Szabad Földműves, 1979. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1979-11-03 / 44. szám
1979. november 3. M. GORKIJ: Makszim Gorkij alábbi novellája hiteles képet ad az egykori cári Oroszországban uralkodó állapotokról. A koldusbotra juttatott parasztság nyomorúságos helyzetének megrajzolásán keresztül. M. Gorkij jellemzi azoknak a több okoknak egyikét is, amelyek a dolgozó nép forradalmi lendületének növekedéséhez, majd a cári önkényuralom megdöntéséhez és a Nagy Októberi Szocialista Forradalomhoz vezettek. 7 NYIKOLAJ ASZEJEV: Lövés az „Aurora“ cirkálóról Aurorának a hajnalt nevezték; S azt a hajót is , létünk reggelén, mikor roppant korholó ereszték, s Október fénye szállt e földtekén. Olyan volt az, mint hajnal hasadása —, emlékeinkben mindig úgy marad, mint röppenő rakéta ragyogása, mellyel köszönt az első virradat,. a És a lövés, mely eldördült dübörgőn akkor , hirdette át időn-teren, hogy új, igazi rend született a földön, és új ember, és győztes küzdelem, A föld örömben gazdag, fényesebb lett, és felujjongtak mind az emberek >—, mikor a hajó ágyúja a csendet a Néva fölött zúgva törte meg. Most minden évben, 1 mikor ősz sodorja naptárról és fáról a levelet. Emlékezünk rád, fénylő „Aurora“, a hajnalunk kezdődött meg veledl Szovjet filmek szemléje jelenet a Sötét éjszaka című filmből. Nemrégiben vagy száz versztányira kellett utaznom a Volgán lefelé, s visszatérőben találkoztam az éhezőkkel. Az egyik kikötőben valósággal elárasztották halónkat; körülbelül százan leheltek, nagyobbrészt aggastyánok, öregasszonyok, anyák, karonülő csecsemőjükkel — és gyerekek, sok-sok gyerekl A gyerekek között képviselve volt minden korosztály, az egyhetes csecsemőtől a sárgás hajú, mocskos, tízesztendős kisfiúkig, akiknek csontos, éles arcát vértelen, szürke bőr borította. Anyjuk, nagyanyjuk szoknyájába kapaszkodtak, szótlanul szaladtak fel a hajóhídon a gőzösre, s mikor a tágas, tiszta hajóra futottak, megálltakf s tágra nyílt komoly szemmel bámultak szerteszét. A felnőttek keresztet vetettek. Reggel óta egész nap esett az eső, s ezek az egyformán tehetetlen emberek, a kicsik is, a nagyok is, fülig sárosak voltak, lábuk, rongyaik, üres tarisznyájuk, mindenük csupa agyag. — A hajó tatjára menjetek! Eredjetek a negyedik osztályra! — Förmedtek rájuk a matrózok. S a szerencsétlenségükbe merülő hallgatag emberek szótlanul, nehézkesen indultak a kijelölt irányba. — Honnan jönnek? — kérdezte tőlük az egyik utas. — A Pjanán túlról... — Es hová tartanak? — Koldulunk... — Világgá... — A mi vidékünkön nem ad már senki... — Harmadnapja jövünk már ... — Van, aki a városba tart, mások Liszkovóba... Tompa hangjuk el-elcsuklott, egyikmásik arcon szégyen és zavar tükröződött, ám a legtöbb közömbös volt, kifejezéstelen; néhánynak az ábrázatát eltorzította a képmutatás, s éppen ezek látszottak a legjobban tápláltabbnak és legerősebbnek a fáradt, lerongyolódott tömegben, a korgó gyomrú, zavart tekintetű szerencsétlenek között. A negyedik osztály zsúfolásig van, minden prices foglalt; a szintén nem túlságosan jól táplált nézők kidugják fejüket, s a priccsekről figyelik a fedélzet közepén elhelyezkedő új utasokat. Egy magas, szakállas, ócska darócköpenyt és bocskort viselő öreg muzsik az iszákjában kotorászik, elővesz egy karéj kiszáradt, kemény búzakenyeret, s elnyújtja a priccsről az előtte kuporgó asszonynak, aki síró gyermekét ringatja a karján. — Csináld meg, és add oda neki! — A Krisztus fizesse meg! Mohón beleharap a kenyérbe, gyorsan megrágja és ... lenyeli. — Előbb adj a gyereknek! — szólt rám szemrehányóan az öreg. — Adok én, drágám, adok rögtön — mondja az asszony zavartan, megint leharap egy darabot, megrágja, kiveszi szájából az összerágott falatot, és bedugja a gyerek szájába. A kisgyerek leszopogatja anyja újját, behunyja szemét, és behunyt szemmel dorombolni kezd. Bizonyára ismerik ezt a furcsa hangot, amelyet apró, éhes állatfiókák hallatnak, ha már nagyon régen éheznek, s végre ételhez jutnak, falnak, s testük minden porcikájával élvezik az ételt. Az asszony mellett térdét maga alá húzva, egy apró termetű, fájós, kivörösödött öregember üldögél. Felmeli fejét a másik felé, aki a kenyeret adta, s az asszonyra bólintva azt mondja: — A lányom... és az unokám. — Ügy... — mondja a priccsen heverő öreg. — És magában kit tisztelhetek? — kérdezi a nagyapó, sűrű, barátságos pislogás közben. — Ács volnék .. s — Messziről? — A vaszilszurszki járásból. ■, — Arrafelé mi a helyzet? A priccsről mély sóhaj felel. — Kimerült a föld, nem terem, mindenütt így van ez. ... A fedélzet egy másik részén a matrózokat veszik körül az éhezők, s komoran hallgatják egy pergő nyelvű asszony elbeszélését, akibe négy kisgyerek csimpaszkodik, nagyság szerint, mint az orgonasípok. — Hát aztán, nagyságos uraim, amikor már sehogy se bírtuk tovább, elhatározta az egész falu, hogy nekivágunk, csoportokban... A családfők már előbb elszegődtek munkára, ki ide, ki amoda, mi meg fogtuk ď gyerekeket, és nekiindultunk a világnak: talán csak megsegít az Isten még a jó emberek, gondoltuk, nem hagynak éhen veszni ... — Mind a négy gyerek a tiéd? — kérdezi tőle az egyik matróz. — Ne-e-em, dehogy, csak kettő .. az a kettő a húgomé... ő elszegődött szakácsnőnek egy fürészmalomba... hát magammal hozom őket is ... csak megkönyörül rajtuk az Isten! — Keserves lehet négy gyerekkel! — Mit tehet az ember? El kell viselni, amit rámértek ... ... A gépház mellett egy csomó gyerek. Lábujjhegyre ágaskodva bámulnak be az ablakon, s beszélgetnek. — Nézd, hogy sürögnek-forognak! — mondja az egyik... — és az olaj... csak ágy csurog! Egyikük a gépet bámulja, s annyira elmerül a látványban, hogy komolyan. arcát felfújva, s nyilván öntudatlanul utánozza a dugattyúk mozgását, két sovány kis öklöcskéjét bele-belejúrja a levegőbe. Hirtelen odaszalad hozzájuk még egy apró, SZABAD FÖLDMŰVES maszatos emberke, mezítláb, szakadt karton ingben. Pajtásai ruháját rángatja, s égő szemmel, hadarva, odasúgja nekik: — Gyerekek! Odaát főznek a konyhán ... Három szakács... fehér ruhában ... marhahúst főznek ... rettentő sokat! — Gyerünk, nézzük meg-.,-. — De elkergetnek ... — ellenkezik bizonytalanul egyikük. — Nem baj! — Gyerünk! S már dobog is a fedélzeten sárkéreg-borította apró lábacskájuk. Otthagyják a gépet, mennek bámulni a „rettentő sok“ marhahúst! ... Egy magas, sovány paraszt, női kabátkában, a fején bozontos kucsmával, ott áll egy csoport utas közepén, értelmesen, de zavartalan mosolyog, úgy meséli: — Hát rászántuk magunkat..» merthogy már nem volt más választásunk, mint világgá menni. Felöltöttük magunkra a legrosszabb holmikat, hogy meegszánjanak bennünket és elindultunk ... — Muszáj menni, ha kiszorítja az embert a falujából a nyomorúság! — Nekivágtunk .., Gondoljuk, mégiscsak jobb lesz az emberek között ... — Hát persze... segíteni kell egyik embernek a másikatI... Az egyik harmadosztályú utas kenyeret oszt a gyerekeknek, egy piros ruhás, kihívó arcú nő ölébe vesz egy tán kétesztendös világosszőke kislányt, és tejjel itatja, üvegből. Egy férfi, aki hosszú fekete kaftánt visel, széles kalapot, fancsali képét keretként veszi körül hosszú haja — nyilván afféle óhitű könyvmoly lehet, — kis cipót aprít egyforma darabokra; a körülötte álló gyerekek sóvár szemmel mércsikélik a falatot. ... Mintha jajgatna az egész hajó... Éhes gyerekek sírnak anyjuk mellén, az anyák dúdolgatnak, zümmögnek, csiütgatják kicsinyüket; lassú, összefüggéstelen beszéd hallatszik mindenünnen, sóhajok tarkítják, s minden egybefolyik a gép tompa dobogásával valami fájdalmas, szomorú zúgássá, amitől sajog és nehéz lesz az ember feje és szíve ... — Es akkor egy matróz odavitte a szitát, a szakács meg kihalászta a katlanból a marhahúst egy nagy-nagy kanállal, és rátette a szitára — mondja egy gyerekhang, amely elfúltad az izgalomtól. — Sok? — Rengeteg! — Öt font? — Tö-öbb! — Ha a miénk volna ... Erről álmodoznak a gyerekek. — Sajnos, „kimerült a föld, nem terem!"... О Moszkvának, a NOSZF egyik gócpontjának új részlege a magasból. Fotó: —tt— A csehszlovák—szovjet barátság hónapja keretén belül ismét megrendezik hazánkban a szovjet filmnapokat. Ez esemény, amely a — SZNF 35. és a NOSZF évfordulójának jegyében zajlik le — mind kulturális, mind ideológiai szempontból nagy jelentőségű: A szovjet kinematográfia ebben az évben ünnepli fennállásának 60. évfordulóját, amelyet a testvér ország filmesei kiváló, magas művészi értékű munkákkal köszöntöttek. Aki a szovjet filmművészet történetével kíván — legalább nagy vonalakban megismerkedni — nem kerülheti el figyelmét az 1919. augusztus 27-1 dátum. Ugyanis ekkor államosították a szovjet filmipart. Testvéri államunk kinematográfiája az elmúlt hatvan év alatt fontos szerepet töltött be a szocialista embertípus ideológiai, erkölcsi és kulturális fejlődésében. Fegyverré vált, amely létrejötte óta a vllágbéke, a fejlődés, a szolidaritás oldalán harcol. A szovjet filmek ma már filmszínházaink műsorainak állandó szereplői. Ezt az állítást a következő adatokkal is alátámaszthatjuk: 1945 óta ezerháromszáz szovjet filmet vetített tek hazánkban, melyet összesen ki* lencszázötven millió ember nézett meg. Az idén a jeles jubileum évében negyven szovjet filmelőadást te-* kinhetnek meg a mozik szerelmesei. November első napjaiban kerül sor a filmhőnap hivatalos megn^tására Bratislavában, melyen a szovjet filmművészet háromtagú küldöttsége is részt vesz. Az ünnepélyes keretek között megtartott rendezvényen a Fekete nyírfa című filmet tekinthetik meg a részvevők. A szovjet gyermekfilmek megnyitó ünnepségére november 7-én Krupinán kerül sor, melyen a Fekete varázsló ajándéka című filmet vetítik. A filmnapok során a nagyközönség megtekintheti a Ház a forró nap alatt, A tajgai imperátor bukása, A bfokád, A vándor szellő című és még több más nagysikerű alkotást. A csehszlovák—szovjet barátság hónapja kapcsán megrendezett filmhónap záróünnepségére december 7-én Žiar nad Hronomban kerül sor. e-kalita—i
