Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-05-17 / 20. szám

1980. május 17. SZABAD FÖLDMŰVES 7 Élenjáró színművész Fazekas Imrét, a Magyar Területi Színház komáromi (Komárno) együt­tesének tagját országszerte jól isme­rik. Ez érthető, hiszen ahol megfelelő művelődési otthon, színpad van sok­szor szerepelt, és az élethűen meg­játszott alakításáért számtalanszor ju­talmazta vastapssal a hálás közön­ség. Az elismerés mindenkinek jóleső érzés, de a színészek teljesítményére különös jó hatással van. Kultúrpolitikai és művészi vezető körökben is felfigyeltek Fazekas Imre kiváló alakítására, szorgalmára, em­berségére, és nemrégiben a 60. szü­letésnapja alkalmából állami kitünte­tést kapott, s a napokban, felszaba­dulásunk 35. évfordulójának „előesté­jén“ érdemes művész lett. A kitüntetett művész már huszon­hét éve tagja hivatásos színházunk­nak. Azt nemigen tudja megmondani, hányszor szerepelt, de azt igen, hogy sokezer kilométert utazott a társulat­tal, sőt azt is, hogy a most műsoron lévő Beszélő köntös a századik drá­ma, amelyben eddig szerepelt. Egy előadás szünetében beszélget­tem a mindig jókedélyű művésszel színészi pályafutásáról. Hogyan lett hivatásos színész? t— érdeklődtem. Falusi gyerek vagyok, a zobor­­aljai Lédecen (Ladice) születtem. Ko­rán árva lettem, így a nagyszüleim neveltek. Nekik is. volt egy fiuk, s mi­vel nem akarták, hogy osztódjon a föld, engem gimnáziumba járattak. Így aztán a középiskola elvégzése után tisztviselő lettem. A színpad, a szereplés gyerekkorom óta érdekelt. Többször szerepeltem különböző al­kalmakkor. Amikor megalakult a CSEMADOK, annak berkeiben játszot­tunk színdarabokat, és mint rendező is tevékenykedtem. Később elkerül­tem a falumból, de azért nem sza­kadtam el egészen a lelkes színját­szó gárdától. Utazó hivatalnok voltam, s egy szolgálati út alkalmával, amikor új tehetségeket kerestek a nemrégiben megalakult MATESZ-hoz én is jelent­keztem a felvételi vizsgára. Ha jól emlékszem a Mélyszántásban szere­peltem egy jelenettel, és egy verset kellett elmondanom. Ügy látszik, a felvételi bizottságnak tetszett a sze­replésem, mert nemsokára értesítet­tek, hogy jelentkezzem a színháznál. Így aztán 1954 január elsejétől a színház tagja vagyok. — Sikerült beilleszkedni a társu­latba? ■—i Nem volt különösebb nehézsé­gem. Jó néhányan — később élenjáró színészek — egyszerre kerültünk a színházhoz. Velük különösen, de a többiekkel is egykettőre megbarát­koztam. Már jóval harmincon felül voltam, amikor színész lettem. Eléggé gazdag élettapasztalattal rendelkez­tem, és ez is elősegítette a gyors be­illeszkedést a társulatba. Annak is tudatában voltam, hogy tanulnom kell, szorgalmasan járni a próbákra, minden okos tanácsot megszívlelni. Eleinte kisebb szerepeket játszottam, de néhány év elteltével jelentős figu­rák alakításával is megbíztak. — Milyen szerepeket vállalt leg­szívesebben? — Már említettem, a falu szülöttje vagyok, azért legközelebb áll hoz­zám a paraszti figura, a falusi ember alakítása. Nagyon a szívemhez nőtt, Fazekas Imre érdemes művész, a napokban lebontott színház épülete előtt. Foto .—tt—• mondjuk a szövetkezeti elnök alakí­tása, még ha negatív szerepet is ját­szottam. Persze a szövetkezeti veze­tők nem nagyon szerették, ha kipel­lengéreztük hibáikat. Ä nézők több­ségének viszont tetszett az igaz szó művészi tolmácsolása. Általában min­den szerepemre alaposan felkészülök, AN ATOLIJ RIBAKOV: Nehéz homok 7. RÉSZ Ebben a hadműveletben a legnehe­zebben apámat tudom elképzelni. Mit tegyek, ha én egészen más embernek ismertem? Grisa bácsit és a vele ott levő fiúkat remekül magam elé tudom képzelni, hiszen magam is ártalmat­lanná tettem elég sok német őrt. Ez az egész hadművelet teljesen világos számomra. Ismétlem, a maga egysze­rűségében ez zseniális terv volt. De apám a diverzáns szerepében, s mi több, annak az embernek a szerepé­ben, akinek békésen beszélgetnie kell az őrrel, hogy elvonja a figyelmét, elaltassa éberségét, tudván, hogy ezt az őrt aztán majd elkapják, befog­ják a száját s megfojtják, s az utolsó percig nyugodtan nézni a szemébe, ehhez az kellett, hogy apám megvál­tozzék, más emberré legyen. Amikor a partizánok megölték az őrt, elvágták a telefon és a jelzőbe­rendezés drótjait, egyikük géppisz­tollyal lent maradt a lépcsőnél, és apám kíséretében négyen felmentek az emeletre. A cipőjüket levetették, ki mezítláb volt, ki zokniban. Az őrség négy helyiséget foglalt el. Az egyikben lakott az őrparancsnok, a többiben az őrség két-két tagja, egy szoba pedig üres, az őrök szolgálat­ban voltak. Csak az őrparancsnok zárta magára a szobáját. Bizonyára jól tudják, hogy a néme­tek, különösen a háború első szaka­szában szerettek kényelmesen elhe­lyezkedni, teljes komforttal rendez­kedtek be ott, ahol ' ennek megvoltak a feltételei, és itt adva voltak ezek a feltételek. Nem földfedezék, nem is bunker, még csak nem is falusi pa­rasztház, hanem tágas, világos hiva­tali szobák, rekvirált bútorral, széles, kényelmes ágyakkal, tiszta ágynemű­vel, egy lépésre a jól fűtött mellék­­helyiség, zuhanyozó, konyha. Még a földfedezékben és a bunkerekben is alsúneműre vetkőzve aludtak, hát még itt, ilyen körülmények között, méghozzá távol a fronttól, a hátor­szágban, igaz, ellenséges területen, de egy nagy, jól őrzött vasútállomáson, egy nagy településen, ahol van kato­naság, policájok, itt csak a bombá­zástól tartottak. Mindehhez még eb­ben az időben, ahogy ezt már mon­dottam a városban tartózkodott vala­miféle tekintélyes rangú vezető, és a magas vezetőség jelenlétében a né­met sokkal magabiztosabban érzi ma­gát, ilyen a lelkiviláguk: a német ka­tona szentül hisz feletteseinek min­denhatóságában, legalábbis akkor, negyvenkettőben feltétlenül hitt. Még nem volt Sztálingrád, még nem fosz­lott szét az a legenda, hogy ez a háború csak egy kellemes kirándulás. így aztán a fiúk alva kapták el őket, az ágyban szúrták le mindegyi­ket, még csak meg se tudtak muk­kanni. Amikor az őrséggel végeztek, apám bekopogott az őrparancsnokhoz: — Hans, nyisd ki! Az félálmában nem is tudta, ki ko­pogtat az ajtaján, bizonyára arra gondolt, hogy valamelyik katonája lehet az, felkelt az ágyból és kinyi­totta az ajtót. Grisa bácsi egyetlen késszúrással leterítette. Aztán, ahogy megbeszélték, egy cseppet félrehúz­ták a sötétítő függönyt az ablakon, arra a jelre az Andrej Sztasenkónál rejtőzködő partizánok ártalmatlanná tették a külső őrt, szintén egyetlen puskalövés nélkül. Lementek az emeletről, kinyitották a raktár ajtaját, egyszerű tolózár volt rajta, azon plomba és kinyitották a térre vezető ajtót. Az autók egészen a kapunál várakoztak, még napköz­ben feltöltötték őket, készen állottak de ha az, nem egészen testhezálló, nem mindig sikerül tökéleteset nyúj­tani. Pedig ezekkel a szerepekkel sokkal többet kínlódom, mégsem me­gyek olyan örömmel a színpadra, mint amikor kedvem szerinti szerepet játszok. A „Sevillai borbélyában pél­dául csak „beugró“ voltam, mégis nagy sikerem volt a Bartallo alakítá­sával. A második kiforrott bemutat­kozásom az Aranyemberben volt, Ba­zovies szerepében. Soká tartana fel­sorolni azokat a szerepeket, amelyek a szívemhez nőttek és szívesen em­lékszem rájuk. — A művészi munka mellett akad más tennivalója is? — Nekem mindig kijutott a társa­dalmi munkából. Egyideig az üzemi szakszervezet elnöke voltam, és tagja a Forradalmi Szakszervezet Szlovákiai Bizottságának. A Színészek Szövetsé­gének munkájában is részt vállaltam. Legjobban leköt a pártelnökség. Már egy évtizede elnöke vagyok az üzemi pártszervezetnek. Ez a funkció elég sok elfoglaltsággal jár, de az elvtár­sak belém helyezték a bizalmukat, kötelességem mindent megtenni, hogy szervezetünk betöltse hivatását. — Ezek szerint kevés ideje jut a családdal foglalkozni. í—i Amíg kisebbek voltak a gyere­kek, elég sok időt szenteltem a csa­ládnak. Most már kevés gond van velük. A két idősebbik fiú már kire­pült a fészekből. A legkisebbik most érettségezik, s ezt követően a mező­­gazdasági főiskolát szeretné elvégez­ni. Ennnek szívből örülök, mert „föld­művelő“ is marad a családban, és annak külön, hogy a Zobor alatt van a főiskola. Lehet, hogy így én is gyakrabban jutok erre a vidékre, ahol gyermek és ifjú koromat töltöt­tem. Sajnos tájoló színházunk csak ritkán kerül el a Zobor-aljai falvak­ba, mert kevés községben van megfe­lelő kultúrház ahol felléphetnénk. — Közel harminc éves színészi pá­lyafutása után mik a tervei? t— Az, hogy három év múlva a színháznál eltöltött három évtizedes évfordulóm alkalmából is szerepel­hessek. A színházunkban jó néhány veterán színész van, akik még min­dig erősségei a társulatnak. Jó lenne még egy pár évig együttmaradni, se­gíteni a fiatalok munkáját, hogy a MATESZ még többet tudjon nyújtani a közönségnek. Megszerettem a szín­házat, az elismerő tapsot, amely ér­tékmérője a színészi teljesítménynek. Örülök, hogy a drámaírók müveinek hű tolmácsolásával hozzájárulhatok a színházat kedvelő közönség tudatának formálásához. TÓTH DEZSŐ Nemzeti művészünk Lőrincz Gyulát nem kell külö­nösképpen bemutatni, hiszen nem­csak jelentős képzőművész, hanem ismert közéleti személyiség is, aki politikai tevékenysége mellett hű maradt eredeti művészpályájához, alkotó munkájához, s ezzel elő­kelő helyet biztosított magának a modern szlovákiai képzőművészet­ben. Művészetét kezdettől fogva az emberi lét alapfogalmainak belső lényege jellemezte. A lét jelképei a tartalom hordozói lettek nála, így adván vissza az ember életér­zéseit. Alkotásai önmagukért be* szélnek. A művész tudja, hogy a korszerű művészetnek alapvető eszméket kell tartalmaznia, éle­tünk belső mozgásait kell a fel­színre hoznia művészi szinten, a tartalom és a forma dialektikus egységében. Két tusrajz-technikával készített sorozatában: „Kosát — 1931“ és „Dózsa György katonái“ című al­kotásaiban például határozott em­beri és-művészi magatartással, és elkötelezettséggel jelentkezik. Le­tisztult egyéni stílusában foglalja egybe a történelem adta témát, s nagyszerű rajzoló kézséggel fe­jezi ki az érzések, a rettegések, a félelem, az önvédelem, a küzdelem és a hősiesség jelenlétét. Rajzain felismerhetjük az elszántság és a szenvedés erejét, a művészi helyt­állás tudatos vonalvezetését. Az emberi lény titokzatos lelki hátterének gigantikus erejű feltá­rására képes, s az ember testén, magatartásán, arcvonásain végig­járó szeme, félreígazít, és félretol mindent, ami a humánum kibonta­koztatásának az útjában áll. Ez a mélyrehatolás, a tudat rejtelmeibe való belátás a művész alkotásai­ban mindenütt jelen van. Alkotás közben nemcsak a keze, hanem az agya is lázasan jár, s az alkotás­ban való elmerülés gondolatai, mind ott vibrálnak műveiben, ér­zésvilága szorosan összefonódik a látvánnyal, a témát adó művészi ihlettel: így válnak teljessé, ön­álló kis világgá művei. A művésszel való találkozás mindig elragadó ... Arca nyugodt, maga elé merengő. Kezében az ecset melegen, ha kell zsírosán rajzolja a formákat. Lőrincz Gyula nem a részletezés embere. Művei hátterében mély, érzéki, szinte megbúvó vonalakból dereng elénk a mondanivaló. Művészi hatással példázza és valósítja meg azt, hogyan kell a mű eszméjét összpontosítani, belső ritmusában közvetíteni. Az ember és kor, a forma és környezet meg­­bonthatatlanul forr egybe művei­ben. Égő nosztalgia száll elő alko­tásaiból, ezerféle asszociációt csa­logatva elő a szemlélőből. Művészi izgalom, a téma és az alkotó, a cél az eszköz, a tarta­lom és a forma szerencsés egy­­másratalálása, a sűrű, dús és vér­­bő festőiség jellemzi műveit. Művészete egy önálló, csodás világba kalauzol el bennünket. Al­kotásaiban fellelhető a harcos múlt és a boldog jelen. A művé­szeti vonalvezetés tudatos és elkö­telezett képviselőjét — az ismert közéleti személyiséget >— köszönt­jük, a nemzeti művész kitüntetés átvétele alkalmából. ácsiba—i az útra. Jevszej Kuznyecov, és a má­sik sofőr egy Sosznovkába való fiú, rövidre zárták a gyújtást. Megrakták a gépkocsikat golyószórókkal, pus­kákkal, lőszerrel, gránátokkal teli lá­dákkal. Apám megmutatta azt a kis raktárt, ahol lakat alatt tartották a robbanóanyaggal megtöltött ládát, a lakatot leverték és ez a ládát is fel­tették a gépkocsira. Hat kézi géppus­kát, hozzávaló hevederrel, teli ládák­kal négy aknavetőt is felpakoltak a gépkocsira, meg néhány láda hús­konzervet is, véletlen ez is volt a raktárban, s mikor mindezt felrakták, beültek a gépkocsikba és elszáguldot­tak. Amint ahogy ezt nekem később elmondották, az egész hadműveletet attól a perctől kezdve, hogy megölték a folyosón álló őrt, addig, amíg mind­két gépkocsi elment, mindössze ti­zenöt-húsz percig tartott. Azt mond­ják erre, hogy képtelenség: nem, ez volt a tény. Tehát a gépkocsik elszáguldottak, az apám pedig ott maradt. Grisa azt mondta neki, menjen velük, de apám elutasította ezt az ajánlatot. Ha el­menekülne, ez azt bizonyítaná, hogy része volt a támadásban, akkor letar­tóztatták volna az anyámat, gyötörték és kínozták volna, minden dühüket kitöltötték volna rajta, és nemcsak anyámon, de Ólján, Igoron, az egész családon, az egész gettón. Ilyen lehe­tőséget apám nem akart adni nekik. Es Grisa bácsi bizonyára megértette őt, nem makacskodott vele, hogy jöj­jön velük, bár az első gyanú termé­szetesen apámra kellett, hogy essen: ő volt legközelebb a történtekhez, de közvetlen bizonyíték nem volt ellene, mindent rendkívül tisztán és akkurá­tusán végeztek el. Es, amint rájöttek a dologra, az egész állomás, a város minden kato­nai és policáj egységét riasztották: megöltek hét katonát. Reggel, amint a németek felfedez­ték a rajtaütést, körülzárták az állo­mást, a fűtőházat, és letartóztattak mindenkit, aki éjszaka dolgozott, az­tán letartóztattak minden fűtőházi embert, házkutatást tartottak a vas­utastelepülés minden házában, letar­tóztatták a gyanúsakat, bezárták őket a már letartóztatottak mellé, össze­szedtek vagy száz embert, de az is lehet, hogy még többet, igyekeztek megtalálni azokat, akik segítettek a rajtaütésben, jól tudván, hogy a fűtő­­háziak segítsége nélkül elképzelhetet­len egy ilyen váratlan támadás, és természetesen nem egy ember segí­tett, hanem több, egy egész szervezet, kihallgatásra cipelték az embereket, kínozták és gyötörték őket, követel­ték, hogy adják ki a résztvevőket és a segítőtársakat. Az apámat is elvitték, de ő alibit bizonyított, itt vannak azok a gesta­­pósok, akik azon az estén kihallgat­ták, bentjogták tizenkét óráig és itt vannak a policájok, akik bevitték őt, majd hazavitték, és látták, hogy el­ment aludni csöpp kis kamrájába, a szemük láttára nyitotta ki, majd zárta be a raktárt. Apám, mint vegyes há­zasságból származó személy, a poli­cájok állandó megfigyelése alatt ál­lott. És lám, micsoda paradoxon: apám volt az első, akit kiengedtek, mint olyan személyt, akinek nem le­het köze a rajtaütéshez. De volt egy másik paradoxon is: a gyanú árnyéka sem hullott a get­tóra. A németek jól tudták, hogy ezen a környéken tevékenykedik Szidorov, de sehogyan se hoztak kapcsolatba a gettóval. A gettó a városban he­lyezkedik el, a vasútvonal másik ol­dalán, távol a fütőháztól, melyben nem is dolgoztak zsidók, de ami a leglényegesebb, a németek el sem tudták képzelni, hogy a zsidók ké­pesek lennének valami ilyesmire. És sok policájt áthelyeztek az állomás őrzésére és a vasutastelep megfigye­lésére, mivel, hogy az „partizánoktól fertőzött terület“, ennek eredménye­képpen a gettó őrsége meggyengült, és így a gettó nyert ezen, bár na­gyon rövid, de mégis mindennél érté­kesebb időt, hiszen bármely pillanat­ban várható volt, már az akció: meg­jöttek az elektromos fűrészek, meg­érkezett egy németekből álló munka­­csoport az erdő kitermelésére, a get­tó megsemmisítés előtt állott, közele­dett a végzetes óra. A németek megtalálták a kiégett gépkocsikat, vagy negyven kilométer­re az állomástól, az - erdőben. De a fegyvert, a gettó számára, jóformán közvetlenül az állomás mellett ad­ták át, legfeljebb két vagy Károm kilométerre tőle. A megbeszélt helyen Venja Rahlenko társaival együtt be­várta a gépkocsikat, és Grisa bácst átadott nekik harminc géppisztolyt patronokkal együtt, egy tucat pisz­tolyt, egy láda gránátot, és robbanó­anyagot. Mindezt a fiúk átvitték a vasúti töltésen a zöldségtárolóba, ahonnan föld alatti járaton keresztül sikeresen átszállították a nagyapám udvarán levő verembe. De a gestapósoknak mégis sikerült nyomra bukkanniuk. A kihallgatások és kínzások közben valaki megnevez­te Andrej Sztasenokot. Hogy ki és miért nevezte meg őt, és mivel kap­csolatban, azt nem tudom, de megne­vezte. Azon nyomban letartóztatták Andrejt, Kszánát és gyerekeiket, Ve­rát és Kosztyát: természetesen meg­kezdődik a kínzás, gyötrelmek, de ők nagyszerűen tartják magukat: semmit sem tudunk, semmit sem láttunk, ab­ban a műszakban nem dolgoztunk a fütőházban, egyébként sem dolgoznak éjszaka, csak nappal. Semmi bizonyíték, csak a gyanúi Az öreg Sztasenokot szintén gyanú­sították azzal, hogy kapcsolatot tart a gettóval, a policájok már többször benéztek hozzá, de semmi gyanúsat nem találtak. De ha már gyanúsíta­nak, akkor már mindenképpen bűnös vagy, ők sok millió semmivel se gya­núsítható embert pusztítottak már el, A németek úgy határoztak, hogy tör­ténjék bármi, de megtalálják a rajta­ütés segítőit. És ezt csak megfélem­lítéssel lehet elérni. Letartóztatták az egész Sztasenok családot, és kihir­dették, ha a telep lakói nem adják ki a többi segítőtársukat, akkor min­den letartóztatottat, lehettek vagy százan, agyonlőnek. Ha még ezután sem adják ki a segítőtársakat, akkor a települést felgyújtják, a lakókat ki­­végzik, hadd emlékezzenek arra a partizánok, milyen ára van az ő raj­taütéseiknek, a lakosság pedig tudja meg, mibe kerül a partizánokkal való együttműködés, (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents