Szabad Földműves, 1980. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)

1980-03-01 / 9. szám

1980. március I. SZABAD FÖLDMŰVES A mezőgazdasági termelés úttörője A mezőgazdasági termelés színvo­nala évszázadokon keresztül egy hely­ben topogott Magyaroszágon. Jó néhá­­nyan ugyan próbáltak kitörni a ma­­radiságból, de vajmi kevés sikerrel, mert nem volt a mezőgazdasági okta­tási és termelési kultúrának szellemi hajléka. A XVlll. században végre megmozdult valami, és Tessedik Sá­muel, Pethe Ferenc, Nagyvárthy János és még néhányan szóban, írásban egyengetni kezdték az elmaradt me­zőgazdaság és a falu felemelkedésé­nek útját. Tessedik Sámuel 1742-ben született a Pest-megyei Albertőben. Az apját kisiskolás korában elvesztette, és ez Jelentősen megnehezítette a család helyzetét. Később Pozsonyba költöz­tek, ahol elvégezte a gimnáztumot. A család anyagi nehézségei arra kész­tették, hogy gazdag polgárcsaládoknál nevelői állást vállaljon. Miután anya­gi lehetőséget teremtett, Debrecenben folytatta tanulmányait, majd ezt kö­vetően különböző német főiskolákon. A jónevű főiskolákon nemcsak teoló­giát tanult, hanem nagy érdeklődést tanúsított a természettudományok, az agrártudomány és az orvostan iránt is. Alaposan tanulmányozta a folyók szabályozását, a mezőgazdasági öntö­zőberendezéseket és a kanálisokon megvalósítható olcsó teherszállítást, továbbá azt is, hogy milyen ered­ménnyel lehet erdőt telepíteni homok­talajon. A német főiskolákon szerzett tapasztalatokat nagy sikerrel kama­toztatta egész életútján. Tanulmányainak befejezése után először Surányban, majd 1768 óta Szarvason működött mint evangélikus lelkész. A haladó Németországot vé­gigtanulmányozó fiatal pap ott taní­totta írni, olvasni, gazdálkodni, gyü­mölcsfát oltani, lucernát termeszteni, akácfát telepíteni, selyemhernyót te­nyészteni, fonni-szőni a fiatalokat. Kétszáz évvel ezelőtt hozta létre kon­tinensünk első középfokú gazdasági iskoláját. Tessedik a lucernatermesztés meg­honosítása céljából magot rendelt Bécsből, és azt elvetette a kertjében. Fiatal gyümölcsfákat is ültetett, ame­lyeknek a csemetéit Pozsonyból ren­delte. Olyan fajtákat, amelyeket még sosem láttak ezen az alföldi tájon. Ezekkel kísérletezgetett, oltotta, sze­mezte, és keresztezte őket. Mikor megérkezett Szarvasra, az egész faluban egyetlen árva akácfát talált. Csaknem ismeretlen, semmire sem becsült fa volt az akác, nem­csak itt — az egész Alföldön. De Tessédik már tudta németorszá­gi vándorútjáról, hogy ez a tengeren­túlról származó tüskés fa aranyat ér az ilyen erdőtlen alföldi vidéken. Mi­kor virágzik, május végén, június ele­jén — édes illata messzire száll, mé­hek sűrű rajai dongják körül s gyűj­tik a finom mézet. Hát még a fája milyen jó, tüzelésre csakúgy, mint faragásra... No, hiszen beszélhetett Tessedik a földhözragadt, nyomorúságos életüket tengető jobbágyoknak, nem sokra ment velük. Maga kezdte hát el az akácültetést. Néhány év elteltével már jónéhányan követték a példát. Majd úgyszólván az egész falu, majd a szomszéd falvak és városok is. A lucernával is úgy volt: eleinte csak nézték, nevették hát ez meg micsoda. Aztán egyik-másik ember kért tőle néhány marék vetőmagot, így terjedt az új növény híre. S pár év múlva jó pénzt árultak a más falu­belieknek drágán eladott lucernamag­ból. S egyre újabb vállalkozásokba fo­gott. Rávette a népet: építsenek gátat a Kőrös partjára, hogy útját állják a pusztító árvizeknek. De ugyanakkor az öntözésre is megtanította őket, hogy vezessék rá a vizet, az aszá­lyos nyarakon különben kiégő lege­lőkre, rétekre. Vasárnaponként a szószékről — az okszerű földművelésről prédikált hí­veinek. Évente ne csak egyszer szánt­sanak és trágyázzák a földet, ne égessék el kemencékben a trágyát, hogyha tüzelő kell, ültessenek inkább több fát, akácot, tölgyet, juhart, épért.., Ha meg a kertjét művelte, vagy a határt járta, mindig törte valamin a fejét. Ezen a vidéken például mér akkoriban is sok volt a tavasszal, ősszel nyúlós, ragadós, nyáron meg­megrepedező, kőkemény szikes föld. Mit lehetne ezekkel kezdeni? Gödröket ásatott a sziken és fi­gyelte az egymás alatt elhelyezkedő talajrétegeket. Ekkor vette észre: né­hány lábnyi mélységben meggyűlt a földben a mész. Felül kilúgozott, mésztelen a talaj, alul meszes. Mi lenne hát, ha kiásnánk és idefent el­teregetnénk az alsó, mészben gazdag réteget? Megpróbálta. S kiderült, hogy ez a mélybeli meszes föld a szikes talajok kitűnő orvossága. , Így fedezte fel az úgynevezett „di­­gozást“, mely mindmáig a legjobban bevált módszere a szikesek javításá­nak. Erre is először az ő falujában, Szarvason kaptak rá a parasztok, majd egyre több faluban és alföldi városban. És ma, a földgyaluk és kot­rógépek korában is illő, hogy tiszte­lettel gondoljunk arra, aki először gyógyította meg a halálosan sápadt, súlyos beteg szikes földeket. S annál is inkább megilleti Tesse­­dik Sámuelt a tisztelet, mert életében, a maga kortársaitól nem igen kapta meg. * Magára hagyva, keservesen kellett megharcolnia minden kis eredmé­nyért. Mert a nemesi kiváltságokkal, előjogokkal körülbástyázott feudális uralkodó osztályokkal nem volt sok kezdenivalőja annak, aki a haladá­sért küzdött, ч Szarvast, ahol Tessedik működött, a Kőrös mocsarai vették csaknem kö­rös-körül. Egyetlen út kötötte össze a külvilággal, Békéscsaba felől. De az is olyan volt, hogy Szarvastól nem messze már szinte nyomtalanul bele­veszett a rétbe, télvíz idején pedig a járhatatlan posványba. S itt a bűzös mocsarak közé zárva a nép is földhözragadt árva és elma­radott volt. „Vizsgálódó szemmel te-Gazdag lucernatermés, az egykori szarvasi sziken. kintéttem magam körül — írja Tesse­dik Szarvasra érkezéséről — keres­tem a költők által oly elragadó szí­nekkel festett falusi élet egyszerűsé­gét, és találtam együgyűséget, ostoba­ságot, bizalmatlanságot, gonoszságot, rögzöttséget, és hiányt, még a leg­szükségesebb dolgokban is. Kerestem a cselekvő kereszténységet és talál­tam a vallás álcája alatt borzasztó zavart, hamis néphitet, babonaságot, előítéletet, ferde vallásos nézeteket, amelyek a földművelő nép lelkében sötétséget, szivében aggodalmat, s életében nyomort terjesztenek.“ Sivár kép, keserű vallomás. De Tes­sedik Sámuel azt is jól tudta, hogy mindebben nem a nép a hibás; a ba­jok oka, hogy a parasztság, a jobágy, nem a saját földjét műveli, s munkája hasznát, a föld gyümölcsét más élve­zi, „Ki nem fáradt érte, ki se kezét, se lábát nem tette rája“. Sopánkodnak sokan, hogy oktalanul gazdálkodik a nép? Mérgesen kel ki ellenük: „Kik mindenkor csak a pa­rasztnak tunyaságát, oktalanságát ká­romolják, tekintsék meg előbb jobban és tudakozzák ki, ha annak a tunya, oktalan parasztnak van-e ahhoz, hogy jobbulást kezdjen, elegendő tapaszta­lása“. Felolvasó esteket tartott, paraszt önképzőkört szervezett, könyvek olva­sására kapatta a népet —de látta, hogy mindez nem elég. Elhatározta hát, hogy olyan iskolát alapít, mely­hez fogható akkoriban még nem volt a Duna—Tisza táján: Gyakorlati Gaz­dasági Ipariskola. Tessedik több évi jövedelmét áldoz­ta a felépítésére. S a fiatalokat nem latin nyelvre tanította benne, amit minden műveltség alapjának tartottak akkoriban, hanem okos földművelés­re, szerszámok használatára, gépek Ismeretére, fonásra, szövésre. — Ez iskola? — csúfolták sokan. Dehogy is iskola! Gyapjúfonó fábrika. S még az egyik tanítója is gúnyosan vágta oda Tessediknek: „Megkövetem alásan a tesztelendő urat, bizonyára azt akarná a tiszteletes úr, hogy fiainkból szamarak nevelődjenek, mi­vel az deák szót annyira kíméli tő­lük.“ De egyelőre beszélhetett akárki akármit: az iskola virágzott. Messze vidékekről is jöttek tanulók, számuk lassanként már majdnem elérte az ezret. Tessedik híre-neve nőttön nőtt. Festetich György tőle kért tanácsokat a keszthelyi Georgikon, vagyis mező­­gazdasági akadémia alapítására, sőt, igazgatónak is őt szemelte ki, de Tes­sedik nem akart szívéhez nőtt szar­vasi iskolájától elszakadni. Külföldi látogatók Is be-betoppantak Szarvas­ra, pedig nem kis fáradság volt ak­koriban odáig elvergődni. És míg hetedhét országba elszállt a híre, odahaza egyre kevesebb meg­becsülésben, nyugalomban volt része. Pap-társa, Bocko Dániel szegődött főellenségül. Egy nagyhasú, nagyhan­gú eszem-iszom ember, lakodalmak és disznótorok lelkes látogatója. Ö lází­­totta ellene a szarvasi népet. Észrevették például, hogy éjszaka is gyakran világos a papiak ablaka; Tessedik gyertyafénynél bújta a köny­veket. „Látjátok — monta Bockó —, hogy éjszakázik, baglyok módjára? Mert tudatlan, s így akarja titokban pótolni, amit elmulasztott ifjúkorá­ban". Máskor a kertjébe, ahol a faisko­láját ápolta, új növényeit vetette, a falu hat bikája hatolt be, .tönkreta­posva velük mindent. Tessedik til­takozott az elöljáróságnál. Mire ez volt a válasz: „A bikáknak nem pa­rancsolhatunk, s ha a tiszteletes úr nem ültetett volna fát, s nem vetett volna lucernát, nem lett volna kára“. Iskolája homlokzatára jelképes szobrokat állíttatott, többek között az „Industria" vagyis az ipar szobrát. „Bálványimádó, valláskeverő“ — kiáltották rá. Azért is meg kellett szenvednie, hogy a félholt szikeseket újra élesztő digózást felfedezte. „Vakondok föld­túró vakondok“ ■— csúfolták még a gyerekek is. Lassanként pokol lett az élete. Már-már a házába is betörtek egy­szer a felizgatott emberek, s kis híja, hofcy ki nem dobták az ablakon. De ô nem engedett. Harcolt, küzdött, ha egyre keserűbb lélekkel is. Szőlőművelésre tanította a szavára hajló embereket. Selyemhernyóte­nyésztésre, selyemszövésre. Olyan szép csíkos selyemszöveteket sikerült készítenie, melyek a híres francia selymekkel vetekedtek. Gyapjúfonó gyárat állított fel, hol százan, kétszá­zan is dolgoztak, s az volt az álma, hogy a gyapjút mind idehaza kellene felfonatni, megszövetní, nem potom áron kivinni Ausztriába. Terjesztette a méhészkedés tudományát, elsőnek próbált répából cukrot főzni, sörfőz­dét állítot fel, sőt halkonzervgyárat tervezett, hogy a Kőrösök rengeteg halát el lehessen szállítani, s eladni Pesten és Budán. S mindezért azt kapta hálából, hogy a maradi nemesség, mely megvetette az ilyen „alacsonyrangúnak“ tartott foglalkozásokat, különösképpen hara­gudott a „régi jó szokásokat meghábo­rító eszméi“ miatt. A forradalmi Fran­ciaország és a Napoleon elleni hábo­rúk amúgy is egyre dühösebbé tették a bécsi és a honi reakciót. Martano­­vicsék feje lehullott a budai Vérme­zőn. A többi között Hajnóczyé is, ki­vel Tessedik évekig levelezett, akinek barátja volt. Mi várhatott ezek után a nyugha­tatlan szarvasi papra: Volt jóakarói elpártoltak tőle. Egyházi felettesei csak dorgálásokra, megróvásokra tar­tották méltónak, s ellenségei uszítá­sára még a saját népe is szembefor­dult vele. Sorra bukott meg minden vállalko­zása, végre 1806-ban becsukta kapuit legkedveseb alkotása is: a szarvasi1 iskola. Ott maradt kifosztottan, megkesere­dett szívvel öregen. Százhatvan év­vel ezelőtt húnyta le a szemét örök­re. 7 A ház falán - emléktábla Aki azt állítja, hogy Banská Bystrica hazánk leghangulatosabb, legszebb történelmi városainak egyike, nem téved. Árkádos házai, kacskaríngós ut­cácskái, régi idők építőmestereinek keze nyomát dicsérő főtere — nem mindennapos jelenség. A helység minden kőkockája, épülete emlékeket őriz, nincs az a ház, melyhez ne fűződne történelmi legenda, vagy ellen­állási esemény.' A főtér közelében nem messze a városházától áll egy épület, melyre a múltat tisztelő két emléktáblát is erősítettek. Szövegük a következőket jelzi: Klement Gottwald emlékszoba. Ebben az épületben — a CSKP kerü­leti titkárságának székhelyén — élt és dolgozott 1921—1922-ben Klement Gottwald elvtárs, aki itt szerkesztette a HLAS ĽUDU-t. Mielőtt azonban „be­lépnénk“ az épület boltíves kapuján, néhány gondolaton keresztül ele­mezzük az első munkáselnök Banská Bystrica-i tevékenységét: Gottwald elvtárs 1921-ben érkezett a városba Vyškovról, ahol korábban az itt megjelenő PRAVDA kommunista hetilap munkatársa volt. Banská Byst­­ricán először mint irodai alkalmazott dolgozott, majd átvette a Hlas ľudu szerkesztését. A kommunista szellem­ben íródott hetilap nagyon sok mun­kásfiatalt vezetett a szocialista gon­dolkodásmód útjára. Klement Gott­wald javaslatára 1922. november 15-én kétszer egy hónapban a lap mellék­letként közölte a PROLETÄRKA című rovatöt, mely nemsokára — a dol­gozó nő számára íródott — különálló lappá fejlődött. A városban az 1920-as évek utáni időszakban jelentős erőt képviselő baloldali marxista szervezet műkö­dött. Az itt csoportosuló proletariátus soraiban Gottwald elvtárs elszánt gerinces társakra talált. A kommu­nista sajtó szerkesztése mellett fon­tos pártfeladatokat teljesített a CSKP kerületi bizottságán és a városi párt­­szervezetben. Törhetetlen aktivitásáról tanúskodik az is, hogy a városban részt vett a főleg munkásokat tömö­rítő tömegszervezetek tevékenységé­ben is. Ide sorolható a Szövetségi Munkás Testnevelő Egyesület, a Pro­­letkult, a Komszomol és a Szovjet Barátok Szövetsége, melyeknek veze­tőségi tagja volt. A két helyiségből álló emlékmú­zeumban részletes dokumentumokon, írásos hagyatékon keresztül ismer­kedhet a látogató az első munkásel­nök Banská Bystrica-i tevékenységé­vel: Történelmi iratok tanúsítják azt, hogy a CSKP kerületi bizottsága Gott­­wald elvtárs javaslatára egy sor olyan szociális és ideológiai intézke­dést hozott, melyek a nincstelenek, a munkanélküliek, a fogságban tar­tott kommunisták hozzátartozóinak megsegítését szolgálták, s eszmei ideológiai útmutatást nyújtottak a párttagoknak, a szocialista érzelmű pártonkfvülieknek. A Gottwald elvtárs szerkesztette újságdokumentumokon kívül a múzeum egy sor más olyan emléket is kiállít, melyek segítségük­re szolgálnak azoknak a látogatók­nak, akik koruknál fogva nem érez­hették a két világháború közötti tár­sadalmak embert nyomorító, nemes ideálokat romboló hatását. Az emlékszoba persze nemcsak do­kumentumokkal szolgál, a látogatók­nak. Štefan Ťažký elvtárs, az idős pártharcos ölő emlékek elbeszé­lésén keresztül is igyekszik közelebb hozni a múlt eseményeit. — Gottwald elvtárs Banská Bystri­ca-i tevékenységének nagy a jelentő­sége — emlékezett az idős kommu­nista. Elmondom, miért is állítom ezt ilyen határozottan: Harminchat évvel ezelőtt, amikor kitört a Szlovák Nem­zeti Felkelés, a német megszállók és az itteni klérofasiszta bérencek elleni harc irányító központja Banská Byst­rica lett. Hogy miért éppen ez a vá­ros? Néhány szóval körülírva azért, mert korábban itt működtek a leg­erősebb baloldali marxista szerveze­tek, melyek „magvetője“ — oldalán más lelkes elvtársakkal — Klement Gottwald volt. Ez a szilárd történel­mi alap olyan eszmei erőt öntött a ШшШт «яй8ч 1. Banská Bystricán emléktábla jelzi: 1921—22-ben itt élt és dolgozott Klement Gottwald. nácizmus elleni harcosokba, melyet képtelenség volt letörni, megsemmi­síteni. Ťažký elvtárs beszélgetésünk alkal­mából megemlítette, hogy nagyon sok fiatal látogatja a múzeumot... — Számomra nagyon jó érzés az, ha fiatalokból álló csoportokat üdvö­zölhetek múzeumunkban. Bennünk, idősebb kommunistákban ugyanis él az a természetes vágy, hogy tovább adjuk a tüzet, egyszóval megismer­tessük a fiatalokkal a múltat, a for­­radamli események menetének logi­káját. Mivel előadok a politikai ne­velés házában, tapasztalatból tudom, hogy a „szárazon“ megírt történelem nem vonzza kiváltképp a fiatalokat, persze, ha az előadó szavát dokumen­tumokkal tudja alátámasztani, érzé­kelhető módon nagyobb az érdeklő­dés a múlt eseményei iránt. Tehát ez az emlékszoba — hasonlóképpen, mint a többi ilyen — kiváló segéd­eszköz a múltat idéző kommunista számára. — Egyszerűen fogalmazza kérdést: fiataljaink mennyire tájékozottak az ellenállás történelmi eseményeiről? — Azt hiszem elégedettek lehetünk. Persze bizonyos területeken -— még a propagációs anyagokban is olykor hiányosságok mutatkoznak. Érzésem szerint történelemkutatóink például kevésbé részletesen tértek ki arra, hogy Gottwald elvtárs milyen komoly tevékenységet fejtett ki városunkban a munkásfiatalok sportszeretetre való nevelése terén. Ebben az emlékszobá­ban a látogatók értesülhetnek például arról is, hogy 1921 novemberében Klement Gottwald részt vett a Szövet­ségi Munkás Testnevelő Egyesület XIII. kongresszusán, ahol elnökségi taggá választották. 1922. január 1-én viszont az ő szerkesztésében jelent meg a SPARTACUS cfmü sporttal és ideológiával foglalkozó lap. — Külföldiek is látogatják a mú­zeumot? — Hogyne. A legtöbb vendégünk a Szovjetunióból, az NDK-ból és Len­gyelországból érkezik. Itt megemlíte­ném azt, hogy a szovjet látogatók a leginformáltabbak a városban lezaj­lott történelmi eseményekről. Sok hazánk fia példát vehetne tőlük. A Klement Gottwald Emlékmúzeu­mot az elmúlt évben nem kevesebb mint tizennégyezer látogató tekintette meg. Tehát, aki Banská Bystricán jár, feltétlenül nézze meg a nagy munkás­vezér tevékenységét bemutató múzeu­mot. Sok tanulságos forradalmi ese­ménnyel ismerkedhet meg. KALITA GÁBOR Az emlékszoba hiteles dokumentumokon keresztül ad számot az elve munkáselnök szlovákiai tevékenységéről, tartalmas életútjától. (A szerző felvételei)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents