Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1980-02-02 / 5. szám
1980. február 2. SZABAD FÖLDMŰVES УЖ$Ш, тшрсаф A város feletti hegyoldalt piros gyászba borította az őszutó. A fákon már csak elvétve csüng egy két ottfelejtett sárga lomb. A sárga, a piros, a barna, a zöld minden árnyalatában pompáztak még nemrég, s ma már vastagon hever a földön a barna avat. A lenyugvó nap bíbor sugaraival már nem tudja tisztábbra mosni. A városban is lassan elcsendesül a mindennapi élet morajlása. Az emberek utolsó napi bevásárlásaikat végzik. Némelyek már munkából sietnek haza. A régi tornyoknál ma sokkal magasabb bérházak fehéren, szürkén, vagy színesen sorakoznak kecsesen — mint életerős délceg legény a tavaszi szélben.... És mennyi sok van belőlük.! A járdán fehérhajú, görnyedt Öregember bandukol. Lassan sétálva kopogtat botjával egyhangúan a járda betonján. Faluról költözött ide. A régi s a szegény világból, s nem bír betelni a város szépségeivel. Gyermekei már városlakók, elhozták őt is, hogy itt élje le gondtalan öreg napjait. — Hát igen! — sóhajt fel olykor, miközben szemével végigsimogatja a jelen boldog valóságát, s az azt tükrözi) életet. Szemének belső vetítővásznán azonban a múlt képei cikáznak: nehéz ifjúság, kenyér- és pénznélküli végtelen robot. Falusi és városi nyomor. — Hol vannak már ezekl? — Csak az idősebb korosztály emlékeiben, addig míg ők élnek. A ma, az már más! Gyönyörű bérházakban száz és száz család, ellátva minden kényelemmel. Boldogabb életet élhet, dolgozhat, s nevelhet szépen öltöztetett, mindennel ellátott kacagó gyermekeket. S közben az est lassan aláhull. Sorban gyulladnak ki a házak ablakaiban a csillogó fények. Mögöttük egyegy család, napi munkáját elvégezve, napi gondjait elfelejtve. Felnőtt és gyermek vidáman ül a vacsorához, a tévé elé, tanul, lapot vagy könyvet olvas, kézimunkázik. Egy bérház előtt autó fékez. Anna, az anyuka biztos kézzel tartja a volánt. A garázs előtt megáll. Négyen szállnak ki a kocsiból: 6 maga a délceg, magabiztos modern nő, s a gyerekek. Munkából jövet szedte fel őket. Egyet a napköziből, másikat az óvodából, a harmadikat a bölcsődéből. S közben elvégezte a bevásárlását a holnapi napra. — Milyen aranyos csöppségek! — sóhajt fel a sétáló öreg — apukájuk még biztos dolgozik. Dehát, ma a nők is önállóak, magabiztosak. Megállják helyüket a munkában, az életben egyaránt! Az 6 ablakukban is kigyullad pár perc múlva a fény, az ötödik- emeleten. Mindenki tesz-vesz a maga módján. A táskáikat, cipőiket, ruhájukat rendben rakják le. Anyuka közben vacsorát készít. Sietve tálal, már meg is vacsoráznak... Utána a szobába tessékeli a gyerekeket, bekapcsolja a tévét, az esti mesét. S különbén is mindegy, hogy mit adnak, a fontos, hogy benn legyenek a szobában, a félhomályban, ahol csak a képernyő vetíti ezüstös fényét, s játszik árnyékukkal a szoba falán. A Apuka később ér csak haza. Így van ez már egy idő óta. Nem csenget az ajtón, kulcsa van. Halkan suhan be, szinte észrevétlen. A konyhába lép be csupán. A szobaajtó ugyan csak pár lépés, mégsem megy tovább. Ott benn egy egészen más világ van ... Pár hónapja ugyanis elváltak. S mivel a lakásproblémát tovább tart megoldani, mint egy válópert lefolytatni, .így még most is kénytelenek egy lakásban élni. Hát igen! Kénytelenek, mert ez már kényszermegoldás, mely cseppet sem rózsás, s kevésbé kívánatos. Egy fedél alatt, ennyire közel egymáshoz „tűrni“ a másik jelenlétét. Sokszor már majdnem elviselhetetlen! Bár a gyermekek, akik kevésbé fogják fel a helyzet komolyságát, úgy érZik, az még mindig jobb, mint amiről. anyuka mesél, hogy apuka egyszer elköltözik, s nem jön vissza többet. Kicsi szívükben valami belül tiltakozik e rémképek hallétén, s titkon azon reményben dobog, hogy ez talán sosem következik be. Sosem következhet be, hisz ők nagyon szeretik apukát! Apuka bármily csendesen nyitja az ajtót, anyuka bármily parancsolóan néz rájuk, egyenként - osonnak ki a konyhába. Erzsi az elsős, könyvét, füzetét mutatja rögtön: — Apuka néZd, jelest kaptam olvasásból. Kérdezz ki most is, már tudom a holnapi leckét, Megírtam a házifeladatot is. — Apuka, én az óvodában kis verset tanultam hallgass meg, elmondom neked! — mondja Andris, és hozzásimul az is. — Apuka ... apuka ... szalad a legkisebb, Zsuzsi, ki mindjárt az ölébe kapaszkodik fel. Szemükből öröm sugárzik, miközben ölelik, csókolják az apukát. S annak szeméből édes és keserű könnyek csillannak elő. Hamar letörli, hogy a kis csöppségek ezt ne vegyék észre. S közben máris anyuka parancsoló hangja szól bele a boldogságukba: — Gyerekek, aludnil Egy, kettő... máris! S ezek kénytelenül, cseppet sem akarva, somfordáinak vissza a szobába. A tévé kialszik, az utolsó fény, de a szívekben, az agyak mélyén, még sokáig döngicsél, zümmög egy méhecske, mely virágról virágra száll és sorba csókolja a pirosló szirmokat. Épp úgy, mint az imént apuka, az ő apukájuk, az ő örömtől csillogó arcukat ... * Szilveszter este. A neonlámpák fényében fehér éjszakai pillangóként rajzanak a hópelyhek ... Mindenfelé kacagó, vidáman csevegő emberek sietnek. Ki haza, ki a jóbaráthoz, ki valamilyen szórakozóhelyre. Az egyik étteremben is nappali fényben ragyog, csillog minden. Sok vendéget várnak. Az asztalok legtöbbjén kis cédula: foglalt, ünnepélyes, vidám a hangulat. Csak a sarokban, a legutolsó asztalnál ül egy magányos férfi. A pincérnő mosollyal körítve nyújtja az étlapot. S csodálkozik, mikor a vendég a legolcsóbb ételt, rendeli, ital nélkül. Az üzemi konyhán * ma nem adtak vacsorát, mindenki sietett haza. Miklós így kénytelen volt az étterembe betérni. Pedig máskor ezeknek még a környékét is elkerülte. Nem akarja, nem bírja látni, a vidáman csevegő, szórakozó és táncoló embereket. Ö más világban él, mint ezek itt. Már évek óta nem iszik, nem dohányzik ... — tervei voltak — azt sem tudja hogyan került ki a fényből, s már az utcán csatangol. Csáki úgy viszik a lábai, céltalanul. Igaz, boldognak Ígérkezett a házasságuk. Úgy vélte, szeretik egymást Annával, mikor kéz a kézben sétáltak együtt, s rózsás álmokat szőttek a jövőről. Dehát ki lát bele az emberi szivekbe? 5 ki mit képzel el magának arról, amit boldogságnak neveznek? Ö úgy vélte: dolgozni fognak, s szerényen megélnek. S leküzdenek minden akadályt, mely útjukba áll. Hiszen Anna is boldogságra vágott. Vagy csak színlelte, mikor rámosolygott, mikor ő vágyairól, a boldog jövőről beszélt? Ö technikus, Anna hivatalnoknő volt, a nagy vállalatnál. Két keresetből, gondolta, beosztva telik majd mindenre. S hogy nem így lett — tűnődik tovább — mi lehet annak az oka? Csak az esküvő után látta, tapasztalta, hogy más a valóság. Míg lakást nem kaptak, az anyóshoz költöztek. S az rögtön kezébe vette a családi-kormányt. A fizetést, bár minden fillérig odaadta, Anna mégis kevesellte. Még ci-. garettára sem hagyott magának. Pár nap múlva Anna új ruhában várta. Vékony aranylánc csillogott a nyakán. Szép volt, az ő imádó szemein keresztül nőzve pedig pláne! Az ámulatból Miklós csak akkor ocsúdott fel, amikor az asszonyka bejelentette, hogy elfogyott a pénze, mindkettőjük fizetése. Most mi lesz? Az anyós szólt bele, tanácsokat osztva: — Más férfi többet tud keresni, hogy feleségét eltarthassa. S erre a fizetés nem. elég. Az élelmes ember más úton is tud pénz csinálni. Mindig és mindenkor van alkalom a „mellékes“ megkereséséhez! Te is tudhatsz pénzt szerezni. Itt-ott eladni valamilyen anyagot az építkezésről. Hisz a cementtől a csempéig mindent megvesznek az emberek. Tanuld el tőlük, csináld utánuk! ... Valahogy így kezdődött, rémlett fel neki. Ö megpróbált mindent, a családi egyensúly helyreállítására. Dolgozott amennyit csak bírt. Többletmunkát is vállalt. De azért nem nyúlt soha ahhoz, ami nem az övé. Azután jöttek a gyerekek. — Gondolta, talán most megváltozik minden. A családi fészek, a gyermek közelebb hozza őket egymáshoz, de csak távolodtak... Ezeken tűnődve bandukol a városban; Szinte azt sem tudja, hol jár, csak amerre a lába viszi. Az ablakokon belül mindenütt vidámság, énekszó. S ő egyedül bolyong a városban, a hóesésben. S végül is lábai hazafelé viszik. Tűnődve áll meg a bérliáz előtt. Még egyszer, és aztán sohatöbbet. Mi lesz? Mi lesz!... Holnaptól kezdve kap egy albérleti szobát. Reggel beköltözhet. Utolsó éjszaka a régen kihűlt családi fészekben. A szokás szerint oson be a lakásba. Anna s a gyerekek a televízióműsort nézik. Nézik, vagy látják is? Észlelik is vajon? Апца a holnapi napra gondol, araikor végre megszabadul a nemkívánt lakótárstól. A gyermekek titkon az ajtó csikordulását várják. S mikor azt észreveszik, rohannak ki a konyhába. Apjukon csüngnek, s nem akarják elengedni, rettegnek a holnapi naptól.., i— Ne menj el, apuka! >— Apuka, maradj velünk!... Az anyuka ágybaparancsoló szavára sem hallgatnak. Görcsösen fogják apuka kezét, nyakát, ölelik, csókolják, s nincs az a parancs, amely eltudná szakítani őket az apukától, az 6 apukájuktól. Így alszanak el vele végre, a kis heverőn a konyhában ... A hálószobában az ágyak érintetlen vannak. Csak Anna van benn egyedül. Vajon alszik-e? Vajon tud-e aludni?... A konyhában Miklós álmatlanul virraszt. Miközben a három kis emberpalánta mellette szendereg. S biztosan arról álmodnak, lesz-e apukájuk... 1 A távolban a toronyóra tizenkettőt üt. Éjfél... Újév ... Vidám kiáltások zaja hallik fel az utcáról. Az otthonokban, a szórakozóhelyeken kacagó emberek kívánnak egymásnak boldog újévet. Ez a lakás nem otthon többé. Itt nem nevet senki. Nem kívánnak egymásnak boldog újévet. Miklós miközben gyermekei fejét ölében tartja, az ablakra bámul. Nem akarja, hogy beosonjon rajta az anyós gonosz szelleme, mely képes volt feldúlni egy családi fészket. Gyermekeinek és unokáinak a boldogságát... Újév hajnali derengése, te se siess... ne osonj még be az ablakon ... 1 , Tipary László 7 DOHÄNY TIBOR: VÁRTALAK Vártalak a szokott sarkon, bár az őszi szál ugyancsak csípős volt. Rá se hederítettem. Boldog voltam, tele tervekkel és finoman borzongató, mosolygós érzésekkel. Mindig találtam rajtad valami újat, mindennap szebb voltál. Hangod úgy énekelt, akár egy ezüst csengő... S ha együtt voltunk, minden fénylett, ragyogott, mint fejünk felett a csillagok ... Pontosan hétkor találkoztunk. •N A jöveteled? Mintha a sötét, bársonyruha ég ezüst harsonákkal üdvözölt volna. Nyújtottad felém lágy kezed, megfogtam, de köszönteni nem tudtalak. Torkomat valami erősen össze szorít ott a és a szemedbe néztem. Megértettél. Futottunk egyik sötét utcából a másikba, pedig nem kerestünk senkit és semmit csak egymást... Azután végigjártuk az üzleteket, csodáltuk a neonfényeket, a gazdag kirakatokat. A szívünk minden szépnél és kedvesnél együtt dobbant:.. Sétáltunk napsütött, meleg napokon is. De jártuk az utcákat, parkokat akkor is, amikor dörgöt't az ég és az ólmos esőben bőrig áztunk. Mentünk egymás mellett — büszkén, boldogan. Minden érdekelt bennünket, az új könyvek, a színház, az új slágerek és a filmek, az új épületek és a régiek. Minden, ami korunkban új és érdekes volt, amit éhes szemünk megpillantott, amit mohó fülünk meghallott. Mintha mesében éltük volna át a valóságot. Színes virág voltál. Amikor az uszodában vártalak, elbújtam az emberek közé és onnan csodáltam a jöttödet, Gyönyörű barna bőröd a napfényben gyémántként csillogott. Koromsötét hajad szivárványt játszott. Arcodon derült tündéri mosoly lépésedben ritmus csengett. Ha megszólaltál, a hangod lágyan muzsikált. Egyre szebb percek és órák mosolyogtak ránk. Nélkülözhetetlen lettél. Volt egy kis presszó, ahová mint törzsvendégek jártunk, és a gőzölő. Illatos fekete mellett figyeltük az embereket. Mindenkiben szép és jó tulajdonságokat akartunk felfedezni. Talán a legboldogabbak voltunk ezen a világon. De a legszebb mégis az volt, amikor hazakísértelek. Csak szemeink beszéltek, és ez elég volt. A kapu alatt szivünk akkorát dobbant, mintha egy üstökös száguldott volna el mellettünk valahová — a végtelenbe. És búcsúzóul a szádat kínáltad olyan tisztán és melegen, mint talán soha senki meg. Csodáltalak. A világ égett, sírt, vigadott. Ereimben forró láva folyt és ömlött szét a testemben, mint egy élő, minden elnyelő, egyre áradó tüzfolyam. Ez az érzés is álomhoz hasonÜtott inkább. Simogattalak, csókolgattalak. Ha hozzád értem, szikrát hányt a bőröm. Amikor aztán hazaértem, akkor is velem voltál a csalogányós éjszakában, mint egy simogató árnyék ... Amikor a szemeim fáradtan lecsukódtak, tovább álmodtam és jártam veled az utcákat, sok édes tervet kovácsolva kettőnk boldogságáért, kettőnk életéért... Egyszer aztán iszonyú mennydörgés rázta meg a földet, vad villámok cikáztak. A félelmetes, sötét felhők durván harcra keltek. A föld rengett, remegett. Izgatottan vártalak a sarkon. Valami halk bánat, bús elő érzet lopakodott a szívembe ... És te nem jöttél. Hiába vártalak. Velem sírtak a fellegek, az utcák, ahol kézenfogva járt velünk a boldogság és a szerelem .. , Nem jöttél ell Kihúnyt bennem a fény, kilobbant a láng, kialudt a tűz, mert benned is meghalt a szerelem. Nagyon fájt. Kerültem a boldog embereket. Nem törődtem a vágyakkal, mert magamra hagytál, elfutottál tőlem a semmibe talán.,. Neked nem esett nehezedre a búcsú, hiszen el sem búcsúztál tőlem . ,. Eltévedtél a sötétben — örökre. Nagyot, talán végzeteset tévedtél. Szomorú voltam mindig, mindenütt. Mintha véremből patakzott volna az ólomsúlyú fájdalom. Elhibázott, ködös, zegzugos utamon nem láttam a célt többé. Félhomályban csavarogtam, beszéltem a csillagokhoz. Szétfoszló vágyaim nem árasztották már a fény-zenét. Valami elmúlt — visszavonhatatlanul. Lassan a szomorú emlékek ts szétfoszlottak. De sokszor, ha egyedül szürcsöltem feketémet, az illatos párán, és a cigarettám füstjén keresztül, az ablakon túl téged láttalak — magányosan, szomorúan. De ez múló káprázat volt csupán. A találkahely azért továbbra is bűvös erővel vonzott ...Ha arra jártam, újra felvérzett bennem a már gyógyultnak vélt seb ...De neked egy kis epizód volt csupán ... És én mégis egyre várok. Igen, várlak. De az ősz hideg szele nem szerelmi postát, hanem hervadt, sárga leveleket szór elém .»s \
