Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-26 / 4. szám

198Ó. Január 26. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Garam alsó folyósánál ma kacsul ellenálltak a néme tek. Hóhullástól hirdető hóvirág majd belepusztult bánatába. Ha még neki is valami baja esnék, biztosan a tavaszt nem élné túl. így okoskodott, s végül nyílásáig egyetértettem vele. A szökésben lévő folytak a kisebb-nagyobb katonára mind\g a halál les. Tábort csatározások. A fosztogató nyilasok és az egyre gyakoribb lövések elől a hegyoldalon húzódó pincesorba menekült a .falu népe. Több mint egy hónap óta az öreg, szótlan hordók társaságában élt a Gál család is. Az oly sok vidámsá­got rejtegető hordók legtöbbje kon­gott az ürességtől. A jókedv nedűjét elhordták a nyilasok és a vérszomjas SS-mannók. Ha jöttek, az öreg Gál minden alkalommal gyorsan tele töl­tette vedrüket s' örült, ha már a há­tukat látta. Eleinte 6 is felhörpintett egy-egy pohárkával. Akkor még úgy érezte, hogy mámorosán elviselhetőbb az élet. De csak néhány napig tartott — azóta nem emelte szájához a po­harat. Hárman gubbasztottak napról-napra a pislogó mécses mellett. A két feke­teruhás asszony, az egyik a gazda felesége. A másik? A ruhájáról Ítélve akár hatvan esztendős is lehetne. De a szeme, rózsás ajka mást mutatott. Órát hosszat ülnek szótlanul. A halá­los, néma csendet néha-néha Gál néni sóhajtása töri meg. s — Hol lehet a Mthályom? — mo­tyogja szinte magának többször is na­ponta. Kisebb fiáért reszket anyai szí­ve. — Legalább ő jönne vissza ... De újból és újból egy hivatalos ér­tesítést lát maga előtt és e szörnyű sorokat: „Gál István honvéd, hősi ha­lált halt a hazáért..." A többit már nem olvasta. Elsötétült előtte a világ. Napok múlva tért magához. — Bárcsak ne ébredtem volna fel soha — emlegeti gyakran, s könnybe lábad a szeme. — Mi lesz velünk édes lányom — sírja el magát számtalanszor. — Nyugodjon meg édesanyám — vigasztalja a lánya, a tizenhétéves fut ka. Gál bácsi nem szól, csak erő­sebben szívja pipáját, s mégjobban összeráncolja barázdás homlokát. Mit mondjon, amikor ő is vigasztaló szót várna. Sokszor. az 6 szivét is vasma­rokkal szorítja össze a fájdalom. Hangtalanul zokog belül, ha derék, szép szál fiára emlékszik, akit elvitt a vérzivatar. A kisebbikre már gon­dolni sem mer. — Édesapám, mintha dörömbölné­nek az ajtón — riasztja fel gondola­taiból apust Jutka. — Hogy az isten pusztítsa el őket, sosem hagyják békén az embert — indult el az öreg zsörtölődve ajtót nyitni. . . . i Kintről csak szófoszlányok hallott-' szottak, két ember vitájából. Kisvár­tatva csikorogva csukódott az ajtó. — Honnan tudjam én, hogy kicsoda maga — dünnyögte az öreg. Nagyon jól tudja, hogy statárium van. Azt akarja, hogy minket is felkoncolja­nak? — Dehogy akarom kedves bátyám. Legalább azt engedjék meg, hogy egy kicsit megpihenjek, melengessem meg­­gémberedett tagjaimat. Gálné nem bírta levenni szemét a katona sápadt, megviselt arcáról. A sovány arcon csak a két meleg barna szem csillogott, s az nagyon, de na­gyon hasonlított az ő Mihályuk hun­­cutosan kedves szeméhez. — István, hát lenne szíved ebben az ítéletidőben kikergetni? — szólt rá az emberre. — Nincs már nekem szívem, — mormogta az öreg — tőlem marad­hat. Jutka szemérmesen nézte végig a tanácstalanul álló katonát. A honvéd köpenye szennyes, sáros volt. A kü­lönösen melegen fénylő szempáron azonban ő is rajta felejtette tekinte­tét. — Ne álljon ott, mint aki karót nyelt — szólt rá az öreg. — Ott van az, a kisebb hordó, tegye rá magái. Aztán milyen névre hallgat? — Ne haragudjanak — pirult el —, Kovács László a nevem. Losonc kör­nyéki vagyok. Szüleim ott élnek, ha élnek... — Akkor nekik már jó — sóhajtott fel Gál bácsi — ott már vége a bi­zonytalanságnak. — Nem tudom, mi van velük. A múlt év májusától nem kaptam hírt felőlük. — És most honnan, hová? — érdek­lődött tovább az öreg. Laci szótlanul bámulta a bakancsa orrát. — Különben nekem mindegy — rándítja meg a vállát Gál bácsi. — Mondjam, ne mondjam? — tépe­­lődik magában. — De hiszen ntnes titkom. Haza szeretnék menni. Elég , volt az egészből. Engem élve nem visznek ki Németországba. — Es csak így egyedül? — Egyedül. Ketten indultunk ugyan, Komáromból, de a barátom megret­tent az útszéli fákon lógó emberektől és visszament. Az öreg köpött egyet, l.aci aligha­nem félreértette. — Téved a bácsi. Nem gyávaságból tette. Hanem szülei iránti szeretetböi. Azt mesélte, amikor bátyja halálhírét hozta a tápori posta, az édesanyja csendőrök, nyilasok, SS-mannok ... — Édesanyám, mi lelte — sikoltott fel Jutka. — A szívem — motyogta az asz­­szony. — En semmi rosszat nem akartam — mentegetődzik Laci. — A baráto­mat, Mihályt, csak azért említet­tem , Gál. tói. Mihályt? — hördült fel az öreg - Miféle Mihályt? Gál Mihályt, a huszonhármasok­— Uramisten. — Azt mondta, hogy Párkány köze­lében élnek a szülei és a húga ... — A fiam —, sikoltott fel szinte magánkívül Gálné. — Húga is van? — ölelte meg La­cit, Gál bácsi. — Akkor tényleg a Mihályunk lehet... Jutka is hozzá­szaladt. — Engem is emlegetett. En vagyok a testvére. — Nem értem. Mihály azt mondta, hogy tizenhétéves ... s meg is mutat­ta a fényképét ... — Dobd már le azt a fekete ron­gyot a fejedről, kislányom! — szólt rá az apja. Lekerült a kendő, és egy csók cup­gatta tekintetével az öreg hordókat. Búcsúzott tőlük. Elindultak a szemerkélő esőben. Alig tettek meg néhány lépést, Jutka hirtelen felsikoltott. — Téged mi lelt? — szólt rá az apja. Jutka szó nélkül az akácfára muta­tott. Két khakiruhás himbálódzott a hatalmas akácfa egyik ágán. Nyakuk­ban jókora táblán ez állt: „így jár minden bitang, hazaáruló!“ Az indulásban lévők tanácstalanul néztek össze. — Nem mehetek tovább — állt meg Laci. Néhány percig vitatkoztak, s vé­gül az öreg kötélnek állt. — Itt a pince kulcsa, fiam — nyúj­totta át reszkető kézzel. Jutkának megeredtek a könnyei. — Nagyon vi­gyázzon magára — suttogta. Laci visszavánszorgoti, s elkesere­detten ült le egy hordóra. Rettenete­sen egyedül érezte magát, a pince mélyén a hordók között. Hirtelen minden idegen lett. A tegnap még barátságos hordók olyan sivárokká váltak, mint a kriptában a koporsók. Végül is belefáradt a töprengésbe, el­szundított. Kegyetlen dörömbölésre ébredt. Ijedten húzta beljebb lábait a hordó­ba. Kisvártatva hatalmas zuhanás hal­latszott. Betörték az ajtót, — futott át agyán a gondolat. eszeveszett menekülést. A győztesek mosolyával tette táskájába a messze­­látót. Most nézett először alaposan körül. Alig ismert rá az annyiszor megfigyelt magaslatra. A pincesorok eltűntek. Egy-egy gödör, földomlás, deszka, cserép és kődarabok jelzik, hogy itt valamikor épületek álltak. — Jókedvű, vidám emberek tanyája volt itt — sóhajtott fel Kuznyecov, amikor nézegette a romhalmazt. — De mi az ott? Mintha mozogna a föld ... — Vett észre valami gyanú­sat az egyik összeomlott pincegödör­ben. Közelebb ment, és onnan figyel­te a furcsa jelenséget. Ügy látszott, mintha belülről sok-sok vakond fúrná, vájná a földet. Egy darabig kíván­csian figyelt, s egy emberi kezet lá­tott a törmelékből kiemelkedni. Odalépett és megragadta a véres, mocskos kezet. A szerencsétlen gör­csösen ragadta meg a kapitány ke­zét. Kuznyecov minden erejét megfe­szítve húzta ki Lacit .a pinceomladék­­ból. A meglepődött fiút talpra akarta állítani, de az újból lerogyott. Laci a szemében lévő sáros földtől és a hirtelen fénytől jóformán sem­mit sem látott. Csak azt érezte, hogy tüdeje megtelik friss levegővel, és hogy valaki beszél hozzá ismeretlen nyelven. Annyit értett az egészből, hogy nem németül beszél, és ismétel­geti a germán és venger szót. — Ez orosz! — ijedt meg Laci. —> De hiszen akkor... A tiszt tovább kérdezgette. Laci ki­nyögte talán az egyetlen szót, amit oroszul tudott: — Venger. — Magyar? Charasó — veregette meg Laci vállát és leült melléje. Kuz­nyecov cigarettát sodort mindkettő­jüknek. Laci csak most nézett körül. A ha­vas dombláb, már zöldellni kezdett. Közelükben itt-ott kidugta fejecskéjét egy-egy szerény hóvirág. Előttük kí­gyózott a hólétől megáradt Garam. A túlsó part közelében húzódott meg egy falucska, ahonnan a sötétség ko­mor felhőit örökre elűzték. TÓTH DEZSŐ. pant Laci sápadt arcán. Kérdések sorozatával árasztották el Lacit. Végül is Gál bácsi kapott ész­hez. — Asszonyok, nemcsak szóból él ám az ember ... Laci farkasétvággyal harapdálta az ízletes füstölt kolbászt. Közben gyak­ran összekoccantak a poharak. Gál bácsi újból zamatosnak érezte a riz­­linget. — Nem mégy te sehová, fiam — mondta az öreg határozottan. Ezek a jött-mentek nem soká tarthatják már magukat. — De én egy kicsit félek az oro­szoktól is — vallotta be őszintén Laci. — Félsz? Ugyan már. Nem rossz emberek azok. Hat évig éltem köz­tük ..: — Gál bácsi hosszan beszélt, mesélt az első világégésről, a fogság­ról, az orosz népről, majd a forra­dalomról, amelyből kivette a részét. Bár a felesége jussából jómódú gazda lett, de azért együtt érzett a falu szegényeivel. Törvénybíró volt, és a­­mikor védte a nincsteleneket, a járási főnök ráförmedt: „Azt hiszi itt is bol­­sevizmus lesz“. A következő választá­sokon már nem jelölték képviselőnek. Hajnalban kopácsolás verte fel a pince csendjét. Egy jókora hordónak verte ki az egyik végét a gazda. itt lesz a te fészked. Mi szépen be­ágyazunk a hordókba, aztán kereshet­nek a nyilasok, meg az átkozott be­tolakodók. О О © Teltek-múltak a napok. A razziáktól eltekintve, amelyek elég gyakoriak voltak, Laci jól érezte magát. A Jutka fejéről is mind gyakrabban lekerült a korát meghazudtoló fekete kendő. Az egyik hajnalban robbanást rob­banás követett. Ügy látszik kezdődik a rumli — vélekedett az öreg tüzér. Valóban a csatazaj egyre erősödött. Becsapódás hallatszott innen is — onnan is. A pince vastag tölgyfa ajtaján új­ból dörömböltek. — A nyavalyások nem sajnálják a puskatust — indult az ajtót nyitni Gál bácsi. Aliig felfegyverzett tábori csendőrök és SS-mannok sorakoztak. — Hol a veder? — mordult rájuk az öreg. — Nem bérért jöttünk, fater. Ma estig el kell hagyniuk a pincét. Itt nagy harc lész. Megleckéztetjük az oroszokat. — No de ... — Semmi de. Akit délután ötkor itt találunk, új nyakkendőt kap, még­hozzá jó szorosát? Megértette! — — 'mondta nyomatékosan a zászlós — s ezzel elmentek. — Most mitévők legyünk? — Né­zett tanácstalanul mz asszonyokra. — Ezek állatok, Gál bácsi. Legjobb lesz, ha rögvest indulnak — bújt elő a hordóból Laci. — Mi az, hogy indulnak? Indulunk! — Azt nem tehetem. Rögtön elkap­nak, s magukat Is bajba keverem. — Velünk jösz, és punktum! — dob­bantott mérgesen az öreg. Laci szabadkozott. De amikor Jutka is kérlelte, nem bírt ellenállni a két ábrándos szemnek. Laci egy kicsit furcsán hatott Gál bácsi ruhájában. De szükség törvényt bont. A gazda mégegyszer végigsimo-Németül beszélők jöttek lefelé. La­cinak a torkában kalapált a szíve. — Vajon mit akarhatnak? Biztosan bort jöttek inni. Bár csak néhány szót értett meg, de a csörgésből, zörgésből úgy érezte, a németek nemcsak bort akarnak in­ni, hanem itt akarnak meghűlni az oroszok ágyúzása elől. A betört ajtó nyílásán még jobban lehetett hallani a pokoli harci zajt. Ágyúk, aknavetők, sztáUjtorgonák on­tották a tüzet, robbanást robbanás követett, az igazi idegeket tépő harci zaj a pincébe is behatolt. Lacinak most jól esett, hogy a robbanások zaja egy-egy pillanatra elnyomja a jritzek hangját. — Mi lesz most, mi lesz velem? — о lábú zsibbadni kezdett. — Ezt a mozdulatlanságot nem bírom sokáig — gondolta rémülten. Laci nem tévedett. A kellemetlen vendégek szintén a pincében ütötték fel tanyájukat. Lerakták cókmókju­­kat, majd az egyikük belelőtt egy hordóba, s a fiú hallotta hogyan szö­kik ki a szőlő leve. A zörgésből azt is megállapította, hogy sajkából itták a bort. Egyre hangosabbak lettek, de nem jókedvűek. Amikor alaposan be­rúgtak, elkezdték, sorra lövöldözni a hordókat. Laci kétségbeesetten kuporodott össze. Lábai egész meggémberedtek, A lövöldözésre összeszorult a szíve, s amikor az első golyó keresztülfűrta hatalmas hordóját, idegei felmondták a szolgálatot. — Ki innen? Ki a hordóból! —i diktálta a halálfélelem. Megmozdult, Abban a pillanatban hatalmas nyo­mást érzett és elveszítette eszméletét, Amikor magához tért, koromsötét volt körülötte. Kábult volt, de nem érzett semmi fájdalmat. Később rájött, hogy a hordó védte meg a leszakadt mennyezettől. Körültapogatta a hor­dót és rájött, hogy a bejáratot telje­sen elzárta a beszakadt törmelék. Most mi lesz? — kérdezte önmagá­tól. Egy ideig töprengett. Aztán két kezével nekilátott a beomlott föld ka­parásához. Kezét véresre marta a sok éles kőtörmelék. Ezzel nem sokat tö­rődött. A nagy hordó lassan megtelt földdel, 6 tovább túrt mint a vakond. Csuromvíz volt az egész teste, s már úgy érezte megfullad a levegőtlen földtömegben. Sokáig vájta véres kéz­zel a földet, amikor végre friss leve­gőt érzett. — Talán sikerül — állt meg egy pillanatra, hogy megpihentesse halál­ra fáradt testét. Hosszan hallgatód­­zott. Semmi neszt nem hallott, úgy látszik visszaverték az oroszokat. Akkor miért ez a sok kínlódás? — villqnt át űz agyán. — Hogy egy táb­lát nekem is a nyakamba akasszanak a hóhérok. Nincs értelme az egész­nek, — ezt diktálta a? agy, az ösztön azonban mást. — Ki innen, ki ebből a fojtogató fekete földből, ki ebből a tömegsírból. О О © A szovjet csapatok hajnalban fog­lalták el a hadászati szempontból igen fontos magaslatot. A német egy­ségeket nagyrészt megsemmisítették, az életben maradottak fejvesztetten menekültek. Vaszilij Kuznyecov századparancs­nok távcsövén keresztül figyelte az Vizsga előtti lazőM A nagy francia burzsoá for­radalom eszméiről, tisztaságá­ról, bukásáról és a holnapi fe­lelés esélyeiről elmélkedett ép­pen, összegömbölyödve a reka­­mién, könyvvel az ölében. Az­tán gondolatai néhány évszáza­dot átugorva, az idei év tava­szán pihentek meg. Május, má- • jus, majális, majális! Majális? Olyan nálunk nincsen, nem is volt, és nem is lesz. Bezzeg a szomszéd faluban! De hogyan jutna 6 el oda!? Töri a fejét, de nem nagyon, csak ügy una­lomból. Az végképp lehetetlen, hogy valaki az osztálytársai közül meghívná, és az meg, hogy a szülei elengedik, már a fantasztikus irodalom körébe tartozik. Irodalom, irodalom, verselemzést kell Írnia. De még ez a Danton, hogy mit csinált, jaj, de álmos vagyok tőled, te Danton. Danton öreg, komoly képpel egy íróasztalnál ül, a szereplők ki-be járkálnak. Villogó fény, műablak, műzörgés, a háttér­ben odacipelt igazi konyhakre­­denc. Ö játssza a főszerepet. Ö: Danton, engedj el a majá­lisra, holnap lesz. Jó leszek, busszal megyek, stoppal Jövök vagy gyalog. Velem lesz a nő­vérem is, tudod, az vigyáz rám. Danton: Na, és az Enciklopé­diám? Hányadik oldalon tar­tasz? ű: Hát, hát..., tanár elvtárs, én tanultam. Napóleon száz évig uralkodott, Szent Ilona szi­getén .., Danton (vagy a történelem­­tanár?): Komplett hülye vagy, menj a fenébe! Ö: Mehetek ... Történelemtanár: Távozz tő­lem, Sátán! Vidám fekete kölyökördög fi­cánkol az üres nézőtéren. Hoppla! Már szaladgál is vele körbe a kultúrházban. Közben egyre több fiatal, fiúk, lányok farmernadrágban, farmerkalap­ban, colttal. A színpadi díszlet eltűnik, már a Beatles együttes látható Fenyő Mikivel a Hun­gáriából. Ű még odaszől az izgága kölyökördögnek: álljunk meg, kiszállok! Az ördög eltű­nik, miközben távozó autóbusz hangját utánozza. Ö odalép Mikihez, a nézőtér­ről hallatszó visítás fokozódik. Ö két puszit kap Mikitől. Paul McCartney vidám gitárszóló­tust produkál. 6, micsoda egy majális! Zalka B. A MATESZ és Thália Színpadának februári játékterve 1. Péntek: Jelka (Jóka) — Revizor (19.00) Dlhá Ves (Hosszúszó) — Warrenné mestersége (19.00) 2. Szombat: Szomotor (Somotor) — Clízia (19.00) 3. Vasárnap: Zemné (Szimő) — Revizor (19.00) Cíz (Csíz) — Clízia (19.00) 5. Kedd: Štúrovo (Párkány) — Egy lócsiszár virág­vasárnapja (19.00) Й. Szerda: Košice (Kassa) — Warrenné mestersége (19.00) 7. Csütörtök: Kolárovo (Gúta) — Egy lócsiszár virágvasár­napja (19.00) 8. Péntek: Galanta (Galánta) — Egy lócsíszár virágvásár^ napja (19.00) Vojany (Vaján) — Warrenné mestersége (19.00) 9. Szombat: Reca (Rété) —> Egy lócsiszár virágvasárnapja (19.00) Oborín. (Abara) — Warrenné mestersége (19.00)' 10. Vasárnap: Topoíníky (Nyárasd )— Egy lócsíszár virág­vasárnapja (19.00) 12. Kedd: Fiľakovo (Fülek) >— Warrenné mestersége (19.00) 13. Szerda: Košice (Kassa) —> Egy lócsíszár virágvásár* napja (19.00) Rapovce (Rapp) — Warrenné mestersége (18.30) 14. Csütörtök: Košice (Kassa) — Egy lócsíszár virágvasár­napja (19.00) Jesenské (Feled) — Warrenné mestersége (19.00) 15. Péntek: Košice (Kassa) — Egy lócsíszár virágvasár­napja (19.00) Nová Bašťa (Ojbást) — Warrenné mestersége (19.00) 16. Szombat: Košice (Kassa) — Egy lócsiszár virágvasár­napja (19.00) Síd (Síd) — Warrenné mestersége (19.00) 17. Vasárnap: Rofűava (Rozsnyó) Egy lócsiszár virágvásár* napja (19.00) Radzovce (Ragyolc) — Warrenné mestersége (18.00) 18. Hétfő: Rimavská Sobota (Rimaszombat) — Warrenné mestersége (19.00) 21. Csütörtök: Komárno (Komárom) — Egy lócsiszár virág­vasárnapja (19.30) Moldava n/Bodvou (Szepsi) — Warrenné mes­tersége (19.00) 22. Péntek: Zemianska Olča (Nemesócsa) — Egy lócsíszár virágvasárnapja (19.00) 23. Szombat: Rašice (Rás) — Warrenné mestersége (19.00) 24. Vasárnap: Marcelová (Marcelháza) — Egy lócsíszár virágvasárna pja f 19.00) 26. Kedd: Orechová Potôň (Dióspatony) — Revizor (19.00) 27. Szerda: Vojnice (Bátorkeszi) — Revizor (19.00) 28. Csütörtök: Senec (Szene) — Revizor (19.00) Košice (Kassa) — Warrenné mestersége (19.00) 29. Péntek: Horné Saliby (Felsőszeli) — Revizor (19.00) A Színház a műsorváltoztatás jogát fenntartja!

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents