Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-12 / 2. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1980. Január 12.

7

PETŐ SÁNDOR:

A kulturális munka egységes irányítása

A kocsma Jelé kacsázott az öreg, festékes gatyája söpörte a földet, mintha az utca szemetjét akarná magával húzni. Ment, mintha a föld fölött kacsázna; imbolygó járással, abba a másik világba, ahol a korsók állandóan tele vannak friss csapolású, hideg sörrel.

ősz feje jobbra-balra járt, himbálózva a lazán nadrágba gyűrt ing fölött. A világ folyásán töprengett, amely egy idő óta már csak áll.

— Te kókadt! —- mondta nekem. — Nem megy itt előre semmi, csak állunk, merengünk ebben a langyos pocsolyában, aztán ha behunyjuk a szemünket, azt hisszük, tenger, kinyitni meg nem merjük, mert akkor volt, nincs. Érted? — csapott a nyakam közé szikkadt tenyerével.

— Mit molesztál? Érdekel is a maga tengere!

— Te bolhamedve! — lökött meg. — Mi érdekel téged, mi? Az örökös csavargás, az érdekel.

— Maga is folyton koslat, én miért ne mehetnék.

— Nem úgy van az ördögfióka! —< húzott vissza a galléromnál fogva.

— Most meg mit húz... ez az egy jó ingem van, vesz másikat, ha eltépi?

■— Vesz a kórság.

■— Persze, mert megissza.

— Az legalább nem veszik el, és el se szakad.

Nevetett. Habókosan bekacsázott az Imre utcába, én meg utánna, inggallérom a markában, húzott maga után.

— Bezzeg arra már nem emlékszik, hogy majdnem kinyúv ászt ott, avval a dög szamarával.

Megállt, elengedte az ingemet, aztán bámult rám avval a két, nagy dűlledezö szemével.

— Jobb, ha bedeszkázza, mert még kiesik — mondtam neki, hátha abbahagyja a bámulást, de 6 csak nézett, mintha belém akart volna hatolni.

— Mit veséz, úgy se tud meg többet, hisz tudja azt maga jól, jobban mint én... Igen, hiába néz, majdnem megdöglesztett, franc abba a rohadt szamarába.

— Na jól van —. kapott el megint

i— Gyerünk!

Pedig igaz volt, tudta ezt 6 is, csak hát nem mert beszélni róla.

XXX

Volt egy éktelen csökönyös szamara, a Manci. Szürke, hegyezett fülű volt. Az öreg ácsolt hozzá egy kis kordét avval fuvarozta a vödreit, a létráit, meg a meszelőket. Persze nógatni kellett a dögöt, különben sosem indult el.

Akkor még olyan majomképü semmi gyerek voltam. Örökké mocskos az elcsent szilvalekvártól. Mindig az öreg lába alatt téblálódtam, segítetnem neki rugdosni a szamarat. 6 rúgta jobbról, én meg balról, de a hitvány mégsem indult. Ha meg belékezdett, erősen kellett fogni a gyeplőt, mert hamar kitépte a kézből. Ment, mint a veszett őrült, nem nézett semmit. Amilyen ostoba volt, még a falnak is nekirontott volna.

Nagyanyám persze féltett. Nem engedte az öregnek, hogy magával vigyen. Hiába kértem, eresszen, hajthatatlan maradt. így az öreg mindig nélkülem vágtatott el a megvadult szamárkordén, előtte persze jól megrugdostuk a dögöt, megadva neki a kezdősebességet.

Egy nap azonban mégis elvitt magával. A Manci-csacsi szokatlan jókedvében volt, meg se kellett rugdosni, akart az menni rögtön, ahogy befogtuk.

Nagyanyám a fal melletti vaságyon feküdt, lázasan. Karja kétoldalt teste mellett kiterítve hevert. Nem volt abban ellenkezés, csak megadás.

Az öreg az ágya mellől húzott el.

— Vár a munka öcskös — súgta a fülembe, s meg is ragadta, úgy húzott föl.

Még állt egy darabig, tehetetlenül, aztán hátratolva sityakját, kicaplatott, maga előtt lökdösve engem.

Befogva állt a Manci, patáival az udvar kavicsait kaparászva.

— Na, gyere — tett föl a vödrök közé. Ö a bakra mászott. Kezébe vette a gyeplőt.

— Hamar fordulunk — nyugtatta meg magát is. Megrázta a gyeplőt, s a csacsi egyből indult is. Meg is jegyezte az öreg:

— Na, te hitvány, biztosan csodavessződ van!

Benéztem a gatyámba, nem tűnt csodavesszőnek, dehát az öreg biztosan jobban tudja. Ha csodavessző, hát legyen az, majd máson is kipróbálom, s akkor aztán majd kiderül.

Hogy az öreg ne lássa, hozzáérintettem az egyik meszelóhöz, hátha meglódul tőle, de nem akart, hiába löködtem hozzá, csak nem kezdett el futni. Na, gondoltam magamban, megint szédített az öreg, méghogy csodavessző ... pössentésre való ez, nem másra.

A szamár meg futott, nem látszott rajta, milyen beste egy dög. Na, de amikor meglátta a plébánost, mint egy kövér, tonyorászó varjú, olyan volt, nem szívlelte nagyapámat, merthogy az megrögzött ateista volt, úgy el kezdett rohanni, majdnem hátrabuktunk. Hiába húztuk ketten is a gyeplőt, csak nem akart lassítani.

— Pedig az úristentől sem fél —* bökte felém foghegyről az öreg.

— Mert azt nem ismert, de a plébánost igen.

Rámnézett az öreg.

■—* Te, hogy az a. . . I — kiáltott föl visszafordítva arcát a Manci farára. — Állj meg, te átok! Hogy a bili füle akadjon a pofádra.

De a dög továbbrohant, én meg már azt éreztem, hogy repülök, egy pillanatra eszembe jutott csütörtököt mondott csodavesszőm, s az is, hátha mégis az, hisz repülök, és szárnyam sincs. Forogtak velem a fák, megdőlt a templom keresztje, bukfenceztek a házak, s aztán nem láttam semmit, csak sötétséget, s nem hallottam mást, mint a zúgó csöndet, s aztán már azt sem.

Az öreg azt hitte, meghaltam, ijedtében a plébánost is hívni akarta, de mikor végre kinyílott a szemem, persze csak az egyik, hogy a halálból rákacsintsak, egyből fölkapott, magához ölelt, azt se tudta, mit csináljon velem.

Nagyanyám eladatta a csacsit. Szakállas, vörös hajú ember vette meg, messzi faluból való, az öreg a kordét is vele adta, Vasárnap reggel jött érte. Nagyanyám jól volt már, hát még akkor hogy ragyogott, mikor a megrugdosott csacsi, rugdostuk, hogy elinduljon, persze úgy, hogy a vörös képű ne vegye észre, kifordult az udvarból, s porfelhővé válva elvágtatott a szentdénesi úton.

— Na fiú, eztán gyalog járunk —« mormogta el magát az öreg. '

— De élve — csukta be mögöttünk a kaput nagyanyám.

— Nehogy már megsirassa — böktem meg. — Még magát is kinyúvasztóttá volna.

Az öreg sokáig ott állt még a kerítésnél a ritkuló porfelhő után nézve.

Ügy tett, mintha nem is hallotta volna, bámult tovább.

XXX

Persze, most a nagyapó szégyenli, beszélni sem mer róla. Megy mellettem, s csak hallgat. Nem mond semmit, biztosan megint valami marhaságon morfondírozik, hogy levegyen a lábamról.

Es megint itt a kocsma. Ülünk az asztalnál, az asztalon korsó, tele sörrel. Magam elé húzom, átnézem az öreget, elmosódik az arca a sörben, darabokra hullik, annyi lesz belőle, hogy sok is. Száz szemmel néz merengve, ötven szájával meg csak sustorog maga elé. Előrehajol, szinte ráfekszik az asztalra, úgy néz vissza rám, átbámul a korsón, keresi a tekintetemet. Én is széthullok, száz darabbá leszek és nézem őt. Elhúzza előlem a korsót, megpróbálja kiinni, először csak a tekintetemet aztán az arcomat is.

Lerakja az üres korsót, lassan oldalára alvad a megkeseredett hab. Int a pincérnek. Öreg, pocakos ember. Tibinek hívják. Hitel van felirat a szemében, zálogba órát, gyűrűt is elfogad. Odajön, megáll az öreg előtt, veszi a blokkját, a tollat is elökotorja, s cirkalmas írással számokat kezd rajzolni a papírra.

Az öreg nem szól, csontos kezével dobol az asztalon, időnként bokán rúg, azt sem tudom, miért, aztán csak dobol tovább.

Mindig így tesz, ha nagyon jondorlatoskodik.

— Mit számol? — emeli föl tekintetét a föúrra.

— Hát amit tetszett fogyasztani.

— Egyáltalán nem tetszett, olyan volt, mint a vizelet.

— Ja, kérem — törli szárazra homlokát a pincér —, ilyen időben mást ne is vár/on az úr.

Körülnéztem, kinek is beszél a fizető, merthogy itt urat sehol nem láttam. Azok nem ide jártak.

Öreg, maga mióta úr? — hajoltam közelebb hozzá. — Mert nem nézni ki magából.

Áz öreg hümmögött valamit, de nem válaszolt.

— Tessék a számla — dugta elé a cehhet a pincér.

Az öreg előguberált egy gyűrt tízest, az asztalra dobta.

— Na gyerünk — taszajtott ki в székből.

XXX

Mentünk a földúton, porzott a szél...

— Hé, öreg! Aztán mi lett a Manóival?

— Te az a beste jószág, azt a vörös képű embert is beleteremtette az árokba, az is hamar túladott rajta... Biztosan bőrdob lett, verik rajta, hogy jön a cirkusz, figyelem ... figyelem! — nevetett. Kezét combjához verdesve utánozta a falusi kisbírót.

— És a kordé? Jó kis kordé volt.

— Talán eltüzelték, na de mit érdekel ez téged nyavalyás? — lökött maga elé, hogy majdnem orra buktam.

— Itt ez a szép város, énnek örülj.

— Van is miért?

— Hát nincs?

— Már hogy lenne, mikor maga a nagyapám.

— Na te kókadt, ennek csak örülhetsz.

— Azt csak hiszi, fdlyton taszigál, rugdos, nem én vagyok a Manci, öreg.

— Méghogy nem-e? — kapta meg a fülem. — Akkora lapátjaid vannak, hogy a Manóinak sem volt különb.

— Persze, mert folyton nyújtja —próbáltam kiszabadítani az öreg szlkadt tenyeréből.

— Legalább jobban hallgatsz, úgy se értesz semmit.

Elhallgatott. Megállt s csak bámulta maga előtt a földet, mintha abban a langyos pocsolyában állna. Még a szemét is becsukta. Tudom, legszívesebben ki se nyitná. Állna benn ítéletnapig, hátha csakugyan tengerré válik.

Meglöktem.

— Ébredjen, mert még beleragad, azt ki se lehet vakarni onnan magát.

Riadtan nézett föl. Valami káromkodáson törte a fejit, de inkább elhallgatom.

— Nagyon viseltes lett a képe — jegyeztem meg.

— Hát aztán, mi közöd hozzál

— Maga a nagyapám.

Elindultunk.

Az öreg kacsázva, én meg mellette lötyögve hazafelé.

Az udvaron hold-arcú nagyanyám állt. A kerítésnek támaszkodott, onnan leste, hogyan araszol hazafelé az úton az a két folyton tekergő szélütött: nagyapám és éni

Az idei esztendő az utolsó a hatodik ötéves tervben. Ez a kulturális tevékenység szakaszán szintén jelentős, mivel azt is értékelik, hogyan sikerült a közművelődésben érvényre juttatni a CSKP XV. kongresszusának ide vonatkozó határozatát.

Voltak időszakok, amikor a kulturális népnevelő munka nem volt központilag irányítva s valójában ez is hozzájárult a hatvanas évek végén a politikai válság kirobbantásához. Ezért vált szükségessé az egységes irányítási rendszer bevezetése, vagyis a párt határozataiból kiindulva a nemzeti kulturális minisztériumok határozzák meg a főbb feladatokat, melynek alapján a kerületek, majd a járások kidolgozzák saját, sokkal részletesebb terveiket, figyelembe véve a kerületek, járások hagyományos rendezvényeit. A járási tervek alapján aztán a városi és falusi kulturális intézmények szűrik ki a legfontosabb tennivalókat és azt is meghatározzák, miképp valósítjk azt meg. A községekben — ahol a művelődési élet elvi irányítója a helyi nemzeti bizottság — a szövetkezeti klubok és a népművelési intézmények egységes terv alapján tevékenykednek, természetesen figyelembe véve a szövetkezetek külön akcióit.

A kulturális minisztérium vezető dolgozóinak értékelése szerint falvainkon is jók az eredmények a kulturális tevékenységben. Ez főleg mennyiségi szempontból, de nem lehet ugyanezt mondani az egyes rendezvények minőségére. Talán egy anekdotával lehetne leghűbben kifejezni sok amatőr együttes műsorát és esetenként a hivatásos népművelők álláspontját: A csempész hajdanában húsz kiló kávét akart áthozni a magyar-csehszlovák határon. A vámőr nehéznek találta az aktatáskát s megnézte mi van benne:

— Mi ez kérem- —: kérdezte udvariasan.

— Madáreledel >—< hangzott a válasz.

— De már bocsásson meg, én civil-* ben kisállattenyésztő vagyok, madarakkal is foglalkozom, de én még ilyen eledelt nem láttam. És valóban megeszik?

— Ha tetszik nekik, ha nem, mást nem kapnak.

Sajnos a kulturális tevékenységben is lehet találkozni hasonló esetekkel. Ennek a gyakorlatnak éppen ideje lenne már végetvetni.

A technikai eszközök jóvoltából sok mindent láthat, hallhat a kultúrát szerető ember. Ez a művelődés szempontjából örvendetes, de ez még nem jelenti, hogy nincs szükség önművelődésre, sőt arra is kötelezi a műkedvelőket, hogy színvonalas műsorral lepjék meg a nézőket, és olyan előadásokat tartsanak, amelyek érdeklik a lakosságot.

Az utóbbi évtizedekben művelődési otthonok, kultúrpaloták sokasága épült fel falvainkon. Ez azt jelenti, hogy kulturált körülmények között terjeszthetik a kultúrát. De mivel egyre igényesebbek a feladatok, ezeknek a közművelődési intézményeknek az irányítását nem lehet csak amatőrökre bízni. A helyi nemzeti bizottságoknak, esetenként a szövetkezetekkel karöltve, meg kéne oldaniuk, hogy hivatásos, hozzáértő szakemberek

nagyobb községekben többen is >—* szervezzék, irányítsák a kulturális életet. Ideológialag hatni a lakosságra nem könnyű feladat és ezért egyre nagyobb jelentősége van az átgondolt, agitáciős és propagációs munkának. A minisztérium, a kerület, a járás hiába ad javaslatot, jó tanácsot, ha lent nincs aki szakszerűen megvalósítsa azt.

Kulturális életünkben nagy jelentőségűek a központilag irányított rendezvények, amelyekből tavaly is 59 volt a SZSZK-ban. De ezeknek a rendezvényeknek a sikere, színvonala szintén attól függ, hogyan készültek fel a népművészeti együttesek, iródalmi színpadok, színjátszó csoportok és a más műfajokban fellépő kollektívák és egyének. A szakmai hozzáértés mellett nagyon jelentős a jó szervező tevékenység, összmunka a társadalmi szervezetek között és a pártszervezetek, helyi nemzeti bizottságok átgondolt, irányító, ellenőrző munkája. A művelődési életben egyre jelentősebb szerepet töltenek be a különböző klubok, ha azoknak a munkáját célszerűen irányítják.

Az idén sok jelentős politikai és kulturális évforduló lesz. A legfontosabb, hogy mindenütt méltóképpen emlékeznek meg fölszabadulásunk

35. évfordulójáról, a Kassai (Košice) Kormányprogramról, a Varsói Szerződés negyedszázados évfordulójáról és a csehszlovák-szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási szerződés tizedik évfordulójáról. A felszabadulással kapcsolatban közös kulturális rendezvényre is sor kerül az NDK és Lengyelország közreműködésével. A rendezvények keretében sor kerül majd képzőművészeti és dokumentum fényképkiállításra is. Az országos rendezvények közé tartozik a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Szövetségének zselízi (Želiezovce) Népművészeti Fesztiválja és a gombaszögi kulturális napok, valamint a szlovák műkedvelő színjátszás 150. jubileumi évfordulójának a megünneplése, és még néhány jelentős esemény.

A minisztérium tervjavaslata kiterjed a közművélődési élet minden szakaszára, amely egyre többrétűvé válik falvainkon. Hajdanában falvainkban színjátszáson kívül nem igen volt más művelődési tevékenység. Manapság hasonlóan mint a városokban, a községekben is sokoldalúan tevékenykednek, különböző klubokat létesítenek, rendszeresek az előadások, szakkörökbe jár a falu népe, jól működnek a könyvtárak, egyre több a képzőművészeti kiállítás s törődnek a kulturális értékek feltárásával is, igyekeznek azt közkinccsé tenni. Sajnos, nincs ez mindenütt így, pedig a kulturális minisztérium terve mindezt feltételezi és úgy is állítottál? össze, hogy a legkisebb falvakban is legyen belőle mit meríteni. A kerületi és a járási tervek minden bizonnyal a központi terv alapján készültek el és ha a helyi művelődési központok azokból az elképzelésekből indulnak ki és mindent megtesznek a színvonalas kivitelezésért, sokkal nagyobb lesz az érdeklődés az amatőr együttesek fellépése iránt, sokkal többen lesznek kíváncsiak a különböző népművelődési rendezvényekre.

Tóth Dezső