Szabad Földműves, 1980. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1980-08-16 / 33. szám
1980. augusztus 16. SZABAD FÖLDMŰVES 7 BÄN ZSUZSA: Egy bolha csípése ébresztette fel. Valahol a térde alatt szorult a lába szárához a hosszú, kötőszárú gatyában és olyan kíméletlenül szúrt belé, hogy egy szempillantás alatt kiment az álom a szeméből. Az elsötétítések idejéből megmaradt, aztán szokásból tovább használt, keretre szegezett barna karton papírtáblák tökéletes feketeségbe borították éjszakánként a szobát. Nem látta csak a bőrén érezte, milyen távolságra vannak a faragott fejtámlás ketteságytól a ruhásszekrények, meg az ovális asztal a kényelmetlen faszékekkel. Mellette a másik ágyban a régen beteg asszony pihegett, aludta öntudatlan álmát, melyet szinte semmi nem választott el a zavaros, ködös ébrenléttől. A légitámadás Idején, évekkel ezelőtt borult el ennyire, aztán soha többé nem változott vissza a régi aszszonnyá, aki társa volt életének. Akivel gyerekeket nemzett, aki kenyeret sütött és vasárnap jó húslevest főzött neki. Aki a kertben diónyi epreket nevelt és néha énekelt mosogatás közben. Gergely szeretett volna visszaaludni, de a dühödt bolhacsípés elvitte szeméből az álmot. Fordult erre, fordult arra, eszébe jutott, hogy tegnap vasárnap volt és hogy mit prédikált a pap a templomban; eszébe jutott az is, hogy reggel nekiállhat megint begyújtani a konyhában egyedül, mint évek óta mindig, amióta az asszony megháborodott. A gyerekek elmentek már a háztól, ketten maradtak. Az élet látszólag megy tovább. Ok ketten fúrják bele magukat egy szürke kásahegybe, amelynek kijárata soha nem lesz már. Reggelek. Aztán összecsap valami ebédet, az asszonyt kitereli a konyhába, megeteti, a szobát meg az ágyneműt kiszellőzteti. Délután a másik megint csak lefekszik, és bámul felfelé szakadatlanul, ő meg ődöng a házban, amit együtt építettek annak idején. Lemegy a hűvös, nyirkos pincébe, felszed néhány fehér- meg sárgarépát a homok alól, hogy megfőzze levesnek. Vág egy kis fát, telilapátolja a szeneskannát, aztán mert korán sötétedik így tél elején, a konyhai lámpa alá állva böngészi az újságot, Egy éve nyugdíjba ment, kellett már, hiszen az asszony olyan, mint egy tehetetlen gyerek, mellette kell lenni valakinek.' Amíg dolgozott, egyik-másik gyerek hazajárogatott segíteni. Most aztán már nemigen néznek feléjük — nincs is miért. Éppen csak megélnek. Az ólban kint most is ott zörömböl az évi egy malac, mint eddig, a nekivalót megtermeli a kertben jószerivel. De aztán semmi. Még egy tyúk sem kaparász a ház körül. Az asszony öreg fekete retikülje évek óta ott porosodik a konyhakredenc sötét öblében, érintetlenül. Valahogy ott maradt, mint egy ereklye a régi életükből, amikor az asszony még ki-kinyitotta, hogy élesre vasalt tiszta zsebkendőt tegyen bele vasárnap, templom előtt. Ö nem is látja már. Nem kell neki az a rettkül soha többé. Mégis ottmaradt, a kredencen, senki nem teszi el. Ott volt azelőtt it, hát'ott a helye. Micsoda élet is ezt A szoba sötét, mint egy föld alatti tárna, ez a madárvékonyságú apadt asszony csendesen piheg. Még az a szerencse, hogy nyugodtan marad. Nem is igen beszél, ha ébren van, akkor sem. Gergely lehunyt szemhéja mögött most újabb képsor kezd peregni, de ettől nyugtalanná válik, szeretné, ha nem látná. Elhessegetni viszont úgysem tudja. Látja egy másik asszony erős derekát, kemény farát a vékony szoknyában. Nem messzire lakik tőlük, özvegyasszony, egyedül él. Találkoznak a sarki boltban majd minden délelőtt, aztán Gergely gyakran úgy intézi, hogy utána ballaghasson haza, végig az úton. Jó, kemény húsú asszony, gondolatban de sokszor végigtapogatta, megmarkolászta márt Jobban is megkörnyékezte volna, de mindig elgyávult. Errefelé mindenki ismeri őket. Öt egyenesen szentnek nézték, aki a beteg feleségét ápolja, főz rá, egyedül rendben tartja a házat, de meg el is várták tőle, hogy szent legyen. Az özvegy meg özvegy, gyászolja a meghalt urát, amíg él. Ez a dolga az emberek szerint. Amíg ez így van, a környék tiszteletben tartja őket. De kegyetlen ám a közvélemény és ronda az emberek szája, ha egyszer kitudódik valami. Eddig valahogy el is ment ez az év, amióta egyetlen gyerek sem él a házban, csak ő, a beteg feleséggel. De vasárnap a templomban a paráználkodásról prédikált a pap, egészen nekivörösödve, Gergely meg azt gondolta: „Az öreganyád kínjába járatod annyit a szád!“ De meg is ereszkedett aztán ijedten, mintha a padszomszédok kitalálhatták volna, mi jár a fejében. Megköszörülte a torkát illedelmesen és a postától kapott hűséggyűrűt egyenesre fordította a bütykös ujján. Most mászkálni kezdett a bolha a lába szárán, a gatya alatt. Ettől felmérgesedett, és mialatt a dunyha alá kotort a vérszívó irányában, arra gondolt, hogy könnyű a többieknek. De itt van ő — mikor ölelt asszonyt utoljára? Akárhogyan is alakult, ki tehet arról, hogy őneki most is kellene...? Felült, a szoba fűtetlen levegője élesen szúrta a veséjét. A dühöt aionban csak szította ez ts, dühét az egész keserves világ ellen. Kikászálódott a nehéz dunyha forró szorításából, és libabörösen tapogatott a székre rakott ruhák után< A konyhában gyújtotta csak fel a lámpát, a zománcos pléhlányér alatt csupa légypiszok volt a villanykörte. Hideg is volt. Mire felöltözött, már nem fázott annyira, de megivott volna egy jó meleg teát, pálinkával. Pontosan nem tudta, mit akar. vagy hogy tényleg azt akarja-e, mindenesetre most az egyszer teljes lendülettel benne volt a lázadásban. Minden ellen! Minden ellen, ami az utóbbi években az életüket jelentette. Szép csendesen kiment a házból, gombolatlan kabátban, még sapkát is elfelejtett a fejére tenni. Ropogott a decemberi hó a bakancsa alatt. Kint az utcán sokkal világosabb volt, mint a fekete szobában. A szive is gyorsabban kezdett dobogni, és jólesett tüdejének a hószagú, friss levegő. Már nem töprengett azon, mi lesz. Tíz perc alatt odaért a másik asszony ablaka alá. Megkocogtatta, aztán várt. Semmi. Az utca néma volt, az ablakok is aludtak a házakon, fekete villanypóznák sorjáztak végig az árok mentén: Csend volt és mozdulatlanság, csak az ö szíve dobogtt erősen-Rávert az ablakra megint, de most már sürgetőbben, keményen. Mélyen szívta be a tiszta levegőt. Neszezés hallatszott végre az ablak mögött, egy kéz félrehúzta a függönyt, de Gergely mást nem látott. — Erissz be! — mondta és nézte az üveget, mögötte a megrebbenő kezet. Ez a szoba más volt, mint az övék. Cserépkályha tartotta a meleget, és nem volt sötétítő az ablakon, csak valami mintás karton, de azt sem húzta össze az asszony éjszakára, Meg keményített fehér csipkefüggöny. Nem volt szükség sok beszédre. A szoba langyos volt, ő meg hideget vitt bele a kabáttal meg a bőrével is. Hideget és a hó illatát, a zsebében dohányszagot. Hamar lekerült a kabát, meg a többi nacuka is róla, a kemény húsú asszony is segített, közben meg motyogott valamit, hogy nem szabad .. a jaj, ha meglátták ... Aztán már ennyit sem mondott, csak húzta be Gergelyt az ágyba, maga mellé. Ott akkor elfelejtette az elsötétítésből visszamaradt papírtáblákat, a halotthideg, fekete szobát, elfelejtette a konyha utálatos villanykörtéjét, a környékbeli hallgató házakat, de az utolsó harminc évét is elfelejtette, mert ebben a másik szobában és ebben az izgató illatú ágyban a fiatalsága köszöntötte megint. Érdes tenyere alatt forró, puha, telt hús reszketett, és az ágyékában már a fájdalommal volt határos az oly régen nem érzett gyönyör. Az asszony átfonta meleg karjaival, hozzátapadt, mintha mindig is összetartoztak volna, és valóban úgy égtek mindketten abban az ölelésben, mint régen, amikor először kóstolták a szerelmet. Gergely azt gondolta, hogy a yilágon, ezen az egész kerek, keserves világon nincsen szebb és nagyobb ajándék, mint két embernek ilyen összefonódása. Es azt is érezte, hogy ha tőle ezt most valaki el akarná vitatni, hát megölné! Gondolkodás nélkül. Ilyen érzésekkel ment haza kora hajnalban, hogy meggyújtsa a tüzet a konyhában. A lámpa felvillantotta megint egy darabját, színterét a régi életnek, az elárvult öreg retikül is a . szemébe tűnt ott a kredencen. Feltette a teát bordózománcos kisfazékban, pálinkát is vett elő, aztán kényszert érzett, hogy behallgatózzon a szobába. Csöndesen lépett, megnyitotta az ajtót, de látni abban a fekete szobában semmit nem lehetett. — Alszik — gondolta, de nemhogy becsukta volna, valamiért még szélesebbre tárta az ajtót. Látszott a két vetetten ágy, az egyikben ott pihent a párnán a szegény madárkaasszony halvány feje. Gergely állt egy kicsit a küszöbön, de bárhogyan fülelt, nem hallotta a jól ismert pihegést. Akkor felkattintotta a lámpát, a kapcsoló ott volt mindjárt az ajtófélfa mellett, a keze ügyében. Nézte az ágyat, és hideg marok szorította meg a szívét. Nem is kellett volna közelebb menni, látszott az ajtóból is. Gergely odalépkedett mégis, ólomlábakon. Állt a halott fölött kicsit meghajolva, aztán úgy szólalt meg keservesen: — Verőn . -. a Látod, csak egyszer mentem el... Éppen csak most az egyszer ... Bocsáss meg ... én nem tudom, mér ilyen az ember? A nyitót ajtón át meleg szökött a szobába, és hallatszott, hogy forr a te avíz-Amilyen rapszédikus az időjárás, ügy alakul a gabona betakarítása is. Már vannak olyan mezőgazdasági üzemek, ahol a az aratási koszorút. Viszont olyanok is lesznek,, ahol erre a szép aktusra csak augusztus közepén vagy végén kerül sor. Fotó: tt— ARMAS EJK1JA: к MmMéííébeds A rajnai határról fölkeltek a gyilkosok, hogy lerohanja haduk az emberiséget. Az Óceánba világrészek vére zuhog, a düh árja a csillagokig ér el. Szörnyűlködve kérdik az emberek: „Ki fékezi végre a vér folyamát? Ki bosszulja meg az elesetteket?“ Könny és vértengeren át főikéi Kelet és hozza ötágú, fényes csillagát, megtorol mindent e sereg: bíróként indul a harcba s betakarja messze a földeket: az ellenség hulláit szórva az ugarra. Az Északi Sarktól a Fekete tengerig söpri a szél a havat, a nagy orosz síkságon süvít, teuton arcokba csap. A havon sokezer sítalp suhogása gyors léptekkel közeleg s a milliós sereg jön s bosszúra kész a csapása. Félelmes és forró tekintetek: a harcosok szemében villámlik a gyűlölet. A könyörtelen északi szélben tankok dübörögnek, az ágyúdörej velük egybevegyül szörnyű szimfóniaképpen s a sötét ellent megtöri, lezúzza —■ s kiragyoghat a kék ég fénye is újra, s tavaszba merülnek a partok. S szemben a hős sereg árad, nagy felszabadítónk, s zúgón kél hangja szabad népek morajának: „Hozd vissza az életet újra az emberiségnek, tebenned új reményünk tüze éled!“ KULCSÁR FERENC: Barbár értek Te vagy a barbár nő és én a barbár férfi, és isten, aki nincsen, nézi, nézi bánatunk, örömünk. Isten, aki nincsen, szívünket nézi. Te vagy a barbár nő és én a barbár férfi. Te vagy az őz—- hózáporban úszó, havazásban szálló édes állat. És én a férfi, erős fegyverekkel elejteni téged, aki úgy kívánlak. És te vagy a föld, a csillagokkal játszó, és súlyos, mint a halál, vagy a leigázó, és mély vagy és igaz, akár a tenger, te vagy a nő, vagy a barbár ember. És vagy virág Is, teljes csoda módján, hogy lobogj, s előttem nyíljál, becsukódjál. Te vagy a megrontó, égető liliom, elhallgatnom is fáj, s fáj, fáj kimondanom. Te vagy a barbár nő és én a barbár férfi, és isten, aki nincsen, nézi, nézi bánatunk, örömünk. Isten, aki nincsen, szívünket nézi. Te vagy a barbár nő és én a barbár férfi. CSOÓRI SÁNDOR: FELSZOLGÁLÓ LÁNY Suhanva jár az asztalok közt, Fodros köténye hófehér. Barna hajának dús fonatja ringó, szép csípejéig ér. Tréfál, mosolyog s tálcájából két hamvas almát tesz elém, s máris tovább áll: olyan mint egy szerelmes, szálló költemény. Két hete, hogy már tálal nékem, hoz elém ížes falatot, két hete már, hogy napról napra szememmel, számmal jóllakok.
