Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-29 / 13. szám

1980. március 29. SZABAD FÖLDMŰVES 5 Naplótöredék 1945 márciusától! Az első írásos emlék 1239-ben em­lít! a község nevét. Egy zárda létezé­séről is hírt ad, mely még IV. Béla idejében épült. E felsőcsallóközi község gazdag munkásmozgalmi múlttal, hagyomá­nyokkal rendelkezik. A kommunista párt helyi szervezete Zsigó Mihály, Csaszny Sándor, Szimet Lajos és Zsigó Mihályné alapítótagok kezdeményezé­sére alakult. Az első köztársaság ide­jén népgyűléseket, sztrájkokat szer­veztek, amelyeket a csendőrség bru­tálisan szétoszlatott. Am az 1925-ös újvásári. (Nový Trh) földmunkás­­sztrájk sikeresen ért véget. A munka­adó kénytelen volt emelni a béreket. A pártszervezet tagjait gyakran fel­kereste Major István és Steiner Gá­bor, akik illegálisan találkoztak Zsi­­góéknál a kommunistákkal — a „vén diófa alatt“. A kommunisták lelkesen terjesztették a proletársajtót; vasár­naponként félszáz példányt is eladtak a MUNKÄS nevű újságból. A párt esz­méi termékeny talajra találtak. A 20-as évek végén már 90 tagja volt a pártszervezetnek. Nagymagyart (Ras­­tice) az időtájt „Vörös sarok“-nak ne­vezték. A Horthy-rendszerben nagyon nehéz körülmények között élt, tengő­dött a falu lakossága: a kisiparosok tönkrementek, vagy elszegényedtek, s nagyon sok volt a munkanélküli, a teljésen nincstelen. Érthető, hogy a lakosság türelmet­lenül várta a felszabadító szovjet csa­patokat, akik 1945. április 2-án fel is szabadították a községet, s a kör­nyékbeli falvakat. A fasiszták nem tanúsítottak ellenállást. Szálasi nyila­sai tetemes anyagi károkat okozva, eszeveszetten menekültek nyugat felé. Közvetlenül a felszabadulás után a kommunisták vezetésével megindult a rendteremtés, a, termelőmunka. A IX. pártkongresszust követően a szö­­vetkezetalakításrá összpontosult a község földnélkülijelnek, klsparaszt­­jainak figyelme. A fejlődés szempontjából fontos határkőnek számít 1960. január else­je, amikor Nagymagyar, Csenke és Vajasvata (Cenkovce, Maslovce) köz­igazgatásilag egyesült. Az új nevet — Aranykalász (Zlaté Klasy) — csakha­mar megszokták az emberek. Meg­gyorsult a fejlődés üteme. Ha a régi krónikás netán felébredne — aki a régi apácazárdát említette —, bizonyá­ra nem hinne a szemének. A három településen gombamódra szaporodtak az új, korszerű családi házak. Aki Somorja (Samorín) felől érkezik a községbe, korszerű utcasorokba ütkö­zik a tekintete. A háború utáni 35 év alatt közel 350 korszerű, összkomfor­tos családi ház épült,a munkások és szövetkezeti tagok- szorgos keze, al­kotó- teremtő munkája nyomán. Kevés falu büszkélkedhet olyan fej­lett közszolgáltatással, mint Aranyka­lász. A községgazdálkodási üzem 18 foglalkoztatási ágban nyújt szolgálta­tást. A 70-es évek elején adták át rendeltetésének a minden igényt ki­elégítő bevásárló központot. Bő az áruválaszték, kedvesek, előzékenyek a kiszolgálók. Nagy forgalmat bonyolít le a tej- és kenyérbolt, a háztartási bolt. Jóhírű a fodrászat, hiszen más községekből is szívesen járnak ide. Az egészségügyi központ jól ellátott kör­zeti orvossal, fogorvossal, nőgyógyász­­szál, akik példásan gondoskodnak a körzet lakosságának egészségvédelmé­ről. Rövid idő alatt két 60 férőhelyes óvoda is épült. Ez arra irányul, hogy elsősorban a dolgozó nők gyermekei elhelyezést nyerhessenek, ezáltal a családanyák nyugodtan dolgozhassa­nak. A lakosságnak mintegy fele cigány származású. A felszabadulás számukra is megteremtette a feltételeket a szo­ciális és kulturális felemelkedéshez. Jelentős eredmény: teljes mértékben felszámolták a „pérót“, s a cigányok többsége korszerű családi házakban és szövetkezeti lakásokban él. Szocia­lista államunk és a hnb hatékony tá­mogatásával már 80 cigánycsalád la­kik saját családi házban. A cigány felnőttek túlnyomó többsége munka­­viszonyban van, s bekapcsolódik a községfejlesztési és környezetszépítési munkába. Az utóbbi években lényege­sen javult a cigánygyerekek kötelező iskolalátogatása — bár ezen a téren még akad tennivaló. Sokoldalú tevé­kenységet fejt ki a Roma-szövetség helyi szervezete, mely társadalmi munkák szervezésén kívül tagjainak kulturális továbbképzésével is törődik, foglalkozik. Az is eredmény, hogy a falu felső végén egy 60 férőhelyes, kétosztályos óvodát kaptak, valamint bevásárló központot és vendéglátó üzemet. Átadás előtt a művelődéshá­za, melytől a cigányok kulturális fel­­emelkedését várják. Persze, csupán az épület nem elegendői Kell, hogy rendszeressé váljék a kulturális tevé­kenység, a nevelő-felvilágosító munka, s körükben is meginduljon a lépéstar­tás a fejlődéssel. Többek között: ne csak a jogaikat, hanem a kötelessé­geiket is ismerjék... 1 Míg a felszabadulás előtt a község­ben egyetlen üzem sem létezett, je­lenleg a munkaképes lakosságnak több, mint fele helyben dolgozik a községgazdálkodási üzemben, az AG­­ROPROGRES vállalatban. Ez utóbbi 16 ezer hektár termőföld öntözését vég­zi. Felbecsülhetetlen munka ez, nép­­gazdasági szempontból, hiszen Felső­­csallóköznek ez a része kavicsos, na­gyon sekély a termőréteg, s épp a növényzet fejlődési időszakéban leg­kevesebb ezen a vidéken a természe­tes csapadék. 1 A három és fél évtized — amely a háború óta eltelt — olyan mélyre­ható változásokat hozott az emberek életében, szemléletmódjában, anyagi­szellemi felemelkedésében, amire gon­— Odanézz, kisfiam ... I Fotó: (kov) dőlni sem mertek Aranykalász lako­sai. Az összkomfortos családi házak­ban csaknem mindenütt megtalálha­tók a korszerű háztartási gépek, a rádió, a tévé, a személyautó; s az iro­dalom, a sajtó is ismereteiket, tudá­sukat gyarapítja. Említést érdemel, hogy a hajdani kommunisták, föld­nélküliek és szegényparasztok utódai technikusok, okleveles mérnökök, me­zőgazdasági szakemberek. Érthető tehát, hogy Nagymagyar — új nevén Aranykalász — lakosai a fejlődés, az elért sikerek jegyében ünnepük meg felszabadulásunk 35. év­fordulóját. Ezt az évforduló tisztele­tére vállalt kötelezettségeik, munka­­felajánlásaik is mindennél szemlélte­­tőbben igazolják. SVINGER ISTVÁN Sorsforduló Nyitra (Nitra) város utcáin 1945. március 25-én még feszítettek a gő­gös, német fasiszta tisztek. Már ki­tudja hányadszor elmondták a bur­­zsoá osztályhoz tartozó, hervadozó asszonyoknak: — Sosem jönnek ők (mármint a szovjet felszabadítók — a szerk.) Nyitrára... De már senki sem hitt nekik. Tud­tuk, hogyha a szovjet hadsereg a Ga­­ramig üldözte a hitleristákat, igazán nem fog ott megállni, legfeljebb téli szünetet tart, hogy felkészüljön a nagy tavaszi támadásra. Ügy is lett. Március 26-án reggel támadás indult a Zobor alji város ka­tonai célpontjai ellen. A német légvé­delem csődöt mondott. Amikor a szi­rénák felbúgtak, már hulltak is a bombák. Az embereknek annyi idejük sem maradt, hogy a légvédelmi óvó­helyekre meneküljenek. Bizony, ma­radtak halottak az utcákon: azokon a helyeken, ahol előző nap német tan­kokkal volt tele a Vár utca. Aztán egyik támadás követte a másikat. Repülők búgtak, ágyúk dörögtek, gép­fegyverek ugattak, katyusák süvítet­tek, csináltak nagy riadalmat: az el­lenséges katonák fejvesztetten mene­kültek. Egyikük-másikuk polgári ru­hát kért a zobori pincékbe húzódott emberektől, de bizony nem adtak ne­kik. Az utolsó német katonát nagypén­teken láttam, aki Ronchettiék pincéjéből ellopta a lovakat, s esze­veszetten elvágtatott. Az előző éjjel a szovjet csapatokra tüzelő ágyúknak nyoma veszett. A csatazaj lassan el­csitult. A bunkerből ki-kinézve egy­szeresek vöröscsillagos sapkájú vörös katonákat láttunk. Csak rövid ideig tartózkodtak, fasiszta német katonák iránt érdeklődve, azután tovább siet­tek __Estefelé már kimerészkedtünk a bunker elé, s a füstölgő, égő város­ra tekintettünk. Szomorú látvány volt ez, hiszen a városi színház s a nyit­­rai vár is égett. Másnap, nagyszombaton már beszél­tünk a szovjet katonákkal, akik a te­lefonhuzalt keresték, az Újhegyre ve­zetőt, amit a német tüzérek használ­tak. Hirtelen repülőgépzúgás hangzott fel. Önkéntelenül futottunk a bunker felé. — Eto nase szamoljoty ...! (Ezek már a mi gépeink.) Hogy kerülnének ide német gépek? Maguk pedig sza­badok, a frontnak vége. Igen! Szabad emberek! Ekkor tudatosítottam: a front bor­zalmainak valóban vége. S tele tüdő­vel szívtam magamba a friss tavaszi levegőt. Aztán megbarátkoztunk a fel­szabadító katonákkal. A tiszt felhívta a figyelmünket, ne adjunk sok bort a harcokban kimerült embereknek. Pár percre leült közénk egy bajszos kozák. Fényképeket húzott elő: az egyiken az apja volt látható, aki a harctéren esett el, a másik képről meg egy bájos fiatal lány tekintett ránk — a katona nővére —, akit a németek agyonkínoztak, mivel a par­tizánoknak segített. A barátkozás után Ronchetti Oszkár meghívta a katonák egy csoportját vacsorára. Az eszem-iszom igen jó hangulatban zajlott le. Még a zongo­rához is leültem, hogy néhány orosz melódiát eljátsszak. A katonák ajka dalra gyúlt. Estefelé már emberek érkeztek a városból. Hírül adták, hogy a néme­tek előző nap felrobbantották a szi­geti vasútihidat — éppúgy, mint az országúti hidakat —, de a szovjet csa­patok által vert pontonhíd lehetővé tette, hogy a városba juthassunk. Erre már április elsején került sor. Felkerestem lakásunkat. Bizony a front nyomait jócskán magán viselte a ház. Mert a német fasiszta csapa­tok, tudván, hogy a várost fel kell adniuk, robbantottak. A könyvesbolt padlóján például még izzott a zsarát­nok. Az emberek szeretteik holtteste után kutattak, hogy legalább kihúz­zák őket a romok alól. A romeltakarítási munkálatokat itt a városban már a forradalmi nemzeti választmány irányította, örömmel lát­tam, hogy a házakon a szovjet had­sereg falragaszai, hirdetményei tájé­koztattak a legfrissebb fejlemények­ről. Ezek közölték a szovjet vezérkar és a csehszlovák kormány közötti megállapodás szövegét. A városházán már vörös karszalagos elvtársak mű­ködtek: V i n d i s elvtárs és a töb­biek már az új polgári őrséget szer­vezték. Schultz elvtárs állt a for­radalmi tanács élén. Mivel őt a szov­jetek kötötték le, Matulay intézte az ügyeket. Engem az adminisztráció­hoz osztott be, mivel a városi tisztvi­selőket elsöpörte a vérzivatar. Csakhamar összehozott a sors К ő­­n i g Vilmossal és Gézával, akik a kommunista párt városi titkárságát szervezték, mely a Tátra-szálló helyi­ségeiben ütött tanyát. Üj hét kezdődött. A városházán Matulay elvtárs tört kézzel, de töret­len hittel dolgozott, hogy a front ál­tal meggyötört embereken segítsen. Frontátvonulás után — utcakép. Közben mentőosztagok alakultak a szerencsétlenek felkutatására, a ro­mok eltakarítására. A friss élményeket is már el-el­­mondták az emberek: Többek között azt is, hogyan segítettek a szovjet katonáknak a csónakszerzésben, — hogy azok átkelhessenek a Nyitra fo­lyón, — míg a pontonhíd elkészült. Ezzel a német csapatok által aláak­názott üzemek felrobbantásának meg­akadályozása vált lehetővé. Nyitra város 1945. március 31-én teljesen felszabadult. Ezt a szovjet főparancsnokság jelentette napi pa­rancsában. A város lakosai szívükbe vésték а II. ukrán hadsereget, felsza­badítóikat, MALINOVSZKIJ marsallt, aki később szintén megérkezett Nyit­rára. A városházával szemben levő sarokházban lakott. JESZIN gárdage­nerális és Grigorij Filipovics KORSEV­­NUK alezredes nevét is dísztábla őrzi. A járási nemzeti bizottság épülete előtt felállított szovjet katonai emlék­mű emlékeztet a 35 évvel ezelőtti vé­res, de győzelmes harcokra. Nyitra, ez a zoboralji város — Szlo­vákia harmadik legnagyobb s leg­szebb városa. A mezőgazdaságtudo­mány közismert fellegvára. MÄRTONVÖLGYI LÄSZLÖ, Nyitra Serdülő cigánygyerekek. ■befejeződött a szövetkeze­­** tek zárszámadása. Jóma­gam Kelet-Szlovákia tíz szövet­kezetének évzáró közgyűlésén vettem részt. Elmondhatom: az elmúlt év gazdálkodásának ér­tékelése, az új feladatok meg­jelölése a közgyűléseken alapos és körültekintő volt, helyen­ként azonban túl sok számmal. Hallottam olyan beszámolót is, melyben az elnök kijelentette: „Elvtársak, az adatok előttünk már nem ismeretlenek, minden­egyes tag megkapta a vezető­ség jelentését, de falugyűlése­ken, brigádértekezleten is be­széltünk róla. Tehát rövid le­szek.“ Nem volt rövid a beszámoló, másfél óráig tartott. És minél hosszabbra nyúlt a beszéd, an­nál inkább lanyhult a fegyelem, erősödött a türelmetlenség, a mocorgás, a suttogás. Peregtek a számok. Tonnák, átlagok, ön­költségek, koronaértékek özöne zúdult a felekre, tgazolva, hogy a szövetkezet nagy erőfeszíté­sekkel ugyan, de jól gazdálko­dott. Vajon ki tudta megjegyezni, vagy feljegyezni a rengeteg té­telt? Senki. Azt igencsak meg-Mire jó ez? jegyezték, amikor egy másik közgyűlésen az elnök az asztal­ra tette áz írott szöveget és sza­badon fűzött megjegyzést a ku­koricatermesztéshez, de úgy, hogy név szerint emlegette az embereket. A szövetkezeti tagok felébredtek, kinyíltak a fülek. Sajnos, az epizód nem tartott sokáig. Következtek megint a számok. Mire jő ez? Eszembe Jutott egy régi mondás: „Szóból ért az ember.“ Igen, szóból, de nem feltétlenül a számokból. Ha sok a szám, akkor mint a szitán a víz, csak átpereg. Mert a kapáló, kaszáló és arató em­ber a feladatát nem akkor jegyzi meg, amikor az üzem­gazdász kijelenti: a búza, vagy kukorica önköltségét 20 koro­nával kívánjuk csökkenteni. Ez az elhatározás akkor lesz min­denki számára érthető, ha a tervismertetőben ez áll: „Éret­ten takarítjuk be a gabonát, mert akkor a szárításhoz keve­sebb energia kell, kisebb lesz a kiadás jövedelmezőbb a terme­­melés.“ Hogy aztán az önkölt­séggel mit csinál az üzemgaz­dász, az az 6 dolga. Ha kevesebb a főkönyvi kivo­nat, ha nem burjánzik el néhol a közgazdasági számítás, akkor sem érzi senki, hogy tájékozat­lan marad. Annál is inkább, mert nem mindenki közgazdász. A szövetkezeti tagok nagy több­sége földművelő — és jó föld­művelő. (illés) ^^^^^^^алллла/^аалллллллаалллаллллллаллалаалллал^ллллллаалл/ i Az új városkép. (Ivan Kvapil felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents