikűr és pedikür készle­teket, valamint a ponyvaregényeket kobozza el, de a kifelé vitt dolgokra is figyeljen. * Megtiltottam, hogy a kérelemmel vagy az ügyes-bajos problémáikra or­voslást kereső dolgozókat a szövet­kezet székházának földszintjéről a második emelet sarokirodájába bo­­londítsák, csak azért, hogy onnan az első emelet ellenkező sarkába küld­jék, hpgy ott se intézhessenek sem­mit. Intézkedésem arra is kiterjedt, hogy az iktató mindennap bontsa fel a póstát, s az elintézett aktákat pedig negyvennyolc órán belül adja postára. Az időzavarral küszködő munkatár­saim érdekében bezárattam a szövet­kezet borpincéjét, s a Hubertus nevet viselő vadászlak nyitvatartását is csak a munkaszüneti napokon enge­délyeztem. Este falunézöbe indultam. A zsúfo­lásig telt kocsmában néhánvan az „Üsd-vágd nem apád“ című népszín­mű olvasópróbáját tartották. A falu művelődési otthonában a fővárosi ka­marazenekar adott hangversenyt, üres nézőtér előtt. A kultúra hajlékának fiatal vezetőjét figyelmeztettem arra, hogy a falu kultúráját nem lehet csak idegenből importált kultúrával agyonütni. Aztán a korszerű sport­pálya felé vettem az irányt. Útköz­ben az iskola igazgatója állított meg, aki fátyolos hangon panaszolta, hogy néhány pedagógus az oktató-neveiő munkát csak másodállásnak tekinti. Klubhelyiségben a „tömegsport fel­lendítésén“ munkálkodó sportvezetők közé toppantam. Átigazolási lapokat töltöttek ki, hogy az első „A“ osztály­ban szereplő labdarúgócsapat játékos­­keretét a felsőbb osztályokból kiöre­gedett sztárokkal erősítsék. Nagy ne­hezen sikerült meggyőzni őket arról, hogy sokkal célravezetőbb a hazai tehetséges fiatalokra támaszkodni. Később a labdarúgók kalóriapénzéről folyt a vita. Én az új nemzetközi mértékegység-rendszerrel érveltem. Az Sl-rendszer ugyanis nem kalóriában, hanem joulban határozza meg az ételek tápértékét. Végső döntést a következő hétre halasztották ... Másnap hajnalban már a szövetke­zet állattenyésztési telepén jártam. Ténykedésem itt is szigorral kezdtem. Két fejőt leváltottam, mert az előző este „rózsás hangulatban“ a tehenek tőgyén hagyták a fejőgépet, öt dol­gozó prémiumát pedig levontam, mert vízzel kersztelték a tejet. A vemhes Rozmaringkoszorú SZLOVÁKIÁI MAGYAR TÄJAK NÉPKÖLTÉSZETE A magyar néprajzi kutatás valami­vel több mint kétszáz éve indult meg. Azon a területen, ahonnan Kosa László kötetének anyaga is való, már a kezdet kezdetén tájékozódni igye­kezett az etnográfia, igaz, akkor még inkább csak államismereti céllal, mint Bél Mátyás munkássága jelzi. De szinte azonnal foglalkozott mér ő is népismereti kérdésekkel, az ugyan­csak 18. századi Berzenczy Gergely pedig egyenesen a parasztság életét tanulmányozta. Herder sokakat meg­rázó nézeteinek hatására aztán 1782- ben a pozsonyi Magyar Hírmondó ha­sábjain a népköltészet gyűjtésére és számbavételére szólító buzdítás is napvilágot látott, míg 1817-ben már olyan folyóirat indult, a Tndományos Gyűjtemény, amelynek publikációi máig forrásértéküek. Sokan, nem tudják, milyen hamar hozzáfogtak a magyarság, a szom­széd népek kapcsolatainak vizsgálatá­hoz. Olyan kutatók, mint Csaplovics János vagy Hunfalvy Pál, Járt erre Kodály Zoltán a későbbiekben, aki Galántát, Zoboralját, Mátyusíöldet de­rítette fel, híresek Bartók Béla szlo­vák népdalgyűjtései, de találkozha­tunk olyanokai is, mint Gydrffy Ist­ván, Lajtha László, Vikár Béla. Az első csehszlovák köztársaság idején bontakozott ki, erős politikai töltéssel, Balogh Edgárék, Sarlós moz­galma. Hatásuknak is tulajdonítható, hogy 1927-ben Somorján megalapítót ták a Csallóközi Múzeumot, amelynek gazdag anyaga a viharosabb Időkben sajnos megsemimsült. Ez is az oka, hogy a hosszú idő után, 1964-ben lé­tesült dunaszerdahelyi múzeum, s az 1976-ban megnyílt tájház állománya mindmáig szegényes. Ok lehetett to­vábbá, amiről Kősa László beszél, hogy a néprajzi, népismereti kutatá­sok intézményesülése elég vontatot­tan sok akadályon ét érvényesülhe­tett, ma Is érezhetően nehezítve a munkát. Annak ellenére, hogy a ma­gyarság kulturális szervezete, a CSEMADOK, igazán sokat tesz a nép­hagyományok összegyűjtéséért, gon­doljunk az 1957-es Száz szlovákiai magyar népdal kiadására, Ag Tibor közismert palóc népdalkötetére, a Hétben s az Irodalmi Szemlében le­zajlott vitákra, s arra a tényre, hogy a CSEMADOK adattárában tízezernyi népdal, népballada, kiolvasó, mon­dóké, szokásleírás, táncfilm talál­ható. Gyakori a művészegyüttesek, taná­rok, diákok helyi gyűjtése, több táj­ház létesült (Ledec, Martos, Kéménd), nagyot lendítettek az ügyön az újabb közművelődési formák, a Tavaszi szél című országos népdaléneklési ver­seny, a zselizi, gombaszögi találko­zók, az olyan tanfolyamok, amiket időről időre a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság indít. Tegyem hoz­zá, mert így teljes a kép, hogy a korábbi szórványos vállalkozások után á szlovák etnográfusok is rend­szeresen foglalkoznak a magyar nép­hagyományokkal, s megélénkültek a magyar és szlovák szakemberek kap­csolatai is. Ez a sokféle eredmény azt jelenti, hogy volt mire tekintenie Kósa Lász Iának, amikor a Rozmaringkoszorú összeállításához fogott. Élt az alka­lommal.- Nemcsak arra törekedett, hogy minden magyarok lakta tájat s minden műfajt képviseltessen, de arra Is, hogv a gyűjteményben a hi­teles, esztétikailag értékes műalkotá­sok kapjanak helyet. Sajnos, a válo­gatás csak szöveget közöl,' dallamot nem, ami akkor is komoly hiány ma­napság, ha bevált gyakorlatot követ. A kötet, noha nem tudományos igényű, s nem kritikai szövegkiad­vány, igen alapos, módszeres munka. Gondosságban, átgondoltságban Ortu­­tay Gyula hasonló vállalkozásaihoz vethető, jól tagolt, s mert bevezető lillílllllillllllilllllllH tehenek és a kocák istállóiban új villanyégőket csavartattam, hogy az éjjeliőr szemmel tudja tartani az ál­latokat. A hízómarha-istélóban és a juhakolban is húsbavágó gondokat oldottam meg. A hízóbikák nyakára bővebb láncot tetettem, nehogy meg­fulladjanak, a juhakol oldalán táton­gó réseket pedig bedeszkáztattam, hogy elejét vegyem a kóborkutyák garázdálkodásának. Utam az „Ördög-tónak“ nevezett központi trágyatelephez vezetett. A középkori várromhoz hasonló képződ­ményt a trágyalé selymesen hullámzó tengere vette körül. Az emberi kéz alkotta csodás tüneményből törött gerendák meredeztek az ég felé. A mellém szegődött éjjeliőr büszkén magyarázta, hogy a szerves trágya fontosságát ők is felismerték és en­nek megfelelően kezelik. Aztán tud­tam meg, hogy az istállók kifutóiból földgyaluval túrták össze a trágyát, a karámot képező gerendákkal együtt. Megtekintettem a Csákyről elneve­zett központi takarmánytelepet is. A telepre vezető út mentén gyakran ta­lálkoztam „a közmondás igazságával“. Az összeomló, düledező kazlak sem nyerték meg a tetszésemet. 4(fb A szövetkezet géptelepén is tiszta vizet öntettem a pohárba, pontosab­ban a kiszáradt akkumulátorokba. A takarékos energia-gazdálkodás ér­dekében beállfttattam a traktorok gyújtását, s a reggeliző traktorosokra pöfékelve várakozó gépeket a szövet­kezet székháza elé vontattam, s a bűnösöknek büntetést szabtam ki. A diagnosztikai állomás ajtajáról is le­­üttettem a rozsdás lakatot, s rövide­sen arra is fény derült, hogy hol pi­hen a fáradt olaj. Délben a szövetkezet székháza felé igyekeztem, amikor az üzemi lap szerkesztője állta utamat. Azzal vá­dolt, hogy ésszerű intézkedéseimmel lejárattam a lapot. A legnépszerűbb és legolvasottabb írások: „Öngyilkos hizőbika“, „Vérnász a juhakolban“, az ,„Ördög-tő titka“ — és egyéb írá­sok aktualitásukat vesztették. A székházban a munkatársak csép­­hadarőval, vasvillával, kiegyenesített kaszákkal és áztatott kötéllel felfegy­verzett hada várt rám. Nem akartam gyáván megfutamodni, büszkén kihúz­tam magam.. . A fejem az ágy végébe ütöttem és felébredtem. Így aztán füstbe mentek az én to­vábbi terveim. Most tehát a Zavaros székhellyel gazdálkodó szövetkezet elnökét kérem arra, hogy hajtsa vég­re azt, amit én megálmodtam. Csiba László Tavaszi séta tanulmányként igazit el egy-egy táj néprajzi-kulturális sajátosságait ille­tően, a művek alatt megjelölt szár­mazási hely alapján (a névmutató segítségével) könnyen azonosítható hovatartozásuk, beilleszthetők a szlo­vákiai magyarság vidékenként is más és más kultúrájába. A gyűjtemény dicséretére legyen mondva: igen hig­gadtan kezeli a műfaji kérdéseket. Azt tekintette feladatának, „hogy a már megjelent, de legtöbb esetben nehezen hozzáférhető“, szétszórtan közölt népköltési anyagot feltárja, rendszerezze és elénk tegye. Felvet több még kéziratos darabot is, főként azokat, mint Kósa László írja a jegy­zetek előtt, „amelyeket az elmúlt év­tizedben megélénkült szlövák-magyar tudományos csereegyezményben meg­valósult gyüjtöutakon jegyeztek le a szakemberek“. Szerkezetileg két szempontot érvé­nyesít Kósa László. Az egyik az, hogy az egyes műfajcsoportok az emberi élet rendjében kövessék egymást. A bölcsődaloktól indít és a siratőkkal zár. A másik az, hogy a maga he­lyén teret adjon minden olyan meg­nyilatkozásnak, ami elénk indézheti ennek az életnek a körülményeit, fontosabb értékeit, meghatározó el­veit, hiedelmeit, lezajlásának változa­tait, formáit. Csúfolók, szólások, mon­dák, hiedelemtörténetek, a különféle foglalkozásokhoz, eseményekhez kö­tődő dalok, énekek így találnak az egészben helyükre. Természetesen és nagyon árnyaltan fejük ki előttünk a valamikori sors színe félő) e-sors fonákja is. Megragadó mindaz, ami az emberrel megtörtént, megtörtén­het. Nincs tér a szivórványosan írizálő, olykor torokszorítőan szép és benső­séges művek bemutatására. A dalter­mő indulatok, élmények különben sem szorulnak magyarázatra. A szí­vünkhöz beszélnek. Nemcsak a mű­faji sajátosságokról tájékoztat, nem­csak a gyűjtés helyzetére, eredmé­nyeire hívja fel a figyelmet, de be­avat egy sor egyéb, közérdeklődésre számottartó kérdésbe is. Mondhatni, .hiánytalan képet kapunk a szlovákiai magyarság folklórjáról, s mindarról, amit ez a folklór látni enged, élet­ről, emberről. Délután a tél végi napsugár bele­selkedik az ablakomon, és hfvogatőan nyújtogatja felém arany színű suga­rait. Én mindjárt megértem, mit akar, felöltözöm, és már megyek is. A naptár szerint már közel van a tavasz, de a tél még semmi hajlandó­ságot nem mutat a visszavonulásra. Fázom, ezért nem a megszokott sétá­lóhely, a Duna-part felé veszem az utat, hanem az ellenkező irányba. — -Napocska, napocska — gondo­lom magamban —, miért csalogatsz, ha még ilyen gyengén melegítesz? Többet érne, ha te is elbújnál a fel­hők mögé, mert még megfagysz. Ezt mintha megértette volna a Nap, el Is bújt. így már tényleg nem volt kedvem sétálni, de hát csak nem megyek haza öt perc után, ha már fgy nekikészülődtem? Gondoltam, legalább megnézem azt az új utcát, amelyet nemrég kezdtek építeni és csupa emeletes ház van benne. Szép házak. Teraszokkal, lapos tetőkkel, és az utcát állítólag már portalanították is. Elindultam hát ebbe az irányba. S miközben azon gondolkodtam, mi­lyen jő lenne nekem is egy szép csa­ládi ház, füves udvarral, virágokkal, gyümölcsöskerttel, egy felém guruló labdában majdnem megbotlottam. — Ezeknek a gyerekeknek még ilyenkor is van kedvük kinn szaladgálnil — Aztán eszembe jutott, hogy mi annak idején még virgoncabbak voltunk. Március elején már fölforgattuk az egész Duna-partot egy szál barkáért, hóvirágért. így értem el az új utca kezdetéhez, de amit láttam, összeszo­rította a szívemet. Nem, nem az utca ellen volt kifogásom, hanem amit mellette láttam. A lapos. Nálunk így hívják, pedig már egy szintben van az úttal. >Egy részét földdel töltötték fel, a másik részét szeméttel. Hiába áll ott a tábla, nagy piros betűkkel, hogy „SZEMETET LERAKNI TILOS!“. Vagy talán nem hiába? Egy törött lábú tűzhely van nekitámasztva. Ha nem lenne ott a tábla, a vasszörny eldőlne. Aztán kicsit messszebbre nézek. Fehéren-kéken a sok sáros lom közül kivirít egy széles, héromabiakos ház — függönyök nélkül, körül szeméttel* ólakkal. Tőle balra egy másik tégla­ház — ez is így éli vakolat nélkül* mióta csak az eszemet tudom —t szintén mintha csak a hatalmas sze­mét dombra építették volna. De ez mind semmi ahhoz képest, amit a fűzfák és a mocsaras rész mellett látni. Ezt a viskót eddig csak hallo­másból ismertem. Nem is viskó, mert az legalább házhoz hasonlít. Ez egy rozoga kerekes fabódé. Nem régen vontatták ide, de a gaz már benőtte. Azt, hogy itt tényleg laknak, erről tudom elhinni, hogy a „ház“ előtt áll egy tűzhely kéménnyel, mellette fa­zekak, a másik oldalon pedig két fa között kifeszített kötélen ruhák szá­radnak. A „ház“ körül most csend van. A család — apa, anya és négy gyerek — talán az erdőbe ment. Most vasár­nap délután van, és már sokszor láttam őket vasárnap egy régi gye­rekkocsival gallyakat tolni az erdő felől. A gyerekeket ismerem. Sokszor lá­tom őket a faluban. A legidősebb lány 17—18 éves lehet. Nemrég lát­tam őt az üzlet előtt. Körülbelül nyolc hőnapos terhes volt. Még lány, férje nincs. Éppen este beszélt róla a mamám- Találkozott vele a faluban, tudta mi­lyen rosszul megy nekik, fölajánlotta, hogy odaadja neki az unokahúgom kocsiját. Elég jó állapotban van. Meg nem is lenne olyan drága, mintha vennie kellene. Erre a lány, mintha valami képtelen dologról lenne sző, elcsodálkozott: — Hiszen nekem nem kell gyerek, én nem hozom haza a kórházból! Hát hová hoznám?! Ebbe a kunyhóba? Ez igaz, kunyhó, ahol laknak, de hát... Az új utca csendes volt, itt még nem játszanak gyerekek, 3—4 évesek a legidősebbek. Őket még nagyon féltik a szüleik, nem szaladgálhatná­nak az utcán, főleg ilyen hidegben nem. Menyhárt B. Megcsalták A csaknem másféléves hagyomány­hoz híven, a három jó barát szomba­ton este megint összejött kártyázni. Jóska elvált ember, no meg kocsmáz­­ni sem szeret, hát szívesen látja a cimborákat. Ezen az estén kimondottan rosszul indult a lapjárás, egyiküknek sem kedvezett a szerencse. Es a hangulat sem volt valami rózsás. Az örökké vidám Béla, a társaság lelke lógó or­ral, leverten érkezett, s úgy öntötte magába a házipálinkát, mint sivatagi vándor a hús forrásvizet. Jó ideig csak tőmondatokban értekeztek, míg­nem a hetedik körben Ervinnek be­jött a szín és piros negyvenszázhetest jelentett. Jóska egyszerre megeleve­­dett. — Béla! Ezt megbökjük! Amaz nem szólt, egykedvűen bá­multa a lapokat. — Mi a mennykő van veled, koma? ■— fakadt ki Jóska. — Talán elvették a krumpliföldedet? — Mi van a krumplival? — ocsú­dott föl Béla a kérdésre, vagy inkább a bokánrüqástól, amivel a társa meg­tisztelte az asztal alatt. — Nyögd már ki, hogy mi bajod? — támadt rá Ervin is. — Gubbasztasz itt, mint egy rakás szerencsétlenség. Bökd ki végre, mi a nyavaja emészt, aztán vagy figyelj, vagy hagyjuk a fenébe az egészetI Béla dühösen lecsapta a kártyát. — Mit akarsz tudni? Megcsaltak, felszarvaztak! Belegázoltak a becsü­letembe! Most már elégedett vagy?. — mondta dühösen, s hirtelen moz­dulattal magába löttyintett egy kupi­ca pálinkát. Д méregerős ital megkö-1 högtette, arcába zavarta a vért. Ká­romkodott egy cifrát, azután felmar­kolta a szétszórt lapokat. — legszívesebben a tenyeremen hordtam volna — mutatta —, ó meg . > Volt Juliska, nincs Juliska ... Barátai némán hallgatták a kitö­rést. Jóska az asztal lapját bámulta, Ervin meg a haldokló cigarettavéget gyilkolta. — Sajnálom, öregem —■ bökte kt végill Jóska.-----Viszont ezt a negy­venszázat akkor is megkontrázzuk! — Meg hát -r bólintott Béla. — No, azért mondom. Akinek nincs szerencséje a szerelemben ... próbált kedélyeskedni Jóska, de nem fejezte be a mondatot. Most ő• csapta össze a lapokat. — Mit Juliskázol te itt nekünk? —> fordult Bélához. — Ha jól tudom, a feleségedet Verának hívják. — Ki beszélt itt a feleségemről? —• csattant fel Béla. — Hiszen ha csafc ő csalt volna meg ... / Kädek Gábor

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents