Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-04-26 / 17. szám

г

о*if LfAi

Kfe fgjdfcpii a műviszetrot

акд

t

1980. április 28.

A felszabadulással egyidőben, 1945. március 9-én születtem Albáron (Dolný Bar). A középiskolát Dunaszerdahelyen (Dunajská Streda) végeztem el. A Nitrai Pedagógiai Fűiskolán tanítónak készültem, de nem lettem az. A főiskola azonban fontos volt számomra, mert ott, az iskolai diáklapban tettem meg első irodalmi kezdeményezéseimét. Első próbálkozásaim a Szabad Földművessel kapcsolatosak. A lap 1964-es pályázatán 2. díjat nyertem életem első novellájával.

A Fekete szél című prózaantológiában mutatkoztam be 1972-ben. űnálló köteteim: Vihar előtt (novellák, 1974), Üregem, az utolsó (kisregény, 1977). Legjobb novelláim Biliard na pamäť niekoľkých hrdinov címmel Karol Wlachovský fordításában szlovákul is megjelentek. Műfordítással is foglalkozom, a közelmúltban jelent meg fordításomban a fiatal szlovák író, Ladislav Ballek „Posta délen“ című könyve.

BERECK JÓZSEF:

Az égen telihold

Péntek van, itt, a városban melegvizes nap, a múló hét feszültségét a kádban emulgátorként oldja föl a fenyőillatú víz, a törülköző érdessége is jól esik, a hamarjában szájba szökkenő cigaretta, a bojhos fürdőköpeny lazasága, a későesti csönd, amely körülvesz s puhán kitölti a lakás szögleteit: kimész a balkonra, hogy az ötödik emeletről a gondolat röppenését a tekintet is követhesse. Holnap kimennénk Hantóba, hívott föl apád még déltájban, s te azt dörmögted a telefonba, hogy rendben, ő meg azt, hogy hozatott egy kaszát Pozsonyból, a Tuzexből, jó kemény kasza, drága is volt. Made in Austria, ez van ráírva, ha akarod, majd azzal vághatod. A környező tömbházakban már kíhúnyóban a fények, lent a Partizánban záróra, Betka néniék a krómozott sörpulton kis gúlákba, oszlopokba rakják a rengeteg aprópénzt, a múzeum körüli orgonabokrokban fülemüle, az égen, éppen falud irányában, telihold, a teliholdban még mindig az a lomhán gubbasztó

magvar

irodalom

medve, melyet gyerekkorodban képzeltél bele. Holnap tehát kimentek Hantóba, jó korán, harmatosán, hersegőn vágni a kövér rétet, az útmentét, pengőn-zengőn köszörülni, visszhangzóan kalapálni, időnként ledőlni a botlófűzfák hűvösébe egy-egy pohárka pálinkára, cigarettára; de most őszintén aggodalmaskodsz, hogy bírod-e majd, a bő fürdőköpeny alatt kitapogatod karizmaidat, próbálod feszességüket, s a kaszálás ismert mozdulataira illegeted magad a holdvilágban. Előre tudod, hogy holnap, a délutáni órákban már minden erődre, akaratodra szükség lesz, ha a vállalt munkában méltó társa akarsz lenni duplaidős apádnak, ravaszkodva úgy kerülsz majd, hogy mindig mögéje, sohase elébe, mert fürge, fényes pengéje nyomban itt suhog, sziszeg fenyegetően a sarkadnál, s harapja ki araszonként mögüled a lazítás, a megállás lehetőségét. A délutáni órákban már a pálinka sem oldja föl mozdulataid görcsét, a jó kemény Made in Austria szánalmasan fulladni kezd a kövér fűben, te pedig egyre gyakrabban kapkodsz az öveden. fityegő tokmány felé, s öregedő, ám az ősi munkában boszantóan megfiatalodott apád, aki még mindig egész erőben vágja, tikolt dühödre és irigységedre, mondani se kelljen,

SZABAD FÖtDMÜVES

együttérzően okít majd: ne köszörüld — fend!, s megmutatja, miképpen. Mihelyt lement a nap, Balázsfa és Búslak felől metsző határi illatok szabadultak a lakótelepre s az erős holdvilágban most is itt motoszkálnak a toronyházak árnyékában, ám hiába, mert tudod, hogy ugyanezek a metsző határi illatok holnap alkonyaira, ott, Hantóban ugyancsak megkeserednek az orrodban, ziháló tüdődben, s szinte percenként arra gondolsz majd, hogy megmondod lankadni nem akaró apádnak, nyíltan, világosan, röpke számvetéssel alátámasztva, hogy távolról sem gazdaságos ez az egész, adja már el a francba azt az átkozott tehenet, mi az a tej, az évenkénti üsző- vagy bikaborjú ára ennyi rengeteg munka fejében. Ajkad hullámfogőja azonban még az izom- és agyzsibongató munka közepette, erőd csaknem teljes fogytán is útját állja majd lázadó gondolataidnak, mert nem öregedő apád egy hallatlanul erkölcsös, dolgos élettel igazolt ellenérveitől félsz, megsajnáló tekintetétől inkább, kímélő apai szeretetétől, meleg, együttérző hangjától, hogy: akkor mára hagyjuk. Itt, az ötödik emeleten, a holdvilágos éjszaka ónbársony neszeit ügyelve, még a gondolatától is irtózol annak, hogy apád — akiről egyébként az egész falu tudja, hogy krisztusi éveiben az egész határt győzte volna suhogó kaszájával — belesajnálkozzon őt-igazoló szándékodba, hogy ne kimerültségen — gyöngeségen érjen. Holnap tehát némán vágod majd alkonyaiig, összeszorított fogakkal, cserepes szájjal, taplóvá szikkadt torokkal, sajgó derékkal, rogyadozó lábbal, s este az örökké birsalma szagú konyhában jámborul tűröd majd, hogy anyád félénken évődve megsimogassa nagydarab fiát, akinek a kasza ilyen gyalázatosán megette a vacsoráját. A fél kilencessel érkezel vissza ide, a városba, ahol szombat lévén Ismét, melegvizes nap lesz, már ma kéjes borzongással gondolsz a holnapi fenyőillatú vízre, amely egy bizonyos hőfokon minden görcsöt, minden keserűséget fölold, jól esik majd a törülköző érdesssége, a hamarjában szájba szökkenő cigaretta, a bő fürdőköpeny, melyet most, idáig jutva megnyugvő gondolataidban, szorosabbra vonsz a tested körü(, Kijösz majd ide, a balkonra, hogy az ötödik emeletről megbékélt gondolataid röppenését tekinteted is követhesse; megállapítod, hogy a környező tömbházakban már kihúnyóban a fények, lent a Partizánban záróra, Betka néniék a krómozott sörpulton kis oszlopokba rakják a rengeteg aprópénzt, a múzeum körüli orgonabokrokban fülemüle, az égen telihold, a teliholdban még mindig az a lompos medve, amit gyerekkorodban képzeltél bele.

Festő és grafikus

Kővári — eredeti nevén Kaczmarik Szilárd — kassai (Košice) festő- és grafikusművész sorsa kortársa, Halász-Hradil Elemér elismeréssel és sikerrel övezett művészi pályájával homlokegyenest ellenkező. Kassán született, s ugyanott ezerkilencszáztizenhatban a lelki betegek intézetében halt meg. Élete — magányban, szenvedésben, meg nemértésben telt el — a holland posztimpresszionista, van Gogh sorsával mutat rokonságot. Kővári a posztimpresszionizmus első képviselője volt hazánkban. A közönségnél, sőt a szakkörökben — melyek még az impresszionizmus újfajta ízeit sem emésztették meg — nem találhatott megértésre. Csak Budapesten volt némi sikere, ahol 1905-ben Nadányidíjjal tüntették ki, 1912-ben pedig önálló tárlata volt a Műcsarnokban, s Nagyváradon.

Iskoláit 1902-ben Budapesten kezdte. Első munkáira főleg a francia impresszionista, Manet volt hatással. Később a nagybányai festőiskola egyik legismertebb egyéniségének művészete ejtette varázsába. Ferenczy műveit valószínűleg a szolnoki művésztelepen ismerte meg, 1908-as ottléte alkalmából, melyet a nagybányai példa alapján szerveztek meg. Főként Ferenczy forradalmisága és művészi eszméi vonzották, melyek lényegükben a közép-európai szecesszió elveivel álltak összhangban. Többek között például „a hagyományos tematikai területek mellőzésének“ követelménye, „jelentős tartalmi-eszmei feladatok felvetése a festészetben“, „a festői (nem irodalmias) kifejezés új útjainak keresőre“ stb. volt.

Kővári ezeknek az újfajta törekvéseknek megfelelő alkotásával a szlovákiai szecesszió egyik képviselője lett. A fokozatosan idejét múló impresszionista modorossággal szemben — mely nálunk sokaknak évekre megbéklyőzta a kezét —, ő P. Gauginhoz, T. Lautrechoz és a német expresszionistákhoz hasonlóan a nagy, összefüggő színfelületeket alkalmazta művein. Ezeket szokatlan dekoratívitással kapcsolta egymáshoz.

Műveinek nagy része 1907 és 1975 között jött létre, Aranyossi Akác ouvre-jének folytatójaként Kővári a hangulatos kassai és szepességi városrészletek, külvárosi szögletek, elhagyatott, girbe-görbe utcácskák legelhivatottabb ábrázolója volt. Reggel

az utcán, Utcácska a Szepesi Káptalanban című olajképei (1908-ból), A tél a kassai Rövid utcában (pasztell 1913-ból), A Rövid utca, A Kanonok utca a Szepesi Káptalanban (grafika 1911-ből) a szecesszió formanyelvén szól. Figurális képeinek mindig mélyebb, filozófikus mondanivalója van, például az öregasszony és fiatal lány

Kővári: Asszony a tükör előtt IX. című képe

című tusrajzának, vagy a Tükör előtt IX. című képnek, melyen a vonalakon már a neurotizmus jegyei tükröződnek.

Az említett eszmei és formai vonások néhány évvel később a kelet« szlovákiai festészet egy másik kimagasló alakjánál, Jaszusch Antalnál is megtalálhatók. De míg Kővári az egyenlőtlen harcban ezeket az eszméket még képtelen volt meghonosítai, beágyazni a közönség tudatába, s magára utalva alul maradt, Jaszusch viszont művével —, ha nem is rögtön :— de idővel megértést s elismerést is nyert.

Munkái később két másik kassai festőre, Jakoby Gyulára, i— főleg pasztell-technikájára . és Collinásy Györgyre is közvetlen hatást gyakoroltak.

Életműve: 127 olajképe, pasztelljai, tusrajzai és linóleummetszetei 1920- ban a Kelet-szlovákiai Múzeumban kerültek bemutatásra. A kassal Ka-> zínczy Társaság hét évre rá Kőváryemlékmű felállítását is tervezte, ami azonban tudomásom szerint nem valósult meg. L. Gály Tamara

nó? Hogy félelmet, állati félelmet mutassanak az ellenségnek? Nem! A sorsuk a halál volt, az elkerülhetetlen, az elháríthatatlan halál és méltón akarták fogadni. A némaságukkal fejezték ki méltóságukat.

Amikor már mindenkit lelőttek, kivégeztek, akkor az ötven férfinak, akikre a sírásó szerepét osztották, megparancsolták, hogy dobálják be a

holttesteket az árokba és temessék be őket földdel.

Azok fogták a lapátokat, mind csupa erős férfi volt, akik tudták, mi vár rájuk, nem volt vesztenivalójuk, mindent megbeszéltek, amíg ott ültek a hóban, miközben kivégezték feleségüket, gyereküket, és édesanyjukat, És ekkor, mikor újból megfoghatták a fejszéket és a :lapátokat, akkor hirtelen rátámadtak a katonákra, áttörtek a csatárláncon, a veranda megoltalmazta őket a tornyoktól, nem érhették el őket géppuskatűzzel, és áttörve a csatárláncot, szétszóródva rohantak az erdő felé. Az SS-ek kutyákkal, géppisztolyból és pisztolyból lövöldözve vetették utánuk magukat. És mégis egyeseknek sikerült elmenekülni, kettővel közülük személyesen is találkoztam a háború után, az 6 elbeszélésükön alapszanak egyes dolgok, amit most itt tőlem hallanak. De sok menekülőt lelőttek, holttestük ott maradt az erdőben, az SS-eknek nem volt idejük velük foglalkozni, visszatértek a tisztásra, és a policájokkal temettették be az árkokat. És bár a németek nem szenvedtek emberben veszteséget, néhányon könynyen megsebesültek a lapátoktól, meg harapás- és karmolásnyomok akadtak rajtuk, s csak egyikük sebesült meg súlyosan, akinek feszítővassal betörték a fejét, de Stalbenek, ennek a becsületes, rendes tisztnek mégis meg kellett írnia a jelentésben, hogy a tömeges kivégzés tervét felborította a kivégzendők ellenállása és néhány embert szökési kísérlet közben kellett agyonlőni. A jelentés így nem tűnt valami győzedelmesnek és Stalbe és segítőtársat feltehetően semmiféle kitüntetést sem kaptak érte.

(Folytatjuk)’

ANATOLIJ

RIBAKOV:

Nehéz

homok

(4. RÉSZ)

Hogy miért hajtották ide őket, akkor kezdték megsejteni, amikor a rohanás után egy kissé kifújták magukat, megnyugtatták a gyerekeket, figyelmesen körülnéztek és a sötétben, a hajnali fagyos párában meglátták a fák közé épített őrtornyokat, a hozzájuk támasztott létrákkal, az őrtornyokba géppuskák mellett álló katonákat, meglátták a tisztást körülfogó golyószórós SS-katonákat és policájokat, meg, hogy a csoportok közötti átjárókon szintén katonák és policájok állnak, géppisztollyal és kutyákkal. Nyolcszáz embert körülzártak, csapdába ejtettek, kelepcébe kerültek. A gettó parancsnoka, az SS Stalbe, ey pedáns iskolai tanító jól megszervezte az első megsemmisítő akcióját. A szomszédos kisvárosokban és falvakban már elvégezték a hasonló akciókat. Stalbe gondosan tanulmányozta kollégáinak harci módszereit és ezek a kollégák bőkezűen, önzetlenül bajtársiasan, lovagiasan megosztották vele tapasztalataikat.

Az SS-ek kiválasztottak ötven férfit, megparancsolták nekik, hogy vegyék magukhoz a verandán található feszítővasakat, ásókat, kapákat, tisztítsák ki, mélyítsék meg az árkot. Az árok hosszúsága megfelelt az akció számára, hosszúsága hetven méter, szélessége öt és fél, több is mint kellene, de a mélysége csak két méter, és az kevés, a legmegfelelőbb mélység a három méter. Így aztán az árkot ki kellett mélyíteni, alul kiszélesíteni, kitakarítani belőle a havat, földet, száraz ágakat, faleveleket.

S amikor az ötven férfi leereszkedett az árokba és kezdték azt rendbe szedni, az emberek már világosan megértették, hogy miért hozták őket ide.

A hajnali hold fénye megvilágította a tisztást, a piszkos hóban ülő embereket, géppuskásokat, az őrtornyokban a fegyveres policájokat, a megfeszülő szíjon tartott kutyákat, az SS-katonákat, akik géppisztolyaikat az árok mélyén szótlanul dolgozó férfiakra fogták.

A hold megvilágította magát Stalbét is, a verandán állt és szótlanul figyelte az elébe táruló képet. Minden „sehr gut“ megy. Példamutató rendben. A legfontosabb az, hogy az akció ne változzék vágóhíddá, a német katonának nem egy mészárlás, hanem egy jól megszervezett hadművelet részesének kell lennie. Meg kell, hogy mondjam, én mint volt felderítő, aki számtalan némettel találkoztam, hogy a németek nagyon szerették az ilyen szavakat, mint „akció“, „operáció“, ,jegzekúcló". Számukra a rend, a törvény szimbóluma volt és a törvény nevében nyugodtan legyilkolták az asszonyokat, az öregeket és a gyerekeket. De ha a rend felbomlik, ha a gyerekek, asszonyok és öregek ellenállnak, ezzel kétségbevonhatóvá teszik az ellenük alkalmazott szankció igazságosságát, és Stalbe jól tudta, milyen fontos feltétlen engedelmességet elérni, hogy az emberek ellenállás nélkül belefeküdjenek az árokba, belefeküdjenek az elháríthatatlanságának tudatába, mert ezzel ők maguk erősítik meg ennek törvényes voltát.

A férfiak befejezték a munkát, kikapaszkodtak az árokból, a verandánál letették a szerszámokat és leültek oda, arra a helyre, amelyet kijelöltek a számukra, a hóba, a géppisztoly os katonák őrizetében: az akció befejezése után nekik kell majd betemetni az árkot.

Aztán az első csoportban levőknek megparancsolták, hogy vetkőzzenek meztelenre és ruhájukat tegyék a tisztás szélére: külön a cipót, külön a felsőruhát, külön a fehérneműt.

S mert az emberek nem teljesítették a parancsot, megértve, hogy minden mozdulatuk, minden levetett cipő, levetett ruhadarab egy lépés a gödör jelé, egy lépés a halál felé, és dermedten ültek a hóban, akkor megint elkezdődött a szitkozódás, káromkodás, bevetették a korbácsokat, ostorokat, puskatusokat és kutyákat; a tisztás felbolydult, az emberek sikoltoztak, ordítoztak: „Hóhérok“, „Gyilkosok“, a gyerekek sírtak, anyjukba kapaszkodtak: „Mama, ne hagyj itt engem“ , jajgatás, nyögés: és válaszul újból suhogtak a korbácsok, ostorok, csattantak a puskatusütések, szitkozódás, kutyaugatás; valaki az erdő jelé rohant, de golyó találta el és összeesett, innen nem lehet elfutni: a férfiak és nők szembefordultak az SS-katonákkal, megpróbálták kitépni kezükből a fegyvert, verekedtek, haraptak: és akkor Stalbe parancsára, az SS-ek, a tisztást körülvevő géppisztoly os katonák csatárlánca mögé húzódtak, s a katonák a tömegre lőttek, az emberek szétfutottak, az őrtornyokban megszólaltak a géppuskák, a tisztás vörös lett a kiömlő vértől, az emberek a földre rogytak és a földhöz lapultak ...

Stalbe parancsot adott, hogy ne lőjjenek tovább, a katonák megint a tömeg közé mentek, korbácsokkal, botokkal, puskatussal kényszerítették az embereket, hogy felálljanak, újból négy csoportra osztották őket, megparancsolták, hogy vetkőzzenek le teljesen és megint csak gyorsan, gyorsan, nem vesztegetjük az időtI Nem fűződik ki a cipő — golyói Egy gyerek nem engedi ki kezéből a babáját — golyó! És az emberek sietnek, kapkodnak, melletted ott hevernek a halottak és a haldoklók, hörögnek, vonaglanak a sebesültek, előtted a géppisztoly csöve, fölötted korbács és bot!

Stalbe most kiadta a parancsot, hogy mindenki kivétel nélkül vetkőzzön lel Isten látja, ő igazán szervezetten akarta végrehajtani az akciót. Azt akarta, hogy felöltözve várják ki, amíg sorra kerülnek a gödörnél, akkor nem fáznának. Isten látja, humánus, akart lenni, amennyire csak a körülmények megengedik, de ezek

az emberek nem érdemlik meg a humánus bánásmódot, hát akkor üljenek meztelenül a fagyban, hát akkor üljenek a halottak között, üljenek a vérrel befröcskölt hóban.

A rend helyreállt, s az ütemterv, bár késve, ismét hatályba lépett. Terv szerint a kivégzésre ítélteknek akkurátusán és szorosan egymás mellé kellett volna feküdniük az árokba, fölülről géppisztollyal lőttek volna rájuk, majd erre a sorra ráfeküdt volna a következő és így sorban, egymás után mind. De a szabotázs miatt le kellett mondania erről a tervről: a meztelen embereket odahajtották az árok szélére, hátba lőtték őket, belezuhantak az árokba, azokat akik az árok mellé estek, csizmával rugdosták bele; a helyükbe odahajtották a következőket, őket is lelőtték hátulról, nem minden gyereket ért lövés, hiszen a gyerekek kicsik, őket élve lökték a mélybe, rájuk zuhantak a halottak és sebesültek. A hatalmas véres emberi tömeg mozgott az árok mélyén, de a legfontosabb, hogy csak gyorsan, gyorsan még gyorsabban!

Csend lett, amelyet csak néha szakítottak meg géppisztolysorozatok és pisztolylövések; az emberek hallgattak, megértették, hogy elérkezett az utolsó órájuk, semmi sem mentheti meg őket. A családok együtt mentek az árok széléhez, elbúcsúztak egymástól, az anyák megölelték gyermekeiket, az apák fiaikat nyugtatgatták, öreg emberek és öreg asszonyok imádságokat mormogtak, istenhez fohászkodva, aki ez alkalomból sem jött segítségükre. És ez már nem a dermedtség csendje volt, ez a csend az élettől való bátor búcsúzás csendje volt, a halálmegvetés, a gyilkosok iránti megvetés csendje, csak a lövések dörögtek, géppisztolysorozatok kattogtak, kutyák ugattak és a verandáról a tölcséren keresztül Stalbe parancsát hangzottak.

Gyakran hallok ilyen beszédet: hogy lehet az, hogy csak úgy odamentek, leereszkedtek egy gödörbe, hasra feküdtek és várták a golyót? Hát mondják meg nekem, mi mást tehettek volna? Futottak volna összevissza a tisztáson, mint a nyulak?, Visítottak volna, mint. a leszúrt disz-